„Nem elég azt mondani, hogy a Fidesz szemét, tolvaj banda!”
- Részletek
- Készült: 2018. augusztus 27. hétfő, 19:15
- Találatok: 1576
„a holnapom – az övék, a honlapom – az enyém.”
A fenti viccesnek tűnő sírversike Kéri László facebook oldalán jelent meg. Ám kiderült, hogy a játékos elemzés mögött komoly koncepciót is kidolgozott a politológus. A Független Hírügynökségnek nyilatkozó Kéri úgy látja, hogy a Fidesz kiépült teljhatalma megbuktatható ugyan, de ehhez egy új politikai erő kell, amely elsajátítja és alkalmazza a „kommentdemokráciának” nevezett rendszer eszköztárát, vagyis az elemző szerint a mai kormány elsősorban a világháló racionális felhasználásával buktatható meg.
Már sírverset írsz a követező évek politikai kriptájára. Ennyire pesszimistán látod a jövőt?
Ez inkább realista jóslat. A trendek ugyanis azt mutatják, hogy az elmúlt évtizedben megszűnt a közszolgálati média, kormányzati befolyás alá került szinte a teljes hazai nyilvánosság. A maradék pedig elbulvárosodott. A valóban ellenzéki napi- és hetilapok sorra szűnnek meg, a kereskedelmi rádió- és tv csatornákat pedig ugyancsak bedarálja a hatalom. Ebből következik, hogy Magyarországon a köz dolgairól, a közösség jövőjéről, alternatívákról tartósan nem lehet hitelesen informálódni. A felnőtt lakosság nagy részének, különösen a fiatalabb korosztálynak a tájékozódást a világról, illetve a hazai ügyekről, esetleg beleszólás ehetőségét az internet világa biztosíthatja. A diskurzusokra pedig maradnak a facebook csoportok és a twitter. E fórumok ezrek, százezrek számára adnak lehetőséget vitázni a kommentelőkkel, vagy arra, hogy bárki odavesse a saját két mondatát a világról.
Az interneten robbant, de aztán az egész magyar médiarendszeren végigfutott Orbán Ráhel szaros pelenka eldobásáról szóló története, amiről a köztelevízióban azt mondták, hogy a miniszterelnök lánya a migránsok után takarít. Ha minden tökéletesen meghamisítható, akkor mi lesz?
Ez jogos kérdés, hisz egyetlen nap alatt 80 ezer ember látta és véleményezte az esetet. Jó ideje figyelem a kommentelőket, s látom, hogy majdnem minden ügyben van néhány felbérelt alak, aki véleményvezérként viselkedik, s feltehetően azért fizetik, hogy ha a fontos ügyekben a kommentelők között bármilyen racionális diskurzus alakulna ki, azt azonnal megfojtsa. Ugyanez történik, ha valamelyik portálon elgondolkodtató elemzés jelenik meg, akkor jönnek a kormányzati hangok, durva beszólással, kommunistázással, Gyurcsányozással, vagy „elmúlt nyócévezéssel”. Valami olyasmivel zavarják meg a normális beszélgetést, amire már nem lehet racionálisan érvelni, csak gyalázkodni.
Épp ezért kérdés, hogy ezzel a gyalázkodással tarkított tájékozódással és a hírek, ügyek vitatható hitelességével beérik-e a tömegek?
Ez első nagy csapdája az általam kommentdemokráciának nevezett jelenségnek. Ez a műfaj, tehát a néhány mondatos bejegyzés egyébként sem alkalmas az érdemi politikai, gazdasági, kulturális folyamat tárgyalására, valódi vitájára. A forma és a terjedelem is alkalmatlan, de a kezdődő, vagy épp már kialakuló párbeszédet az anonim alakok iszonyatos gyűlölködéssel, gyalázkodással szétzilálják. Ráadásul olyan hangnemben, hogy azok inkább idézik a polgárháborús idők hangulatát, mint egy normális vitáét. Mindez a magyar politikai kultúra legrosszabb vonásait eleveníti fel. Az érzelmi alapú, gondolkodás, és mérlegelés nélküli politizálásból Magyarországnak csak baja volt. Arról nem is beszélve, hogy ez a módszer alkalmas arra, hogy a tömegeket lóvá tegye, félrevezesse. Hisz belpolitikai megfontolásból megtévesztő, valóságalap nélküli információk tömege kerülhet a köztudatba. De ez a módszer teret ad a nagyhatalmi játszmáknak is, főleg az oroszok jelenlétét emlegetik sokan. Számos országban igyekszik az orosz titkosszolgálat dezinformálni, itthon több száz hamis hírekkel szolgáló portált is működtetnek, ami tovább növeli a káoszt. Ebben a kommentdemokráciában az ellenőrizhetőség, a szavahihetőség szinte teljes mértékben háttérbe szorul. Tehát a hírbőség teremtette illúzió eltakarja a források eredetét. Mindent elhiszünk, s mindennek az ellenkezőjét is. Pedig meg kellene tanulni higgadtan szelektálni, s tájékozódási pontokat találni. A hírfolyam ugyanis hihetetlen sebességgel globalizálódik, bárhol történik valami, fél óra múlva az esemény képei láthatóak az interneten. 
