A decemberi Kunigunda utcai események napjaiban egy, az MTVA-t megjárt képviselő elmondta az ATV-ben, hogy ő előbb hagyta el az épületet, mint a többiek, mert házbizottsági ülésre kellett mennie. Szemlátomást nem érzékelte a dolog abszurd voltát: ellenállásról, sőt lázadásról beszélnek a tüntetések szónokai, majd az ellenzéki politikus beül a házbizottság ülésére, a fideszes házelnökkel és a kormányoldallal egyeztetni.

 

Miért abszurd ez? Az, hogy a házbizottságban együtt ülnek a kormánypárti és ellenzéki frakciók képviselői, azt fejezi ki, hogy miközben a kormány a kormánypárté, és az egész államapparátus az ő irányításuk alatt áll, a parlament egyaránt a kormányoldalé és az ellenzéké, a parlamenti munkát a kormányoldal és az ellenzék, a többség és a kisebbség együtt, egymással megegyezve irányítja. Ez így természetes a parlamenti demokráciában. Ezzel van összhangban, hogy az üléseket felváltva vezetik kormányoldali és ellenzéki elnök illetve alelnökök, ott ülnek mellettük a pulpituson a kormánypártiak mellett ellenzéki jegyzők, és a parlamenti bizottságok egy részét is – mindenekelőtt hagyományosan a költségvetési és a nemzetbiztonsági bizottságot – ellenzéki elnökök irányítják. Ma is így van ez a magyar Országgyűlésben: az alakuló ülésen ellenzéki alelnököket és jegyzőket is választottak, a bizottságok egy részének élére ellenzéki elnököt és ellenzéki alelnököket. Az ellenzéki elnökök a kormánypártiakkal váltakozva vezetik az üléseket, a bizottsági ülések egy részét ellenzéki elnök hívja össze és vezeti le.

 

De vajon ez ugyanúgy a parlamenti munka valóságát fejezi ki, mint a 2010 előtti demokráciában? Nem, ez egyáltalán nem így van. A fideszes többség 2010 óta egyáltalán nem tiszteli a parlamenti ellenzék előjogait. Ha például az ellenzék alkotmányos jogával élve vizsgálóbizottságot kezdeményez, annak megalakulását a Fidesz elszabotálja, ha az ellenzék rendkívüli ülést kezdeményez, a fideszes képviselők távolmaradással akadályozzák meg a határozatképességet és így az ülés megtartását. Ugyanezt teszik a bizottságokban: ha a költségvetési vagy a nemzetbiztonsági bizottság ellenzéki elnöke összehív egy ülést a kormányoldalnak nem tetsző téma megbeszélésére, a kormánypártiak megakadályozzák az úgy napirendre vételét. A közhiedelemmel ellentétben nem az a baj, hogy a törvényalkotás során nem fogadnak el ellenzéki módosító javaslatokat, ez természetes, hiszen a törvényalkotás a kormánytöbbség dolga és felelőssége. Az a baj, hogy a fideszes többség megakadályozza, hogy az ellenzék – a bizottságokban és a plenáris ülésen – a kormány ellenőrzésének lehessen részese, ami pedig olyan parlamenti feladat, amelyben az ellenzéknek kellene a főszereplőnek lennie. Mindez annak tünete, ahogy Orbán önkényuralmi rendszerében 2010 óta üres formasággá vált a parlamentarizmus.

 

Amikor tavaly májusban megalakult az április 8-án választott Országgyűlés, egyedül Hadházy Ákos számára volt világos: aki szemben áll ezzel a rendszerrel, az, ha át is veszi a választóktól kapott képviselői mandátumot, nem tölthet be parlamenti vagy bizottsági tisztséget ebben a parlamentben. A többiek elfogadták a fideszes többség által a hagyományoknak megfelelően átengedett tisztségeket. Tévedtek. Hiba volt. A vezető tisztségek megosztása ugyanis azt fejezi ki, hogy a parlamenti munkát többség és kisebbség, kormányoldal és ellenzék együtt irányítja. Alapszabály szerint a napirendet is együtt állapítják meg a házbizottságban, s csak kivételesen, ha nem tudnak megegyezni, dönt a napirendről a többséget képviselő házelnök. A mai parlamenti gyakorlatnak ehhez semmi köze. A mai gyakorlat egy önkényuralmi rendszer parlamentjének gyakorlata. Ha az ellenzékiek parlamenti jelenlétükkel, felszólalásaikkal, szavazataikkal ki is fejezik szembenállásukat a kormány politikájával, és ezt jól teszik, a parlamenti tisztségek betöltésével – aminek semmilyen tényleges hozadéka nincsen – mégis azt a látszatot erősítik, hogy ma is fennáll a parlamenti demokrácia, és ezzel segítenek a Fidesznek abban, hogy – Orbán egy korábbi kijelentését átfordítva – az önkényuralmi testet továbbra is demokratikus ruhába öltöztesse.

