- Részletek
-
Készült: 2018. december 28. péntek, 18:45
-
Találatok: 1751
Tulajdonképpen a gyerekeken nem lehet csodálkozni, hiszen a mesék világa az ő világuk, de az idősebb generációkon azért álmélkodom néha, hiszen ők megéltek már egyet-mást, ennek ellenére fátyolos tekintettel hallgatják a hülyeségeket, időnként ábrándos tekintettel böfögik vissza azokat a baromságokat, melyeket azok adnak a szájukba, akik éppen lopják az életüket, ellehetetlenítik leszármazottaik jövőjét, dőzsölnek és urizálnak az ő vérükön és verejtékükön.
Gyermekkoromban hoztak nyugatról olyan játékbabákat, melyeknek mondtunk valamit, és a baba megismételte a mondatot – csodájára jártunk.
Most nekünk jár csodánkra a világ, mi ismételgetjük szorgalmasan, amit belebeszélnek a hasunkba, jóllehet naponta látjuk, éljük meg a mondatok hazugságait.
Persze én egy őskövület vagyok, aki képtelen trendi lenni, mint az öreg paraszt, aki hányingert kap a Való Világ ócska kurváitól és idióta jabrancaitól, aki ahelyett, hogy elájulna művészetük magaslatai láttán elszomorodik, hogy milyen lesz a világ, ha ezek adják a viselkedésmintát.
Időnként kimegy az istállóba, megtekinteni, hogy a Riska szempillája még az igazi, vagy már az is műszempilla, és megnyugszik, mikor kiderül, hogy ennek a tehénnek a körmei még nem porcelánból készültek.
Félreértés ne essék, a nők a szépségükért már nagyobb ostobaságokat is műveltek, pedig hol voltak akkor még a hozzáértő sztájlisztok, némelyiket az első nyafogása után kékre-zöldre verték volna, nevelési célzattal.
Nem szeretnék én a világ haladásával szembe menni, de van néhány dolog, melyet másként látok, mint az éppen divatos igazlátók.
Kezdjük talán mindjárt a társadalmi rendszerek problémáinál.
A rendszerváltás idején a rendszerváltók mint axiómát hirdették meg a kapitalista társadalmi rend, ezen belül az angolszász típusú parlamentarizmus felsőbbrendűségét, majd neki is láttak annak világrasegítéséhez.
Mit mondjak, a kapitalizmus legszebb formájában sem mutatósabb, mint Gobbi Hilda, amit pedig itt sikerült világrahozni kapitalizmus címen, ahhoz képest a neves színésznő valódi szépségkirálynő, aki a tetejébe még okos is volt, míg a mi kis újszülött kapitalizmusunk vízfejjel született, önmagában életképtelen.
Amikor szétverték a gazdaságot, azt ismételgették akik a csákány forgatóit instruálták, hogy az a gazdaság életképtelen, nagy jót teszünk az országgal, ha hozzáértő kezekbe adjuk, merthogy mi nem értünk a termeléshez.
Azóta nincs mezőgazdaságunk, a földeken területalapú támogatás terem, a növényolajipar megszűnt, a cukorgyártás megszűnt, az állattenyésztés gyakorlatilag semmivé lett, csak Csányi tehenei hallgatnak Mozartot a klimatizált istállókban.
Nem lenne hátrány, ha az egyszerű emberek kényeztetését is kipróbálnák, hátha náluk is nő a hozam…
Oda az Ikarusz, az úszódaru-gyártás, a magyar alma, a bányászat, a kohászat jó része, a műszeripar, oda a felhalmozott tudás, oda a goodwill, maradt a rabszolgamunka - most már rabszolgatörvény is akad hozzá.
A rendszerváltozás óta azon töröm a fejem, hogy miben magasabbrendű ez a társadalom, mint Kádár világa volt?
Nemigen sikerül választ találnom a kérdésemre, hiszen még a mai oktatási viszonyok között sem kell túliskolázottnak lenni ahhoz, hogy belássuk, az átlagpolgár számára, akinek csak puszta munkaereje van, még az is sokkal több, ha a társadalom által birtokolt javakból egytízmillomodnyi résszel bír, mintha az ország vagyonából semmije sincs.