Az utolsó kapcsolja le a villanyt: még 1,5 millió magyar készül kivándorolni
- Részletek
- Készült: 2018. augusztus 26. vasárnap, 19:25
- Találatok: 1683
Nagyjából 1,2 millió munkaképes korú felnőtt, a velük távozó kiskorú családtagokkal együtt pedig közel másfél millió magyar tervezi, hogy a jövőben külföldön vállal munkát – derül ki a Publicus Intézet legfrissebb közvélemény-kutatásából. A legtöbben már nem is a jobb fizetésért, hanem az itthoni politikai helyzet miatt mennének.
A Vasárnapi Hírek megbízásából augusztus 10. és 17. között készült reprezentatív felmérésben a Publicus Intézet 998 fő megkérdezésével vizsgálta a magyar választókorúak kivándorlással kapcsolatos véleményét és szándékait.
A kutatás szerint a válaszadóknak csaknem a háromnegyede érintett a kivándorlásban, azaz saját maga vagy közeli családtagja, ismerőse települt ki vagy vállal tartósan munkát külföldön. A megkérdezetteknek szám szerint átlagosan majdnem hét közeli családtagja, vagy ismerőse távozott Magyarországról az elmúlt pár évben, a környezetükből pedig átlagosan nyolcan vállalnak tartósan munkát külföldön.
Rajtuk kívül a megkérdezettek 15 százaléka tervezi, hogy a jövőben külföldön vállal munkát – a teljes aktív korú lakosságra kivetítve ez nagyságrendileg 1,2 millió főt, a velük távozó kiskorú családtagokkal pedig nagyjából másfél millió embert jelent.
A kutatás szerint a fiatalok körében különösen magas - 41 százalékos - és a korábbi felmérésekhez képest egyre növekvő ez az arány: az országos arányokra kivetítve 580 ezer 30 év alatti fiatal tervezi, hogy elhagyja az országot a közeljövőben. Ez az arány tavaly még csak 37 százalék volt.
A külföldön munkát vállalni tervezők közül messze a legtöbben az alacsony fizetéseket említették motivációként, de sokan a jövőtlenséget, az előrelépés korlátosságát, és hazai politikai helyzetet nevezték meg távozásuk fő okaként. A növekvő kivándorlásért a megkérdezettek többsége szerint elsősorban a Fidesz kormány és Orbán Viktor, másodsorban az alacsony hazai fizetések a felelősek.
A Publicius hasonló témájú tavalyi kutatásában még az alacsony fizetéseket nevezték meg a legtöbben távozásuk fő indokaként.
A Publicus Intézet anyagából:
Eugenia S. Lee: Magyarország lassan elfogy
- Részletek
- Készült: 2018. augusztus 25. szombat, 21:45
- Találatok: 1612
Itt ülök egy tájfunt követő éjszakán, Szedzsong város egyik hipermodern épületének 28. emeletén, az új lakásomban, és gondolkozom. Három napja jóformán csak a tájfunnal volt elfoglalva a koreai-félsziget népe, teljes joggal, hiszen itt 6 éve nem járt ilyen, Japán többnyire megfogja őket.
Ez a mostani azonban fel tudott jönni a nyugati tengeren (ezt a vizet a térképek sárga tengerként jelzik), mert 4 fokkal melegebb volt a tenger felszíne, mint az ilyentájt normális. Nyilván működik a kínaiak hackje, ahogy azt Trump elnök volt szíves a tudomásunkra hozni a globális felmelegedéssel kapcsolatban…
Annak ellenére, hogy a Szolik nevű képződmény hatalmas erővel ért Csedzsu sziget déli partjaihoz, és hatalmas károkat okozott, a félszigetre lépve megszűnt a meleg tengervíz adta energia utánpótlása, így lelassult, és bár fejfájdító, szeles, hangos, átalvatlan éjszaka áll mögöttünk, alig van kár, ember pedig egy esett áldozatul. Egy huszonéves kiránduló lány, aki minden figyelmeztetés ellenére Csedzsu szigetén tájfun hullámokat szeretett volna fényképezni. Elsodorta a szél, azóta sem találják a holttestét.
Az egész nyár rendkívüli volt, szélsőséges. Nem esett elegendő csapadék monszun idején, maga a monszun is sokkal korábban jött, mint az szokásos, és rövid volt. Utána két hónapot töltöttünk egy gőzfürdőben, folyamatos 35-37 fokos hőmérsékletben, 90% páratartalom felett úgy, hogy ha hűvös volt éjjel, akkor lement a hőmérséklet egész 34 fokig is.
