Tánc és illemórák
- Részletek
- Készült: 2021. szeptember 17. péntek, 09:45
- Találatok: 1871
Kubatov párt-, és Ferencváros igazgató atyai tanácsokkal indította el Európába az ő kedves kopaszait. Megigazította az ingecskéjüket, uzsonnát csomagolt, és lenyalta volna a hajukat, de a kopaszoknak értelemszerűen ilyen ékességük nincsen. Rimánkodott Kubatov igazgató, hogy ne náculjanak, ne rasszistáskodjanak, egyáltalán viselkedjenek úgy, mintha nem csürhe, hanem elsőáldozó kiscserkészek volnának. Valljuk meg, nehezet kért az igazgató, de a javára írandó, hogy azért ismeri az övéit. Tudja milyenek, és bár el nem ítéli őket, csak arra kéri a mancsaftot, öltsenek álruhát, mert amit tesznek, az az ő szemében helyes, de valami különös okból másutt megvetendő és elítélendő.
Ne egy karjukat lendítsék a magasba örömükben, magyarázta Kubatov igazgató, mert azt a lekvárszívű nyugatiak náculásnak érzékelik, holott – adta elő –, az csupán a „szívtől az égig” terjedő rajongást mutatja. De a szvasztika is mást jelentett a Harmadik Birodalomban mint Indiában, és amikor a kedves vezető élettérről álmodozott, akkor is azzal védekezett, hogy nem Lebensraumot mondott, pedig mindenki tudja, hogy arra gondolt. Amikor Kubatov kopaszai itthon skandálják az indul a vonat rigmust, akkor sem a felcsúti kisvasút jár a fejükben, sőt, a nyakukra tetovált horogkeresztet hiába takarják el garbóval, attól az még ott marad. 
Néhány hete élete fő művének nevezte – amire emlékezni és büszkének lenni lehet – Kocsis Máté, az alanyi költő (mint rémlik a napokból) a pedofil, más néven homofób, harmadik leütésként aljadék törvényt. Egyrészt szíve joga ez a szerencsétlennek, másrészt pedig Szájernek is az volt az Alaptörvény. Aztán meg fölsértette a kezét a belga ereszcsatorna, mert az ottani bádogosok nem számoltak azzal, hogy magyar fideszesek használják menekülésre, és nem sorjázták le rendesen az élit. Semmi sem tökéletes. A jelek szerint a homofób törvény sem az, így ez a Kocsis lelkesen bejelentette, hogy még toldozni meg foldozni akarja, bíbelődne vele még a választások előtt kicsit.
Kormányunk meg óhajtja hosszabbítani a járványügyi veszélyhelyzetet, s ha ez a kívánalom, akkor a bátor százharminchárom megtoldja-oldja neki. Januárig tartana, illetve a bátrak miatt egészen biztosan tart is az újabb szakasz, mert az eddigieket felettébb sikeresnek, majdnem dicsőségesnek ítélte kormányunk. Csak ne jelent volna meg a lapokban – nem KESMA –, hogy a hét végén egy pár napos csecsemő halt bele a sikerekbe, és kiderült, hogy ő a sikeres járványkezelés 30090-ik áldozata. Folytatjuk, adta ki a Fidesz a jelszót a legutóbbi kampányban.
Hollik igazgatót minden bizonnyal ki kellene találnunk, ha nem volna. Ámde van. Orbán levette a mázsás terhet a vállunkról azzal, hogy kommunikációs igazgatót csinált belőle, és Hollik kommunikál is, ahogyan az tőle telik. Bár meg kellene kérdezni a kommunikáció szót, mit szól ahhoz, amit Hollik igazgató tesz vele, de nagy valószínűséggel elakadt a lélegzete. Jó ez az antropomorfizálás, kifejezőbbek tőle a dolgok, és minden bizonnyal Hollik igazgatóra is ráférne ugyanez, hogy emberi alakot ölthessen, mert momentán paca kinézete van. Vagy papucs orrán pamutbojt. Ez a manus nem magában valóan érdekes, hanem az egyesben megbúvó általánosként mint alapvető esztétikai kategória, másképp, mint a Fidesz-agy leszedált arcehtípusa.
