Jegyzetek az atombombáról
- Részletek
- Készült: 2022. július 11. hétfő, 12:59
- Találatok: 2067
Varga Judit kivédett megint egy atombombát. Elhárította mintegy szíves közlése szerint. Előtte volt már ugyanilyen atomos, sőt, hidrogénes is, amelyeket az Unió hajított le a magyar népek busa fejére, de Varga Judit mindet kivédte. Ő egy komplett légvédelmi üteg, vagy vadász-repülőzászlóalj, illetve még úgy tudjuk elképzelni a hárítást, hogy hull-iramlik lefelé a bazi nagy atomos töltet – vagy hidrogénos -, miniszterasszonyunk pedig, mielőtt beleállana a készség a szaros magyar anyaföldbe, illetve gombafelhőt eregetne, a körömcipőjével elegánsan légstoppal leveszi, kettőt dekáz vele, és visszabikázza Brüsszelbe a feladónak.
Be kéne már fejezni ezt a harci játékot. Abba kéne hagyni a trombitaszót. Mert nem igazán van abban a helyzetben az ország, Varga Judit meg pláne nem, hogy kiskakast játsszon a szemétdombján, egyelőre kussolás és térdrogyasztás van, mert a labda – ha már dekázás – a másik térfélen pattog. Ez az atombomba egyébként bolhafing volt, annyi csupán, hogy az Unió megszavazta, elfogadta, hogy amíg Putyin szórakozik gáz-, és olajügyben, addig nem annyira szorgalmazzák az atomerőművek bezárását. Senki nem mondta egy szóval sem, hogy a háború után is így marad, viszont Varga Judit csűrdöngöl és atombombázik. 
A legszebb mégis az volt a mögöttünk hagyott szombaton, amikor Gyurcsány bejelentette, hogy készülődik átvenni az országot, annak irányítását megint, mert ő tanult a hibákból, Orbán viszont nem, aki következésképp meg fog bukni. Gyenge kis üzenet volt ez a szanaszét legelésző nyáj egybeterelésére, ugyanakkor egyben kellően erős is, mert azzal, hogy Orbán nemezise ennek közeli bukását kezdi jövendölgetni, hogy ilyen merész álmokat kezd szövögetni az oly közelinek tűnő április harmadika után, megmutatja nekünk, milyen állapotban van az ország. Bár ezt magunk is látjuk barlangunkból kitekintve. Halljuk az eresztékek ropogását, érezzük az ingást, és várjuk, hogy az egész kártyavár összedőljön.
Szalay-Bobrovniczky fegyverkezési miniszter meglátogatta a huszárlovakat. Hogy megy a soruk, jó-e a wellness, selymes-e az abrak, illetve mivel töltik az idejüket a melegben. Valószínűleg ilyesféle érdeklődésekkel. Vendégeskedéséről a miniszter Facebook-oldalán számolt be kisfilmen és fotókon mindannyiunk legnagyobb gyönyörűségére. Amint nézegettük a mozgó-, és állóképeket, olyan érzésünk támadt, mintha magyar filmalkotást néznénk, amely Kádár apánk alatt készült valamely Móricz vagy Mikszáth regényből, és az a rész pörög éppen, ahogyan a dzsentri érkezik a birtokra megrontani a fiatal lányt, és elszedni az apja pénzét, mert rendezni kell a kártyaadósságát.
Születésem napja volt nemrég, következésképp lementem a szemközti pékségbe, hogy belecsapok a lecsóba, lesz ereszd el a hajam, meg ilyenek. Vásároltam tehát ennek megfelelően egy liter tejet, egy joghurtot emelendő az ünnep fényét, fél kiló kenyeret, három kiflit és két túrós táskát, mert nem bírok magammal. Ezért – ami máskor csak resztli lett volna a kosár alján – fizetnem kellett kétezerötszáz magyari forintokat. Ahhoz már elég öreg vagyok, hogy valami is megdöbbentsen, így most is inkább csendes melankóliával merengtem azon, kinek az anyukájára kellene gondolnom morcosan, de ott a boltban nem találtam ehhez megfelelő alanyt. Bántsam az eladókisasszonyt, akinek úgyis olyan szomorú a szeme?