Dél-Korea nem trópusi ország, de még csak nem is szubtrópusi, normális négy évszak volt errefelé eddig, hideg téllel, szép és hosszú ősszel, virágos tavasszal, és monszun érintettségű, párás nyárral. Mindig mondom, hogy szerintem ez az egyetlen ország a világon, ahol télen párologtatót kell használni, olyan száraz a levegő, nyáron meg páraelszívót, mert a klíma a trópusi esőerdőkét idézi olyankor. Ezen a télen sem volt könnyű, emlékszem, gyakran mutatott a hőmérő mínusz 28 fok alatti hőmérsékletet, sok hó esett, akkor is küzdöttünk az időjárással rendesen.
Itt a termőföld sem túl jó, a termőterület az ötvenmilliós lakossághoz viszonyítva elenyésző. Dél-Korea területe alig nagyobb, mint Magyarországé, de itt a terület 70%-a lakhatatlan hegyvidék. Ebből következik, hogy az előbb említett, közel ötvenmillió ember egy akkora területen él, mint Magyarország harminc százaléka.
Valamiért mégis sokkal jobban, boldogabban, összetartóbban, folyamatos fejlődésben.
Hobo egyik dalszövegében van, hogy „ történelemkönyvet olvas, és nevet”. Ezt erre a félszigetre is el lehet mondani, sőt, itt lehet csak elmondani igazán. A múlt század eleji, és a második világháború végével befejeződött japán megszállás után ez az ország deklaráltan a világ legszegényebb országa volt, majd jött a koreai háború, amitől senki sem lett gazdagabb, viszont milliók haltak meg ismét.
Kína, és Amerika pedig elégedetten hátradőlt a fotelben, a félsziget két országra szakadt, minden nagyhatalom megkapta a maga szükségesnek ítélt érdekszféráját, a koreaiak nemigen foglalkoztattak senkit. Észak-Koreából egy családi diktatúra lett, Dél-Koreából pedig egy kis amerikai kezdőtőkével megdobott, kirabolt, felégetett, szegény, tudatlan emberekből álló harmadik világbéli ország, ahol a millió hegyen még fák sem maradtak a háborúk nyomában. Most 2018-ban, Dél-Korea az egyik legnagyobb adományozó a világon, ugyanúgy segítenek a jégből kifogyott jegesmedvéken, mint a szír vagy afrikai gyerekeken.
Párját ritkítja az ország digitális fejlettsége, a demokrácia olyan fejlett, hogy a Washington Post, a Pák elnöknő elleni gyertyás tüntetéssorozat idején azt írta, van mit tanulni a világnak ettől a zsúfolt kis országától polgári öntudat és demokrácia terén, és valóban, van mit tanulni tőlük. Magyarországnak különösen, ahol a lakosság és a termőföld aránya itt csak álom, a minősége is az, a terület lakhatóságáról már nem is szólva. Itt nagyon sokan haltak éhen, és nem is volt az annyira rég. Még ma is úgy köszönnek az ismerősök egymásnak, hogy „Ettél már ma?” 
A helyreigazítás hiábavalósága
- Részletek
- Készült: 2018. augusztus 24. péntek, 19:59
- Találatok: 1647
A Prostisrácok nevű sajtóipari termék össze-vissza hazudozott Czeglédy Csabáról, és most nem győz helyreigazítani. Nem volt igaz, hogy Czeglédy Kunhalminak pénzt adott, hogy baloldali kampányokat finanszírozott, hogy diákmunkásokkal kampányoltatott, Kész Zoltánt pénzelte, hogy megvesztegette volna Szabó Bálintot, vagy megverte, verette az ellene tanúskodókat, megfélemlítve őket.
Egyáltalán, a Prostisrácok nevű sajtóipari termék akkor mondott igazat ebben az – és rengeteg más – ügyben, ha meg sem szólalt. De így van ezzel az összes többi az Origótól az M1-ig, és most nem állok neki felsorolni azt a több száz orgánumot, amelynek az a dolga a NER-ben, hogy fikciókat gyártson a valóság helyett az adófizetők pénzén az adófizetőknek, amelyet azok aztán két pofára tömhetnek.
Ez egyáltalán nem újság, a helyreigazítások sem azok, a hazugságok meg pláne. Így működnek a fasiszták, így gyártják az ellenséget. Ha valaki pedig felszisszenne, hogy lefasisztáztam ezeket, ne tegye. Egyrészt még nem tituláltam nácinak őket – nagy a különbség -, de még az is lehet. Másrészt pedig már hosszú évek óta nevezem ezt a bagázst ilyen bájosan, sőt, mostanában már alapos elemzések is születtek arról, hogy ezek tényleg azok.
