Hírek

Bauer: Hogyan mennek vissza?

visszaA decemberben történtek felkínálják az alkalmat, hogy az ellenzék ne térjen vissza ugyanúgy az Országgyűlésbe.

A decemberi Kunigunda utcai események napjaiban egy, az MTVA-t megjárt képviselő elmondta az ATV-ben, hogy ő előbb hagyta el az épületet, mint a többiek, mert házbizottsági ülésre kellett mennie. Szemlátomást nem érzékelte a dolog abszurd voltát: ellenállásról, sőt lázadásról beszélnek a tüntetések szónokai, majd az ellenzéki politikus beül a házbizottság ülésére, a fideszes házelnökkel és a kormányoldallal egyeztetni.
 
Miért abszurd ez? Az, hogy a házbizottságban együtt ülnek a kormánypárti és ellenzéki frakciók képviselői, azt fejezi ki, hogy miközben a kormány a kormánypárté, és az egész államapparátus az ő irányításuk alatt áll, a parlament egyaránt a kormányoldalé és az ellenzéké, a parlamenti munkát a kormányoldal és az ellenzék, a többség és a kisebbség együtt, egymással megegyezve irányítja. Ez így természetes a parlamenti demokráciában. Ezzel van összhangban, hogy az üléseket felváltva vezetik kormányoldali és ellenzéki elnök illetve alelnökök, ott ülnek mellettük a pulpituson a kormánypártiak mellett ellenzéki jegyzők, és a parlamenti bizottságok egy részét is – mindenekelőtt hagyományosan a költségvetési és a nemzetbiztonsági bizottságot – ellenzéki elnökök irányítják. Ma is így van ez a magyar Országgyűlésben: az alakuló ülésen ellenzéki alelnököket és jegyzőket is választottak, a bizottságok egy részének élére ellenzéki elnököt és ellenzéki alelnököket. Az ellenzéki elnökök a kormánypártiakkal váltakozva vezetik az üléseket, a bizottsági ülések egy részét ellenzéki elnök hívja össze és vezeti le.
 
De vajon ez ugyanúgy a parlamenti munka valóságát fejezi ki, mint a 2010 előtti demokráciában? Nem, ez egyáltalán nem így van. A fideszes többség 2010 óta egyáltalán nem tiszteli a parlamenti ellenzék előjogait. Ha például az ellenzék alkotmányos jogával élve vizsgálóbizottságot kezdeményez, annak megalakulását a Fidesz elszabotálja, ha az ellenzék rendkívüli ülést kezdeményez, a fideszes képviselők távolmaradással akadályozzák meg a határozatképességet és így az ülés megtartását. Ugyanezt teszik a bizottságokban: ha a költségvetési vagy a nemzetbiztonsági bizottság ellenzéki elnöke összehív egy ülést a kormányoldalnak nem tetsző téma megbeszélésére, a kormánypártiak megakadályozzák az úgy napirendre vételét. A közhiedelemmel ellentétben nem az a baj, hogy a törvényalkotás során nem fogadnak el ellenzéki módosító javaslatokat, ez természetes, hiszen a törvényalkotás a kormánytöbbség dolga és felelőssége. Az a baj, hogy a fideszes többség megakadályozza, hogy az ellenzék – a bizottságokban és a plenáris ülésen – a kormány ellenőrzésének lehessen részese, ami pedig olyan parlamenti feladat, amelyben az ellenzéknek kellene a főszereplőnek lennie. Mindez annak tünete, ahogy Orbán önkényuralmi rendszerében 2010 óta üres formasággá vált a parlamentarizmus.
 
Amikor tavaly májusban megalakult az április 8-án választott Országgyűlés, egyedül Hadházy Ákos számára volt világos: aki szemben áll ezzel a rendszerrel, az, ha át is veszi a választóktól kapott képviselői mandátumot, nem tölthet be parlamenti vagy bizottsági tisztséget ebben a parlamentben. A többiek elfogadták a fideszes többség által a hagyományoknak megfelelően átengedett tisztségeket. Tévedtek. Hiba volt. A vezető tisztségek megosztása ugyanis azt fejezi ki, hogy a parlamenti munkát többség és kisebbség, kormányoldal és ellenzék együtt irányítja. Alapszabály szerint a napirendet is együtt állapítják meg a házbizottságban, s csak kivételesen, ha nem tudnak megegyezni, dönt a napirendről a többséget képviselő házelnök. A mai parlamenti gyakorlatnak ehhez semmi köze. A mai gyakorlat egy önkényuralmi rendszer parlamentjének gyakorlata. Ha az ellenzékiek parlamenti jelenlétükkel, felszólalásaikkal, szavazataikkal ki is fejezik szembenállásukat a kormány politikájával, és ezt jól teszik, a parlamenti tisztségek betöltésével – aminek semmilyen tényleges hozadéka nincsen – mégis azt a látszatot erősítik, hogy ma is fennáll a parlamenti demokrácia, és ezzel segítenek a Fidesznek abban, hogy – Orbán egy korábbi kijelentését átfordítva – az önkényuralmi testet továbbra is demokratikus ruhába öltöztesse.

