Ki nyert tegnap?
Az első, 2012. januári békemenet sokkoló volt. A többség számára talán akkor (egy újabb, már a Fidesz által összehozott gazdasági válság és a matolcsyzmus becsődölése idején) jött át, hogy az orbáni hatalom sajnos nem a demokrácia átmeneti működési zavara, mert van kétmillió honfitársunk, akiknek nagyjából mindegy, hogy mi történik az országban – akkoriban semmi jó nem történt –, amíg a politika azt a mesét meséli nekik, amit hallani akarnak. A másik oldalon pedig nincs egy hasonló méretű és ideológiai alapon hasonlóan megszervezett ellenerő.
Tegnap sokkról szó sem volt, de van, ami mégsem változott: bár immár négy éve kátyúban a szekér, másfél-kétmillióan még mindig lehetnek – no nem a békemenetükön, hanem országosan. Arról viszont, hogy ne lenne ellenerő – ugyanakkora vagy akár jóval nagyobb is –, már rég nem beszélhetünk. Lehet ugyan mondani, hogy az ideológiája még nem igazán kiforrott; valaki egy táblán magasba is tartotta a ’48-as 12 pont mai átirataként: „Húzzatok már el a frantzba!”. De ott tartunk, hogy ma ennyiben is összefoglalható az összes reformkövetelés: benne van a polgári haladás, a nemzeti függetlenség, meg a sajtószabadságtól a törvény előtti egyenlőségig minden, ami jelenleg hiányzik. 
Magyar Péteré volt a valódi biztonság üzenete, szemben a káosz üzenetével, amit Orbán Viktor mondott el „azon a címen, hogy megvéd minket” – mondta Haraszti Miklós újságíró, az EBESZ egykori sajtószabadság-referense a két március 15-i beszédet értékelve.
Ha bárki is azt gondolta volna – és vannak bőven ilyenek -, hogy a magyar abszurdnak, ennek az orbáni abszurdnak nincsen már 51. árnyalata is, az kurva nagy tévedésben van. Kicsit restellem szóba hozni, de hát ez is a mi szégyenünk. Pócs János főszerephez jutott már megint. Ezúttal Ibolya Csenge Gabriella (fene tudja, hogy a háromból melyik a vezetékneve, de mindegy is) fideszes frakciószóvivő videójában, ahol a háromnevű nő gumicsizmában és vadászkalapban pucsít valószínűleg Pócs kastélya vagy villája vagy háza előtt. Minden jel szerint a Lepjen meg téged a Pócs János című kisfilmet forgatják éppen. Előkerül ez az észlény, aki egy próbababát cipel az ölében, amire egy Magyar Péter álarc van applikálva, ezzel ijesztgeti a szóvivő asszonyságot. Aki olyan átéléssel topog előtte, mint egy Blaha Lujza téri szaró galamb, és úgy tesz, mint aki nem akarja elhinni, amit lát. Tény, hogy a megrökönyödött szemlélőnek is sokáig kell vakaróznia, hogy vajon mire is gondolt pontosan a rendező. Szerencsére a háromnevű statiszta megkérdezi, hogy elviszik a bábut is a Lázárinfóra, mire Pócs ledobja az atomot: nem, mert még nem tért magához, ugyanis tegnap bebaszott, még másnapos, remeg a keze.
Szóval van ez a Czepek Gábor nevű energiaügyi államtitkár, meg az ő Karmelitából távirányított, állítólag szakértőkből álló küldöttsége, amelyik Kijevbe ment két napja, hogy megvizsgálja a Barátság kőolajvezeték állapotát. Két napja érthetetlen számomra, hogy miért Kijevbe vonultak a bátrak, amikor a sérült egység Brovdyban van. De ez még hagyján, hanem az ukrán hatóságok rögvest közölték is: a csoportot nem tekintik hivatalos delegációnak, inkább turistaként érkezett látogatóknak tartják őket. Hogy egy klasszikust idézzek, mert illik a szituációra: 
Na jó, az analógia nem tökéletes, de kicsit mégis a helyén van, örülhetünk: a szerbek Eperjes Károlya, azaz Szamócája támogató üzenetet küldött Orbán Viktornak a választások előtt. A kétszeres Arany Pálma-díjas szerb filmrendező, Emir Kusturica, az ikonikus Macskajaj, Underground, Cigányok ideje című filmek rendezője, Vlagyimir Putyin lelkes rajongója és támogatója odaállt a Boszniai Szerb Köztársaság elítélt, exelnöke, Milorad Dodik mellé, és azt kívánta Orbánnak, hogy ismét győzzön.
32 nap, és reméljük, hogy jobb, vagy legalább valamivel jobb országban ébredünk. És miközben nagyon sokan valószínűtlennek tartják azt a verziót, hogy a 16 éve a nyakunk köré tekeredett állampárt és annak központi figurája egyszer csak megszűnik létezni abban az értelmében, ahogyan 16 éve működik, ez a lehetőség az érintett esetében is egy ideje komoly frusztrációt okozhat. Nyilvánvalóan azért, mert számára egyáltalán nem elképzelhető az a lehetőség, hogy ne így legyen. Hogy ne ő legyen a mindent igazgató és uraló Führer, a hadseregtábornok, az admirális generális, a Karmelita észosztó világpolitikai tényezője, a TEK-et magánhadseregként használó, az ország pénzével sajátjaként gazdálkodó hadúr. Vagy mondhatnám azt is, hogy az egyélőisten. Pont ugyanennyire elképzelhetetlen lehetőség ez a megfogyatkozott hívei számára is, akik még mindig vevők a sötétségre, a rettegésre, az őrjöngésre.