Efölött tehát nem nyitok vitát, meg nem is ez a lényeg – dehogynem -, hanem, hogy mi történt a kerek világban most, hogy fogcsikorgatva be kellett vallani: hazudtunk éjjel és nappal, még álmunkban is, hogy akkor most kitör-e a forradalom és röpködnek-e a macskakövek. És nem. Egyáltalán semmi se történik, mint ahogyan akkor sem történt, amikor a nevezett hazugságok megszülettek.
Ezek szakmányban gyártják a böszmeségeiket, hiszen ezért tartja el őket az állam a földművesek pénzén, a világ pedig, mintha mi sem történt volna, egyhangúan zakatol tovább. A nap süt, a madarak énekelnek, Orbán nyaral, az embereket pedig kilakoltatják a konyhájukból az utca kövére. A NER múkodik kérlelhetetlenül. A népek, akiknek szólnak a hazugságok, már rég belefáradtak mindenbe, de, ami érdekesebb, ezek a zugfirkászok is a jelek szerint.
Szakmabéli ártalom és egyben kötelesség, hogy belenézzek napra-nap, miket delirálnak össze ezek, és látva meg olvasva, az egészből valami végtelenül lehangoló szürke gonoszság sugárzik. Mintha szöveggyártásra programozott robotok, vagy a betűk rajzolásával nehezen birkózó dagadt ötödikesek irkálnának szakmányban mindenféle ihlet és gyakorlat nélkül. Olyan lehangoló az egész már csak esztétikai szempontból is, éthoszról meg ne is álmodozzunk, ugye.
A tehetségtelenségen túl azonban átsüt rajta a restség bűne is, egyáltalán, nem akarnak – vagy ami tragikusabb – nem is tudnak mást, mint a monoton, zakatoló gyűlöletet, és ebbe bele lehet fáradni nagyon. Módosul, eltolódik az ingerküszöbük, hogy mitől élveznek el. Eleinte még szórakoztató lehet hazudozni, aztán elmúlik a varázs, futószalagos rutinná válik, és a gyerekek új ingerekre vágynak, valóságosabbra.
Elindulnak hát libsit cukkolni élőben – mint ahogyan példa van rá -, aztán majd fölteszik a kérdést, megdögölesszem, s a válasz pedig az lesz, dögöleszd meg. Bár nem olvasnak Szabó Lőrincet, így inkább naturalisztikusabban az hangzik majd el, lerúgjam a veséjét, kérlek, és a válasz, rúgd, kérlek. Mert az erőszak szellemi restségből is fakad.
Látom magam előtt a bimbózó fiatalt, aki írással óhajtja szolgálni Orbán ügyét (vagy pénzt kapni belőle), ezért lobogó lélekkel kurvának áll, és mégis boldogtalan lesz, mert nem így képzelte. Valami szépet akart, felemelőt, de ez több okból sem megy. Az írás az olyan dolog – mint Füst Milántól tudjuk -, amihez az ember egész szervezete szükségeltetik a lába bütykétől a füle csúcsáig közbeékelve a lélekkel, másképp értelme nincsen.
Illetve írni lehet azért, de akkor prostisrácok lesz az emberből, és megcsömöllik. Ez látszik is mondjuk, ahogyan más már nem jön ki belőlük, mint alvadt takony. Aztán az is frusztráló lehet, ha nem olvassák az embert. Innentől érthető meg Szájer üvöltése a baloldali média túlsúlyáról, ami nem azt jelenti, hogy sok lenne belőle, hanem, hogy azt a keveset olvassák, míg az ő rengetegjüket meg nem. 
Ez már a család pénze
- Részletek
- Készült: 2018. augusztus 23. csütörtök, 22:03
- Találatok: 3784
Ritka eset, hogy egy hír egyszerre vállrándítást sem érő evidencia, és korszakhatárt jelentő fejlemény. Most mégis ez a helyzet.
Tiborcz István BDPST Zrt. nevű cége megvásárolta Mészáros Lőrinc Konzum PE magántőkealapjától az Appeninn Holding Zrt, 20,59 százalékát. A részvénycsomag értéke hatmilliárd forint körül van.
„A BDPST Group hosszú távú, stratégiai befektetésként kezeli az Appeninn Nyrt.-ben szerzett tulajdonrészét, és a nagytulajdonosok a jövőben közös befektetéseket terveznek a régiós ingatlanpiacon. Céljuk az, hogy az Appeninn legyen a régió legnagyobb növekedési potenciállal rendelkező ingatlan-befektetője.”
Nyíltan
Ahogy a G7 írja, először került Mészáros-vagyon nyíltan az Orbán-családhoz, rögtön hatmilliárd forintnyi. Ami egyfelől a tájékozott olvasókból jogosan nem vált ki semmi mást, mint hogy
„Na ne, tényleg??? Mészáros-vagyon az Orbán-családnál? Hát ezt nem gondoltam volna!!!”
