Hírek

Sem az utcai harcos főnökének, aki amúgy ebben az ügyben is a háttérben kavarja a szart Izraelhez, és a Hamászt dicsőítő Erdoganhoz egyként dörgölőzve, aminek momentán még nem látjuk a végét, de jó biztosan nem lesz. De nem is ez az érdekes máma nekünk, hanem a Novákban permanensen bugyogó anyaság, hogy nincs a világnak olyan dolga, amihöz ne bírná hozzá fűzni az ő három saját bejáratú közjószágát, akik amúgy régebben az agyára mentek, amikor talán még volt egy-egy őszinte pillanata.

De ez csak mellékszál. Akkoriban még nem fóliázták a könyveket, igaz, ma meg ezeket a betekert köteteket viszik, mint a cukrot. Mindebből látszik, hogy a világ nem úgy működik, ahogyan Dúró Dóra képzeli vagy szeretné, ebben a fotókiállításos esetben még akkor sem, ha Csák miniszter a maga szintén mesebeli sötétségével a segítségére sietett. Ez is megérne egy misét, egy kis álmodozást, hogy milyen rendszer már az, ahol egy náci pártocska visítására a nagy, demokratikus miniszter fiatalokat tilt ki egy kiállításról. De ismerjük a jellegzetességeit.

A magyar minimálbért (tehát amit valóban így neveznek, illetve édestestvérét, a garantált bérminimumot) Neriában uszkve egymillió ember kapja a zsebébe hó elején, s lírai megfogalmazásban ennyi magyarnak kuncog a krajcár a zsebében, és üzen neki ki onnan, hogy ennyiért dolgoztál, nem épp semmiért. Mert és ugyanis, most a minimális különbségeket félre téve a két rabszolga-bértípus között, uszkve hetesszáz, hétszáz (700) euróról van szó, ennyit kapnak a magyari jómunkásemberek az emlegetett zsebükbe. Ettől más, nem Fidesz vezette országokban a proletárok nagy valószínűséggel röhögőgörcsöt kapnának.

Innen adódik az az ésszerű kérdés, hogy Kocsis Máténé (meg a megafonos manus, hogy őt se feledjük), ha és amennyiben jogtalanul vette fel az alig is fizetségét, mert nem végzett érte munkát, akkor azt vajon visszautalja-e a közös kasszába. Vagy pediglen nem. Mert már elfogyott a férje aranyhalainak etetésére és az akvárium fűtésére. Ha ugyan a Fidesz szerint ez nem jogi kérdés, vélekedésünk szerint viszont etikai mindenképp, és ennek fényében vártuk a fejleményeket, amelyek tegnap bontakoztak ki ellenzéki kérdésre adott válasz formájában.

No most, a Momentum elnöke azon a vidéken se illetékes nem volt, se sapka nem volt rajta, így a zsandárok értelemszerűen hajtották el melegebb éghajlatra. Valószínűleg annak is örülhetett, hogy nem volt diák kinézete, mert akkor még egy kis könnygázt is kapott volna a képibe. De nem ezen, illetve ezen nem siránkozunk, mert a Karmelita környékén mostanában már csak így járhatni annak, akinek nincsen névre szóló meghívója, és innentől az az érdekes, hogy akkor meg kinek van ilyenje, és vajon miért. Illetve meddig.

Előzménye volt a megbuktatott csevelynek, mégpedig a halottak. Rengeteg halott, akikre épp most emlékezünk amúgy, tehát megérdemlik, hogy gondoljunk rájuk máshogyan is. Úgy jelesül, hogy az sem biztos, halottnak kellene lenniük, csupán „a kórházak tisztasága és higiéniás állapota” ölte meg őket. Ilyképp bízvást nevezhetők ők a rendszer áldozatainak is. Ezért a mély hallgatás. Mondhatnánk azt is, a totális kuss, mert nehezen lehetne eget verő sikerként eladni, hogy kis túlzással a magyar kórházba bekerülni felér egy halálos ítélettel.

Viszont az alább következő elmélkedésekből egyáltalán semmilyen hasznunk nem fog származni. Nem lesz tőle jobb a magyar családoknak, mint azt a végletekig elkeseredett népek immár rend szerint felróják (vagy gunyorosan odakommentelik) egy-egy NER-hírhöz azt jelezve, azoknak az ég egy világon semmilyen gyakorlati vonzata nincs mindennapi életükre nézvést. Amiben igazuk is van. Ám mégsem szabad mindent elvetni, ami nem kézzel fogható vagy nem ehető meg, mert bizonyos jelenségek, azok leföstése mégis csak jár valami lelki haszonnal. Segít megismerni, vagy ami ennél sokkal fontosabb, elviselni az életet.

Megy a dilemmázás, morfondírozás azon, hogy Istenbe, az egyházba vagy Orbánba csömörlöttek-e bele külön-külön, vagy egy kupacban az egész hóbelevancba, a végeredmény ugyanaz. De nem is ez, hanem a Nagy-szénási kereszt. Ezt odarakták, párszor kidőlt, hányatott egy sorsa volt nagyon. Ám minden szenvedés elmúlik egyszer, ezé a kereszté is természetszerűleg, mert amilyen hirtelenül lett ott annak idején a semmiből, hasonképp tűnt is el, mintha soha ott sem lett volna egyáltalán. Mert illékony dolog egy kereszt.

Napjaink gmk-ja az igazgatósági tagság, kuratóriumi szék, ami azért az előbbitől olybá különbözik, abban valamit azért csinálni kellett, hogy legalább olajos legyen az ember keze. Itt azonban semmit sem. Ingyenlóvé a haveroknak. No most, egyrészről innen kell vizsgálni a történéseket, hogy ha így ad a rendszer, miszerint a valagunkat sem kell fölemelni az apanázsért, akkor nincs jogunk elégedetlenkedni, hanem inkább meghúzzuk magunkat, hogy nem visznek el a zsandárok, vagy nem les ránk huhogva a rézfaszú bagoly.