Munkája nem gyarapítja a vagyonát és annyit löknek elé, amennyi munkaereje fenntartásához és családja fenntartásához kell, hiszen a munkaerőt is újra kell termelni.
Amikor boldogan lihegve elnyúlik az ágyon – Definom voltál Juliskám! – eszébe sem jut, hogy az újabb kis rabszolga megtermelésén fáradozott, aki majd húzhatja az igát Mészáros Buxa birtokán, hogy legyen Rasinak brüsszeli csipke pelenkáravaló.
Szidja a komcsikat, pedig amije van, amije maradt még, az leginkább a komcsiknak köszönhető, nem pedig a remek magyar vadkapitalizmusnak, mely harminc év alatt csak rombolni tudott, adni az átlagpolgárnak semmit sem adott - a létbizonytalanságon kívül.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. december 27. csütörtök, 16:57
-
Találatok: 1627
Mivelhogy elmúltak az ünnepek, a férgek pedig fába szorultak, az ember kitörli a füléből a bejglit, újra belép az aréna ajtaján, elfelejti a csízeket, és leginkább Kovács Zoltán jut az eszébe. Mert elmúlt a kegyelmi állapot. Tele volt az éter ez alatt a pár nap alatt is azzal, hogy a The New York Times felfedezte a spanyolviaszkot, megállapítva, hogy kies hazánk fasizmustól szenved, annyi engedménnyel, hogy Gestapo még nem működik.
Két dolog egyből eszembe ötlik most emiatt. Az egyik, hogy Kovács Zoltán eleddig nem szólalt meg az ügyben – ezért gondoltam rá egyből forró szeretettel -, nem küldött el senkit a francba, mert nem tud magyarul, és nem habzott a szája Sorostól vagy a mosószappantól. A másik pedig, hogy mindenki orrba-szájba idézgeti, képletesen lobogtatja, hogy na, ugye, a jenkik is megmondták, ugye, most aztán már elég, ha már ők is.
Én is – teszem hozzá szerényen -, és már évek óta meg szakadatlan. És még sokan mások is. Úgy néz ki momentán, valami olyan betegségben szenved itt az eszmélni még képes népek többsége, mint Sheldon. Ő, amikor Leonard mondott neki valami okosságot, örült, és azt hangoztatta, ez nagyon jó, kár, hogy nem a tévében hallotta. A magyar is, ha a Józsi mondja, nem érdekli, de ha a NYT akkor az már döfi és megfontolandó. – Ezért fogunk megdögleni.
Nem ártana megbecsülnünk egymást ugyanis, és hinni annak, aki ugyanazt éli át, amit mi. Egyébként verseny is kerekedett a felfedezésből, az Amerikai Népszava fölhorgadt, döngette a mellét – ez jó kép, csak nem röhögni -, hogy “A New York Times utolérte az Amerikai Népszavát”. És még arra is hivatkozik, hogy ők már 2011. május 18-án kijelentették, hogy itt fasizmus van, győztek tehát, és nem is mellbedobással. Majd elsorolják azt, amit én évek óta naponta mondok.
Jó dolog, ha a messzi távolból figyelnek az emberre és aggódnak érte. Meg is hatódtam teljesen, hogy a jól fűtött és jól fizető szerkesztőségekben is ugyanarra jutnak, mint ott és azok, akik szó szerint az életükért küzdenek naponta. Viszont ez, amikor a krónikás a saját kínjaival együtt meséli el a sokakét – mert benne van ő is szügyig -, a magyarnak nem olyan hiteles, mint, ha nyolcezer kilométerről mondják ki az ítéletet, illetve az diagnózist.
Istenem, látok! – Kiálthatnék fel Hans Castorppal a The New York Times felfedezése után, de ezen már rég túl van az ember, illetve benne is ül szügyig a barna masszában. Olyannyira, hogy már a kikecmergés módozatairól gondolkodik, töri a busa fejét. Énnálam a biztosítékot teljesen az a kép verte ki, amelyen miniszterügynök elvtárs a várbéli erkélyéről tekint alá a birodalomra Ez az én olvasatomban önmagában tíz év magánzárka, és még plusz a súlyosbítók. Úgy tűnik, a szimbólumok erősebben hatnak rám, mint az éhezés. – Beteg egy állapot mindenképp.