Ismerjük meg Maruzsa Zoltán nevét. Ha már találkoztunk vele, jegyezzük meg egy életre, vagy alkalmasint felejtsük el örökre, az volna a jobb. Államtitkár ő, aki az oktatás szétveréséért felel hivatalában, és derekul teszi is a dolgát. Látjuk, gyermekeinken érezzük, ahogy tátott szájjal jönnek ki az iskolapadból, és a tanárok is hasonképp néznek szemre és fejre. Maruzsa Zoltán nem enkezével verte szét a magyar oktatást, rengetegen dolgoztak azon, viszont most ő az, aki csűrdöngöl a füstölgő romokon, és mindeközben képes volt arra, hogy egy mondatban és mondattal alázza meg a tanárokat, illetve vágja haza a dübörgő és még annál is jobban teljesítő magyar gazdaságról nyerítő propagandát.
Hoppál Pétert elvitte a mentő a parlamentből, mert baj volt a vakbelével. Tegnap akkora hír volt ez a NER-ben, hogy mindenünnen ez folyt akárha csap, mintha Hoppál Péter érdemelne érdemei alapján ekkora figyelmet, holott nem. Lábadozik már Hoppál Péter, és ezt Istennek meg az orvosoknak köszöni. Nem tudni, milyen megoszlású a hála az ő szívében, fifti-fifti-e, de ezek szerint a Kásler által javasolt tízparancsolat nem védte meg őt a bajtól, mert kellett a szike. Hogy ezek után Istennek hálálkodik, az a dolgok elkenése, akkor próbálhatná ki igazából a felsőbb segítséget, ha a mentők nem mentek volna érte, az orvosok nem műtötték volna meg, megnéznénk akkor milyen állapotban lenne.
Minden ott kezdődött, hogy a szabadkai erdőben egy afgán meg egy pakisztáni elkezdett lőni egymásra. Mert ezek különben sem szeretik a másik szagát úgy ezer éve, most meg még helyzet is van, rosszul megy a bolt, lekonyul a fülük, hosszú volt a Ramadan, vagy ilyesmi. A szerbek, bár ilyen izgága népként élnek a tudatokban, a maga helyén, egészen higgadtan kezelik ezt az egészet. Egy embert őrizetbe vettek, illetve Vladimir Cucic szerb menekültügyi biztos pedig azt mondta, „felelőtlenség” lenne azt feltételezni, hogy a két csoport embercsempészettel foglalkozott, és emiatt csapott össze. Szerintünk pedig ezek a lődözők nem gondoltak Magyarországra lődözés közben, se miránk benne, egyáltalán eszükbe sem jutottunk ott, a szabadkai erdőben. Ehhez képest két nap múlva megtudjuk, hogy Brüsszel meg Soros.
Lett víz Solymáron. Nem kellett ehhez egyéb, mint Menczer Tamás, akinek elég volt azt mondania, hogy legyen. És lett. Mókás volna ez a történet, ha nem lenne tragikus, hogy itt a hét végén azon izgulhatott – egyebek mellett – az ország apraja és nagyja, hogy vajon Solymáron (és a környékén) netán szomjan pusztulnak-e az emberek, vagy hozzájutnak egy pohár vízhez. Vizekben gazdag ez a terület, ahol épp élünk. Pár éve még víznagyhatalomként aposztrofáltuk magunkat, mint akik, ha mindenhol a környékünkön sivatag lesz is, és még a tevék sem bírják a kiképzést, mi azonban nyakig üldögélünk a hűs habokban, és idvezülten lefetyeljük buzgó forrásainkat.
Miskolcon, az Avas városrészen többen tengeralattjárót véltek hallani a napokban. Furcsa ez, hiszen tengernek se híre, se hamva a közelben, a hang azonban jól hallhatóan ott volt, és nem tudtak mit kezdeni vele. Már minden sarkon nézték, a kanálisból nem bukkan-e fel egy periszkóp, amely forogva figyeli szorgos népünket. Mit lehessen tudni a technika mai fejlettsége mellett, és ilyen háborús időkben. Igaz, előtte nem sokkal a gólya kelepelésére hitték, hogy géppisztollyal lőnek, pár utcában furcsa, kendős idegeneket láttak, de csak Máli néni és a szomszédja mentek misére. Még szerencse, hogy valaki felismerte őket időben, mert már szervezték ellenük a baseballütős csapatokat.