Hírek

Ami a császáré

Részletek: Készült: 2026. október 06. kedd, 00:33
Print; Találatok: 213

Tiberius_2 „Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.” A mondás Jézustól származik, és az Újszövetségben, több evangéliumban is szerepel (Mt 22,21; Mk 12,17; Lk 20,25) Kevés krisztusi mondat futott be ennél fényesebb világi karriert. Idézték királyok és forradalmárok, pápák és miniszterelnökök, hívők és ateisták. A farizeusok azt kérdezték Jézustól, szabad-e adót fizetni a római császárnak. Ha igent mond, magára haragítja az idegen uralmat gyűlölő zsidókat; ha nemet, már lehet is jelenteni a római hatóságnak mint lázítót. Ő azonban kért egy dénárt, megmutattatta rajta a császár képét, majd válaszolt: adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.

Kétezer éve rendelkezésünkre áll ez a mondat. Úgy látszik, néha mégsem elég kétezer év ahhoz, hogy minden paphoz eljusson. Osztie Zoltán katolikus pap a minap a feldebrői Szent Márton-templomban, szentmise keretében fejtette ki politikai nézeteit. Nem általában beszélt a keresztény ember közéleti felelősségéről, a békéről, az elesettekről, a szegényekről, a hatalom erkölcsi korlátairól. Konkrétan egy pártról és annak választóiról beszélt egészen megdöbbentő hangnemben. Arról, hogy aki templomba jár, de a Tiszára szavaz, „nem ért semmit”, mégpedig éppen a lényegből. A Tiszát erkölcsileg mélységesen romlott, az országot elpusztító társaságnak nevezte, és büszkén közölte, hogy körülötte nincsenek tiszás szavazók. (Ezt vajon honnan tudja, ott állt mellettük a szavazófülkében, vagy ez az egyik gyónás közben feltett rutinkérdés?) A nyilvánosságra került beszédben hitetlennek, erkölcstelennek, nemzetárulónak is minősítette az ellenoldalt.

Egy papnak lehet politikai véleménye, sőt legyen is. Állampolgár, választópolgár, gondolhat bármit kormányról és ellenzékről, Orbán Viktorról és Magyar Péterről. Még azt is gondolhatja, hogy egyikük nagyszerű államférfi, a másik pedig maga a nemzeti katasztrófa vagy erkölcsi hulla. De amikor felmegy a szószékre, már nem egyszerűen Osztie Zoltán választópolgár nyilatkozik meg. Ott egy pap beszél. A templomba betérő hívő ugyanis nem politikai nagygyűlésre érkezett. Nem azért ül be a padba, hogy megtudja, melyik rubrikába kell húznia az ikszet. Főként nem azért, hogy a pap közölje vele: ha történetesen más politikai következtetésre jutott, mint ő, akkor nem érti az evangéliumot. Innen már csak egy apró lépés volna azt mondani: aki Krisztus híve, az erre a pártra szavaz, aki arra szavaz, az nem lehet keresztény. S már készen is van a pártpolitikai katekizmus.

Nem emlékszem Osztie Zoltán hasonló szószéki kirohanására az elmúlt másfél évtized ipari méretűvé vált korrupciója miatt. Nem emlékszem olyan prédikációjára, amelyben hasonló indulattal beszélt volna a közvagyon magánvagyonná változtatásáról, a politikai hatalom közelében felhalmozódó mesés meggazdagodásokról, a közbeszerzések világáról. Még a kegyelmi ügy, a brutális, aljas gyermekbántalmazások sem érték el Osztie úr, a pap ingerküszöbét. Nem rémlik ilyen prófétai harag Magyarországnak az agresszor tömeggyilkos moszkvai rezsimmel való egyre szorosabb kapcsolatai, sőt Putyin rendszeréhez való politikai közeledése miatt sem. Nem hallottam hasonló erkölcsi felháborodást akkor sem, amikor a kommunista pártállam által vezetett Kína gazdasági és politikai jelenléte mind erősebbé vált Magyarországon. Pedig ha egy pap egyszer úgy dönt, hogy neki a szószékről kell megítélnie a magyar közéletet, lett volna miről prédikálnia.