Bővebben...

Minden hazug, mindent szabad

ovik1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésén egy eszelős tekintetű, szakállas fiatalember sok népek előtt nagy hangon követelte az orosz csapatkivonást az országból, miközben azok már rég úton voltak, poroszkáltak elfelé nagy szomorúan. Csattogtak a megrakott vonatok Záhony irányába, és a sok hülye népek mégis azt mondták, hú, de tökös ez a gyerek, holott csak hazudott Soros György pénzén, aki kitartotta, nevelgette, most meg így járt, ahogy, hogy kígyó lett belőle.

1989. június 16-ig egyébként a Magyar Televízió – mint utóbb kiderült – hatszor tudósított már a ruszkik eltakarodásáról, ötször a Híradóban, egyszer a HÉT című magazinban, de erről a népek nem nagyon vettek tudomást. Épp szülték meg az új istenüket, holott róla már Nietzsche nagyon régen megmondta, hogy halott, de a népek ezzel sem törődtek. Így esett, hogy 2019-re Nagy Imrét is elimporította a lánglelkű eszelős, az oroszokat pedig visszahívta, és most már tényleg saját erőből, a maga gyönyörűségére.
 
Mindeközben 2017. június 13-án őrizetbe vették Czeglédy Csabát, mint láthatjuk, majdnem napra pontosan huszonnyolc év különbséggel az első ordas hazugság után. Az eltelt idő alatt a szakállas fiatalember megöregedett, eltrottyosodott, szemének eszelőssége viszont megmaradt, és ráadásnak elült a lelkében a gonoszság, ami akkor, ha időközben egy ország ura lett az ember, nem jó párosítás az álmoskönyvek és a józan megfontolás szerint sem.
 
Tegnap pedig az derült ki, minden bizonnyal Czeglédy őrizetbe vétele olyan politikai játszma csupán, mint az oroszok eltakarítása, ocsmány, hatalmi hazugságok része, viszont itt egy ember életéről van szó, ami nem tréfadolog. Azzal nem szokás szórakozni, hacsak nem véres kezű diktátor, vagy kereszténydemokrata imádkozó sáska az ember, ez utóbbi minden erkölcsi felszereltségével, ami, ugye, nullának tételezhető, de még vizsgálat tárgyát képezi. Lehet, hogy a rovar emberibb a trottyos eszelősnél.
 
Czeglédy cége az Európai Unió Bíróságán pert nyert a magyar állam ellen ugyanis, az ítélet szerint a cég az uniós irányelvek szerint járt el, és jogosan nem fizetett be majdnem egymilliárdnyi áfát. Az ügyészség, amely elrendelte Czeglédy őrizetbe vételét, minden bizonnyal tudomással bírt a jogvitáról, ennek ellenére letartóztatták Czeglédyt, ami így, ennek fényében erősen politikai színezetet kap, és bizonyság arra, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, illetve, hogy az eszelős trottyoson nincsenek már fékek egyáltalán.

Ezzel párhuzamosan, koronaként mintegy erre a gyalázatra, a nemzet veje is zavartalanul állhat tovább a saját lábán, hiszen a magyar állam, amely maga az após, azaz Orbán Viktor, visszavonta a lámpás biznisz uniós támogatási kérelmét, hogy az OLAF buzgólkodása – amely rendszerszintű korrupciót állapított meg – okafogyottá váljon. Ez egy stadion árába, tizenhárom milliárdba kerül a költségvetésnek, azaz neked is, én nyájas olvasóm.
 
Mondható volna, mi ebben a vaszisztdasz, ezt mindenki tudja, és ez momentán igaz is. De nem is a hírhozó szerepében óhajtok itt tetszelegni, hanem rá szeretnék világítani néhány összefüggésre és az ezekből fakadó cselekvések szükségességére. A helyzet, amiben benne csücsülünk szügyig, olyképp sajátlagos ugyanis, hogy megszűntek bizonyos állampolgári kötelmeink. Erősebben úgy is mutathatnám, ha a hatalom azt tesz, amit csak akar, akkor az alattvalókon sincs semmiféle zabla.
 
Nem öncélúan, l’art pour l’art, a lázadás öncélú gyönyöreiért, hanem, mert ezt követeli a megfontolás. Példáimból ugyanis kitetszik, itt, minálunk, Neriában már nem arról van szó, hogy a törvényeket áthágják, hanem úgy tesznek, mintha azok nem is léteznének egyáltalán. Papíron tán van valami, de senki nem törődik vele, zűrzavar van és összevisszaság, tohuvabohu, vagy, ha a héber gyökerekig visszanyúlunk, tohu va-bohu, azaz puszta és üresség.

Bővebben...

Büfi és lyukas koton

11020_orbanMódfelett és érthetetlenül okos politológusok, szakértők és más jól fésült emberek úgy fogalmaznak eltartott kisujjal, hogy Orbán Viktor Mihálynak ismét sikerült tematizálni a közbeszédet, holott csak egy szélhámos politikai kalandor büfizett nagyot. Valami gusztustalan massza is kijött belőle közben véletlenül, a sárgarépa és félig emésztett szotyoladarabok pedig ott virítanak most a csámpásra taposott cipőjén. Voltaképp ennyi lenne az egész.