A legfinomabb kifejezés talán az, hogy eddig is közszájon forgott a feltételezés, hogy Mészáros Lőrinc vagyona és Orbán Viktor között valamiféle kapcsolat van. A nyilvánosság klasszikus fórumain viszont körül kellett táncolni ezt a témát olyan kifejezésekkel, mint hogy Orbán Viktor szomszédja, gázszerelője, szövetségese, jóbarátja, szurkolótársa, satöbbije gazdagodik évente százmilliárdokkal.
A jó hír, hogy ezt a finomkodást már úgy lehet az út szélére hajítani, mint a használt pelenkát. Mert a fent idézett címből a nyíltan szó azért mégiscsak elég fontos fejlemény. Ez a vagyon mostantól nyíltan a családé.
Volt idő, amikor titkolni kellett
Utólag visszanézve egészen abszurdnak tűnik, hogyan próbálták ezt titkolni korábban, és hogy nyomozták ki a részleteket újságírók vérrel-verítékkel. Először Tiborcz Istvánból kellett milliárdost csinálni maffiamódszerekkel eltérített közbeszerzései tendereken, majd kastélytulajdonost, nem túl ügyesen lepapírozva, közben mindent végig, következetesen tagadva. Ugyanez a táncot járta körül a NER Mészáros Lőrinc médiapiaci területszerzésével: Fidesz-mikrofonállványok tagadták sorra még a feltételezést is, hogy ő lenne az üzletszerzések mögött, míg elő nem lépett, és nyílttá nem vált az egész.
A logikus következő lépés az volt, hogy egyesüljön a két szál, amihez éppen csak azt kellett megvárni, hogy megszilárduljon az uradalmi berendezkedés Magyarországon.
A titkolózásnak persze megvolt a funkciója. Ha néhány évvel ezelőtt megkérdezték volna a Fidesz-szavazókat, hogy végig kívánják-e tapsolni, ahogy Orbán Viktor családja milliárdos lesz, nem biztos, hogy olyan lelkesek lettek volna. A NER-közeli vállalkozók terjeszkedése ugyan le volt öntve a „magyar érdek védelme” ideológiájával, de ez a fajta nyílt területszerzés korábban talán még sok lett volna.
Gengszterizmusból birodalom épült
Az utat Simicska Lajos politikai gengszterizmusa taposta ki, és dramaturgiailag ugyan szép, hogy Simcsikát a saját módszereivel söpörték le a pályáról (ki gengszterizmust ragad, gengszterizmus által vész el), de Magyarország sorsa szempontjából végső soron teljesen mindegy, hogy mi a neve azoknak a figurának, akik valószínűleg épp ezekben a pillanatokban is bekopogtatnak valakihez, hogy hallom, eladó a céged. A módszert Simicska kezdte, követői pedig mindennapi gyakorlattá tették. Miközben az így átcsatornázott vagyon törvényesült, tőzsdei birodalom, legális vállalkozások lettek belőle. 
Az uniós támogatások 100 százalékát kiosztotta már a kormány, de az EU csak az ötödét utalta
- Részletek
- Készült: 2018. augusztus 22. szerda, 21:42
- Találatok: 1831
Szélsebes tempóban hívja le Magyarország az európai uniós támogatásokat. A 2014-2020-as uniós költségvetési ciklusban Magyarországnak 8923 milliárd forintnyi uniós fejlesztési forrás áll rendelkezésre, amit a kormány lényegében el is költött.
Pontosabban a gyakorlatban még nem fizette ki ennek az összegnek a nagy részét, csupán felcímkézte. Közel kilencezer milliárd forintról lehet tudni, hogy melyik céghez, vagy szervezethez fog kerülni. A legfrissebb adatok szerint egészen pontosan 8960 milliárd forint sorsáról döntött Magyarország, vagyis ennyi pénzről szerződtek a pályázókkal. (Az önmagában normális, hogy egy tagállam több pénzt ítél oda, mint ami járna, mert a projektek egy része úgysem fog megvalósulni. Ezzel az adott tagállam elkerülheti az uniós forrásvesztés veszélyét.)
Ebből június végéig már 5271 milliárd forintot ki is fizettek, ámde ennek csak egy töredékét, nagyjából 1500 milliárd forintot utalt át Magyarországnak az Európai Bizottság – derült ki egy parlamenti válaszból, amit az Innovációs és Technológiai Minisztérium adott Tóth Bertalan MSZP-s képviselő írásbeli kérdésére.
Magyarul 3771 milliárd forintot a magyar kormány a hazai költségvetés terhére előlegezett meg a pályázaton nyertes cégeknek.
Ennek az oka, hogy az Európai Bizottság rengeteg ügyben vitában áll a magyar kormánnyal az uniós pénzek felhasználásával kapcsolatban. Ezeket a vitákat vélhetően még idén fel fogják oldani, igaz, várhatóan lesz némi magyar forrásvesztés is. Egy vitás kérdésben a kormány már meghátrált júliusban, és megszüntette a Miniszterelnökség és az ÉSZ-ker Zrt.-vel, illetve az SBGK Ügyvédi Irodával kötött 3,5 milliárd forintos tanácsadói szerződést.
