Ezúttal az érkezett tőle a távoli Brüsszelből – ahol újólag rábólintott a szankciókra, és ettől az akciótól nagy valószínűséggel meghasonlott -, hogy: „No migration! No gender! No war!” Ezeket persze csupa-csupa nagybetűvel (nyomdászul verzál) írta nekünk, hogy érezzük a hatalmas fontosságát neki. S miután ez megtörtént, csak akkor látunk neki mélázni azon, hogy a kedves vezető mi az anyánk valagát is akar mondani a maga sajátos módján, mi a megfejtés, mi a félelembe rejtett csatazaj, ha már verzál, ugye. „No war!”, hát nem akar háborút a lelkem, a cukipofa, de ki az, aki akar a Putyin haverján kívül, nem ártana ezt bővebben kifejteni, mert hülyék vagyunk mi, és nem tudjuk az igazat.

Ha jobban meg akarjuk érteni a mai magyar külpolitikát, paradigmaváltásra van szükségünk. Descartes-nak és a felvilágosodásnak számos dolgot köszönhetünk, de sajnos 200-300 éve bezártak minket egy hamis gondolati keretbe, a „racionális emberkép” börtönébe. Ezt a régi paradigmát használva mi is magyarázhatja a magyar külpolitikai döntéshozók viselkedését? Olyan színtiszta racionális megfontolások, mint a szavazatmaximálás („azért kuruckodunk az Unióval, mert népszerű a választók körében”). Vagy gazdasági megfontolások („azért barátkozunk Kínával és Törökországgal, mert megéri az országnak/egyes politikusoknak/egyes kormányközeli üzletembereknek”). Vagy összeesküvés-elméletek („Azért gyakorol a kormány gesztusokat Moszkva fele, mert fogják őket.”). Csupa látszólag racionális magyarázat, de véleményem szerint egyik sem magyarázza a sajátos magyar külpolitikát, különösen nem a különutas epizódokat.

Ő ezért büszkén zsebelte be másodjára is a szaralak minősítést, de ettől még nem lesz olcsóbb a Tescóban a zsömle, úgyhogy másképp kellett odahatni az árakra. Az élen ebben Nagy elvtárs, a parasztminiszter haladt, aki nem is olyan rég a boltosokat tette meg felelőssé az Európa bajnok magyar pénzromlásért. Elmélete szerint ők a bűnösök, generálják a hiányt, így hajtva fel az árakat mégpedig akként, hogy nem teszik ki a polcra az árut, a magyar proletár pedig ott tombol a térköveken, hogy drága is a cucc, de még nem is lehet kapni. Ilyenkor lehet emlegetni az elhibázott szankciókat, esetleg szőrmentén a Sorost.

A filozófiai alapvetést azonban ez hordozta, és az egyetlen igazi dilemmát is, miszerint kell-e nekünk a sarokba hánynunk a hír, s annak tartalma hallatán. Az információ pedig az volt – ami soha nem látott sebességgel és hanghatással söpört végig az egész országon -, hogy Demeter Szilárd, Orbán szellemi helytartója, a magyar könnyűzene gauleitere úgymond, megalapította az úgynevezett Petőfi Zenei Tanácsot, amelynek az lesz a küldetése, hogy a magyar popkultúrát jobbá tegye. Már ezen a ponton kétségeinek vannak, mert aki ilyenbe belevág, az nem tudja, hogy a popkultúra természetszerűleg felülről nem szabályozható.

S ha szerepel ott, ha nem, ezután Szili K. még annyira sem lett tényező, mint előtte volt, csak azon ment a morfondír, minek lehet az ellentétele, a fizetsége mintegy a beosztás, mi volt az a szolgálat, amit Orbánnak tett, hogy élete végéig gondoskodni akar róla nagy vezérünk. Mert egyre inkább így néz ki. Szili K. ugyanis jól fizető egyetemi kuratóriumi tagságot is kapott, a Fidesz olvasatában ez halálig szól, csak közbe szólt Brüsszel, mint általános alany mostanában, amely minden fideszes ganyéságot kezd rossz szemmel nézni egyre inkább, és megtalálta azt az eszközt is, amellyel hatni lehet a maffiára. Ez pedig a pénz.

Második nekifutásra, bár az elsőből egyáltalán nem következve, ilyképp a logika és kognitív képességek erős hiányát mutatva már svábbogaraknak nevezte ugyanezeket az ellenzékieket. Teljes volt a zűrzavar a moszkovita fejében, mert a macskás elgondolás szerint „ezek kinyomultak az utcára, és egyik pimaszabb volt, mint a másik”, a svábbogaras kontextusban pediglen „ezek a kis svábbogarak, ezek kitódulnak az utcára, mert látják, hogy lehet”. Első körben megkérnénk, tessen eldönteni már Bencsik moszkovita elvtársnak, hogy mik volnánk, mert egerek és svábbogarak egyszerre nem lehetünk.