Maradsz vagy megdöglesz
- Részletek
- Készült: 2022. július 07. csütörtök, 10:18
- Találatok: 1827
Ismerjük meg Maruzsa Zoltán nevét. Ha már találkoztunk vele, jegyezzük meg egy életre, vagy alkalmasint felejtsük el örökre, az volna a jobb. Államtitkár ő, aki az oktatás szétveréséért felel hivatalában, és derekul teszi is a dolgát. Látjuk, gyermekeinken érezzük, ahogy tátott szájjal jönnek ki az iskolapadból, és a tanárok is hasonképp néznek szemre és fejre. Maruzsa Zoltán nem enkezével verte szét a magyar oktatást, rengetegen dolgoztak azon, viszont most ő az, aki csűrdöngöl a füstölgő romokon, és mindeközben képes volt arra, hogy egy mondatban és mondattal alázza meg a tanárokat, illetve vágja haza a dübörgő és még annál is jobban teljesítő magyar gazdaságról nyerítő propagandát.
Maruzsa Zoltán a következőket mondta az ő szájával: „Most, hogy ilyen rosszul megy a gazdaság, nehezebben fognak tudni elhelyezkedni azok a pedagógusok, akik fel akarnak mondani. Ezért aztán majd meggondolják, hogy felmondanak-e.” Tessenek mély levegőt venni, felocsúdni az ájulásból, és értelmezni a mondandót, ami nem egyéb: a tanárok ugyan ugrálhatnak, fenyegetőzhetnek felmondással, de olyan rossz a helyzet, hogy úgysem kellenek sehová. Következésképp, vagy maradnak éhbérért tanárok, vagy pediglen éhen dögölnek. Így rakta helyre a hepciáskodó tanárokat az ő államtitkáruk, akinek normális országban a dolga az volna, hogy az általa felügyelt területen flottul menjenek a dolgok. 
Hoppál Pétert elvitte a mentő a parlamentből, mert baj volt a vakbelével. Tegnap akkora hír volt ez a NER-ben, hogy mindenünnen ez folyt akárha csap, mintha Hoppál Péter érdemelne érdemei alapján ekkora figyelmet, holott nem. Lábadozik már Hoppál Péter, és ezt Istennek meg az orvosoknak köszöni. Nem tudni, milyen megoszlású a hála az ő szívében, fifti-fifti-e, de ezek szerint a Kásler által javasolt tízparancsolat nem védte meg őt a bajtól, mert kellett a szike. Hogy ezek után Istennek hálálkodik, az a dolgok elkenése, akkor próbálhatná ki igazából a felsőbb segítséget, ha a mentők nem mentek volna érte, az orvosok nem műtötték volna meg, megnéznénk akkor milyen állapotban lenne.
Minden ott kezdődött, hogy a szabadkai erdőben egy afgán meg egy pakisztáni elkezdett lőni egymásra. Mert ezek különben sem szeretik a másik szagát úgy ezer éve, most meg még helyzet is van, rosszul megy a bolt, lekonyul a fülük, hosszú volt a Ramadan, vagy ilyesmi. A szerbek, bár ilyen izgága népként élnek a tudatokban, a maga helyén, egészen higgadtan kezelik ezt az egészet. Egy embert őrizetbe vettek, illetve Vladimir Cucic szerb menekültügyi biztos pedig azt mondta, „felelőtlenség” lenne azt feltételezni, hogy a két csoport embercsempészettel foglalkozott, és emiatt csapott össze. Szerintünk pedig ezek a lődözők nem gondoltak Magyarországra lődözés közben, se miránk benne, egyáltalán eszükbe sem jutottunk ott, a szabadkai erdőben. Ehhez képest két nap múlva megtudjuk, hogy Brüsszel meg Soros.
Lett víz Solymáron. Nem kellett ehhez egyéb, mint Menczer Tamás, akinek elég volt azt mondania, hogy legyen. És lett. Mókás volna ez a történet, ha nem lenne tragikus, hogy itt a hét végén azon izgulhatott – egyebek mellett – az ország apraja és nagyja, hogy vajon Solymáron (és a környékén) netán szomjan pusztulnak-e az emberek, vagy hozzájutnak egy pohár vízhez. Vizekben gazdag ez a terület, ahol épp élünk. Pár éve még víznagyhatalomként aposztrofáltuk magunkat, mint akik, ha mindenhol a környékünkön sivatag lesz is, és még a tevék sem bírják a kiképzést, mi azonban nyakig üldögélünk a hűs habokban, és idvezülten lefetyeljük buzgó forrásainkat.