Emellett rendszerszintű problémákat is lát az Európai Bizottság Magyarországon, például hogy indokolatlanul szűkítették a közbeszerzések körét, sok esetben elmaradt a nyílt eljárás meghirdetése. A bizottság 29 projektet nézett át tavaly szúrópróbaszerűen, és ebből 24 esetben találtak szabálytalanságot az ellenőrök.
Az is nyitott kérdés, hogy ha a kormány ilyen brutális sebességgel hívja le az uniós támogatásokat, azok milyen hatékonysággal hasznosulnak. Erős a gyanú, hogy a pénzek egy részét a kormány elégeti – vagy legalábbis hagyja elégni -, pedig az uniós gazdaságfejlesztési támogatások elsődleges célja, hogy megteremtsék a későbbi növekedés lehetőségét. Ez az előző, 2007-2013-as uniós támogatási időszakban sem sikerült.
Az Orbán-kormány megrendelésére készült KPMG-tanulmány arra jutott, hogy az előző hétéves ciklus forrásait hatékonytalanul költötte el a magyar állam. A tanulmány legfontosabb megállapításai szerint az uniós támogatások nélkül csökkent volna a GDP, a beáramlott 14 ezer milliárd forint támogatás ellenére a magyar gazdaság versenyképessége romlott, a munkaerő elvándorolt, az EU-s források nélkül a gazdaság lényegében összeomlott volna.
János pap országa
- Részletek
- Készült: 2018. augusztus 21. kedd, 22:01
- Találatok: 1656
Tegnap megkezdődött kies hazánk gyarmatosításának végső szakasza. Miután a földi javak elrablása rend szerint lezajlott és szinte tökéletesen, ezúttal, mintegy koronaként népeinek lelkét akarja a köpcös, ezért az összes hülyéje átment misszionáriusba. Mondhatni, amióta – hogy ki ne vágják a Néppártból – a fasiszta rezsimjét illiberálisból átnevezte kereszténydemokráciának, teljesen megvadultak a fiatalok, és még a seggükből is böjti szelek fújnak.
És ez egyáltalán nem tréfadolog. Mondom, valami nagy ünnep volt, amikor szintet lépett a téboly, s ennek nem az volt a kizárólagos jele – amin ösztönös elborzadással horkant föl mindenki, aki még agyban valahogyan bírja magát -, hogy az ország házának falán suttyomban, ámde jól láthatóan megjelent a kereszt. Ez is, ámde ez csak a képi megjelenítése volt annak, ami mindeközben az országban szanaszét az államalapítás örve alatt zajlott, hogy szétkenődött az égbolton valami pátoszos takony, és ott is ragadt.
Az államalapításból fideszi olvasatban mára csak Szűz Mária maradt, így az összes muftinak ájtatosan fönnakadt a szeme. És kiderült Orbán országának igazi arca, amikor egy voltaképp állami ünnepből is nagymisét celebráltak, véglesen eltüntetve a szekularizáció összes nyomát is. Sőt, jogot formálva arra, hogy a jövőben konkvisztádorként viselkedjenek, pedig nem is vagyunk benszülöttek csonttal az orrunkban és tollal a seggünkben. Aztán úgy tekintenek a többségre mégis, de most már baszhatjuk.
Mégpedig azért, mert alaptörvényben rögzített immár a kereszténység védelme. Ebből fakadóan például engemet ezért, mert itt kifejtem, hogy unom az ájtatos képüket, a korrupt, molesztáló, pénzéhes papjaikat, már vihetnek is a máglyára. Ennek hiányában közmunkára a hajléktalanok mellé, vagy dutyiba, ahogyan a gusztusuk óhajtja. Mondjuk, leszarom, még mindig jobb, mint a Boldogasszony anyánkat sipítozni a leszedált népekkel abban az elcseszett jövőben, amit István örvén idedeliráltak nekünk.
Mindennek – ami az országgal és annak lakosaival történik – azért is kéne elemi erejű ordítást kiváltania, mert akár vért is hugyozhat a köpcös, akkor sem talál kétmillió keresztény hívőnél többet a Kárpátok alatt. Ebből fakadóan megint csak a kisebbség akarja rákényszeríteni az akaratát a többségre, és most is kuss van. Hogy a javaiból kiforgatták, röhögve szolgává tették, és hallgatott, azt sem lehet megérteni, de, hogy a lelkét is el akarják venni, és ez sem zavarja a népeket, ez már elég feltűnő, de egyben magyarázat arra is, mért tartunk ott, ahol.
