Vége van az átmenet nehézségeinek, megszűntek a működési problémák, bejáratott rendszerben folyik a tanítás, a köznevelés átalakításával jelentős terhet vettek le az önkormányzatok válláról – büszkélkedett Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Két eset lehetséges:
A miniszter egy másik filmet néz.
A miniszter tényleg elégedett azzal, hogy sikerült lezülleszteni az oktatás színvonalát.
Hogy mennyire elszakadt a kormány a valóságtól, azt talán azzal a legkönnyebb példázni, hogy Balog még egy olyan eredményt is sikeresnek könyvel el, ami valójában sírnivaló.
“A miniszter szerint ennél is fontosabb az oktatás színvonala, példaként említette, hogy a PIRLS-felmérés szerint a magyar gyerekek szövegértése a 13. legjobb volt, ezzel az utóbbi 15 év legjobb eredményét érték el” – áll a kormányzati beszámolóban. Csakhogy a PIRLS-felmérés eredményei az oktatás színvonaláról legfeljebb annyit mondanak el, hogy az újratermeli az egyenlőtlenségeket, ezáltal pedig nem esélyteremtő, hanem inkább a leszakadást elősegítő szerepet tölt be.
Sajátos adalék a sikerpropagandához, hogy a Népszava információi szerint a szakképzésért felelős Nemzetgazdasági Minisztérium belső használatra készített jelentése szerint a szakképzésben is őrületesen nagy problémák vannak. Na, nem mintha ez a szakmát meglepné, hiszen hosszú ideje sorolják ezeket a problémákat, csak eddig süket fülekkel és kormányzati gőggel szembesültek.
Balog egyébként nem tesz mást, mint amit az egész oktatási kormányzat szisztematikusan művel: homokba dugják a fejüket, és onnan harsogják, hogy az oktatásban minden rendben van, miközben az egész rendszer kezd a fejünkre dőlni.
Vége lenne az átmeneti nehézségeknek?
Nézzük csak át, mit hozott csak a 2017-es év az oktatásban:
Az év elején a szakma és a diákok tiltakozása ellenére is átverték a szakmai érettségit, amiről még az ombudsman is kijelentette, hogy bevezetése jogsértő volt. Meg is lett az eredménye.
Áprilisban benyújtották a Tajgetosz-törvényt (véleményezése épp a húsvéti időszakra esett), majd el is fogadták, ezzel végképp kényszerpályára ítélve a beilleszkedési, tanulási, magatartászavarral diagnosztizált gyerekeket. A szakma és a szülők, érintettek több alkalommal tiltakoztak, a törvényt júniusban Áder János mégis aláírta, azzal az indoklással, hogy széleskörű szakmai támogatás áll mögötte.
Az írásbeli érettségi idején kiderült az is, hogy az amúgy jogsértő szakérettségi ráadásul a hibáktól is hemzseg, a gépészeti tételek készítője el is ismerte, hogy hibázott, és lemondott. De az elért eredmények mégis érvényesek maradtak!
Júliusban kormányhatározat jelent meg a hazafias testnevelés oktatásáról, bekerültek a köztudatba a lőterek is, amikre később milliárdokat különítettek el.
A nyár közepén újabb igazgatóváltási hullám érte el az iskolákat, érdekes (botrányos) módon több olyan intézményvezetőt is kineveztek, akiket nem támogatott a tantestület, miközben évtizedek óta megbecsült kollégáknak kellett távozniuk.
Demokráciának nálunk a diktatúrák közti átmenetet nevezik – mondja a Kőbéka című új regényével jelentkező író, aki szerint még a szocializmusban is jobban álltunk. Interjú.
HVG: Írt már jó néhány keserű szatírát Magyarországról, például 2009-ben a Feleségversenyt. Miért vette elő a most megjelent Kőbéka című könyvében ismét ezt a műfajt?
Spiró György: Ha erről a világról realista prózát írtam volna, sem én nem élvezem, sem az olvasó: unalmas lett volna. Egy szatírán legalább nevetni lehet. A nevetés nagyon fontos, és hosszú évszázadok óta teszi elviselhetővé az életet. Ha nem tudunk nevetni magunkon, akkor régen rossz, akkor már háború van.