1989. június 16-ig egyébként a Magyar Televízió – mint utóbb kiderült – hatszor tudósított már a ruszkik eltakarodásáról, ötször a Híradóban, egyszer a HÉT című magazinban, de erről a népek nem nagyon vettek tudomást. Épp szülték meg az új istenüket, holott róla már Nietzsche nagyon régen megmondta, hogy halott, de a népek ezzel sem törődtek. Így esett, hogy 2019-re Nagy Imrét is elimporította a lánglelkű eszelős, az oroszokat pedig visszahívta, és most már tényleg saját erőből, a maga gyönyörűségére.

 

Mindeközben 2017. június 13-án őrizetbe vették Czeglédy Csabát, mint láthatjuk, majdnem napra pontosan huszonnyolc év különbséggel az első ordas hazugság után. Az eltelt idő alatt a szakállas fiatalember megöregedett, eltrottyosodott, szemének eszelőssége viszont megmaradt, és ráadásnak elült a lelkében a gonoszság, ami akkor, ha időközben egy ország ura lett az ember, nem jó párosítás az álmoskönyvek és a józan megfontolás szerint sem.

 

Tegnap pedig az derült ki, minden bizonnyal Czeglédy őrizetbe vétele olyan politikai játszma csupán, mint az oroszok eltakarítása, ocsmány, hatalmi hazugságok része, viszont itt egy ember életéről van szó, ami nem tréfadolog. Azzal nem szokás szórakozni, hacsak nem véres kezű diktátor, vagy kereszténydemokrata imádkozó sáska az ember, ez utóbbi minden erkölcsi felszereltségével, ami, ugye, nullának tételezhető, de még vizsgálat tárgyát képezi. Lehet, hogy a rovar emberibb a trottyos eszelősnél.

 

Czeglédy cége az Európai Unió Bíróságán pert nyert a magyar állam ellen ugyanis, az ítélet szerint a cég az uniós irányelvek szerint járt el, és jogosan nem fizetett be majdnem egymilliárdnyi áfát. Az ügyészség, amely elrendelte Czeglédy őrizetbe vételét, minden bizonnyal tudomással bírt a jogvitáról, ennek ellenére letartóztatták Czeglédyt, ami így, ennek fényében erősen politikai színezetet kap, és bizonyság arra, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, illetve, hogy az eszelős trottyoson nincsenek már fékek egyáltalán.

Ezzel párhuzamosan, koronaként mintegy erre a gyalázatra, a nemzet veje is zavartalanul állhat tovább a saját lábán, hiszen a magyar állam, amely maga az após, azaz Orbán Viktor, visszavonta a lámpás biznisz uniós támogatási kérelmét, hogy az OLAF buzgólkodása – amely rendszerszintű korrupciót állapított meg – okafogyottá váljon. Ez egy stadion árába, tizenhárom milliárdba kerül a költségvetésnek, azaz neked is, én nyájas olvasóm.

 

Mondható volna, mi ebben a vaszisztdasz, ezt mindenki tudja, és ez momentán igaz is. De nem is a hírhozó szerepében óhajtok itt tetszelegni, hanem rá szeretnék világítani néhány összefüggésre és az ezekből fakadó cselekvések szükségességére. A helyzet, amiben benne csücsülünk szügyig, olyképp sajátlagos ugyanis, hogy megszűntek bizonyos állampolgári kötelmeink. Erősebben úgy is mutathatnám, ha a hatalom azt tesz, amit csak akar, akkor az alattvalókon sincs semmiféle zabla.

 

Nem öncélúan, l’art pour l’art, a lázadás öncélú gyönyöreiért, hanem, mert ezt követeli a megfontolás. Példáimból ugyanis kitetszik, itt, minálunk, Neriában már nem arról van szó, hogy a törvényeket áthágják, hanem úgy tesznek, mintha azok nem is léteznének egyáltalán. Papíron tán van valami, de senki nem törődik vele, zűrzavar van és összevisszaság, tohuvabohu, vagy, ha a héber gyökerekig visszanyúlunk, tohu va-bohu, azaz puszta és üresség.