Mert ezeken a szeretettől csöpögő napokon bűnözvén a TV2-őt kellett nézzem kötelezően, lévén Jégkorszak és Shrek rajongó. És még csak nem is kapcsolgattam kétségbe esve a szünetekben, úgyhogy életre szóló élménnyel ajándékozott meg a Jézuska. Szinte elviselhetetlen az a barna takony, ami ebből folyik, a benne ülő népek pedig önbizalomtól telve és otthonosan érzik magukat így, azt sugallva, hogy övék az egész nyüves világ.
Sajnálom nagyon, de ezt nem tudom másképp kifejezni, Úgy talán még, ha a nyájas olvasó érzett már hányingerbe forduló jeges borzongást, akkor ez az. Ehhez nem kell NYT, mint ahogyan ahhoz sem, hogy belássuk, ez így nem mehet tovább. És tényleg, Gestapo még nincs, ám amíg még nincs, addig kell tucat autókkal – ennyi utanként elég – eltorlaszolni a városok de főként Budapest be-, s kijáratait. Odarakni, otthagyni, mint valami sziklákat.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. december 26. szerda, 21:29
-
Találatok: 1636
Miért van az, hogy nyolc év kormányzás után a könyvespolcokon még mindig egymásba érnek a Parti Nagy Lajosok?
Végtelen ciklusba kerültünk, drága nemzettársaim, ahogy újra- és újraválasztanak minket a magyar emberek, úgy leszünk egyre nemzetiebbek, erősebbek, elkötelezettebbek és kereszténydemokratábbak, mégis hangunk elcsuklik, kezünk megremeg, amikor a kultúra, a nemzeti kultúra kérdése kerül szóba. Mert hiába a kétharmad, hiába Putyin örök és megbonthatatlan barátsága, de még a Puskás Ferenc Futballakadémia organikus ékszerdoboza is hiába, ha a nemzeti kultúra senyved, ha a liberális szenny óceánján hánykolódó nemzeti flottánk minduntalan zátonyra fut.
Miért van az, hogy nyolc év kormányzás után a könyvespolcokon még mindig egymásba érnek a Parti Nagy Lajosok, a színházakban a zsidó szerzők műveit játsszák, a rádióban pedig fekete énekesek üvöltik a kozmopolita dzsesszt? Szép történetek, rímelő versek és csűrdöngölő! – tette le kulturális kereszténydemokrácia alapkövét miniszterelnök úr a Schmitt Pál Közkönyvtár avatóján, amihez azóta is tartjuk magunkat, de semmi sem változott, a magyar emberek még mindig azt hallgatják, azt olvassák és azt nézik, mint az SZDSZ-es kulturterror idején, hiába mondjuk nekik, hogy végre szabadság van, olvashatják bátran a kiváló erdélyi írók szép történeteit, hallgathatják a csűrdöngölőt, járhatnak a meccsre – nem teszik.
Ennek fő oka, hogy félnek.
Olyan mélyen beléjük ívódott a liberális diktátum, hogy képtelenek meglátni saját érdeküket, képtelenek megkülönböztetni a nemzeti kultúrát a internacionalista kultúrától, képtelenek megérteni, hogy amit mi nyújtani tudunk nekik zenében, irodalomban, képzőművészetben, az ugyan szar, de közérdek. Nem azt kellene nézni, amikor a haza veszélyben van, hogy a kormány által támogatott kultúra milyen, hanem azt, hogy szolgálja-e a hazát! A minőség bolsevista trükk, csak arra használják a liberálisok, hogy megzavarják a magyar embereket, akik újra s újra bedőlnek nekik, sorban állnak a kommunista Frida Kahlo mázolmányai előtt, miközben elkötelezett, nemzeti érzésű és Orbán Viktorhoz hű képzőművészek kiállítása kong az ürességtől. Ezek az emberek egyszerűen nem értik, hogy döntésük, miszerint Kahlo képeket nézegetnek nemzeti képek helyett, nem egyszerűen egy vasárnapi kiruccanás, nem csupán a kulturális elkötelezettlenség megnyilvánulása, hanem politikai tett, konkrétan: hazaárulás.