HVG: Talán még szürkébb, kietlenebb világot jövendöl a Kőbéka, mint a korábbi disztópiái. Meglehetősen bugyuta főhőse hiába utazza keresztül-kasul a világot, az USA-tól Oroszországon át mindenhol hasonló kegyetlenséggel, maffiaállam-szerű berendezkedésekkel találkozik.
S. Gy.: Úgy látom, hogy lassan az egész világ magyarrá válik. A második világháború óta nem volt példa arra, hogy Magyarországon is a világtendenciák uralkodjanak, és ne legyünk fáziseltolódásban. De nem maffiaállamokról írok, hanem a modern világban sokfelé létező archaikus struktúrákról, amiket lehet törzsinek vagy feudálisnak nevezni, mindenesetre ellentétesek a felvilágosodás eszméivel. Magyarországon nem új az a mentalitás, hogy nem munkával, hanem rablással lehet vagyont szerezni; gyakorlat volt a Horthy-korszakban, a nyilasok idején és a háború után egyaránt. Ahogy az előjogok rendszere is szinte folyamatosan működött, a dzsentrivilágban és a szocializmusban is, csak a kiváltságosok cserélődtek. Ebből a hosszú, másfél évszázados folyamatból született meg nálunk – ironikus módon már a rendszerváltás után – a szovjet embertípus, amelynek jellemzője az önfeladó, erőszakos kollektivizmus, a közöny, az engedelmesség, a hiszékenység.
HVG: Ezekre a mai politika is rájátszik.
S. Gy.: A regnáló hatalom jól ismeri a létezett szocializmus gyakorlatát, és az állam ma ugyanúgy szól bele a gazdaságba és az egyéni sorsokba. Létrejött egy félfeudális államkapitalizmus, amilyen egyébként a világ számos országában hasonlóan működik.
HVG: Latin-Amerikában vagy a Balkánon?
S. Gy.: Mindenhol, ahol a polgári forradalom nem tudta teljesen megsemmisíteni a feudális struktúrákat, ahol tovább él a jobbágymentalitás. Évszázados tapasztalat az ilyen térségekben, hogy csak önfeladással, hajbókolással lehet túlélni, és az állam képviselőihez kell dörgölőzni. A regénybeli Záp községben minden mindegy, nem történik semmi, se ipar, se mezőgazdaság, mindenki segélyből él; összekeveredik a múlt és a jelen, és nincs jövő, de nem is hiányzik nekik.
HVG: A regényből úgy tűnik, ön szerint volt esélye a demokratikus berendezkedésnek. Ezért találjuk magunkat a szöveg egy pontján hirtelen 1946-ban?
S. Gy.: Az 1945-től 1948-ig tartó, koalíciós időknek nevezett néhány évről érthetően keveset tudunk, hiszen a háború és a Rákosi-féle diktatúra mélyebb nyomokat hagyott a kollektív és az egyéni emlékezetben.
Reggel négy óra van egy európai városban, télen. Sötét, csak a képernyő világít. De most fölgyújtom a villanyt, hogy megkeressem a kedves olvasónak szánt, elkésett ádventi idézetet (régi Heiner Müller-interjúból, 1990):
„Ha a kommunista utópiát visszavezetjük a vallásos magvára, akkor nem más, mint halhatatlansághit. A párizsi kommünárok 1871-ben a toronyórákra lőttek. Ez volt a forradalmi impulzus – megállítani az időt: ebben a halhatatlanság vágya rejtőzik. […] Egyénülésről [Vereinzelung] van szó, nem szolidarizálásról. A kapitalizmus tendenciája az egységesülés, amely a technikai átalakulás fölületén rajzolódik ki. Ezt csak kommunista úton lehet megkerülni, az egyénülés (egyéniesülés) révén. Akkor a technikát egyénülésre lehet majd használni, a kapitalizmusban nivelláláshoz vezet. Alapvető tévedés [es ist der allgemeine Grundirrtum], hogy a kapitalizmus előmozdítja az individualizmust. Az ellenkezője az igaz. A kommunizmus egyénít [vereinzelt], a kapitalizmus uniformizál. A kommunizmus az egyetlen vallás individualistáknak.”[1]
Olvasóm ellenvetései, mondhatni, természetesek. Hiszen mindenki ennek az ellenkezőjét mondja több mint száz éve, s Heiner Müller mintha csak megfordítaná a közhelyet. Vajon.
