Orbán és a hős parasztok
- Részletek
- Készült: 2022. május 22. vasárnap, 09:20
- Találatok: 1968
Csehország az egyik legnagyobb fegyverszállítója az életéért küzdő Ukrajnának, a lengyelek azok lengyelek, ha az oroszokról van szó (mert ők nem felejtenek), a szlovákok pedig sorra csukogatják le a korrupcióba keveredett nagyjaikat. A V4 idillje oda, barátaink elhagytak minket illiberális álmainkban, a világ egyre szűkösebb és ellenségesebb. Nincs kinek pancsolt koviubit ajándékozni, és az erkélyre is egyre kevesebben járnak velünk csodálni a panorámát, a város képét, amelynek lakói utálnak minket nagy győzelmeinkben. S holott csak tavasz van, de közelít a tél, amikor a tapasztalatok szerint hideg van, és a gyomrok is egyfolytában korognak.
Mondani kell valamit, üzenni egyfolytában a bávatagoknak, ha már megválasztottak minket, mesélni reggeltől estig, hogy atyuska él és megvéd titeket fagytól, éhségtől és háborútól, de leginkább a gondolkodás veszedelmeitől. Minden szép lesz, minden jó, mindennel meg leszek elégedve. Vucicnál járt Szerbiában atyuskánk és kedves vezetőnk, mert máshová már nem igazán van hely mennie, ahogyan föntebb megmutattuk, de mindenből, abból a kevésből is, ami maradt, ki kell hozni a legtöbbet. De ezzel a Vucic-csal az oldalán sok mindent ígérni nem lehet, így az jön ki, hogy éljenek a parasztok. Földmíves jelentésben, természetesen. 
A kutyát sem érdekli Hadházy eskütétele Kövér szerint. Hadházy akár föl is kötheti magát, mint a többi kommunista. Az előbbit mondta, az utóbbit gondolta csupán a házmester, azt megfogalmaznia nem kellett ezúttal, mert megtette azt sok évvel ezelőtt. Akkoriban úgy tartották, a „köteles beszéd” hozzájárult a Fidesz bukásához, most azonban ez a nívó és ez a stílus mindennél nagyobb győzelmet eredményezett. Így változik a világ és benne mi magunk, míg viszont Kövér öröknek tűnik, és ezért tartunk ott, ahol. Ezt a helyet ezúttal nem részleteznénk, de körbenézve olybá tűnik, a nagy többségnek éppen megfelel, halszerűen lehet élni a vizében.
Szélsőjobboldali dzsemborit rendezett magának Orbán Viktor, hogy ne érezze magát annyira egyedül a világban. Meg kellett felelnie a meghívottak szellemiségének, így náci dumát böfögött fel a nyugatról fenyegető kommunizmussal, amivel igazából nem is foglalkoznánk. És nem azért, mert meghajtanánk fejünket nagysága előtt azzal az alázattal, kik vagyunk mi, akik nem vagyunk méltók, hogy hajlékunkba jöjjön, hanem, mert rég tudjuk, hülye ez. Így, ilyen egyszerűen.
Most hallgatják meg a minisztereket a különféle parlamenti bizottságok, s mivel a Fidesz volt annyira nagyvonalú, hogy kétharmad-egyharmad arányban osztotta el a tagság arányát a választási eredményre mutogatva, voltaképp a Fidesz hallgatja meg az Orbán által kijelölt minisztereket, és a kör be is zárul. Innen érthető, ha leendő honvédelmi miniszter, Szalay-Bobrovniczky nem tartja aggályosnak azt, ha tulajdona van egy harcirepülő-gyárban, amelytől az állam gépeket is rendel. Ez legfeljebb korrupció, így a leendő miniszter mondhatta volna azt is, hogy boldog karácsonyt, vagy elmondhatta volna, neki csinos a felesége, tehát ne firtasson senki semmit.