Aztán meg mégis hetek óta ez megy: nagy gerjedés, kicsinyke orgazmus és utójáték, ezen csámcsog az ország, mintha lenne a legkisebb jelentősége is a szavainak a habverésen kívül. Konok kolléga frappánsan intézte el ezt az egész cirkuszt, amikor lyukas kotonként határozta meg miniszterügynök elvtárs delirálását, a maga részéről le is zárva a mókát és a kacagást. S milyen igaza volt, ha utána gondolunk, mi is sprickol az emlegetett készségbe, és mi szivárog belőle a lukon.
 
Csupáncsak O1G, semmi más. Teljesen érdektelen, mi jön ki ennek az embernek a száján, viszont dedós kis társadalmunk akkor lesz majd nagykorú, ha ennek megfelelően viszonyul hozzá, kiköp és gálánsan tovább halad. Mert mi van most is a kiscserkész pontjaival? Semmi sincs, a hátország épp emelgeti a fejét és vizsgálódik, akkor hogyan is legyen ez, miből is kitetszik, hogy csak annyira megalapozott az ígérgetés, mint amikor azt halljuk, hogy egyetlenünk vagyontalan flótás.
 
Színjáték az egész, amellyel a panelproli ellesz egy darabig, csócsálgatja a rá váró gyönyöröket, alélásában rájuk rakja az ikszet, az aktus után pediglen lószerszámot kap az ő valagába. Ez nem évértékelő volt és még csak nem is a fényes jövő fölskiccelése, hanem kampányesemény, amely, ha jól sül el, ki fog tartani 2022-ig, mint a rezsis cucc is dübörgött. Majd ráeresztenek a propagandára egy Németh Szilárd kaliberű eszementet, és lüktet is a dolog.

Semmi sem lesz ebből sem, vagy alig is valami. Még két nap sem telt el a kinyilatkoztatás óta, már módosulnak a dolgok, tolódnak ki a határidők, hogy addig monyoljanak vele majd, mígnem a feledés jótékony homálya el nem fedi az egészet. Viszont a kommunikáció az lesz majd, hogy mind az a szépség és jóság, amelyet miniszterügynök elvtárs most itt bedobott csócsálásra, már mind meg is valósult. Nem adok ennek egy hónapot.
 
A sorosügynökök viszont rátörnek a nemzetre, nagymamákat toszatnak meg migránsokkal, ellenben OVM kegyelme a Kánaán örömeiben részelteti az ő népét. Mindenki hét személyes autóval, furikázik, tömi magába a mannát, a gyermekek pedig kacagva libikókáznak a simogató napfényben, és még a talpaik is egymásra lépnek, ha nem vigyáznak. És ezt az idillt akarják lerombolni a libsibolsik. Ez lesz majd, ilyen bizonyossággal indulok is a lottózóba, hogy ez ennyire megy.
 
Alélós, boldogságos tudósításokat olvashatunk a lapokban, ilyen képeket mutat majd a közszolgálati a százmilliárdunkból, aki pedig az ellenkezőjét tapasztalja a saját bőrén, azt hiszi, csak az ő ege felett van borulat, mindenki más pedig szügyig lubickol a földi jóban és az örömökben. Természetesen OVM értünk való küzdésének köszönhetően. Aztán azt is látom ebből fakadólag, hogy például majd a kismamákból közellenségek lesznek, a rendszer kegyeltjei a torzult tudatokban.
 
Mert gondoljuk meg csak, akinek nincs gyereke vagy kevés van, vagy bármi okból érzi úgy, hogy ő kimaradt az osztásból már megint, elkezd ferdén nézegetni a papákra, mamákra, kiskölkekre, mint akiket a rendszer tejben és vajban füröszt, míg ő kitaszított és szerencsétlen. Lehet majd utálni újabb okból egymást. Ilyen folyományai is, illetve csak ilyenek vannak ennek a mostani fékevesztett tobzódásnak, ami tényleg nem más, mint lukas koton. Úgy is kéne kezelni.

Bővebben...

Így mentik Tiborczot: inkább nem kérjük az EU-támogatást

nari_lampasMiután az OLAF szabálytalannak ítélte az Elios-lámpacseréket, a kormány visszavonta a támogatási igényt. Így az adófizetők finanszírozzák a korrupt beruházásokat.

A magyar adófizetőknek 13 milliárd forintjukba kerül, hogy a kormány kimentse Orbán Viktor vejét a szabálytalan Elios-beruházások miatt indult uniós eljárásból: visszavonják az OLAF (az EU csalás elleni hivatala) által korruptnak talált közvilágítási projektek támogatási kérelmét, hogy megszűnjön a brüsszeli vizsgálódás jogalapja. Ez már a második mentőöv, amit egy fél éven belül kap a volt Tiborcz-cég: novemberben a rendőrség „bűncselekmény hiányában” megszüntette az OLAF ajánlása alapján indított nyomozást (az eljárás mélységére jellemző, hogy az érintett városok többségétől a beruházások papírjait sem kérte el a rendőrség).
 