Annyi bizonyos, hogy az egyéniség romantikus-liberális középpontba állítása, amelyet meg se érintett a menetelő, fegyveres európai tömegmozgalmak kora, meglepő vereséget szenvedett olyan köznapi jelenségektől, mint a divat (amely a sorozatgyártott tömegtermékek gyors eladásának, gyors elavulásának és gyors helyettesítésének, pótlásának a terméke → tömegsajtó, „bulvár” → operett, írógép, fényszedés, illusztrált magazin, mozi → tévé → lemez, cd, dvd, e-book, app → internet, mobil, fényképcsere, instant messaging, social media → automatizálás, robotizáció, génpiszkálás, tömeges fölsőoktatás, tömeges munkanélküliség, spontán-konformista „blog- és videokultúra”). A tekintély összeroncsolódott, de a helyét nem a plurális anarchiák vették át, hanem az egyhangú változatosság (MINDENKI műanyag ásványvizes palackot tart a kezében).
De hát persze „kommunizmusnak” voltaképpen a posztsztálinista rendszereket (1956-1989: 1956-ban volt az SZKP XX. kongresszusa és evvel szoros oksági összefüggésben a magyarországi forradalom és ellenforradalom) nevezik utólag, azaz „a valóságosan létező szocializmus” (reálszoc) különféle változatait. (A rendszer fönnállása alatt nem így hívták, és elsősorban maguk a kommunisták nem.) Heiner Müller az NDK-ban (a szovjet tömb leginkább félreismert tagállamában) élt, tudta, miről beszél. Ezt a harminchárom évet – a hatalmas kiterjedésű szakirodalom ellenére – ma ismeretlennek tekinthetjük, az akkor élt és ma is élő milliók a mai bulvártévé-adásnak hisznek, nem a saját emlékeiknek. 1956-tól 1989-ig a reálszoc rendszerek a terror fokozatos enyhítésén és a stabilitás megőrzésén, a fogyasztás bővítésén és a szolgáltatások javításán dolgozva, fokozatosan föladták az egyenlőség követelményeit és a centralizált tervgazdaságot, bár teljesen soha. Ezek népjóléti államok voltak, nem kommunisták, hanem kispolgárian konformisták, ideológiájuk már nem antikapitalista, hanem Nyugat-ellenes körülbelül abban a szellemben, mint mai utódaiké Kelet-Európában: „az a nagy szabadosság, az a sok néger, az a sok buzi, az a sok balos!… nahát!… elment az eszük jódolgukban!…”
Magyarországra visszajönni: szar. - Stanislaw Lemtől lopom a címet. Az ő űrhajósa azzal küzd meg, hogy otthon minden megváltozott száz év alatt. Én csak három hónapot töltöttem Bécsben, és az a bajom, hogy itt nem változott semmi. Hiú remény volt, viszont ha kétszáz kilométerre innen tök másképp lehet élni, akkor nem lehetetlen másmilyen országot csinálni. Akár már most lehetne olyanabb.
Hogyne, ott is vannak bajok, be vannak már vándorolva a migránsok, némelyik balhézik, a másik meg burkában akar villamost vezetni, és tessék, meg is jöttek a populisták dérrel-dúrral kormányra. Majd lesz ott is orbanizmus, erős kéz, disznóként ábrázolt Hókuszpók, és ők is rájönnek, hogy tök menő, ha a miniszterelnök felvásárolja az egész országot az utolsó Mozart-golyóig.
De hát ez nem lesz. Most van ez a kormány, és senkinek sem fordul meg a fejében, hogy ne lehetne leváltani, sőt addig is tiltakozni, szerveződni, kritizálni. Van sajtó, amely eztán is utánamegy a gyanús ügyeknek meg a bombasztikus hazugságoknak. Hiába vannak pillanatnyilag rossz állapotban az ellenzék pártjai, mert van rajtuk kívül is független, kritikára és a politika befolyásolására képes infrastruktúra. Ahogy vannak független intézmények, feladatát komolyan vevő elnök, bíróságok és civilek, akik korlátozzák a hatalmat. Ja, és van az egész mögött egy sikeres gazdaság, amelynek szereplői nem függnek az osztrák államtól, és nem kérik ki a véleményét arról, hol költsék el a bevételüket, kit alkalmazzanak vagy mit szponzoráljanak. Nem azon múlik, hogy Kurz vagy Strache úriemberebb-e a mi földesurainknál, hanem hogy nincs is módjuk megszállni az egész országot.