Jézus tanításai alapján beszélhetett volna a lopásról. A hazugságról. A hatalommal való visszaélésről. A szegények és gazdagok közötti szakadékról. Arról, vajon összeegyeztethető-e a keresztény erkölccsel, ha a közösség pénzéből kevesek magánvagyona gyarapodik elképzelhetetlen méretűre, s egyetlen istennek hódolnak, a Mammonnak. Ehhez képest Osztie úr most találta meg magában a prófétát. Most lett sürgős megmondani, ki érti Krisztust és ki nem. Most vált halaszthatatlanná eldönteni, melyik választó erkölcsös és melyik erkölcstelen, ki hazafi és ki nemzetáruló. S mindezt nem részegen vagy bedrogozva egy kocsmaasztalnál, hanem szentmise keretében, papi ornátusban, az Egyház tekintélyét maga mögé állítva.

Júliusban Osztie úr már felszólalt a Sándor-palotánál rendezett fideszes politikai demonstráción. Orbán Viktorról és Magyar Péterről beszélt, háttérhatalmazott, BlackRockozott, a Pride-ról értekezett, majd megáldotta a jelenlévőket. Az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye már akkor szükségesnek látta közölni saját papjaival, hogy Osztie nem az egyházmegye megbízásából és nem annak engedélyével szerepelt a rendezvényen. Egyúttal emlékeztette papjait arra, hogy nem valamely politikai ideológia vagy párt szolgálatában állnak. Ennél világosabban nehéz fogalmazni. Osztie úr mégsem értette meg. Most ugyanis már nem egy politikai tüntetés színpadán mondta el politikai beszédét. Bevitte a pártpolitikát a szentmisébe. Ez minőségi különbség. Mert a papnak különleges hatalma van. Nem rendőri, nem közigazgatási és nem politikai hatalma, hanem a templomi padokban ülők előtt lelki tekintélye. A hívő számára nem ugyanolyan súlyú mondat hangzik el a kocsmapultnál és a szószékről. Éppen ezért ennek a tekintélynek a pártpolitikai felhasználása súlyos visszaélés. Amikor egy pap az evangéliumot összekapcsolja egy konkrét politikai választással, vallási tekintélyt kölcsönöz saját politikai véleményének. Mintha Isten is kitöltötte volna a szavazólapot.

Osztie úr – amennyire tudom – nem Fidesz-alkalmazott. Az Esztergom–Budapesti Főegyházmegye most ismét elhatárolódott tőle. Közleményük szerint az emberek sértő minősítése és megbélyegzése nem egyeztethető össze Krisztus tanításával, sérti az emberi méltóságot és az Egyház közösségét, az ilyen megnyilvánulások pedig „tarthatatlanok”. Osztie Zoltánt figyelmeztették, felszólították a videó eltávolítására és arra, hogy tartózkodjon a hasonló megnyilvánulásoktól. Ez helyes. De már kevés. Mert mi következik abból, ha valakinek a magatartását saját egyháza tarthatatlannak nevezi, őt pedig már korábban is figyelmeztették arra, hogy a papi szolgálat nem pártfeladat? Egy munkahelyen ezt úgy mondanánk: Osztie mindezt munkakörében követte el. A katolikus pap munkavállaló a szó hétköznapi értelmében, fizetést kap a munkájáért. S ez akkor is igaz, ha az Egyháznak saját kánonjoga, saját fegyelmi rendje van. Lehet, hogy nem lehet egyszerűen másnap délután odaadni neki a felmondólevelet, de azonnali hatállyal felfüggeszteni a papi feladatok ellátása alól lehet, sőt, nemcsak lehet, hanem a felettes egyházi szervezet kötelessége is lenne. Két okból. Egyrészt a bűnismétlés veszélye nagyon is fennáll. Templom közelébe sem lehet engedni a munkakörével ily mértékben visszaélő papot. S ami még fontosabb: a precedens. Jómagam nem emlékszem arra, hogy templomi szószékről Magyarországon a híveket ily mértékben megosztó, gyalázó, velejéig hazug minősítéseket engedett volna meg magának az elmúlt évtizedekben egy pap. Ha mindennek annyi következménye van, hogy „figyelmeztették”, mi tartja vissza a többi papot attól, hogy pl. szó szerint ugyanezeket a dolgokat elmondja fordítva? „Hány olyan keresztény testvérünk van, aki templomba jár, a Fideszre szavaz, nem ért semmit.” … „Hogyan lehetséges az, hogy aki magát kereszténynek mondja, az egy erkölcsileg mélységesen romlott társaságra képes voksolni, szavazni, amelyik elpusztítja az országot.” A Fideszre szavazó „Nem ért semmit az evangéliumból.”, „sok tévelygő embertársunk van, aki ilyen módon szembemegy az evangéliumi élettel, és voksol a hazugságra, az erkölcstelenségre, a gyűlöletre.” Orbán Viktor „Egy hitetlen, erkölcstelen nemzetáruló, amelyik kiárusítja az országot a nagyhatalmaknak, a pénzügyi köröknek.”, „Büszke vagyok arra, hogy körülöttem nincsenek fideszes szavazók.”