Az Elios-ügyben annak idején az OLAF-hoz forduló Jávor Benedek, a Párbeszéd EP-képviselője hozta nyilvánosságra a blogján, hogy több, egymástól független hazai és uniós forrás szerint 
kiveszik a Brüsszelbe küldendő számlacsomagból az Elios vitatott közvilágítási beruházásainak számláit, lemondva a már elvégzett lámpacserék EU-finanszírozásáról. Ennek egyetlen észszerű indok az lehet, hogy az Orbán-kabinet belátta: az előrehaladott OLAF-vizsgálat során részletesen dokumentált csalássorozat miatt esély sincs rá, hogy a kérdéses tételeket az EU jogszerűnek ítélje és kifizesse
– magyarán a projektek idején Tiborcz Istvánhoz, Orbán Viktor vejéhez kötődő vállalkozás visszaélései miatt a hazai adófizetők kénytelenek finanszírozni az eredetileg uniós támogatással elindított fejlesztéseket.
 
Mint emlékezetes, az OLAF évekig tartó vizsgálat után 2017 végén az Elios összesen 35 hazai beruházásánál talált súlyos szabálytalanságokat és összeférhetetlenségeket. Tiborcz üzlettársának cége részese volt az érintett pályázatok kiírásának, a tendereken egyoldalúan az Elios számára kedvező feltételeket határoztak meg (az első alkalommal, Hódmezővásárhelyen Lázár János polgármestersége idején nem kértek referenciát az energiatakarékos led-lámpákkal pályázó Eiostól, a későbbi esetekben pedig olyan referencia bemutatását írták elő, amellyel csak az Elios rendelkezett), érthetetlen módon lerövidítették a kötelező karbantartás határidejét, maguk a beruházások pedig indokolatlanul drágák voltak. Utóbb az is kiderült, hogy az Elios-lámpákkal rengeteg a műszaki probléma: nem teljesültek az alacsonyabb energiafogyasztásra és kisebb karbantartásigényre vonatkozó vállalások, ráadásul, ahogyan a HVG a napokban megírta, a fényteljesítményük sem megfelelő, sötétbe borultak miattuk a megújult világítású városrészek, emiatt Hódmezővásárhely, Vác és Szombathely is a világítótestek újbóli lecserélése mellett döntött (de Dunaújvárosban, Szekszárdon, Kecskeméten is sok a panasz a sötétségre).

Az OLAF vizsgálati jelentéséből, amely rendszerszintű, az államigazgatás és az önkormányzatok közreműködésével végrehajtott, ugyanazt a mintát követő csalásokat állapított meg, a 24.hu közölt részleteket tavaly, néhány város esetében pedig a Népszava is hozzájutott vizsgálati anyagokhoz. A kormány viszont mondvacsinált indokokkal igyekszik titokban tartani az anyagot (Jávor, aki képviselőként belenézhetett a jelentésbe, megpróbálta kikérni a papírokat a Palkovics László vezette minisztériumtól, de a tárca elutasította a kérést arra hivatkozva, hogy a közzétételhez nem fűződik jelentős közérdek; érdekesség, hogy a 4-es metró beruházásának inkább az ellenzék számára kényelmetlen OLAF-jelentést gondolkodás nélkül nyilvánosságra hozta a kormány). nepszava

Bővebben...

A józan ész alulmaradt – Fábián István: Orbán Viktor fejében tévképzetek élnek

ovm_teccikA világon sehol nem működtetnek kutatóintézetet pályázati alapon, méghozzá azért nem, mert az nem lehetséges. Az innovációt pedig nem kézivezérléses pályázati rendszerrel kellene segíteni, hanem a gazdaság és a kutatóhelyek közötti kapcsolat erősítésével – mondja lapunknak Fábián István, a Debreceni Egyetem professzora. Úgy látja: az MTA elleni támadás valódi célja a kormány számára kényelmetlen területek ellehetetlenítése.

Megjelent az úgynevezett Tématerületi Kiválósági Program, amely a kormány kommunikációja szerint alkalmas lesz az „akadémiai kutatóintézetek, a felsőoktatási intézmények és az állam által alapított kutatóintézetek hatékony és eredményes szakmai munkájának” biztosítására. Ez az új kutatásfinanszírozási modell Palkovics László innovációs miniszter szerint kiszámítható és fenntartható, a minőséget szolgálja. Szükséges volt hozzányúlni a kutatásfinanszírozáshoz? Volt racionális érv a jelenlegi rendszer átalakítására?
– Egy akkora finanszírozási rendszeren, mint amilyen a tudományé, mindig lehet finomítani, javítani. A mostani „átalakítással” az az alapvető probléma, hogy nem indokolják meg, miért van rá szükség. Ráadásul radikálisan és azonnal akarják megváltoztatni a finanszírozást, amiből nagyon sok probléma lesz. Hiszen van egy beállt, ráadásul nem is rosszul működő rendszerünk. Palkovics miniszternek van egy munkaanyaga, amiben még ki is emeli, hogy az MTA kutatóintézetei mennyire jól teljesítenek. Mindazonáltal nyilván lehet javítani és változtatni, csakhogy nem tudjuk, mi az a probléma, amit meg akarnak oldani, s hogy az új rendszer megoldja-e a problémát, miközben komoly félelmek vannak a tekintetben, hogy alapvető értékeket fognak szétverni. Annak pedig beláthatatlan következményei lesznek.

