Hírek

Vannak azonban most is dolgok. Akadnak történések, amelyek arra utalnak, a mimagyari organizmusoknak már nagyon régen elment az esze, és halovány fingjuk nincs arról, mi történik körülöttük, milyen emberek és miért járkálnak a flaszteron, ki hová tartozik és miért. Sheldon az entrópia kavargó örvényének nevezné a bugyborékoló tudatokat, mi beérjük a Tohuvabohu meghatározással, ami a fény teremtése előtti puszta, üres és ősi állapotot takar. Belenézve egynémely honfitársunk szemébe tudhatjuk, mit is jelent ez igazán.

Ilyen stádiumban nem nagyon szokott kattanni a bilincs, most azonban igen. És szomorún már, nem pedig fülig érő szájjal – mert ez a rögvaló és nem film – jut eszünkbe Virág elvtárs igazsága, intelme, vagy inkább fenyegetése A tanúból, miszerint: „Mutasson nekem egyetlen embert ebben a tetves országban, akire, ha kell, öt perc alatt nem bizonyítom rá, hogy bűnös”. Azt hiszem, illetve erősen úgy tűnik, hogy itt tartunk immár.

Idézzük fel: nem is olyan rég, milyen kitörő örömmel fogadta a Fidesz és annak vezérkara (illetve korlátlan hatalmú egyszemélyes ura) azt, amikor Ursula von der Leyen asszony az EB élére került. Emlékezzünk csak Orbán kézcsókos pörformanszára (amikor úgy bukik a kiszemelt asszony kezére, akárha gyöngytyúk a takonyra), ami jelenetet Ursulával is előadta, mert azt hitte, egy vérből valók lesznek. Azóta Ursula nem sokat változott, Orbán viszont szélsebesen haladt jobbra, így hát elnökasszony (nem a miénk) kék plakátra is került.

Mindemellett nem is csak ez, hanem a bunkótempó. Mert hiába jöttek derűs jószándékkal a népek a nagy vízen túlról, Orbán, Szijjártó, a kormány meg a bátorak szóba nem álltak velük, egy teára meg nem hívták őket, pedig elpilledhettek a hosszú úton, elgémberedhetett a lábuk, ilyenek. Ebből a nem fogadásból, szóba nem állásból két dolgot vonhatunk le. Az egyik, hogy nagyon úgy néz ki, nem akarunk mi abba a klubba tartozni egyáltalán, amelynek amúgy egyfolytában az asztalára pisálunk, a másik pedig jellem vagy modorbéli folyomány. Összetett dolog ez, de, ha már külpolitikáról van szó, akkor Szijjártó maga.

Az érdeklődés persze pöttyet érthető, mert arra (is) kíváncsi volt az ember, milyen állapotban van a vezér, sikerült-e őt a nagy csapások után összedrótozni, mert tudvalévő, hogy hajlamos szétesni. Továbbá azért azt sem ártott megtudni, hogyan mászik ki abból a váratlanul mély gödörből, ahová a pártját, őt magát és mind az összes gondolat nélküli rajongót ez a mocskos kegyelmi ügy taszajtotta, ha egyáltalán. Egy kis látlelet volt ez az előadás arról, milyen mély a repedés a monolit hatalmi kockán, vagy csak épp karcolta ez az egész.

Ezt a hallgatást törte meg tegnap az estébe hajló délutánon. Akkor, amikor birodalmának fővárosában tízezrek voltak az utcán, és nem elsősorban azért, hogy őt és a rendszerét éltessék, de mindeközben jelent meg egy kép a Facebookon, amelyen ilyen képünkbe világító reflektorok látszottak, akárha vallatószoba valami pince mélyén, s rajta a felirat „Készülünk”. Hogy kik és mire, azt nem közli a fotó, tehát olyan ez, mint amikor pörög a dob a manézsban.

A szélesebb közönség mi vagyunk. Akik, miként az utóbbi napok tapasztalatai mutatják, a hozzá való viszonyunkat, érzelmeinket, reményeinket vagy legyintésünket igen széles skálán mozgatjuk. Itt az ideje tehát, hogy érdekek és érzelmek nélkül vizsgáljuk meg, mi az, amit Magyar Péter momentán csinál, és mi lehet ennek a vége. Mert emlékszünk még Simicskára, aki első felhorgadásában O1G-zte tele az országot, és akkor mindenki azt hitte, olyat tud, vagy tudhat, ami megrengeti vagy meg is döntheti a rendszert.

Ilyen a nemzeti disznóvágás is. Ha ilyenről eddig nem hallottak, akkor most majd fognak, s nem is egyszerűen nemzeti ez a Dezső gyilkosság, hanem egyben a Kárpát-medence legnagyobbja is. Ezt pedig nem az ujjamból szoptam, hanem a hét végén, Győrváron lezajlott esemény szervezői aposztrofálták így a nagy öldöklést, ahol a meghirdetett program szerint közel harminc Dezsőnek kellett meghalnia. Következésképp fröcsögött a vér, és disznósivalkodástól volt hangos a mező és a rét, amit visszavertek a hegyek. Meg a bércek.

A kussoló nagyvezír általa (is) tisztára óhajtja mosni magát, illetve a véres lepedőjét, mint Ágnes asszony a patakban, de olyan eredménnyel is. Azaz, felkerült rá a stigma, ami soha el nem tűnik már. Mégsem róla szólunk – illetve természetesen, mert a NER nem egyéb, mint Orbán Viktor maga, eszerint mégis csak az ő nyomora az, amikor a meg-, és felszólított Balog püspök sztoriját előadjuk, aki egy dologról tett tanúbizonyságot a tegnapi dzsemborival: beszari. Továbbá jellemtelen alak, de tegye fel a kezét, aki ezt nem tudta róla eddig is.