Orbán a hadak élén
- Részletek
- Készült: 2022. október 17. hétfő, 10:08
- Találatok: 1910
Elrettentő magyar haderőről, annak szükségességéről mesélt Orbán Viktor álmából felriadván hirtelen, hogy össze is ugrott a gyomrunk ettől a delírtől. Mert az ilyeneknek nem szokott jó vége lenni soha és egyáltalán, a történelem több véres szelete is mutatja ezt, de a történelem valósága, mint olyan, Orbán nagyvezér számára nem létezik. Csak a kiföstött módosulatai, a’la Schmidt Mária és decens csapata. De nem is, ez, hanem az elrettentés maga. Mert hogy ki rettent el, és ki rettenik meg, az egyáltalán nem mindegy. Az egértől fél a hangya, az egér a macskától, a macska a kutyától, ő a medvétől, a medve pedig a Semjéntől csakis. Mint kitetszik innen, a világ nem egymetszetű.
Hogy végzett a kisvasúttal, láblabdával, egyetlenünkben a militáns véna kezdett buzogni, és még ez is elnézhető, mert kinek-kinek a képességei és szükségletei szerint, ami jut. No de ő ezekkel az ösztönökkel országot vezet, illetve úgy tesz csupán, hiszen mint látjuk, az ország maga a tehetetlenségi nyomatéknak köszönhetően göcög előre, míg majd egyszer zökken egyet, s megáll. De ezt már tudjuk, illetve majd tapasztaljuk, és az is szükségszerű szinte, hogy aki már tehetetlen, az nekilát visítani, nagyot álmodni, világ urának és rettentő hadak birtokosának képzelni magát, csak azt nem tudjuk, a nézőpontja melyik. Hangyától az egérig terjedős lehet, következésképp egy macska már csak röhög rajta. 
Úgy telt el az év eddig mint az élet, hogy nyoma sem igen maradt. A fa tetején, ahová Béla még decemberben húzódott föl a fagyok elől, de nem is igazán az űzte oda, hanem a többiek, az ünnepeik és a hétköznapjaik persze, így ült oda a rigói mellé, ahogyan szokott mindig, ha odalent elviselni már nem lehetett. Csakhogy túl hosszúra nyúlt most a látogatás. Nem mintha az idő létezett volna egyáltalán, hanem a világ, amely nyúlós kocsonya lett már akkor, amikor azok, akik elől menekült énekelték a csendes éjt és fújták a trombitákat. Amikor elfoglalta a megszokott helyet két vastag ág között, amelyek akárha ringató szék lettek volna vagy ugyanígy billegő bölcső az ég alatt, azt hitte a tavaszon vagy nyár elején lekésőbb látogatást tesz odalent, hogy mi van ott, de mégis maradt.
A nyár végén pár hétig nem tudtuk, miért hiányzik nekünk (bár üveges tótként) Orbán péntek reggelenkénti szeánsza a Kossuthon, de tegnap megint ráéreztünk az ízére, és jöttek is a megszokott gyönyörök. Nem ragoznánk túlságosan, nem fecséreljük az időt kappanhangok megmutatásával, felszopó mikrofonállvány méltatásával, hanem in medias res csapunk a lecsóba, mert egyből a kedves vezetőt idézzük, hogy mit sikerült neki megint delirálni: „Tisztelettel megkértem a jegybankelnököt, és utasítottam a pénzügyminisztert, hogy a következő év végére az inflációt felezzék meg.”
Ha elfogadja a kormány, a statisztikák javítása miatt (feltehetőleg) lekerülnek a kórházi várólistákról azok, akik annyi ideje várnak már műtétre, hogy eközben az állapotuk annyira leromlott, már nem is érdemes megműteni őket. Ha elsőre nem lenne teljesen világos, lecsupaszítom a dolgot: az állam, miután a saját hibájából képtelen volt meggyógyítani az állampolgárát, egy tollvonással úgy szabadul a gondjától, hogy magára hagyja őt. Brutálisabban: hagyja meghalni, semmit sem tesz érte. Nem mondanám, hogy ide jutottunk, mert egyébként már régen itt vagyunk, csak most, ha a kormány (kabinet) elfogadja a tervezetet, papírunk is lesz róla. Illetve nekik lesz, de ez már mindegy.