És akkor a fényes tekintetű Orbán kimondta a tutit, mit kívánna karácsonyra a Jézuskától. Ferenc pápán keresztül üzent neki, mert Ferenc bármily közel is áll a mindenhatóhoz, önmaga azért mégsem az. Így, amikor a fényes tekintetű azzal a kéréssel járult Ferenchez, hogy „ne hagyja elveszni a keresztény Magyarországot”, akkor nem azt kívánta, hogy a pápa őszentsége adja még kölcsönbe a svájci gárdáját a TEK mellé Gyurcsány és a migráncsok ellen. Hanem azt óhajtotta őszentségétől, beszélje meg a teremtővel, hogy ez a kupleráj, ami kies hazánk, így merevedjen bele az időbe, ahogyan most éppen van. Vele a trónuson.
Kovács Zoltán állami levelező, de úgy is, mint agancsügyi megbízott, büszkén mutatta, hogy készen van a nagy mű, igen, és a helyére szállítódott a ciklopi agancskapu, ami bazi ronda, de legalább jó drága. Mindig örülünk, ha ilyeneket finanszírozhatunk, s pláne úgy, hogy meg sem kérdeznek róla. De ilyen ez a mi hazánk, és ilyennek nem szeretjük. Az élet pediglen csudaszép. Mindez nem ingerküszöb, sem a giccs, sem az ellopott milliók. Az már viszont, hogy Kovács levelező-agancsügyes szerint ez a bigyó nemzetünk egységét fejezi ki más csodák mellett, nos, az már delikát.
Amit már jónéhányszor elmeséltem, mint a NER erkölcsi és kulturális fölényének biztos lenyomatát, az az arrogáns, lenéző, harsány és tapló stílus. Erről eleddig csak a lakájmédiát lehetett felismerni, amelynek egy a nyelve: a kommunista agitpropba ojtott fasiszta frazeológia, keverve az útszéli galerik jasszával. Ez olyan elegy, amit aztán egyként használnak televíziókban, rádiókban, nyomtatásban és az interneten is. Felfedezhető benne a Szabad nép és a Wölkischer Beobachter egyként, ezidáig azonban csak a KESMA slapajai használták főszerkesztői jóváhagyással, bár elnézve például Bencsik munkásságát vagy Gajdics Ottóét, ők sem magasabb nívó annál, mint aki egy mínuszos hírt sem tud megírni.
Hajdúnánáson a közmunkások és rászorulók kapnak egy-egy dinnyét háromszáz forint értékben. Minderről rendelet is született szabályosan, pecséttel és aláírásokkal, legépelték, iktatták, ellenőrizték, és mindeközben senkinek a képéről nem égett le a bőr, ahogyan a rendeletet megalkotó testületéről sem. Ők minden bizonnyal a jól végzett munka örömével és elégedettségével, ráadásul keresztényi jóságuktól eltelve tértek haza asszonyukhoz, aki már klopfolta a rántott húsnak valót, kezei édesdeden lisztesek és morzsásak tojással elegyest.
Szentkirályi Alexandra kormányszóvivő diadalmi jelentést adott arról, hogy a magyar emberek közül egymillió négyszázezren töltötték ki a nemzeti konzultációs uszítást. Viszont ez nem akadályozta meg abban, hogy ettől kezdve, ami következtetést levont, azt a „magyar emberek” szándékának tulajdonítsa cuzammen, amiből az fakad, hogy egyre kevesebb a magyar. Momentán ezek szerint egymillió négyszázezer, a magyarság tehát elfér egy kávéscsészében, habbal a tetején. A kormányszóvivőnek nem kellene egyik szavával homlokon vágni a másikat.