A hivatásos rettegők igaza
A Fideszben és holdudvarában egy időben kedvelt megbélyegző, gúnyoló kifejezés volt a „hivatásos rettegő”. Szinte mindenkire alkalmazták, aki bármilyen halkan és szelíden aggodalmát fejezte ki amiatt, amit a kormánypárt és mindenható ura tesz.
Még a nem fideszesek között is voltak-vannak, akik más gondolat mentén ugyan, de egyetértenek a kifejezés szellemiségével. Szerintük az orbáni univerzummal való szembenállást hitelteleníti a túlzott(nak gondolt), soha meg nem valósuló (-nak tűnő) aggodalmak megfogalmazása. Hiszen ez mégiscsak Európa, Orbánnal sok baj van, de azért nem egy keleti diktátor, Magyarország mindennek ellenére demokrácia.
Hát nem. Nem véletlen, hogy a kifejezés kikopott a közbeszédből: nyilvánvalóvá vált, hogy mindaz, amitől a „hivatásos rettegők” rettegnek – azaz amire figyelmeztetnek, és ami ellen tiltakoznak –, egyre nagyobb arányban valósul meg. 
Az államfői hivatalból nézve úgy tűnik, hogy Orbán politikája nem osztja meg a nemzetet, nem szólít fel kirekesztésre. Sulyok Tamás marad, ami eddig is volt: alázatos, üres öltöny.
Nem sikerült meggyőzni az embereket arról, hogy az ukrán fél lenne a hibás a háború kitörésében – derült ki a Publicus Intézet felméréséből.
Petőfi már megtért a rezsicsökkentésből, Jókai is végzett a multik megregulázásával, még az árrésük is beleremegett, annyira tartottak a haragjától. Vasvári időközben külföldre küldte az asszonyát takarítani, hadd kupálódjék ott abban a hanyatló háborúpárti nyomorúságban, ha már idehaza sehogyan sem bír boldogulni! Minden együtt volt a forradalomhoz, csak még nem tudták, hogyan kell nekifogni. 
Ez nem más, mint a galád kereskedő, a népnyúzó, az árdrágító, hogy a Rákosi-korszakban oly jól bevált kifejezésre utaljak, mert akkor történelmi kontextusba helyezhető azonnal az egész, és máris előáll a megfelelő néphangulat; reszkessetek kulákok, vagyis csúnya multik, gazdagok, vérszívók!
Mint az előre látható volt, itt a „mi már három évvel ezelőtt megmondtuk” kezdetű ostobaság. A magyar külügyminiszternek titulált személy – aki nem kevésbé lojális Moszkvához, mint elődei közül Sík Endre (1958-61), Péter János (1961-73) vagy Puja Frigyes (1973-83) –, sietett úgy tenni, mintha az ukrán kapitulációra irányuló tevékenysége mindig is azonos lett volna a békevággyal. Persze, mivel nem ért se a diplomáciához, se a történelemhez, most is kapkod és kényszeresen túlmozgásos. Az Egyesült Államok elképesztő nyomása hiába szorította rá Ukrajnát egy olyan fegyverszüneti ajánlatra, amelyet az orosz hadsereg nem tudott kikényszeríteni, a fronton egyelőre a korábbinál is véresebb harcok dúlnak – mindkét fél bizonyítani akarja, hogy van még ereje a folytatáshoz. Ez még messze nem az az állapot, amikor a háborúk véget szoktak érni, ráadásul az amerikai álláspont is bizonytalan, semmi jele, hogy Moszkvára is hatással lenne.