Hővisszatartó asszisztensek
- Részletek
- Készült: 2022. szeptember 20. kedd, 10:46
- Találatok: 2082
Csák miniszter úgy gondolta, rendet rak a fűtés frontján, ami nagy feladat most, amikor spórolásra szólít a haza. Mert látjuk ám, hogyan vonyít és visít a komplett ország abban a sajátos állapotban, amikor a kedves vezető üzenget mindenkinek, hogy ugyan mind az egész haldokló nyugat éhen hal, miután már megfagyott, amivel szemben viszont kipcsak hazánk feredőzik a naftában. Úgy is mint olcsó orosz olaj és gáz, ami kijelentéssel szöges ellentétben áll, hogy a lakosság és az önkormányzatok tapasztalatai szerint egyáltalán nem olcsó a cucc, és állítólag nincsen is. Tegye föl a kezét, aki érti ezt, mert valahol, valaki, valamit hazudik.
Mégpedig büdös, cefet módon hazudik, ami leleplezés azonban egyáltalán nem vigasz ahhoz képest, hogy mi fogunk megfagyni és éhen dögleni, mindeközben azonban Orbánt dicsérő zsoltárokat éneklünk tangoharmonika kísérettel, de mégis bocskaiban. A panelproliknak a nagynemzeti érzés ábrázolásához jó lesz a bő gatya-karikás ustor kombó is. Helyzetünk azonban egyáltalán nem ad okot viháncolásra, mi több drámai vagy egyenesen tragikus, ahogyan sorra jelentik be, mi mindent kényszerülnek bezárni, mert nem bírják a költségeket – színház, mozi, üzemek, boltok és ami belefér -, amiből is kitetszik, mi van itt. 
Aureliano Buendia – akiből később ezredes és aranyműves lett – például felsírt az anyaméhben, aztán nyitott szemmel született, és Marquez szerint olyan átható tekintettel, amely a jóslatok lehetőségét hordozta magában, például egy fazék forró leves asztalról való lezuhanását minden előzmény nélkül. A zseni kolumbiai olyan elemi erővel mesél nekünk időről és életről, hogy új stílust és módszert teremtett a világirodalomban, amit jobb híján neveztek el mágikus realizmusnak, ami a mese és valóság, álom és ébrenlét mezsgyéjén mozog olyan új univerzumot teremtve, amitől az embernek tátva marad a szája.
Olybá tűnik ezekben a napokban, hogy aki Orbán minisztere szeretne lenni felkérésre vagy saját késztetésből, valami sajátos tudatállapottal kell rendelkeznie a hivatalhoz, amely állapot minősítésétől most eltekintenénk inkább. Csak ideidézzük Kásler Miklós szellemét a sámánizmusba ojtott kereszténységgel, és mindjárt könnyebb lesz megérteni, mit kell tudni ahhoz, hogy az ember a nyomába léphessen. Csák János, aki Kásler szerteágazó területei közül a kultúrát kapta meg, ilyen képességű ember. S bár ránézésre egynek tűnik a turulszaros haverjaival, ahogy múlik az idő, és egyre jobban kibontakozik vagy elengedi magát, lassan az az érzésünk támad, nem közülünk való ő, hanem valami más világból érkezett.
Tegnap kitüntették Orbán Viktort. Szerbiában tüntették ki, ami az ő és Vucic közös nyomora. Főleg az időzítés volt sikeres, mert előző nap az Európai Parlament kimondta, megállapította és több mint kétharmaddal megszavazta, hogy Magyarország immár nem demokrácia, és ez azért mellbevágó bír lenni. Rossz, ha ki is mondatik, amiben élünk, ezzel olyan visszavonhatatlanság érzete van a dolognak. Ami nevet kap, az van. S bár éreztük a bőrünkön, mégis más ez így. Ez szégyen, ami Orbánt is túléli, de ránk is vetül. Vucic országa az Unióba sündörög, ráadásul a mi segedelmünkkel, és ez a kitüntetés nem tesz jót az ügyüknek, de ez meg az ő bajuk. A miénk nagyobb.
No most, az van, hogy régebben is, amikor a proletár szót emelt azért, mert aprónak találta a múltbélihez képest a zsömléjét, akkor megkapta, nem a zsömle kicsi elvtársak, hanem a pofátok nagy.
Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit? De senkise tutta, hogy micsinálunk, mert nem mondta az Ibojnéni, ezér a Kisböske, a Pityu is, meg mind az összes gyerekek is nészték, hogy na mit. Láccott az Ibojnénin, hogy mondaná, de nem tudja mondani, hogy mit is fogunk csinálni holnap, asztán egyszer csak nagy nehezen kibökte, hogy öltözködni fogunk gyerekek, tanulunk melegen öltözködni, mer jön az ősz meg jön a tél, és hideg lesz nagyon, de legalábbis bisztosan, mer télen mindig hideg szok lenni rend szerint.
Pintér Sándor rendeletet alkotott arról, hogy Magyarországon csak akkor végezhető el az abortusz, ha előtte a nő meghallgatta a magzat szívhangját. A rendeletet megértve, de tudomásul nem véve az első kérdés, ami ilyenkor fölvetül: milyen jogon? Tudjuk a választ, a hatalom jogán. Ámde kérdésünk az volna, ha már Pintér, mint röneszánsz ember annyi mindenhez is ért, ez az irányítása alá tartozó területek melyikébe tartozik. Mert és ugyanis belügynek nem tűnik, oktatásinak sem, s habár egészségügyinek látszódik ugyan, de ez leginkább morális kérdés, nem egyszer egzisztenciális megfontolásokkal fűszerezve. És nem ismerünk olyan hatalmat, amelynek ezek fölött rendelkezési joga volna.
A téren, ahová le szoktam járni, hogy ötszáz méter hatósugarú életteremet jól belakjam, és sütkérezzek ott, meg bámuljam a felhők folyását, nyaranta, mindeddig egészen október végéig megnyugtató hangon csobogott a szökőkút. Ettől olyan élethangú lett az egész, kiegészítve a kiskölkek műanyag, lökködős közlekedési készségeinek surrogásával, a levelek zizgésével és a népek halk vagy hangosabb beszédével, ami egységbe olvadva megadta a tér alapzaját már hosszú évek óta. Egyik nap azonban ebből a megszokott harmóniából valami hiányzott, mintha a zenekarból szabadságra ment volna egy szekció, és a szimfónia csonkán hangzott volna fel és el, hogy az ember jó darabig nem is tudta, mi a baj, csak azt, hogy valami van.
Pár hete az egyik honatyánk, rajta tartva kezét napjaink üterén, s gondjaink közül a legfajsúlyosabbat megragadva azzal a javaslattal élt, ki kellene vonni az ötforintosokat a forgalomból, mert többe kerülnek, mint az előállításuk. Csudálatos idea, amit a magam részéről azzal toldanék meg, az ötforintosokkal nem is ez a legnagyobb baj ma már, hanem az, lószart sem érnek Gyurcsány kedvenc kifejezését használva, bár ő a mamájának címezte a mondanivalóját a vérbő magyari szóval. Ötforintosainkat fölzabálta az infláció, és annyit sem érnek, mint J. A. polgártárs háborúból visszamaradt húszfillérese, a vashatos.