Hírek

Ebbéli álomvilágom dőlt romba most, de magamnak köszönhetem a csalódást, mert mit is várhatna az ember, ha a külügyminiszterét Szijjártó Péternek hívják, és itt nem névmágiáról van szó, hanem a múlt ismeretéről, amely meghatározza a jelent, rányomja a bélyeget szinte mindenre. És ezen a ponton elég tán annyit magyarázatul megmutatni, ráutalni mintegy, hogy Szijjártó külügyminiszterünk ráérő idejében Dzsudzsák futballistával múlatja az időt, Kis Grófóval értelmezi a világ folyását, és nem mintha a láblabdás fiatalembert és a mulatós zenészt lesajnálnánk saját jogukon, mert biztosan jó fejek a maguk módján, de nagy valószínűséggel nincsenek a diplomácia ormain.

Ez olykor kölcsönös, amikor a felek feloldódnak a mindent átható szerelemben, „na, hello röfi”, illetőleg „Orbán Viktor alavju”, valamint kézcsók. Ezekből kitetszik, hogy a legyalult tudatú szavazógép igényli, óhajtja a babusgató gondoskodást az ő atyuskájától, lett légyen az atyuska fasiszta briganti, kommunista pernahajder vagy ezek elegye. A szavazógép önmagában elveszett, áll a vérzivatarban, várja az útmutatást, ezzel együtt egy kis aprót, egy necc krumplit. A szavazógép nem alkalmas a demokrácia működtetésére, és, mint hazánk sorsából kitetszik, a demokrácia nem is működik, még csak nem is zökkenten zakatol, hanem tetszhalott állapotban leledzik.

Viszont Völner azért kormánytag lett volna, állítólag azzal a rátestált joggal, hogy engedélyezze az ellenzékiek megfigyelését, legalábbis Varga Judit szerint, aki a főnöke a mesében. Nagy valószínűséggel, bár erről a röneszánsz hölgyemény – hegedű, pöttyös labda – ő sem tudott semmit az „átirat” érkeztéig, s ha még így is lenne, legalább megszólalhatna, illetve megszólalhatott volna arról, hogy sajnálja, miszerint kígyót melengetett az általa felügyelt minisztérium kebelén. Vagy őszintébb előfordulásban veszi a divatos kis kalapját, és visszamegy fogalmazónak, amely közegből vétetett.

Mint halnak a víz, parasztnak a föld, sasmadárnak a levegőég, úgy van ő honn a zabálás világában, és ez sem minősítés, inkább a horizont kijelölése, hogy jobban értsük, ami ezután következik. Midőn megmutatta magát Németh Szilárd útban Kőszeg felé, a kirándulás célját nem tárta elénk, pedig ez is szokásban van nála. Amikor a déli határ felé utazott, közölte, hogy indul megvédeni Magyarországot és egész Európát a menekülőktől. Máskor is közöl célokat, amikor nemzeti konzultációt tölt ki szocreál környezetben vagy egyéb más módon nyalja a főnöke valagát. Neki ez elemi érdeke, a lojalitáson és szervilizmuson kívül más nem indokolja a magas hivatalait.

Felbontott egy sört, de nem kezdett el kiabálni, amikor az anyu azt szokta mondani neki, hogy ne a gyerek előtt. De most nem kiabált, már régóta nem kiabál, hanem csak néz szomorúan maga elé, és az anyu most is mondja neki mindig, hogy ne a gyerek előtt. Reggel ott volt a zoviba a képviselő bácsi is a papbácsi is, mondta a Pityu, hogy biztos ők is kérdezni akarnak a miniszteres bácsitól Mikulás alkalmából, de aztán kiderült, hogy nem, csak azt nézik, hogy mi mit kérdezünk, nehogy butaságot kérdezzünk, mert nem mindegy az, hogy mit kérdezünk egyáltalán.

Megkérdezték a kedves vezetőt az ország (Fidesz) házában, miért van az, mi okozhatja, hogy a NER-ben arányaiban sokkal többen halnak bele a vírusba, mint a hanyatló nyugaton. A kérdés már csak azért is jogos és jó helyre ment, mert rendeleti kormányzással nem működik az ország, és azt sem feledjük, hogy Orbán egy gyenge pillanatában még az elején azt jelentette ki, hogy természetszerűleg innentől fogva a felelősség is az övé. De ezt csak mondta, nem csinálta, így a saját maga által felállított érvényességi mércének nem felelt meg. (Ne azt nézzék, amit mondok, hanem amit csinálok.) – A kérdés akkor, hogy miért is beszél egyáltalán.

Mielőtt bővebben elmesélnénk a magyar hitvédő újabb esetét, kiindulásnak egy személyes toldás, amelyben higgadtan és halkan elmesélem, mennyire fárasztóan unalmas a permanens keresztényi tutulás a XXI. században, és innen nézvést a Devon grófságbeli Exeterben Chaplin ápolónő esete is. És nem érzelmi restség okán, hanem mert messziről jött ember azt mond, amit akar. Másrészt pedig minden hajnalban harangzúgásra kelek, szemben a téren áll a Szentháromság szobor, mellette az adventi koszorú, ahol minden hétvégén ökumenikusan gyújtják meg az áhítat gyertyáit.

A tegnapi részben a Mikulás volt a vezérfonal, amire az előadás felfűződött messzeható tanulságokkal, miszerint a kedves vezető már nem fél a krampusztól, sőt. Mint kiderült: „Mikor gyerek voltam, akkor féltem a krampusztól, de most már a krampuszok félnek tőlem”. Máris itt áll előttünk megint a rendíthetetlen végvári vitéz, maga a rettenthetetlen szinte, a Mel Gibsonba ojtott Chuck Norris kevlármellényben a függöny mögött. Mégsem ez az érdekes igazán, hanem az volna az, kik azok a krampuszok, akik reszketnek a mi trottyosunktól, hogy kire gondolt a költő.

A bajok viszont nem kicsinyek. Mert ifjaink ugyan szaladgálhatnak a stadionokban korlátok nélkül, és kiírhatják a transzparensekre a szlogeneket, hogy aszongya „Magyarország előre megy, nem hátra”, vagy „A magyar reformok működnek”, illetve „Magyarország működik”, a bajok mégis nagyok. Olyan ez a meghosszabbított sportorvosi, mint hogy szintén járványügyileg már isten tudja mióta nem kell műszaki vizsgáztatni az autókat sem. Elképesztő állapotú járgányok futhatnak a magyari gödrös utakon, és ki tudja, milyen egészségű sportolók sportolnak majd ezentúl szerte kies hazánkban, míg csak ver a szívük.