Így aztán háborítatlanul, szemtelen autonómiával működik a kultúra, a számtalan civil kezdeményezés, és nem hajlandók félni, hogy megütik a bokájukat, ha a szövegük nem passzol a kormány propagandájához. Nem a polgármesternek beszóló kisembernek kell megbánnia a Facebook-posztját, hanem a véletlenül rasszista vagy más vállalhatatlan szövegeket közzétevő képviselőknek.
És talán ez a legfontosabb különbség. Ebbe a legszörnyűbb a visszatérés. Az egyre hangosabb pisszegésbe. Mintha egy kazán hevülne túl mellettem. Néhány hivatásos politikus és aktivista szól már csak, és körülöttük egyre szaporodnak a gyáva majmok. Nem látnak, nem hallanak, főleg nem beszélnek. Süpped Magyarország abba, hogy ez már így marad, hogy nincs mit tenni, és hogy ennél jobb sosem lesz. Menekül a négy fal közé, vissza a belenyugvásba, az otthonok lovagvárak, ahová be lehet még zárkózni, és átvészelni a dinasztiát. Hátha békén hagynak, ha kussolok.
Sokat mesélek a fiamnak a nyolcvanas évekről, amikor én voltam ekkora. Arról, ahogy kifelé tárultak a kapuk. Ahogy ujjal kezdtünk mutogatni a piacon grasszáló szovjet tisztekre. Ahogy a hatalom visszavonult, és beismerte, hogy a zöldséges jobban ért nála a kereskedelemhez, és a tanár a tanításhoz. Ahogy rácsodálkoztunk arra, hogy a hanyatló Nyugaton mennyivel jobban élnek az emberek – sőt boldogabban. De azért boldogok voltunk mi is, mert egyre biztosabb volt, hogy odafelé tartunk, és ez lesz a jövőnk.
A jövő logikus volt. Szerveződött az ellenzék, mindjárt több táborban, sátrakban és az éledező nyilvánosságban mondta a magáét. Tudtuk, hogy az egypártrendszernek vége lesz, és onnantól a felszabadult nép millió hangon mondja el, mi fáj neki. A politika pedig kénytelen meghallani, és úgy rendezni, hogy ne fájjon. Hiszen az egész rendszerváltás lényege az volt, hogy a hatalmat korlátok és keretek közé szorítjuk, hogy többé ne kelljen félni tőle.
Nem elég csicsás és rozsdásodik is Nyíregyházán a stadion, a dorogi meg szimplán le van lakva? Nem probléma. Gurulnak a milliárdok. Szarul nézett ki a pekingi magyar nagykövetség? Segáz. Megtoljuk 5 milliárddal, a 2000 év alatt megtérülő Budapest-Belgrád kínai vasúthoz képest bagatell. A vállról indítható páncéltörő rakéták hiányoztak a gyógyszereiket kiváltani nem tudó nyomorultak életéből, mint egy falat kenyér? Még jó, hogy lehet kapni. Húsz milliárd igazán nem tétel.
Hogy a talpunkat nyaldosó külhoni médiára szükség lesz a fideszes választási propaganda szétterítésében? Vágjunk hozzájuk nem egészen másfél milliárdot: a határokon átívelő ordas népbutítás minden fillért megér. És hát szegény az eklézsia, a szószékről nyomatott politikai kampány pedig felbecsülhetetlen, amikor világbajnok szinten gátlástalan, bűnöző-gyanús erkölcsi rövidnadrágok hatalomban maradása a tét. Nem sorolom a tételeket, a százmilliókat és a milliárdokat, amelyeknek szétszórásáról két nap leforgása alatt rendelkeztek hatalmasék. Csak a felsorolásba beleszédül az ember.
Apró jelentéktelenség: ezúttal sem Lévai Anikó és Mészárosné konyhapénzéből megy az épp ésszel felfoghatatlan kitömés, hanem a magyar államkassza valódi tulajdonosai szívnak, mint a torkos borz. Szerencsére ebben semmi kivetnivaló nincs így a keresztény karácsonnyal egybekötött zabálás után két, az újabb mámoros zabálás előtt másik két nappal. Németh Sándor hitgyülekezete, a határon túli kultúra helyes szavazás menedzselésével megbízott tányérnyalók szövetkezete, a mindig éhes honi és külhoni seggnyalók hordái köszönik szépen.
