A háború mint kampányelem
- Részletek
- Készült: 2022. február 25. péntek, 10:18
- Találatok: 1962
„Nem fogjuk engedni, hogy Magyarországot bárki belesodorja ebbe a háborúba.” – üzente a kedves vezető ma hajnalban az ő népének, holott már akkor benne volt szügyig, amikor egy nappal ezelőtt Orbán országos cimborája, Putyin bejelentette, hogy megindítja a hadi gépezetet „nácítlanítani” Ukrajnát. Milyen érdekes ok és indok az aljas szándékok leplezésére, de az agresszoroknak mindig ki kell találni valamit, német rádióadó lengyel megtámadását, Kassa bombázását, vagy azt, hogy egy őrült lelőtte Ferenc Ferdinándot. A képlet mindig ugyanaz, a végkimenetel is, aminek az esszenciája a mérhetetlen szenvedés.
Ha jól emlékszünk, pár hete Orbán azért ült Moszkvában a hosszú asztal végén, hogy békemissziót teljesítsen. Legalábbis így adta elő hazatérvén a látogatásról, ahol Putyin őt voltaképpen megalázta, a békemisszió tehát sikertelen volt, ha volt ilyen egyáltalán – nem –, de az a látogatás is bebizonyította, milyen egészen apró porszem a világszínpadon a mi kedves vezetőnk. És azt is, hogy Magyarország az Unió nélkül voltaképp nem létezik, mint ahogyan Oroszország nélkül sem, csak viszonyrendszerekben értelmezhető, vonzódásokban és irányokban, amit köznyelvre úgy fordíthatnánk le, hogy kihez csapódik a bolhafing, ami mi vagyunk. 
Ellopták a „Nyomtass te is!” újság fejlécét. Ez olyan nagyjából, mintha az éhező koldustól vennék el a nyomorult, legutolsó falatját, az aprót a bögréjéből. De, mint tudjuk, ezeknek ez is belefér, mi több, tán még jó mókának is tartják, és zsíros szájjal, teli pofával röhögnek. Mert úgy szoktak. A „Nyomtass te is!” úgy nagyjából szamizdat kiadvány, nem mint a kedves vezető közpénzből közzé tett beteges gondolatai. A „Nyomtass te is!” egy utolsó sóhajtás, egy talán kétségbe esett kísérlet arra, hogy Magyarországon a Fidesz által letarolt falvakba is eljusson a valóság.
Mintha nem lennének elegen, mintha a hazai bázis fogyóban volna. Legalábbis erre utal az, hogy a Fidesz erdélyi egyetemistákat toboroz kosztért, kvártélyért, fizetségért aláírást gyűjteni kies hazánkban. Meglepődünk? Nem lepődünk meg, a Fidesz, amióta kiterjesztette csápjait a határokon túlra, így dolgozik. Idegenbe szakadt hazánk fiait használ szavazatra, és most már kampányra is, sőt, mindenféle kétes alakokat hív meg jóféle közpénzből, hogy itt a saját dicsőségét zengesse velük. Az az irány, hogy hatalmának legitimitását és nagyszerűségét idegenekkel igazolja, mert a hazai akol már nem elég.
Nagyjából ugyanabban az időben, amikor fegyveres NAV-kommandó szállta meg Iványi Gábor szervezetének irodáit, a parlamenti bátor százharminchárom megszavazta Völner pajtásuk sokmilliós végkielégítését. Még el sem kezdődött igazán a nap, de már keretbe lett foglalva a két gyalázat által, amelyek megmutatták, Orbán Viktor milyen országot épített magának, amelyben élnünk adatik. Nem tennék ide most elkoptatott jelzőket, mindenki képzeljen ide egyet, ami a szívének kedves, az ő nyomdafestéke eltűri, vagy épp, ami kiszakad megkérgesedett szívéből.
Annak idején, boldogult úrfikoromban a kádári televízió vetített egy portréfilmet a néhai Lékai bíborosról. Érdekes műalkotást láthattunk, amiből megtudhattuk a magyar főpap jelmondatát, ami ez volt: „A megnyesett fa kizöldül”. A főpap azért választotta ezt élete iránymutatásának, hogy ezzel fejezze ki elgyötört és üldözött egyházának feltámadását, ma pedig látjuk, hogy nemcsak zöld lett az a nyüves fa, hanem már egy egész esőerdő borítja kies hazánk földjét. Tele papagájok és mindenféle zajos élőlények hangjával, akkora a kakofónia, hogy az ember a saját hangját is alig hallja. Szent szánkók állnak a téren, és nyolc pap szentel fel egy budit.
A Fidesz a NER élcsapata. Miként elődje, az MSZMP volt a munkásosztályé, ha élnek még olyanok, akik emlékeznek az Orbán előtti időkre, amellyel csak az volt a baj a kedves vezető kijelentése szerint, hogy nem ő terpeszkedett a trónon. Most azonban már teljesült az ifjúkori vágy, ott ül az erkély mélyén, él és uralkodik örökkön örökké, ámen. Mindeközben azonban a Fideszben is vannak az élnél is élebbek, a krém a pártban, a különösen szépek és okosak, mint amilyen például Németh Szilárd vagy épp Kövér László. (Hogy a többit ne is említsük, csak szőr mentén Kósát.)
Külügyminiszterünk jól láthatóan állapotba került attól a kijelentéstől, miszerint ő a hazánkba akkreditált nagyköveteket „finoman megfenyegette” volna, mert ez nem méltó a hátrafelé nyilazós habitushoz. Ezzel szemben, mint állapotban léve elmesélte, keményen elmondta nekik. Idézzük: „Én nem finoman megfenyegettem őket, hanem elég keményen elmondtam, hogy mi várható. Tehát kikérem magamnak, hogy bárkit, bárkivel finoman beszéltem volna ebben a kérdésben.” – Ismerjük magunkat is, ha épp állapotban vagyunk, amit viszont az ilyen Szijjártó-félék beszédje vált ki az emberből.
A választás előtt öt héttel, évekre előre gondolkodva kormányunk negyvennyolc (48) milliárd közpénzt csatornázott Demeter Szilárdhoz erősítve az ő „kultúrstratégiai tevékenységét”. Éves bontásban sorolja az Orbán által aláírt rendelet az utalni szükséges összegeket egészen 2025-ig, ami a világ optimista szemléletére utal, lévén, még az is lehet, Demeter Szilárd mint magyari kultúrfőnök már az idei orgonavirágzást sem éri meg. Természetesen Orbán is alább kell adjon akkor az örökös miniszterelnöki címéből, de nem úgy tűnik, mintha fölfognák, a jelenlegi status quo átmeneti.
Magyarország, illetve a NER, közelebbről annak kormánya, így végül is Orbán Viktor – nem először – pert veszített az Unió ellen, mégpedig az ítélethirdetést élő televíziós adásban közvetítve. Ez unikális dolog volt, ami azt mutatta, a luxemburgi bíróság is mennyire fontosnak tartotta azt, a lehető legnagyobb nyilvánosság előtt történjen a dolog. Ebből viszont az következett, hogy a burgenlandi traktoroslegény ugyan tudja, mi is történt, magyar kollégája azonban nem, mert neki az M1 és a Kossuth jut. A magyar traktoroslegény és összeszerelő rabszolga Fidesz tálalásban ismerheti meg az Unió életében mérföldkőnek számító bulit, következésképp az igazat soha.