Hegymenet
Ha még nem találkoztak volna vele, akkor készséggel mutatjuk meg a NER legfrissebb darabját, a legendás kék plakát sorozat új, kiemelkedő opuszát, amitől az embernek az a képzete támad, hogy Phenjan utcáin kóborol. Másfelől, hogy A tanú világába csöppen bele Virág elvtárs szavaival, miszerint, „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”
Új gazdaságpolitikát hirdet a műalkotás, mint látni tetszenek, amit kies hazánk meg tud csinálni. De már itt fölmerül az a kérdés, a régivel mi van, amely az elmúlt száz év legsikeresebb, legfantasztikusabb – und so weiter leglegleg – tíz évét eredményezte nem is olyan rég. Mint a fényes jövőt sulykoló kék csoda nekünk mutatja, a mimagyar hős a mélyből tör a csúcsok felé kezében a nemzeti lobogóval, tehát előtte nem lehetett odafönt. 
Bár még másfél évünk van az eljövendő választásokig, egyre inkább úgy tűnik, hogy annak kimenetelét a mocskolódás fogja eldönteni. Bár ez egyáltalán nem újdonság, amióta Finkelstein tata megtanította a Fideszt az efféle kampányra, hiszen, ha belegondolunk, másfél évtizede ez megy. Ellenségképzés és lejáratás, okádás és ordítás, a Fidesznek, amióta a finkelsteini modellt magáévá tette, programja nincsen, a legutolsó is, amire emlékezni tudunk, annyi volt: folytatjuk. Maximum, boldog karácsonyt.
Orbán Viktor észrevette, hogy múlik az idő, és a maga korabeli, hatvanas évei elején járó, öregedő férfiak problémáiról elmélkedett. Az ilyesmit jó esetben a cimboráival beszéli meg az ember, esetleg az asszonnyal az ágyban, a mi miniszterelnökünk viszont egy „MNB Budapest Eurasia Forum” című rendezvényen, nagy nyilvánosság előtt adta elő aggodalmait, ami szokatlannak nevezhető. Viszont amit még emellett ebben a kontextusban hallottunk, az aggodalomra ad okot. Ismét fölmerül a normális-nem normális dichotómia, és valóban nehéz a döntés.
Azon kívül, hogy Orbán Viktor mint világpolitikai tényező sütkérezzen Trump szalmahajának tetején, még két dolog miatt reszketett cimborája győzelméért doktorminiszter urunk. Béke huszonnégy órán belül, s hogy végre elővehesse a fiók mélyiről az ebből fakadó békeköltségvetést. Az öt perc hírnév megvolt vodkabontással meg még ki tudja milyen ünnepi kellékekkel, aztán jöttek a kijózanító, mintegy pofánvágó hétköznapok, amelyeket most is élünk éppen. Így tegnap össze lett trombitálva a Védelmi Tanács (VT).
Országot jár a Fidesz, amira nagy valószínűséggel azért van szükség, mert buktát mutatnak a számok. Érdekes egyébként a buzgalom, ugyanis azzal mindenképpen tisztában kell lenniük, arra édeskevés esélyük van, hogy új embereket hülyítsenek el, ebből következik, a régieket kell még jobban, ha egyáltalán van még lefelé út. A mantra szerint váratlanul jelennek meg itt-ott, ami viszont azért nem tartható hazugság, mert mégis csak van válogatott közönség, azaz, minden elő van készítve, hogy akadjon alany az Orbánnal való szelfire.
Legyünk nagyvonalúak, és számoljuk csak 2010-től (korábbról is lenne mit számbavenni, gondoljunk csak a Tiszti Kaszinó árának elsíbolására). Kezdődött azzal, hogy Kósa Lajos az államcsőd-hazugsággal bedöntötte a forintot, a tőzsdét, meg több százezer devizahiteles maradék reményét. Annyira nem volt államcsődközeli helyzet amúgy, hogy még az Orbánék által elátkozott IMF-hitel nagyobbik fele is ott pihent a széfben, abból vették meg végül a Mol-részvénypakettet. A forintleértékelésen nyerészkedő jegybank „profitja” elvesztette közpénz-jellegét, majd átalakult Matolcsy Ádám, az MNB-elnök fia Porsche-gyűjteményévé.