Fábián István

Az is komoly gond a finanszírozás átszervezésével, ahogy korábban a felsőoktatással kapcsolatos átalakításokkal is, hogy nincs megfelelő mélységi analízis, hatástanulmány a kormányzat részéről, nincs kockázatbecslés, nincsenek megvalósítási tervek. Az idézett miniszteri munkaanyag és a napi kommunikáció tele van belső ellentmondással. Például a munkaanyag szerint „az MTA-kutatóintézetek és a felsőoktatási intézmények között erős a kapcsolat”. De akkor honnan jön az a kormánykommunikációban gyakran előkerülő kritika, hogy nincs átjárás a felsőoktatás és az MTA kutatóintézetei között? Ez hazugság. A másik megállapítása Palkovics László minisztériumi belső anyagának, hogy „az MTA és kutatóintézeteinek teljesítménye kiugró, mind produktivitásban, azaz mennyiségben, mind idézettségben, azaz hatásban”. És akkor ezt a rendszert kell derült égből villámcsapásként átalakítani? Az MTA nagyjából 67 milliárd forintból gazdálkodik évente, amiből 28 milliárdot biztosít az állam az intézmények fenntartására és kutatásokra, 12 milliárdot pedig a köztestületi működésre. Miért is kell a finanszírozást megváltoztatni akkor, ha a kutatásba befektetett, egyébként nemzetgazdasági szinten és nemzetközi összehasonlításban csekély összeg ennyire jól hasznosul? A Palkovics-féle munkaanyag egyébként felvet egy alapvető problémát: azt, hogy Magyarországon az innovációs tevékenység nem jó, a 22. helyen állunk az európai rangsorban. Miután a gazdaság és az innovációs képesség összefügg, ha nincs innováció, nincs gazdasági fejlődés. Ez világos, ezen változtatni kell. De az alapkutatás és az alkalmazott kutatások összevonása, valamint a kutatóintézetek kézi vezérléses finanszírozása mennyiben javít ezen a helyzeten? Ez teljes vakvágány! Magyarországon nem azért nincs innováció, mert nincs meg az ehhez szükséges tudományos kapacitás és kutatói készség, hanem azért, mert a gazdaság és a kutatóhelyek közötti kapcsolatok nem épültek ki. 168ora_logo

Bővebben...

Jó lesz nekünk

ovm_bariJó lesz nekünk, népeknek. Nem épp Menyhárt Jenő-féle értelemben, hogy a súlytalanságban szeretkezünk vagy lesz végtelen sok égitestünk, esetleg felébred az álom és mi alszunk tovább, hanem csupán ontológiailag, meg, hogy az éjszaka az soha nem fog véget érni. Elsőként az juttatott erre a meggyőződésre, hogy Tarlós főpolgármester buzog, mint a rosseb.

Miközben Budapest szétrohad alóla, metrók és buszok füstölnek el a végtelenbe, vagy mindenki tegyen egy színt a képre még saját élményeiből, Tarlós főpolgármester esze már nem is az idei, hanem az elkövetkező nyáron jár, a 2020-ason, amikor nemzetünk Orbán ritmusára a futballban egyesül és olvad össze mintegy, mert néhány redves meccset itt rendeznek az aktuális láblabda Európa-bajnokságból.
 
Az ilyesmitől állva hugyozik a NER-polgár, de legfőképp Orbán miniszterügynök elvtárs, hiszen kajla tudatában a labda pufogása, a frissen nyírt fű illata, valamint a szotyolahéj sercegése egyet jelent a boldogsággal és a nemzeti nagysággal, amit az is mutat, hogy most már százhúsz milliárdban szabta meg azt a limitet, amit TAO-ból az ilyen nagyságokra költ és nem oktatásra vagy más haszontalan dolgokra.
 
Hogy a fodbalistáknak is jó legyen, ne csak nekünk. Tarlós főpolgármester tehát beállt a sorba, és olyan időkről ábrándozik, amelyek során lehet, már csak fölösleges nyugdíjas bácsi lesz, és nem pediglen főpincér, ami kifejlet csak a lakosokon múlik, viszont rajtuk nagyon. Mégis, Tarlós főpincérnek szíve joga ábrándozni merengeni, és lelkének virágait elénk teríteni, mint megtette ezt most is.

Azt delirálta tehát, hogy a jeles esemény során, amikor a sok népek kiszorulnak majd a három-négy, uszkve ötszáz milliárdos vadiúj Népstadionból, tehát, aki oda nem fér be, az a Hősök terén létesítendő “fan zone”-ban nézheti a csodát – ami a futball maga – majd 2020 nyarán, amikor ki tudja mi lesz ezen a világon még vagy már. Több tízezer embert vár oda Tarlós főmókamester, amiből akármi is lehet.
 