Amikor a magyar emberek a könyvesboltban Esterházyt vesznek, akkor elárulják a nemzetüket. Amikor amerikai zenéket hallgatnak, alternatív színházba vesznek jegyet vagy a Barcelonát nézik a tévében, miközben élőben harcol egymással a Mezőkövesd és a Gyirmót, akkor porba tiporják magyarságukat, köpnek a hazára és miniszterelnök úrra, még akkor is, ha egyébként a Fideszre szavaztak.
Nem elég szavazni, hogy aztán csak üljünk négy évig, és Garaczi Lászlót olvassunk hajnalig! A szavazással a kultúrharcnak nincs vége, éppen hogy csak elkezdődött. A nemzeti kultúra védelme teljes embert kíván az év minden napján, a nap minden órájában. A rendes magyar ember akkor is rendes magyar zenét hallgat, ha az nem tetszik neki, mert ezzel mutat példát szomszédjának és családjának. Este a kormány által támogatott magyar szerzők könyveit olvassa, hétvégén a kormány elkötelezett támogatóinak kiállítását látogatja meg, mert ez közérdek, itt nincs helye egyénieskedésnek vagy úgynevezett ízlésnek, ez nem szórakozás, emberek, hanem háború, ne harapjunk már bele abba a kézbe, ami enni ad azzal, hogy Parti Nagyot olvasunk, amikor arról ezerszer megírtuk, hogy rossz!
A művek sohasem önmagukban léteznek, a műveknek közege a kereszténydemokrácia, aminek fényében derül ki róluk, hogy jók-e vagy nem. Ráadásul ez változik, mert egy mű értékét csak és kizárólag az határozza meg, hogy alkotója egyetért-e a kormány politikájával (élő művész esetében, mert halottnál az is elég, ha miniszterelnök úr pozitív értelemben említi köz- vagy magánbeszédben).
Bővebben ...
Ahogyan Mária Teréziát annak idején jó okkal nevezték Európa anyósának, mert számolatlan gyermekeit tökéletes ritmusérzékkel helyezte el a legkülönfélébb uralkodóházakhoz dinasztikus megfontolásokból, erre a sormintára rímelve mi pedig bízvást hívhatjuk Novák Katalin államtitkár asszonyelvtársat nemzetünk dadusának vagy védőnőjének. Tőle olyan büfi, kakás pelenka és popsikenőcs szagú lesz a haza. Nem áll jól neki, de nem érdekli, szintén, akárha Mária Terézia, hatalmi megfontolások miatt játssza ezt a szerepet, viszont szarul.
Azt mondta újévi intelmeiben Áder álamelnök elvtárs: “Csak rajtunk múlik, hogy mire mondunk nemet és mire mondunk igent.” – És ezzel magára szabadította a poklot, mert ezen én elgondolkozok, és tudományos alapossággal bebizonyítom, hogy szaralak, meg a cimborái is, tehát elűzhetők, sőt, muszáj is lesz.
Teljesen felkészületlen Magyarország a világban gyors ütemben zajló gazdasági és társadalmi kihívásokra – állította Inotai András közgazdász, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének volt igazgatója.
Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!
A paloták, az arany vécékefék, az eltussolt bűncselekmények nem kaphatnak fényt.
A halálra ítélteket hajnalban végzik ki, a szobrokat hajnalban cipelik el. Így megy ez. Gyorsan, mielőtt felkel a nap, hogy ne maradjon tanú, csak egy paca a tér közepén, vagy egy, a szív fölött föltépett ing a sztetoszkóp számára, hogy biztosan megállt-e, nem zavar-e tovább. Amikor a suttyó parasztgyerek, az elcseszett futballista hatalmas gyomrával balra fordul az ágyában, a várba gőzölög föl, szájából nyál csorog és cukros szotyoláról álmodik, fölvisít a flex és elárad a gonoszság.