Énnekem az agyamon kívül tényleg semmim nincs, így engedtessék meg, hogy erősen, mint egy hős mókus, fölhorgadjak, ha ezt is el akarják venni. Nem adom. Éppen elég volt megőrizni az identitásomat és a józan eszemet a messzi múltba veszett kölökkoromban, amikor szülői terrorral vonszoltak el a templomba öregasszony-sipítást hallgatni, miután a Brunner plébános hittan örvén gyalogolta szét az agyamat. És mégis itt szuszogok, de immár öreg vagyok én ahhoz, hogy permanens körmenetekkel gyalogoltassanak el János pap országába.
Ez – mint bizonyára ismeri a nyájas olvasó – egy sosem volt földrajzi hely a középkori setétben, a földi Paradicsom leképezése, amely egy távoli, erős, keresztény hitű ország a pogányok uralta földeken túl, illetve azok gyűrűjében. Ezt buzgón keresték is a hívek, de soha nem találták meg természetesen. Nem tudták ugyanis, hogy ezer év múlva megszületik egy elvetemült alak, aki hatalmi és lopási megfontolásokból nemhogy keresni fogja ezt, hanem egyenesen meg is óhajtja valósítani a kvantumfizika korában, az ősrobbanás tizennégymilliárdadik évében. Ahogyan ez kinéz, sikerülni is fog neki, ebből viszont kösz, nem kérek. Kiszálltam.
Évszázadokkal ezelőtt megfejtették, miért veszélyes Orbán mostani politikája
- Részletek
- Készült: 2018. augusztus 20. hétfő, 18:04
- Találatok: 1924
Az alkotmányos jogállam leépítését próbálja Orbán Viktor megideologizálni, amikor a liberális demokrácia végéről elmélkedik.
„Nyugaton az a helyzet, hogy liberalizmus van, demokrácia meg nincsen” – fejtegette tusnádfürdői beszédében Orbán Viktor, mert szerinte „a liberális demokrácia átfejlődött liberális nem demokráciává”. A beszéd e részében Békés Mártonnak, a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójának egy írása köszön vissza, éppen úgy, mint amikor egy új korszak eljöveteléről tartott eszmefuttatást a miniszterelnök. Békés idén tavasszal írta a mandiner.hu portálon, hogy „az antidemokratikus liberalizmus korszaka után a nem liberális demokráciáé következik”. Az orbáni orákulummá s egyben a magyar alt-right egyik inspirálójává előlépett Békés ehhez még hozzátette, hogy „egy politikai rendszer minél kevésbé liberális, annál demokratikusabb”.
Ez tökéletesen rímel Orbán 2014-ben elővezetett, az illiberális államról szóló gondolatára, amely helyett egy ideig ugyan megpróbált szalonképesebb jelzőket használni, ám Tusnádfürdőn újra hangsúlyosan illiberálisnak minősítette az általa favorizált államszervezési irányt. Ez azonban az Európai Unióban továbbra is szalonképtelen gondolat, hiszen a liberális demokrácia fogalma lényegében az alkotmányos jogállamot takarja. Ha Orbán ezt akarja leépíteni – márpedig egy ideje erősen dolgozik rajta –, az a nyugati kultúrkörből való kilépést jelenti.
A liberális demokráciával szemben „Európában 2018 a népakarat helyreállításának éve lesz” – jelentette ki Orbán a tavasszal, a német Keresztényszociális Unió (CSU) szövetségi parlamenti képviselőinek tanácskozásán. A „plebejus népszuverenitás” – ahogyan Békés nevezte – középpontba állítása azért fontos Orbánnak, mert ezzel meg tudja ideologizálni, hatalma gyakorlása során miért iktat ki minden „féket és ellensúlyt”. A katolikus konzervatív gondolkodó, John Lukacs pontosan látja egy ilyen terv következményeit. „Ha a népakarat feltétel nélkül érvényre juthat, vagyis ha nem korlátozzák szabadságjogok a népszuverenitást, ha nincsenek a többségi akaratnak fékei és ellensúlyai, akkor a demokrácia puszta populizmussá silányul” – írta egyik könyvében.
A népakaratra vagy népszuverenitásra hivatkozni egyébként is álságos. A képviseleti demokrácia önmagában már korlátozza a népakaratot azáltal, hogy a hatalmat átengedi a választottaknak. Orbán ezt úgy értékeli, felhatalmazást kapott arra, hogy a népre hivatkozva a saját elképzeléseit erőltesse rá az országra. Az orbáni „bármit megcsinálhatunk, mert többségünk van” olyan álláspont, amelyet a mai nyugati államrendszer alapjait másfél–két évszázada kidolgozó gondolkodók is pontosan értettek – és elvetettek. Már a modern demokrácia születésénél rájöttek ugyanis arra, hogy az Orbán által most vázolt elképzelés milyen veszélyekkel jár. Úgy értékelték, hogy alkotmányos eszközökkel korlátozni kell a mindenkori, demokratikus úton megszerzett hatalmat is, mert ha a hatalmat korlátozó alkotmányos intézményeket lebontják, akkor az uralom könnyen zsarnokságba is fordulhat. S hogy Orbánék miért morális alapon kezdték indokolni a népszuverenitás figyelembevételének szükségességét, azt Alexis de Tocqueville francia gondolkodó már a XIX. század közepén pontosan megfogalmazta: „Mi sem olyan ellenállhatatlan, mint a nép nevében parancsoló zsarnoki hatalom, ez ugyanis a többségi akarat erkölcsi erejével van felruházva.”