Miután tanárokat rugdosott ki, a népharag – legalábbis telefonon – a Klebelrsberg Központ felé fordult, és a nagyhatalmú, de teljesen fölösleges intézmény inkább elrejtette a tankerületi központok telefonszámát, hogy ne tudják felhívva gyalázni őket. „Hogy a kollégák el tudják látni a feladataikat” indoklással nem érheti el őket akárki vagy senki, mint Orbán, amikor függöny mögé bújva nézte a parlamentben azt, hogy őt kérték számon, illetve szerették volna, mert nem mert a plénum elé állni. Hogy a tankerületekben mit csinálnak a tanárok kirugdosásán kívül az nem igazán tudható.
Amiben élünk, az nem a Nirvána, hanem egy bohózat közepe. Ne nevezzük már tragikomédiának sem, mert itt a térdünket csapkodjuk röhögtünkben, hogy ilyen nincs. És mégis van. Az évi százharminc milliárd forintunkból kitartott közmédia, amely az emlékezetes ellenzéki képviselős támadás (attack) után, mikor is Varju képviselőt húzgálták a földön a biztonságiak a bokájánál fogva, s emiatt Varju képviselő felfüggesztettet kapott, a közmédia pedig bevehetetlen erőddé alakult. Golyóálló üvegek, beléptető zsilipek tették ostromállóvá az épületet, majdnem lőrések is vannak rajta. Mert a közmédia (így en bloc) beszart, mint a gazdája szokott függöny mögé bújva.
Szijjártó Péter valami különös anyagból van gyúrva, ahogyan a régi komcsik dicsekedtek ezzel, hogy ők másfajták. Ők is különös anyagból gyúrattak, mint élcsapat, a végét pedig már ismerjük. Ez a mostani élcsapatosunk nekünk hangos szájjal dicsekedett a minap, hogy „persze, leírta mindenki, hogy micsoda szar alak vagyok, hogy a Lavrovval találkoztam New Yorkban”. Mi ugyan így szó szerint nem írtuk le, de a „mindenki” ténymegállapításával egyet kell értsünk helyeslőleg. Tényleg szaralak vagy Petya.
Olyan csendes hétvégénk volt, hogy még a szomszéd gyomra korgását is hallottuk ebéd előtt, majd azt követően csendes és megadó emésztését eldőlve a kanapén. Nem vagyunk mi kantok, hegelek meg schopenhauerek, egyszerű, porbafingó irkáló emberek vagyunk a magunk barlangjában, mégis, ennek ellenére is, vagy tán éppen ezért hiedelmünk szerint rendelkezünk valamennyi józan ésszel. Ha nem is mindig tűnik úgy, de legalább megpróbáljuk, mint a néma indián a Kakukkban. És most, hogy elmeséltük az életünket, keressünk valami vidámat, amit Kövér Lászlóban vélünk felfedezni, bármennyire tűnik is ez magának az antagóniának momentán. De már elég régóta is.
Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, mi lesz gyerekek, holnap, na mi, de most se tuttuk kitalálni, hogy mi is lesz velünk holnap, hogy mit akar mondani. Mert csak nézett a szemével, ahogyan szok mindig, amikor eztazt bejelent, amikor asztán mindig furán sülnek el a dolgok, most is éppen úgy nézett miránk, meg mosolygott, de csak annyit mondott asztán, hogy vendégek jönnek mihozzánk megint. Gondolkoztunk, ki lehet az, ki jöhet, de semmit nem mondott többet, úgyhogy az anyunak se tuttam megmondani, hogy ki is jön mihozzánk, csak az apu vélekedett, hogy biztos megint valami képviselő vagy ilyen.