Vajon a Főegyházmegye azokat a papokat is „figyelmeztetésben” fogja részesíteni, akik e mondatokat mondják majd a templomi szószékekről? Akkor hajrá! Tegyük a gyűlölködés, a magyart magyar elleni uszítás melegágyává Isten házát! Vagy, ahogy Jézus mondta: latrok barlangjává. Ő ostorral verte ki a lélek kufárait a templomból. Az egyházi vezetés pedig most eldöntheti, alkalmas-e egy uszító és mételyező lélekkufár továbbra is nyilvános lelkipásztori szolgálatra. Ezt a kérdést már nem lehet megkerülni. S nem azért, mert Osztie Zoltán fideszes. Ahhoz joga van. Nem is azért, mert gyűlöli a Tiszát és Magyar Pétert. Ahhoz is joga van. Hanem azért, mert papi minőségét és a szentmise keretét használta fel arra, hogy honfitársai millióinak kereszténységét, erkölcsét és hazafiságát politikai választásuk alapján minősítse, sőt kétségbe vonja. Mindezt ráadásul azután, hogy saját egyházi vezetése már egyszer világossá tette számára, hol húzódik a határ.

A megbocsátás keresztény erény. A következmények nélküliség nem az. S itt érdemes visszatérni ahhoz a mondathoz, amellyel kezdtük. „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami Istené.” A modern demokráciában a pártpolitika, a választási küzdelem és a szavazólap a világi közösség ügye. A hit, a lelkiismeret és az ember viszonya Istenhez más természetű tartomány. Természetesen hatnak egymásra, de egyik sem sajátíthatja ki a másikat. A hívő ember vasárnap beléphet a templomba, hétfőn vitatkozhat a kormánnyal, kedden az ellenzékkel, a választás napján pedig oda húzhatja az ikszet, ahová a lelkiismerete diktálja. Lehet fideszes, tiszás vagy egyik sem. Ettől még nem lesz jobb vagy rosszabb keresztény. Hogy mennyire veszi komolyan Krisztus tanítását, azt talán inkább az mutatja meg, hogyan bánik a másik emberrel – különösen azzal, aki másként gondolkodik. Ezért Osztie Zoltán történetének nem az a legfontosabb kérdése, hogy mit gondol a Tisza Pártról. Gondoljon róla, amit akar.