Nyolc év kormányzásnak csúfolt népnemzeti pusztítás után teljesen érthető módon ennyire futja az állampártnak. Választási program megint nincs, helyette ez van. Megkenni mindenkit, aki él és mozog. A megkenés jó, a megkenés hasznos, a megkenés felér rengeteg sok folytatjuk-kal. A Soros ellen folytatott háborút új stratégiai alapokra helyezték, az ország lakosságának jelentős részéből nem létező démonoktól rettegő zombit faragtak, közben két kézzel szórják az ország, a köz pénzét. És igen: ezzel választást fognak nyerni jövőre. A megkenésnek ez a lényege, ezért működik. Mert a megkenhető, kilóra megvehető szar igaz magyarok éppen elegen vannak ehhez.
Két választás között szétszopattak, átvertek minden létező társadalmi, foglalkozási csoportot (az orvosoktól kezdve a nyugdíjasokig), és bár a lojális fegyverhordozóknak folyamatosan csepegtették a közpénzből finanszírozott nagyvonalúságot, most újra fizetni kell a hűségért. Az egyházak szolgalelkű hajbókolásának, a helyi és külhoni kiskirályok szavazatvásárlási hajladóságának ára van. Keserves ára. Az, hogy egy párt kormányzás helyett nyolc évig azzal volt elfoglalva, hogy közönséges puskaporos hordóvá silányítsa az országot, az egyiket a másik ellen uszítsák, hogy közös erővel utálják a harmadikat, és még mindig vannak olyanok, akik nem hajlandóak ennek kétpofára örülni, ezzel jár. Hogy a maszlagot zabáló, azt propagáló hűségért folyamatosan le kell fizetni azokat, akiknek a mentalitása, a jövőképe egy milliméterrel nem terjed túl ezen a nemzetinek becézett ordenáré gazemberségen.
Ott, ahol a kormány szekerét toló, tehetségtelen, elvtelen, szégyentelen, erkölcstelen propagandamunkásnak ráfér a pofájára, hogy csak az merjen korrupciót kiáltani a Fidesz-kormánnyal összefüggésben, aki
Az alábbi videón a náci karlendítéssel melegítő neonáci csoportnak (köztük van a Magyarországról Orbán által kitiltott Richard Spencer az amerikai neonácik vezetője) énekel Milo Yiannopoulos. Kurva hamisan.
Milo-t ezért kitagadta Steve Bannon, Donald "Daddy" Trump kedvenc ideológusa. Yiannopoulos nemcsak náci, hanem aktív pszichopata is, de ez nem az én problémám, hanem Orbán Viktoré, akinek külügyminisztériuma meghívta Milo-t főszónoknak egy budapesti konferenciára (természetesen Schmidt Cukinyuszi Mária volt az ötletgazda, aki valószínűleg nem látta a videót).
www.youtube.com / BuzzFeed News / videó
Háborodjunk-e fel azon, hogy Milo-t meghívta a magyar kormány? Majd ha megőrültünk. Ennél zseniálisabb hír nincs (tartok tőle, hogy a végén esetleg elmarad a beszéd, de a meghívás ténye nehezen tagadható).
Hány Megadjának és Szilvaynak lesznek most a Konrad Adenauer Stiftung ünnepi szentmiséjénél valamivel lucskosabb álmai, hogy maga Milo fogja megmutatni nekik azt, amit persze 9.99$-ért bármelyik igényes felnőttfilmszínházi oldalról is letölthetnének (na, mire gondol az Olvasó, ilyet azért nem kéne, ejnye, ez metafora bazmeg metafora).
Bayer egyszer láthat egy igazi profit. Aki meleg is, zsidó is, náci is, és óránként keresi meg azt a misit, amiért Zsocinak egy egész hónapig kell majmot csinálnia magából.
Semmi baj sincs azzal, hogy Milo dísze a vendégségnek, végre nem kell komplikált magyarázatokba fogni, ha valakinek el akarjuk mesélni Orbánék ideológiai vonalvezetését.
(a Brit Forradalmi Kommunista Párt hajdani vezetője, Milosevics egykori nagy barátja is előad a konferencián, hogy ez mekkora buli lesz, Istenem).
