Hírek

Nem kérte senki arra közülünk, hogy kiálljon érettünk, s főleg így. Minden szenvedés, és szaralakká válás a gáz és olaj miatt történik ugyanis állítólag, de ahogyan ma állnak a dolgok, mi húzzuk a rövidebbet a Lavrov (vö.: Putyin) ügyletek miatt. A gáz sokkal drágább, mint indokolt volna, kiharcoltuk a szankciómentességet a vezetékes olajra, a nyugat átállt a tankerekre, ők elvannak, nekünk a vezetéken nem jön, zárnak be a kutak, illetve, ha nem, olyan is akad, ahol csak egy litert adnak a magyar proletárnak, ami még egy lábbal hajtós műanyag dömperhez sem elég. Nem kellene annyira büszkének lenni.

De nem is ez, hanem a kép és maga az aktus, hogy a nagy Kim a kicsit elvitte rakétanézésre, akárha Aureliano Buendiát az apja Marqueznél jégnézőbe a világ csodáit megismerhetni kölökkorában. Ilyképp a felvétel és a hír maga az irodalom, amely azonban nagyon tud fájni, ha ilyeneket tár elénk. Nem tudjuk, a kedves papa mit mutatott a kis cserfesnek, tán a piros gomb megnyomásának módját – teljes tenyérrel, nem csak ujjal -, mert mindig a hülyék vannak többen, ők a hangosabbak, és ezért rend szerint győznek is az életnek nevezett játékban. Különös korban élünk, amelynek nem tudjuk, mi lesz a vége, de így elnézve nem sok jó lehet.

Kifejtette vicsorogva, hogy a szankciók miatt nincsen neki pénze semmire, s emiatt haldokol a Varga szerint röpködő gazdaság is. El kellene dönteni végre, mi van. Röviden az van, hogy veszni látszik az Uniós pénz, ami miatt megy a szájtépés már hosszú hónapok óta. Összevissza toldozgatnak mindenféle törvényeket, tesznek látszólagos engedményeket, de az Unió, ha nehezen is, de tanul azért, és tizenkét év – valamint Merkel mama távozása – után eljutottak arra az alapszintre, hogy Orbánnak hinni, benne bízni nem kell feltétlenül. Sőt, egyáltalán. Tegnap átfutottuk azt a helyzetet, hogy Orbán paklijában alig maradt már kártya.

Nemzeti konzultációnak értelme soha nem volt, ez viszont az összes fölösleges aljasság közül is kiemelkedik azzal, hogy már az alapállításai is hazugságok, igaz felelet ebből fakadóan ezekre nem születhet egyáltalán. A legszebb a történetben azonban az, hogy Orbán Viktor, a mimagyarok örökös miniszterelnöke ugyanazzal a duci kis kezével, amellyel megszavazta a szankciókat, tegnap egyszersmind el is ítélte őket, amikor a Facebook-oldalán közzé tette a nagy eseményt, miszerint nemzeti konzultáció kitöltve, magyarok megvédve. Ez volt az a pont, amikor a saját farkába harapott, és ezért kértem azt, ne tessenek képileg ábrándolni róla.

Most nem állnánk neki lefösteni kies hazánk állapotát, mert egyértelmű dolgokat fölösleges ismételgetni. Elég legyen annyi, hogy kilóg a sebes ülepünk a lukas gatyánkból, majdhogynem tetszhalott állapotban leledzünk, ráadásnak utálnak minket, mint a mosott szart, s őt kiváltképp. De nincsen mit tenni, ha futball van, Orbánnak menni kell, mint Havasitól tudjuk, amikor ideje engedi. Édes fiú, akkor és annyi ideje van, amennyit akar, a nyár végén is eltűnt majdnem egy hónapra valami susnyásba, és szakállas képeket küldözgetett. Akkor is szarban volt az ország, most is.

Senki meg sem mukkant az ellenzék köreiből, liberális gondolkodók vagy írástudók sem emlegették, és ebből is kitetszik, Orbán azzal, hogy a kereszténységet bevette a hatalmi buliba, játszmába mint aduászt, olyat húzott, ami ellen senki szólni nem mer. Még mindig mindenkiben él az a hamisság, hogy valakinek a hite valami szent és felsőbbrendű dolog, holott csak magánügy. Úgy menekülnek a hit mögé, ahogyan a katonák húzódnak iskolák menedékébe, hogy oda senki nem lő, egy egész csoportot totemizálnak, aminek a legkiteljesedtebb hazugsága a keresztényüldözés, aminek már államtitkársága is van.

Ez, amennyire illogikus, legalább annyira aljas is, de kik vagyunk mi, hogy észszerűséget és jó szándékot tételezzünk azoktól, akik arra esküdtek fel, hogy kirabolják és elhülyítik az országot. Ezt pedig maradéktalanul teljesítik is, ami sok pénzbe kerül. Mégpedig az, hogy az alattvalók tudatát módosítsák a valóság észlelése ellenében. Ennek az a módja a szakkönyvek szerint, hogy kitartóan és sokszor kell ismételni a hazugságot, míg az Kovács Jenő összeszerelő munkás vagy özv. Kiss Béláné nyugdíjas fejében igazsággá válik, és mindketten elmennek kezet csókolni Orbánnak. Egyszerű pszichológia és hatalomtechnika ez Cipolla tárházából, Goebbels széljegyzeteivel. És működik.

Vagy csupán nincsen rá módjuk. Azon a napon éppen, amikor előttem állt ez az áttetsző ember, Németh Szilárd szükségét érezte valami miatt, hogy tudassa velünk, egyben saját magával úgyszintén, és egyszersmind jelentkezzen piros pontért a Fidesz-ellenőrzőjébe, mennyi mindent tett ő, a pártja és személyesen maga Orbán Viktor érettünk. Ez a halmaza az a világegyetemnek, az egész végtelen Univerzumnak, aki velünk kel és fekszik, sorsunk jobbításán serénykedik megállás nélkül. És ők azok is, akik nem győzik a képünkbe dörgölni az érettünk való folyamatos jóságukat. Kis ábrát készített a hurkás ujjaival Németh Szilárd, és mutatta a jótéteményeket mind.

De nem is ezek a történelmi távlatok az érdekesek, hanem ez a mostani vizit, aminek arról kellett volna emlékeznie, milyen pajkosan huncut gyerek volt a kis Viktor, hogyan cibálta a lányok copfját vagy duzzogott a sarokban. Az életről kellett volna mesélni a Facebook-megemlékezésnek, de nem szólt semmiről, csak egy leffentés a híveknek, hogy imádottjuk még nem Isten – csak tart afelé – mert volt hús-vér gyerekkora. És el tudjuk képzelni azokat a felgondolásokat, amiket egy ilyen közlés kivált egy olyan közegből, amelyik képes kiállni az utcára kezében olyan feliratú táblával, hogy Orbán Viktor álávju. Nos, ehhez mérten lett volna érdekes a kis húgyos Orbán, akiről azonban nem tudtunk meg semmit.