Mátyás Győző A politizálás kiváltsága
- Részletek
- Készült: 2018. augusztus 19. vasárnap, 21:19
- Találatok: 1592
Politizálni bűn, legalábbis a hatalom szerint, ha nem ő csinálja. - A jó kormányerők (s hű alattvalóik) egy ideje már a politizálás varázsszavát úgy forgatják, mint valami bunkót mindenkivel szemben, aki pisszenni mer, ellenszegül, jogaiért kiáll, véleményt mond, kritikát fogalmaz meg, vagy pusztán létezik, csak nem éppen NER-kompatibilis módon.
A napokban az MTA-t billogozták meg, csak azért mert a tudományos „céh” nyilvánosan akarta megvédeni autonómiáját, amit a kormány elég tulok módon igyekszik felszámolni. Azért a cinizmusnak elismerésre méltó foka, amikor a hatalom megpróbál lehengerelni egy prominens szervezetet, majd amikor az védekezni merészel, megvádolja azzal, hogy politizál. Nem teszi, de amúgy – indirekt módon – miért ne tenné? Az akadémiát érintő vita olyan kérdésben folyik, amelyet törvény rögzít. A szakmai érvek és javaslatok, − már ha bárki figyelemre méltatná őket − szükségképpen öltetnének politikai formát is.
De tapasztaltuk ezt a stigmatizálást már a civilszervezetekkel kapcsolatban, aztán rásütötték a pecsétet a művészekre, alkotókra, most már e tekintetben a tudományra is rájár a rúd (a gender studies meg egyenesen közellenség lett).
Fotó: Merész Márton
Amikor a lucidus elméjű kormányszóvivő még nem tartott ott, hogy világhírű tudóst öreg (súlyos ageizmus! Kovács szóvivő a CEU-n vélhetőleg hallott ilyesmiről) bigott kommunistázzon, akkor arról hagymázolt, hogy ezeket a civilszervezeteket senki nem választotta meg, és mégis politizálnak. Ami azt jelenti, hogy a szóvivő úr egyfelől igen szűken értelmezi a fogalmat, másfelől meg azt, hogy gőze sincs a szólás- és véleményszabadságról. Merthogy a görögöktől tudjuk: az ember zoon politikon. (Vagy Arisztotelesz egy nyamvadt libsi lett volna?) A szóvivő úr ugyanis mintha azt gondolná – nem csekély mértékben megvetve saját szavazóikat is –, hogy a nép négyévente eljátszogathat ott a fülkében, onnantól viszont miénk a homokozó.
Ha egy jogvédő szervezet, teszem azt, a hatalmi túlkapások áldozatát képviseli, az semmiképpen sem politizálás abban a manipulatív értelemben, ahogyan a kormány érti. Viszont ezzel az akcióval a jogvédő szervezet azért is küzd, hogy hosszabb távon megváltoztassa a közfelfogást, és ekként a hatalom számára kínos, sőt lehetetlen legyen megsérteni az emberi jogokat. (Nálunk ez meddő küzdelem, más táján a világnak így működik a demokrácia). Nem beszélve a civilszervezet képviselőinek arról a jogáról, hogy a véleményüket kifejtsék az országban uralkodó állapotokról. Már ameddig tehetik a mindinkább egyszínűsödő médiavilágban.
Valami nagyon hasonló történik mostanában a művészet területén, ahol a mostani kulturkampf iniciálói azzal vádolnak alkotókat, hogy kritikus mondatokat fogalmaznak meg a kormányról, amelyik pedig itten a nyugat védőbástyájának fellegvára, a kereszténység őrlángjának zászlóshajója, valamint a civilizáció utolsó kanóca, miközben … miközben mi? Egy kicsit megfordítva a logikát, érzékelhető a felvetés képtelensége. Mi köze van egy a hazának, nemzetnek dicsőséget hozó – lásd például: Testről és lélekről – műalkotás esztétikai értékéhez az alkotó magánvéleményének, ha mégoly sarkos is? (S ez fordítva is igaz, lásd Celine vagy Ezra Pound.) Az alkotó, ha állami támogatást kap, automatikusan zengje dicsét az jó fejedelemnek és bölcs hatalomnak? Mennyire nem ért semmit a kánonképződés természetrajzából, a művészet filogenezeséből az, aki így közelíti meg a területet!
A gender studies kapcsán pedig egészen példátlan jelenségnek lehettünk tanúi, amint a hatalom sáncai mögül sokan a tudatlanság sorozatvetőivel kezdtek el lövöldözni egy tudományos diszciplínára. 