Botrányhős a konferencián - 2017.12.28. - Egy szélsőséges nézeteiről ismert jobboldali botrányhős tartja a nyitóelőadást a visegrádi országok budapesti konferenciáján, januárban. Milo Yiannopoulos Donald Trump amerikai elnök támogatója. A pedofíliával kapcsolatos kijelentései miatt azonban sok republikánus is vállalhatatlannak tartja. - Link: //rtl.hu/rtlklub/hirek/botranyhos-a-konferencian
Már-már divat (persze ettől még nem alaptalan) azon búsongani, hogy a politikai kommunikáció és a politikai diskurzus a béka hátsó fertálya alatti mélyrepülésben leledzik, a politikusi megnyilatkozások jobb esetben üresek, rosszabb esetben maximum az érzelmekre próbálnak hatni, a racionális érvelés a hallgatóság köszöntésében merül ki.
Az óév végéhez közeledve összegyűjtöttük 2017-ből azokat a fideszes megnyilatkozásokat, amik szerintünk a legpazarabbul illusztrálják e tétel igazságát.
Orbán Viktor: Boldog karácsonyt!
Kezdjük a sort Magyarország első polgárával, a rendszerváltás utáni politika nagy öregjével, Orbán Viktorral. A miniszterelnök meglehetős tömörséggel, bár talán a tárgytól egy csöppet eltérve felelt meg Demeter Márta képviselőnek, amikor Ghaith Pharaonnal kapcsolatos kérdésekkel próbálta megizzasztani a Parlamentben. Orbán Viktor nem izzadt, fölállt, megigazította magát, közölte, hogy “Boldog karácsonyt!”, majd leült.
Pócs János: Advent van, tessék egy cserép virág!
A karácsonyi vonalat követte Pócs János fideszes képviselő is, amikor arról kérdezték, megbánta-e, hogy olyan képet osztott meg a Facebookon, amin egy leölt disznó látható, rajta az “Ő VOLT A SOROS” felirattal. A képviselő először megkérdezte a riportertől, “Nem gondolja, hogy advent van?”, majd közölte, hogy karácsonyi rendezvényre készül, a szeretetről fog beszélni, végül ajánlott egy cserép virágot.
Orbán Viktor: Nem a kormány hatásköre
Ha már a soros disznónál (Soros-disznónál?) tartunk, térjünk vissza Orbán Viktorhoz, akit szintén megkérdeztek az ügyről. “A disznóvágás ügyei nem tartozik a kormány hatáskörébe” – reagált a miniszterelnök, ami egyrészt jogos, másrészt figyelmen kívül hagyja a tényt, hogy a kormány plakátolta tele az országot azzal, hogy “Soros”.
Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára volt ma a Kossuth rádió 180 perc című műsorának vendége.
Az államtitkár hangsúlyozta, hogy a magyar kormány az elmúlt években szövetséget kötött az egyházakkal is, és az elmúlt hét és fél évben a közfeladat-ellátásban és karitatív segítségnyújtásban is nagy változások történtek.
Soltész szerint a változás a határokon túl is érezhető volt:
a kormány segítségével a Kárpát-medencében 5500 templomot, közösségi épületet tudtak felújítani.
Azt is kiemelte, hogy folyamatosan növekszik az egyházi iskolák, szociális intézmények, gyermekvédelmi intézmények száma, az egyház egyre nagyobb szerepet vállal ezen feladatok ellátásában.
Nézzünk kicsit az államtitkár szavai mögé.
Az tény, hogy egyes egyházakkal szövetséget kötött a magyar kormány. Másokkal viszont nem: ennek “köszönhető”, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága tavaly 176 millió forintos kártérítést ítélt meg azon kisegyházaknak, amelyek működése egy törvénymódosítás eredményeképp ellehetetlenült.
Az ítélet már 2014-ben megszületett, a strasbourgi bíróság kimondta, hogy a magyar egyházi törvény (amelyhez negyedszer is módosították az Alaptörvényt) sérti a vallásszabadságot, ráadásul a kisebb egyházaknak – és itt nem kevés, összesen 16 kisegyházról beszélünk! – jóval kevesebb jogot ad, mint a nagyoknak. Vagyis a kormány ugyan kötött szövetséget egyes egyházakkal, de még az Alkotmánybíróság többszöri jelzésére sem tett le arról, hogy akár alkotmányellenes módon is megpróbálja ellehetetleníteni egyes egyházak működését.