Gondoljuk csak meg a leselkedő veszedelmet, ha és netán sorosisták gyűlnek ott halomba, fütyölnek és szánkókat szentségtelenítenek meg, elképzelni is borzalom. Jól tette Tarlós főmester, hogy nem a várba álmodta a tömeget, mert gondolhatta volna oda is, igaz, arra a környékre hovatovább már a madarakat sem engedik be, még a neonácikat sem menetelni. De hiába mondják, ne higgyük el nekik, hogy erkölcsi megfontolásokból.
 
Mégpedig tán azért ne, mert Németh Szilárd, aki mostanában a Fidesz eszévé lépett elő, a Facebook oldalán siratta meg Horthy kormányzót. A halálára emlékezett, s akinek ilyen késztetései vannak, annak a neonácik sem igazán büdösek. Így hát, arra kell jutnunk, azért nem gyalogolhattak a várban a mi kedves fekete ingeseink, mert ott lakik az atyaisten trottyos gatyában.
 
Tényleg oda költözött szakácsostul, inasostul, és emberek, emberek, máma ő maga fog szólani hozzátok, hogy még jobb legyen. Igaz, bekerítve, fogdmegektől ölelten, de mégis csak hetek óta ezen rugózik a fél ország, mit fog mondani az atyaisten, és az mit fog jelenteni nekünk. Semmit. Érdektelen, s nem csak azért, merthogy a tettei és nem a szavai, hanem, hogy köze nincs a valósághoz egyáltalán sem a tudatának, sem az abból kicsapódó mondatoknak, ha egyáltalán.
 
Meg különben is, mit érdekelné az embert egy narcisztikus, hatalommániás tajparaszt, akire egy esetben kellene figyelni, ha ki kellene lesni, merre menekül. Mert tegyük szívünkre a kacska, elgyötört kezünket: tud ez még valamit rontani a sorsunkon? Na, ugye. Innentől kiérdemelte, hogy az ember keresztbe lehányja, amiket összehadovál, két nap múlva úgyis elfelejti mindenki egy újabb lopás után.

Bővebben...

Mészáros Lőrinc, vagy Kósa Lajos anyja lehet a Magyar Tudományos Akadémia elnöke

40515Nem állítjuk, de feltételezzük. A kormány sajtója is szeret feltételes módban fogalmazni. „Tízezrével indulhatnak el migránsok Európa felé!” „Soros György zsoldosai állhatnak a tüntetések mögött.” „Migráns molesztálhatott a pályaudvaron”. „Még az idén gyorsulhat a gazdaság”. „Jobban járhatnak a nyugdíjasok.”

 
Ebbe a vonulatba simán beleillik, hogy Mészáros Lőrinc, vagy Kósa Lajos anyja lehet a Magyar Tudományos Akadémia elnöke. Egy olyan országban, ahol bármi megtörténhet, ott majdnem minden meg is történik. És ne gondolja senki, hogy ami mostanság a Magyar Tudományos Akadémia körül zajlik, az csak néhány szerencsétlen tudós problémája. Arról van szó, hogy a kormány tiszteletben tartja a kutatás szabadságát, de szeretné megmondani, hogy ennek a szabadságnak hol vannak a határai. Ezért veszi el a pénzt a kutatástól, hogy aztán annak egy részét visszaadja azoknak, akik szerinte megérdemlik, hogy visszakapják. Nem a tudósokat, hanem a tudományt kellene megvédeni, és ezért volna jó, ha minél többen kiállnának az akadémia bajba jutott kutatói mellett.
 
Még akkor is, ha ők sem szólaltak meg, amikor téged bántottak. Mint ahogy te is hallgattál, amikor a kétharmad belerúgott az egyenruhásokba. Azt hitted, nem vesznek észre, ha befogod a szád, behúzod füled-farkad, megúszhatod.
 
Amikor megalázták a pedagógusokat, nem szóltál egy szót sem. Nem vagy tanár, azt hitted, kimaradsz a rosszból. Belegázoltak az egészségügyiekbe, a hajléktalanokba, a munkanélküliekbe - nem volt egy szavad sem. Nem vagy orvos, ápoló, gondoltad magadban, fedél még van a fejed fölött, munkád is van, igaz, megélni alig tudsz belőle.
 
Agyagba döngölték a földműveseket, a postásokat, a kéményseprőket. A mozdonyvezetőket, a buszsofőröket, az autósokat, a gyalogosokat. Az adósokat, a hitelezőket. A hivatásosokat, a civileket. 
 
Kismamákat, nagymamákat.
 
Beletapostak a diákokba, de te még akkor sem érezted, hogy mondanod kellene valamit. Nem vagy diák, a mások baja nem a te bajod. Mozdonyt nem vezetsz, gyereked külföldön, unokád nincs.
 
Belerúgtak a juhászba, a halászba, a molnárba, a madarászba. A kertészbe, a kovácsba, a szakácsba. Miért is mozdultál volna, ők sem tettek érted semmit.