Ha a CÖF nem volna, ki kellene találni. Muszáj lenne, mert azok az örömök, amelyekkel ők gazdagítják sivár életünket, semmilyen más helyről nem érkezhetnének, csakis az ő szellemi műhelyükből, ha ezzel a „szellem” fogalmát nem járatnánk le. Egy azonban bizonyos, ha a CÖF-ről van szó, nem hegeli értelemben használjuk a fogalmat. De emlékezhetünk, ebből az éji homályból származnak mindenféle levelek különféle elnököknek és kormányfőknek, megróva őket és fölhívva a figyelmet arra, hogy ők is szeressék a NER-t és rajongjanak Orbán Viktorért. Nem szoktak.
Amikor megszavazódott tegnap a parlamentben, hogy O. V. ötödjére is kies hazánk teljhatalmú ura lesz, a díszpáholyban, akárha az operában, elcsattant egy csók, amely hitvesi volt, mégsem látott még ilyet a bulvárok kósza népe eddig soha. Mészáros Lőrinc és ifjú felesége fejezte így ki felhőtlen boldogságát, azt az érzést, hogy az élet csodaszép, és együtt pedig még szebb. A NER beiktatási ceremóniáinak sora ért véget tegnap, amely a győzelem színpadon ünneplésével kezdődött, Novák Katalán gyűrött kis kosztümjével és új otthonának meglátogatásával folytatódott, csúcspontját azonban tegnap érte el, amikor O. V.-ről újólag eldőlt, hogy újabb négy évig tesz az országgal és velünk is azt, amit csak akar.
Nem igazán foglalkozna az ember Bayerrel, ha nem olvasna Origót, és nem olvasna Origót, ha nem lenne Bayer. Olyan igazság ez, ami előtt meg kell hajolni a téma kiválasztásakor, és főleg akkor, amikor szembesülünk a jobboldali erkölcsi és intellektuális fölénnyel, mi, rohadékok. Vasárnap délután, amikor bágyadtan süt be a koranyári nap, és az ember azt látja, takarítani kellene, mert erre hívják fel a figyelmét a fotonok és az általuk kirajzolt porok, egyebek, mégis csak arra jut (az ember, aki rohadék), hogy él még a halasztás, amit télen adott magának a takarításra, mondván, majd tavasszal, ami még nem telt le.
Mintegy a csudálatos nap végpontjaként, mikor is az eszme célt ér és a tanítás beteljesedik, a bávatag, rajongó népek (vö.: mimagyarok) megtekinthették, hol lakik a Katika. Helyesebben a mi Katikánk, ahogyan egynémely szájakból el is hangzott, akikkel előtte elnök asszonyunk, mi egyetlen örömünk szóba ereszkedett, nem feledve honnan jött (popsitörlős ablakpucolás), és nem véve tekintetbe hová igyekszik (a fellegek közé, sőt, fölé). Levitálása ekkor sem ért véget teljesen, ez az állapot azóta tart nála, mióta a gazda kijelölte arra, hogy őt meg fogják választani minden kétséget kizáróan. És így is lett.
Doktorminiszterelnök urunk, úgy is, mint örökös ebbéli minőségében és beosztásában, keretet hirdetett. Leendő minisztereinek névsorát adta közzé így, akárha futballedző, és nagy valószínűséggel azt hitte, szellemes. Nem az. Mögöttünk van tizenkét év ebben a stílusban, előttünk négy és még ki tudja hány. Mert míg az eddigi ilyen kerethirdetéseket azzal a bizakodással röhögtük pofán, hogy fél lábon is kibírjuk, amíg ezek működnek, mint a bábok a színpadon, ma már ilyen reményeink nincsenek egyáltalán. Az eddigi három alkalomnak volt valami mérföldkő, jelzőkaró szerepe, amiként kijelölte az időben valaminek a kezdetét azzal az ígérettel, hogy egyszer majd úgyis vége lesz.