Miskolcon, az Avas városrészen többen tengeralattjárót véltek hallani a napokban. Furcsa ez, hiszen tengernek se híre, se hamva a közelben, a hang azonban jól hallhatóan ott volt, és nem tudtak mit kezdeni vele. Már minden sarkon nézték, a kanálisból nem bukkan-e fel egy periszkóp, amely forogva figyeli szorgos népünket. Mit lehessen tudni a technika mai fejlettsége mellett, és ilyen háborús időkben. Igaz, előtte nem sokkal a gólya kelepelésére hitték, hogy géppisztollyal lőnek, pár utcában furcsa, kendős idegeneket láttak, de csak Máli néni és a szomszédja mentek misére. Még szerencse, hogy valaki felismerte őket időben, mert már szervezték ellenük a baseballütős csapatokat.
O. V. minielnök egy napon arra ébredt, hogy galambbá változott. Ott feküdt az ágyában riadtan, majd agyon nyomta a dunna, de azért kivakarózott a cihából, és nekilátott megnézni magát a tetejétől egészen az aljáig. Nem volt abban sok öröm, tollas volt a feje neki, a hasa úgyszintén, és tollas volt a háta is. Tisztára galamb lett, ezen nincs mit szépíteni. Kiáltott volna segítségért, de csak burrogott, öklével a levegőbe csapott volna, de látta riadtan a szárnyát, amivel verdesett. Nem volt mit tenni, fölröppeni igyekezett, ám zsupsz, hanyatt esett, kalimpált lábaival a levegőégbe. Nagy nehezen talpra vergődött, fölmászott a párnára, és tisztesség ne essék szólván, odacsinált, ahogyan a galambok szoktak odacsinálni. Úgyhogy odébb ment.
Hogy Varga Judit miket delirál össze, az teljesen érdektelen a bolondokháza falain belül, ami kies hazánk volna. Interjút kért tőle a pártorgánum, hogy a penzumot letudja, ebben az interjúban pedig a nacsasszony összevissza handabandázik és fenyegetőzik, amit a hívei viszont nem olvasnak el. A hívek, akik életben tartják a NER-t, egyáltalán nem szoktak olvasni, ők jelszavak szintjén élik és értik a világot, ha egyáltalán. Mert emlékszünk még, amikor kormányunk emojikkal próbált hatni rájuk, hogy miről hogyan kell érezni, következésképp gondolni is mit szükséges. Akkor be lett állítva a nívó, és eredményes is volt.
Mint megtudtuk, Rogán Cecília és Sarka Kata cége tavaly akkorát ment, hogy az még a holdról is látszik. A közgazdaság története nem nagyon ismer olyat, hogy egy vállalkozás piaci viszonyok között nyolcvanöt százalékos profitrátát ért volna el, azaz, hogy minden száz forintnyi bevételből nyolcvanötöt zsebre tudjon tenni. Ez arra enged következtetni, hogy a vállalat működésének kiadásai nincsenek is, ők azt a terméket, amit a piac megfizet, tisztán szellemi úton állítják elő. Ez a működés valami transzcendenst tételez, vagy elég csupán a nevükre nézni, és minden titok egyből magyarázatot nyer.
Amikor Hoppál Péter dönt kultúráról, ott nagyon beszélni nincs mit. Amikor ő szabja meg, ki kap támogatást, tehát ki maradhat életben, illetve kinek kell megdöglenie, az már a végnek nevezhető. Pedig így van. Ugyanekkor, ha Kovács Zoltánnak az a baja, hogy megjelenés előtt elküldenek neki egy cikket, és már emiatt is fröcsög és ordít, hogy „nem szeretnénk részt venni a balliberális propaganda önigazolási folyamatában”, akkor látjuk, hogy a valóság olyan iszonyatos sebességgel távolodik szürreális világunktól, hogy utol már soha nem is fogjuk érni, de fölösleges is. Már úton van az az aszteroida, száguld felénk a végtelen űrben, amelyik úgy irtja ki arra érdemes emberi fajunkat, mint annak idején a dinókat.