Egy óvodás naplója 41. – Hüvösse
- Részletek
- Készült: 2023. augusztus 18. péntek, 09:34
- Találatok: 1838
Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy na, micsinálunk holnap gyerekek, na mit, de nem várta meg, ahogy szokja, hogy gondolkozzunk rajta sokat, és asztán akkor se tudjunk semmit, hanem rá is vágta a saját kérdésére egyből, hogy avatunk. De nem tudtuk, mit avatunk, pedig nem is volt titok, de az Ibojnéni mondta, hogy ünneplősbe kell jönni, nehogy elfeledjük. Mondtam is otthon az anyunak, hogy ünneplősbe kell menni holnap, mert avatunk, az apu meg, ahogy mindig szok, morrant egyet, hogy mi az anyjuk valagát avatnak már megint, de az anyu mondta neki, hogy ne a gyerek előtt. Úgyhogy kiment a konyhára.
Reggelre az anyu kikészítette a fehér inget meg a szép rövidnadrágomat, mert mostanában mindig annyira meleg van, és a tévébe is mondta az este a meteoros bácsi, hogy máma is az lesz. Úgyhogy így mentünk az oviba azon gondolkodva, hogy mit avatunk, meg hogy ki lesz ott, hogy ilyen szépnek kell lenni. Mondtam is az anyunak, hogy biztos a papbácsi meg a képviselő bácsi jön el, mert akkor kell mindig csinosnak lenni, és, ahogyan odaértünk az ovihoz, látjuk ám, hogy az udvaron van ilyen sátorféle, fehér, gondoltam, akkor azt avatjuk, mert ez eddig nem volt ott. Amikor az anyu a puszit adta, mondta, hogy legyek jó. 
A mi élő lelkiismeretünk és dokumentáló kinyújtott karunk, Hadházy képviselő ezúttal tucatnyi folyami jachtot talált, amelyek a Tiszán ringatóznak voltaképp majdnem mindenkitől elfeledve, hogy alig is használták őket eddig is. Békanyálas vízen ülnek ezek a jachtok, kotyognak, mint elhagyott csolnak, amelyeket azért vettek – szándék szerint legalábbis -, hogy dolgozó népünk majd azon grasszáljon a Tiszán föl s alá Kis Grofót hallgatva és alapvető élelmiszert szlopálva. Egy ilyen jacht egyként alkalmas kisebb tanulmányi kirándulásra acélos tekintetű ifjaknak, vagy kurvázni kokózva, mint van rá mintánk. És filmünk is.
Elment ez a mi fiunk. A Szoboszlai. Kiszakadt a keblünkből, és azonnal elkezdték megrontani őtet a rabszolgatartó imperialisták. Annak ellenére, hogy van nekünk ilyen életünket megszabó bőgatyás, fokosos, avas zsírban úszó szentenciánk, amit nem más, mint maga Orbán Viktor adott életvezetési és egyben erkölcsi mércéül, hogy aszongya kisangyalom, „magyar ember csak a Jósiten, a hazája és a szerelme előtt térdel le”. Erre ez a Szoboszlai az első liverpooli meccsén térden állt, és elkezdett recsegni a nemzeti torony, amit harsonaszóval építettek az átigazolása köré, s amelynek a lényege a szintén orbáni naugye volt.
Navracsics Tibor átadott egy zebrát. Hogy ne essék félreértés, nem egy csíkos szőrű patást, akit mondjuk Novák Sándor-palota kapott ajándokul vagy cserébe a messzi Afrikában átnyújtott tehenekért. Illetve nem is egy kitömött példányt, aki szerencsétlent pedig Semjén lőtt volna ugyanott, mint valamely testvéri busman törzs háziállatát, hogy aztán egy iskola szertárjában porosodjék, míg reá nem omlik a tető. Navracsics zebrája föstékből áll, amit a flaszterre kell kenni, hogy a részeg autósok jobban lássák rajta az elütni óhajtott gyalogosokat. Ilyképp vagy közlekedési, vagy kivégzési eszköz, tehát mindenképp okot ad a felhőtlen boldogságra.
Vasárnap kaptuk az örömöket, miszerint az idei augusztus 20-i népnemzeti ájtatos köldöknézés fénypontjául harmincnégyezer rakétát (lásd tűzijáték) lőnek fel az éjfekete égbe, elpuffogtatva jónéhány tankerület pedagógusainak béremelését. Mert Brüsszel, meg a dollárbaloldal. A szervezők abbéli reményüknek is hangot adtak, lehetőleg lengedez majd egy kis szellő, hogy a főváros nem fulladjon bele abba a füstbe, amit ezek a készségek keltenek, de ha lesz is légmozgás, az így is borítékolható, hogy a bávatag tömeg minimum Mariupolban érezheti magát, ahogyan Putyin épp szarrá lövi.
Pénteken Novák Katalin fürdőruhájáról értekeztem. Ám a dolgozat természetesen nem a kilátástalanul randa ruhadarabról szólt, hanem valami másról. Az életünkről voltaképp, a tetves nyomorunkról, amint ez az úszódressz, illetve annak megvásárlási-beszerzési körülményei csak szimbolizálják a fölöttünk tespedő hatalom mineműségét. Ha az ember nem lineárisan és egybitesen gondolkodik, s mint ennek tükre: ír, akkor a mai Magyarországon sűrű az a veszély, hogy meg nem értik, föl nem fogják, mintha a Marsról jött volna nyolc karral, zöld bőrrel, kagyló fülekkel és karattyoló nyelvvel.
Elválik tehát a Tóth Gabi. Nem nagy ügy, akárkivel megeshet, elég bizonytalan intézmény ez a házasság, azaz, hogy hősünk fölbontja, az engemet bulvárilag egyáltalán nem érdekel. Maga az organizmus sem izgatott, míg meg nem találta magában az Istent, vagy annak hűlt helyét, hogy mit óbégat, érdektelen. Amit előad, olyan messze van tőlem zeneileg, hogy csak üveggolyós távolságban lehet mérni, egy egészen más univerzumban élünk, viszont, hogy most válik, az átjött a féreglyukon, szüremkedett a szingularitáson túl, és idepottyant elibém.
Novák Sándor-palota, mint ismeretes, átúszta a Balatont (rossznyelvek szerint búvárok húzták fogdmegek őrizete mellett). Ezek után kijelentette, hogy Balaton-átúszás sehol máshol a világon nincs, tehát megint győzött nemzetünk, emellett azonban a meglehetősen ronda, ámde monogramos fürdőruhája vonta magára a figyelmet (a fenti bölcsesség mellett), ami ízlésficamról árulkodott. De ez nem nóvum az elnöki öltözködés egészét ismerve, illetve az, hogy első körben kiderült, fürdőruhához képest rohadt drága volt. Ezen a ponton legyintett lemondóan a magyar alattvaló: ronda is, fölösleges is, és ezt is mi fizettük.
Ránk nézve lehangoló, hogy úgy ne mondjuk, tragikus, történelmileg azonban mindenképpen helytálló villámképet festett Orbánról Martin Schulz egy interjúban, amikor azt mondta – többek között -, hogy őt, őket (mármint Orbánt és Kaczynskit) lehetetlen reintegrálni az európai politikába, ezek az emberek értékközösséget (Európával) nem vállalnak, csak hasznot akarnak húzni belőle, csak a pénz érdekli őket. Illetve Orbánnak most már az Unió pénze sem nagyon kell, mert „a kínaiak és oroszok kivásárolták őt”.