Áder meg az idegen eszmék
Állt ott a pecás az augusztusi verőben, körötte komor képű ólomkatona-bohócok, és fölolvasta, amit elé raktak. Máskor aláírja, amit megkap, mindent aláír, és ezek szerint mindent fel is olvas. Nem több ez az ember, mint egy felhúzhatós zenebohóc, de jól él belőle. Most azt olvasta fel az elalélós, szügyig keresztény ünnepen, hogy “Otthon az, ahonnan kitessékeljük az idegen eszméket.” – És ez már egyáltalán nem tréfadolog, ha van egy Takaró Mihályunk a pakliban, őt pedig ismerjük a zsidó lapocska Nyugattal és az idegenszívű Esterházyval.
Itt tartunk. Egészen őszintén kell feltenni a kérdést, hogy a pecás ember tudja-e miket beszél, ami nem egészen bizonyos. Egyébiránt minden magyar településnek megvolt a maga pecás embere tegnap. Szerterajzottak az országban, mindenhol handabandáztak, hogy ki a magyar, ki nem, meg mit üzent a véres kezű király. (Semmit sem amúgy.) Egyébként annyi ellágyulós definíciója van az otthonnak meg a hazának. Madárcsicsergős, anyukás vagy naplementés, de a miénk ez a kitessékelős, valagba rúgós, így az a vége, hogy föl kell tennünk, mi is az az idegen eszme, ugye.
Hol kezdődik és hol a vége, és ebből fakadólag kit kegyeskednek magyarnak tartani, kit meg nem. Ezt mondja meg a Kövér, az Áder, meg a többi, mostanában legfőképp a Takaró nevű véglény. Tegnap, amikor az undorral vegyes iszony kezdett elviselhetetlenné válni bennem, ahogyan a csapból is folyt a fasiszta ájtatosság a bávatag képükkel elegyest, kimenekültem az udvarra, ahol a szomszéd rövid gatyában, meztelen felsőtesttel, kitolt hassal, fehéren, mint egy húsvéti nyúl, kezében kőbányaival az okostelefonjáról székely himnuszt hallgatott Vikidál Gyula előadásában.
Belőle már teljesen kitessékelték az idegen eszméket ezek szerint, és gyorsan sarkon is fordultam, hogy ne hányjam le. Győztek és még csak tenni sem lehet ellenük semmit. Mert mindenki azon lovagolt tegnap, hogy mit mondott Merkel, illetve, hogy azt mondta vagy úgy mondta-e, amit mondott, miközben Orbán is pofázott, és nála volt a tételmondat megint, csak erre senki nem figyelt. Azt mondta a diktátor ugyanis, hogy a magyar demokráciát elmarasztaló véleményeket nem veszi figyelembe. Magyarán, mindenki le van szarva, azt csinálok, amit csak akarok.
Így köpte képen a szerencsétlen Merkelt és Európát is cuzammen, miközben a csicskása meg arról értekezett, hogy elüldözi az idegen eszméket a földjéről. Fasiszta manifesztum két tételben, hölgyeim és uraim, drága barátaim. Ezt kaptuk augusztus huszadikán kenetteljes aljasságba csomagolva, körmenettel és tűzijátékkal, vurstlival meg virágkarnevállal. És még az is látszott, hogy ennek soha nem lesz vége. Elég volt csak az ólomkatona-bohócok elszánt és alázatos arcába nézni, ahogy álltak a pecás mellett halálos komolysággal, és látszott az arcukon a hit, hogy fennköltnek érzik a mocskos színjátékot, és akkor itt az ország vége. 
Áder János az alkotmányból kitörölt Köztársaság elnöke, akit emiatt újabban “államfőnek” hívnak, azt mondta a Parlament előtti állami ünnepségen, hogy “harminc esztendővel ezelőtt a szabadság magját vetettük el. 1989-ben visszatért a remény, hogy a haza végre újra a magyarok otthona lesz. Otthon, ahol a világot a szívünknek kedves módon rendezzük be, ahol magunk alkotjuk törvényeinket, és ahonnan kitessékeljük az idegen, barbár eszméket.”