A módosítgatás így elég sok pénzébe került a magyar adófizetőknek – hiszen az államra kiszabott bírságot természetesen az államkasszából, adóforintokból kell fizetni…
Aztán persze fontos az is, amit az államtitkár is hangsúlyozott: a Kárpát-medencében templomok és közösségi épületek felújításában segédkezett a magyar állam. Itt azt is fontos megjegyezni, hogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma alá tartoznak az egyházi kérdések éppúgy, mint például az egészségügy és az oktatás (meg még egy sor másik terület). És bár értjük és fontosnak is tartjuk a Kárpát-medence templomainak és közösségi épületeinek felújítását, de talán joggal merül fel a kérdés: ha erre volt pénz, akkor hogyhogy egyes kórházakban nincs fűtés, az iskolafenntartó KLIK pedig évekig milliárdos adósságállományt görgetett maga előtt, hogy aztán egy érdekes uniós pályázatnak köszönhetően kifizethessék az elmaradásokat (és ez csak két, talán érzékletes példa…). Sem az oktatásra, sem az egészségügyre nem fordít elég pénzt a kormány, ilyenkor pedig óhatatlanul felmerül a kérdés: biztos, hogy minden adóforintot jól költ el a magyar állam?
És ha már az oktatásnál tartunk: érdekes, hogy az államtitkár most afféle sikertörténetként igyekszik eladni azt, hogy egyes oktatási intézmények egyházi fenntartásba kerültek. Csakhogy alapból a helyzet az, hogy az önkormányzatok azért adják inkább át az egyházaknak az iskolákat, mert nincs pénz fenntartani őket, vagyis ez nem egy sikersztori, hanem inkább az állami fenntartás kritikája és egyben tragédiája is.
Mivel senki sem kért fel rá, minden megfelelési kényszer nélkül vázolhatom fel, hogy szerintem milyen külpolitikai programmal kellene jelentkezniük azoknak az erőknek, amelyek 2018-ban le akarják váltani Orbán Viktor kormányát. Képviselőként, uniós tisztviselőként, újságíróként jó két évtizede az európai integrációhoz kötődik a munkám, ezekre a tapasztalatokra épül ez az írásom is.
Egy választásra készülő külpolitikai program kétféle hibába eshet. Vagy újsághírekre, rövid életű szenzációkra koncentrál, vagy hosszú távú trendeket próbál megfogalmazni. Pedig azt kellene rögzítenie, hogy a reménybeli kormányváltó erő az elkövetkezendő négy–nyolc évben milyen külpolitikát folytatna, és az miért, illetve mennyiben szolgálná jobban a nemzet érdekeit. Egyetlen példával élve: az angolszász hatalmak Európa-politikájában az izoláció és az aktív jelenlét ciklikusan váltogatja egymást. A következő években az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság befolyása kevésbé fog érvényesülni Európában, amit a magyar külpolitikának figyelembe kell vennie. Ez a trend azonban – ahogy számtalanszor megtörtént – akár középtávon is megfordulhat, és akkor nekünk is készen kell állnunk az újabb iránymódosításra.
A magyar külpolitika mozgásterében a következő négy-öt évben három alapvető folyamat érvényesülhet. A kisebb szereplőknek ezekhez a dinamikus mozgásokhoz kell alkalmazkodniuk. A két angolszász hatalom európai befolyása a brexittel, illetve a Trump-elnökséggel felerősödött „hideg polgárháború” miatt jelentősen csökkenhet. Ezzel párhuzamosan a kontinentális Nyugat-Európa integrációja megerősödik, amibe szelektív alapon néhány kelet-közép-európai ország is bekerülhet. Oroszország ismét jelentős európai nagyhatalommá növi ki magát, ellenségként és jó szomszédként egyaránt komoly hatást gyakorolva az európai országokra. Egy felelős magyar külpolitikai koncepciónak e három alapvető trend tudomásulvételére kell épülnie, mindenféle ideológiai elfogultság nélkül. Az Amerikához és Oroszországhoz kötődő dualisztikus rajongást, illetve gyűlöletet mindkét irányban ki kell iktatni a felelős politikai erők kampányából és programjából. Ezeknek lényegében nincs is közük az ellen- vagy rokonszenvek valódi tárgyához, csak a magyar közélet tragikus megosztottságát vetítik ki globális méretekre.
