A legrosszabb alighanem a covid, ahogy posztcovidba, s újból covidba váltott. A hétköznapi belátás, hogy ez „a háború után is” tartósan itt marad velünk, a szörnyű hozadékaival is, a tanulságaival is, a közös sérülékenység tudatával, hogy – Balázs Béla száz éves soraival a Kékszakállú herceg vára szövegkönyvéből – „
az világ kint haddal tele, de nem abba halunk bele, Urak, Asszonyságok”. S tulajdonképpen a legjobb hozadék is a coviddal kapcsolatos: nem lett senki súlyos beteg a környezetemben, továbbá lett vakcina, s a három oltás ad annyi biztonságot, hogy az ember, legalábbis e tájon, éljen és élni hagyjon. Legrosszabb hozadék még, hogy fél évre kiálltam a magam munkájából egy felkérés kedvéért, de ez a legjobb hozadék is, hisz tavasztól őszig megírtam egy kisregényt, „
féltényprózát” Árnyékporocska címen, egy elfelejtett Kner-rokon, Kner Piroska elfelejtett szakácskönyvének kísérőkönyveként, lényegében arról, mit tudhatunk valakiről, akiről szinte semmit nem tudunk.