A cinikus, sunyi hatalom ismer téged, jobban, mint gondolnád. Ezért tudta és merte megtenni ezt veled, és mindnyájunkkal. Lebontotta a jogállamot, széthordta az országot. Ezek itt, gondolta magában a cinikus, sunyi hatalom, úgysem veszik észre. Vagy ha mégis, nem fáj nekik. Ezeknek - ezek az ezek mi lennénk– így is jó.
 
Olyan országban, ahol nem jó péknek lenni, ott zöldségesnek lenni sem jó. Katonának, hivatalnoknak, írónak, olvasónak. Öregnek, fiatalnak.
 
Magyarnak.
 
Ahol másnak rossz, ott nekünk sem lehet jó. Ne csodálkozz, ha Mészáros Lőrinc, vagy Kósa Lajos anyja lesz a Magyar Tudomány Akadémia elnöke.
 
Több szolidaritást, Béláim!

Bővebben...

Gyarmathy Éva: A tudományos gázszerelő születése

164214011-dsTúltolta a zabálást a regnáló elit, így rá kell fanyalodjon a kutatók pénzére is.

 
Nincsen jobb biznisz annál, mint ami kötelező. A tankönyvek központosítása csak ujjgyakorlat volt, jól sikerült, hozza a bevételt, és azóta is folyik a szélmalomharc az oktatást, ha lehet, még tovább nehezítő, a gyerekeket lebutító központi tankönyvekkel szemben. A piaci szereplők már akkor is tudták, hogy a fő cél a biznisz megszerzése volt, az ideológia csak maszlag.
 
A pályázati rendszer bevált a kormánynak az állami beruházások területén. Nem, nem azért, mert igaz versenyben győzhet a jobb, a nemzet számára legelőnyösebb megoldás, ezt elavult nézetnek tartják itt és most. Hanem mert egyszerű meghekkelni. Csak a szakmai érveket és intézményeket kell lebontani, meg a bolond civileket semlegesíteni, mert ezek folyton akadékoskodnak, nem követik a központ utasításait, és nem a megfelelő irányba és nem a megfelelő mértékben hálásak a koncért.
 
Anno a kommunisták között is voltak „lelkes ostobák”, akik azt gondolták, hogy tényleg valami jót építenek, miközben a kommunista hatalom sem szólt másról, csak a pénzről. „Money makes the world go round”, avagy pénz, pénz, pénz. Csakhogy a kommunizmus ideájára építő hiénák elkalibrálták magukat, az ideológia felülről véges volt a vagyonszerzés szempontjából. A nyugati kapitalisták ügyesebben csinálták.
 
És rájöttek arra is, hogy mi a különbség a jó gazda és a buta paraszt között. Ez utóbbi lepusztítja a saját nyáját, hogy gyorsan kizsigerelje belőle, amit csak tud, de a jó gazda sokkal jobban jár az egészséges birkáival. A nyugati kapitalisták az Európai Uniót megalkotva azt gondolták, hogy a jó gazda mentalitás működhet máshol is, és nagyot lehet kaszálni a még majdnem szűz területeken. Nem számoltak azonban a buta parasztok kultúrájával. Hiába próbált az EU jóléttel birodalmat építeni, a buta paraszt gondolkodású vezetők csak azt tudják, hogyan kell gyorsan pénzt csinálni: Elegendő a jólét látszatát adni a birkáknak, és akik korábban csak homokot rágtak, azoknak a némi fűvel kevert homok a Kánaán. (…még álmából sem ismeri ami jó.)
 
És akkor most jövünk mi kutatók. Jó célpont, szűkagyú értelmiségiek vagyunk. Szakmai érveket hozunk, és azzal fenyegetőzünk, hogy megyünk a tudásunkkal külföldre. Kit érdekel? Sőt, csak menjünk el, ne legyünk útban az osztozkodás során. Amúgy pedig majd hazaküldjük a családnak a pénzt, amelyet szerencsésebb vidékeken nem csak a központi utasítás oszt el. Az EU által küldött kutatási pénzeket elnyeli majd a gömböc, és minél kevesebb autonóm gondolkodású kutató van a pályán, annál egyszerűbb a helyzete. A doktori kinevezéseket, és nem csak a díszdoktorit, úgy osztja a NER, mint belépőt a rendszerbe. A semmire kapott, gyakran összeollózott tudományosnak nevezett munkákon alapuló címekkel nem kérdez vissza a delikvens, hogy mégis, milyen kutatási pályázat az, ahol címszavak alapján kell tervezni.

Most születik a tudomány Mészáros Lőrince, hogy a szűkülő EU pénzekből a még bőven folyó tudományos büdzsét elnyerje. Túltolta a zabálást a regnáló elit, így rá kell fanyalodjon a kutatók pénzére is, de nem csak a Magyar Tudományos Akadémia törvényben biztosított forrásait teszi magáévá, hanem a magyar tudománynak szánt EU pénzeket nyúlja le a buta vezetés, és így az egyetemi kutatók is vakarhatják majd a fejüket, hogy mit szúrtak el.