A kérdés az, hogy egy pap 2026 Magyarországán megtehet-e bármit a templomi szószékről. Arról a szószékről, ahonnan nem magánemberként beszél, ahol az igét hirdeti, s ott minden kimondott szavának különös súlyt ad papi hivatása, vallásának tanításait közvetíti, és szükségképpen azt az egyházat is képviseli, amely pappá szentelte. Megteheti-e, hogy ezt a tekintélyt pártpolitikai célokra használja, politikai ellenfeleit és választópolgárok millióit erkölcsileg megbélyegezze? Vagy éppen a reverenda, a szószék és az oltár közelsége ró rá sokkal szigorúbb korlátokat, mint amelyek egy egyszerű állampolgár politikai véleménynyilvánítását kötik?

A kérdés az, hogy 2026-ban egyháza, felettes szervei elbagatellizálva, szőnyeg alá söpörve a történteket újra és újra csak „figyelmeztetgetnek”, vagy megteszik végre azokat a lépéseket, amelyeket joggal vár el a magyar társadalom és a katolikus hívők józanul gondolkodó többsége?

Butola Zoltán

Cikk: https://www.kolozsvaros.com/2026/10/05/ami-a-csaszare/

hvg.hu

hvg360: Gégény István: Je suis Osztie Zoltán – mondhatná a katolikus klérus minimum fele / 2026.10.05.
Osztie Zoltán szavainak legfőbb mögöttes üzenete nem más, mint hogy sok honfitársunk félelemben él, félelem vezérli a gondolataikat, ez alól pedig a hívő emberek, így a papok sem kivételek. Amit a „keresztény politika” 16 éven át elfedett, immár nem takargatható tovább templomfelújításokkal. - A lehetetlent azonnal teljesítjük, a csodára kicsit várni kell. Akár ezzel a klasszikus falfirka-bölcsességgel is hűen érzékeltethető, miként viszonyul egymáshoz a NER nemrég még lehetetlennek tűnt leváltása és egyes magyar katolikus egyházi vezetők politikafüggő gondolkodásának megváltozása. Miközben az előbbire semmi reális esély nem mutatkozott, mégis viszonylag hamar megtörtént, utóbbihoz nem évekre, hanem évtizedekre lesz szükség …

Kapcsolódó cikkeink:

Savba mártott kereszténység / Készült: 2026.10.03
Úgy tűnik, a külügyminiszterasszony hiába nyilatkozta nemrég egy amerikai magazinnak, hogy ők, a Tisza egy „konzervatív, nagyon valláspárti kormány”, nem mindenkit győzött meg. Osztie Zoltánt, a Fidesz és a KDNP mindig ügyeletben lévő, hírhedt plébánosát – aki jó ember egyébként, például nem bélyegzi meg a buzikat, csak egyszerűen betegeknek tartja őket – például egyáltalán nem sikerült meggyőznie. Mint tegnap óta tudjuk, ő egy erkölcsileg mélységesen romlott társaságnak tartja a Tisza Pártot, „hitetlen, erkölcstelen nemzetárulónak, amelyik kiárusítja az országot a nagyhatalmaknak, a pénzügyi köröknek.” Erről prédikált a legfülbemászóbb szeretet hangján a plébános úr. Arról, hogy akik a Tiszára szavaztak, ellenségek és elpusztítják az országot, ő pedig büszke arra, hogy körülötte nincsenek tiszás szavazók, de ha mégis vannak, szeretné, ha nem lennének.

Egy óvodás naplója 41. – Hüvösse / Készült: 2023.08.18
Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit, de nem várta meg, ahogy szokja, hogy gondolkozzunk rajta sokat, és asztán akkor se tudjunk semmit, hanem rá is vágta a saját kérdésére egyből, hogy avatunk. De nem tudtuk, mit avatunk, pedig nem is volt titok, de az Ibojnéni mondta, hogy ünneplősbe kell jönni, nehogy elfeledjük. Mondtam is otthon az anyunak, hogy ünneplősbe kell menni holnap, mert avatunk, az apu meg, ahogy mindig szok, morrant egyet, hogy mi az anyjuk valagát avatnak már megint, de az anyu mondta neki, hogy ne a gyerek előtt. Úgyhogy kiment a konyhára.