Az Európa középtávú jövőjét meghatározó három nagy trend mellett a magyar külpolitika alakításánál figyelembe kell venni legnagyobb XX. századi tragédiánk, Trianon máig ható tanulságait. Trianon lassan száz éve egyedül a területvesztés jelképeként él a magyar köztudatban. Hazánk kétharmadának elvesztése természetesen súlyos nemzeti katasztrófa volt. De legalább ilyen súlyos tragédia az is, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlásával az egyik vezető európai nagyhatalom társállamából kicsiny és gyenge kelet-európai országgá lettünk. Míg a Monarchia részeként aktív formálója voltunk az európai nagypolitikának, addig Trianon után tárgya, passzív elszenvedője lettünk mások geopolitikai törekvéseinek. Az ország román, német, majd szovjet megszállása és az 1989 utáni egyoldalú amerikai orientáció egyenes következménye volt ennek a kiszolgáltatottságnak. Külön tragédia, hogy a magyar társadalom egy része mindig lelkes támogatója volt az aktuális megszálló hatalomnak, míg egy másik része a következő impériumváltást a velük szembeni bosszúra, enyhébb esetben kirekesztésükre használta fel.
A Berlin–Párizs központú mag-Európához csatlakozással Magyarország – népességével, gazdasági súlyával és geopolitikai helyzetével arányosan – ismét része lehet egy nagy európai egységnek. Ha tetszik: birodalomnak.
Vége van az átmenet nehézségeinek, megszűntek a működési problémák, bejáratott rendszerben folyik a tanítás, a köznevelés átalakításával jelentős terhet vettek le az önkormányzatok válláról – büszkélkedett Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Demokráciának nálunk a diktatúrák közti átmenetet nevezik – mondja a Kőbéka című új regényével jelentkező író, aki szerint még a szocializmusban is jobban álltunk. Interjú.
Reggel négy óra van egy európai városban, télen. Sötét, csak a képernyő világít. De most fölgyújtom a villanyt, hogy megkeressem a kedves olvasónak szánt, elkésett ádventi idézetet (régi Heiner Müller-interjúból, 1990):
Magyarországra visszajönni: szar. - Stanislaw Lemtől lopom a címet. Az ő űrhajósa azzal küzd meg, hogy otthon minden megváltozott száz év alatt. Én csak három hónapot töltöttem Bécsben, és az a bajom, hogy itt nem változott semmi. Hiú remény volt, viszont ha kétszáz kilométerre innen tök másképp lehet élni, akkor nem lehetetlen másmilyen országot csinálni. Akár már most lehetne olyanabb.
Nem elég csicsás és rozsdásodik is Nyíregyházán a stadion, a dorogi meg szimplán le van lakva? Nem probléma. Gurulnak a milliárdok. Szarul nézett ki a pekingi magyar nagykövetség? Segáz. Megtoljuk 5 milliárddal, a 2000 év alatt megtérülő Budapest-Belgrád kínai vasúthoz képest bagatell. A vállról indítható páncéltörő rakéták hiányoztak a gyógyszereiket kiváltani nem tudó nyomorultak életéből, mint egy falat kenyér? Még jó, hogy lehet kapni. Húsz milliárd igazán nem tétel. 
Az alábbi 
Már-már divat (persze ettől még nem alaptalan) azon búsongani, hogy a politikai kommunikáció és a politikai diskurzus a béka hátsó fertálya alatti mélyrepülésben leledzik, a politikusi megnyilatkozások jobb esetben üresek, rosszabb esetben maximum az érzelmekre próbálnak hatni, a racionális érvelés a hallgatóság köszöntésében merül ki.
Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériumának egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára volt ma a Kossuth rádió 180 perc című műsorának vendége.
Mivel senki sem kért fel rá, minden megfelelési kényszer nélkül vázolhatom fel, hogy szerintem milyen külpolitikai programmal kellene jelentkezniük azoknak az erőknek, amelyek 2018-ban le akarják váltani Orbán Viktor kormányát. Képviselőként, uniós tisztviselőként, újságíróként jó két évtizede az európai integrációhoz kötődik a munkám, ezekre a tapasztalatokra épül ez az írásom is.