Bővebben...

Münchener Post

ovm_onkiAhogyan elnézem miniszterügynök elvtárs bájos-bárgyú képét duci kis kezében a frissen megszentségtelenített Magyar Nemzettel, bizonytalan érzések áradnak szét bennem hányingerrel elegyest. Olyan ez az idill, mint amikor Semjén szarvasa lóg élettelenül a helikopter alatt, vagy égetik el épp a hajléktalan pokrócát, és az a pillanat is, amikor Hadházy röpül a levegőben, vagy egy polgártársunk tagjai gémberednek meg a fagytól, hogy soha ne is egyenesedhessenek ki. Az ilyenekben töményen, mintegy eszenciálisan van benne a gyalázat.

Másrészt pedig miniszterügynök elvtárs bamba tekintete – amellyel a lapot nézi, ámde nem látja mégsem, mert valami fátyol ereszkedett rá – egyszersmind visszaröpít az időben mintegy száz évet, fölfedezve a mesékben a párhuzamosságokat. Így érkezve meg egészen a szép emlékű ám tragikus sorsú Münchener Postig, és éppen abban a pillanatban, amikor az SA keretlegényei pajszerrel verik miszlikre a szerkesztőséget, és égetik el annak archívumát, hogy írmagja se maradjon. Mint ahogyan a Magyar Nemzet előző élete is eltűnt az internet drótjaiból.
 
Most azonban még egy kicsit nézegessük ezt a Münchener Postot, az amúgy legendássá vált Müncheni Postát, amelyet 1888-ban alapítottak a sorosista szociáldemokraták, s amely nyomdaipari termék kérlelhetetlenül leplezte le Hitler összes gyalázatát, adócsalását, émelyítő nőügyeit az unokahúggal, sajátos viszonyát a melegekkel, és nem utolsó sorban antiszemitizmusát, rasszizmusát és persze alávalóságát, a csürhéjével együtt elkövetett bűncselekményeit is. A müncheni tollforgatók sem jártak sok eredménnyel, mint ahogyan mai magyar kollégáik sem, mert az élet nem lineáris habostorta.

Hitler is hatalomra jutott, Orbán is. Az előző ezer évre, ez a miénk csak harmincra tervezett és tervez, így látomásai csak addig terjednek, míg élni feltételezi magát. Nem jobb és nem rosszabb emiatt az Adolfnál, csak pitiánerebb, ekképp jogos és helytálló őt felcsúti Ramszesznek, s más efféle cukiságnak nevezni, amit csak a népi folklór ez ügyben kifundált, mert még a látomásai is avas szagúak és tyúkszarosak. De most újságokról lenne szó, amelyek sorsa korokat szimbolizál, személyesít meg, és az a mi tragédiánk, hogy olyan környezetben kell meglelnünk korunk hasonmását, mint a véres kezű SA legények tobzódása. Mert semmi sem véletlen.
 
Szétverték hát a Münchener Post szerkesztőségét, sóval behintették és beszántották, az alkalmatlankodó újságírók lágerekbe, börtönökbe kerültek vagy emigráltak. Hitler bácsi azonban nem töltötte azzal a drága idejét, hogy azt a lapot, amely addig őt gyalázta, leigázza, áthangolja a saját dicséretére, majd fotózkodjon vele, hogy ez is megvan. Bármily furcsa is, de az idegbajos osztrák tájképfestő gálánsabb volt a mi futballistánknál, nagyvonalúbb, mert színpadias bosszút csak egész népek és a történelem ellen forralt, nem egyes lapok ellen, azokat szimplán likvidálta. Ez is elég démoni, de legalább nem gyerekes.
 
Hitler bácsi megelégedett a Völkischer Beobachterrel, ez volt az ő Magyar Idők-je, de azért nézzük tovább a mesét a múltból, amely egyben a jelen is. A legyalult Münchener Post soha nem éledt újjá, helyette a nácik bukása után a valami isteni csoda folytán életben maradt hajdani újságírója, Edmund Goldschagg megalapította a máig jó egészségnek örvendő Süddeutsche Zeitung-ot. A Völkischer Beobachter viszont megszűnt, amikor 1945 áprilisában önmagát zárta be, felismerve, hogy dicstelen futása véget ért. A karma dolgozott itt is, előle menekvés nincsen. Jó ezt tudni, ha momentán kevés is ez a vigasz.
 
Ámde, míg a Münchener Post ideje már a megszépítő történelem, ez a miénk pedig az, amelyre száz év után néznek majd vissza fejcsóválva azok, akik a dúlás túlélőinek unokái. Ezzel a képpel tehát, amelyen miniszterügynök elvtárs egy napközis elégedettségével ücsörög, tanúságát adva, hogy szaralak – bár ez nem nóvum -, arra kell ráeszmélnünk, hogy most mi magunk ülünk a történelemmé váló idő közepén, felelősségünk tehát nem kicsi, viszont lehetőségünk annyi csak, mint hajdan Edmund Goldschlaggnak.

Bővebben...