Akar-e Moszkva háborút? – tette fel a kérdést Jevtusenko 1961-ben (eredetiben: Akarnak-e háborút az oroszok?), majd a világháború szenvedéseit idéző képekkel válaszolt határozottan: nem. Akkoriban eléggé kardinális kérdés volt ez az egész világon; megnyugtatóan hangzott az érvelése még akkor is, amikor a Vörös Hadsereg énekkara adta elő tányérsapkában. A költő megszólaltatja az elesett hős fiát, a frontról gyermekéhez visszatérő veteránt, valamint a féltő anyákat és hitveseket, és logikus, hogy nekik elég volt a harcból egy életre. „A harcot nem feledtük el.”

 

Azok az árvák, katonák és nők mára szinte mind halottak. És nemcsak az oroszok, hanem az amerikaiak, britek, kínaiak és magyarok is. A harcot elfeledtük, filmekből és játékokból ismerjük, és kicsit furdalja is az oldalunkat a kíváncsiság, milyen izgi lehet.

 

Halottak a vezetők, akik még emlékeztek a háború valóságára. Székeikben új fiúk ülnek, és ők könnyedebben bánnak a csatakiáltásokkal. Tudják és tapasztalják, hogy a nép, maga mögött hagyva a harc emlékét, vevő a keménységre, és szívesen pancsol abban a mesében, hogy az ő nemzete – vagyis ő maga – különb a többinél. Ebből következően az említett nemzet erős, sosem hátrál, egységes és még szép is. Mint szülő nélkül felnőtt gyerekek, olyan hálás a simogató szavakért a háború nélkül felnőtt generáció.

Amikor a populizmus veszélyeit tárgyalja a művelt értelmiségi publikum, többnyire a jogállam szétverését, a korrupciót és a kisebbségek elnyomását fájlalja. De ez csak az első lépcső. Ezek az illiberális rezsimek alapvetően eszkalálnak. Eszkalatívek – már ha van ilyen szó.

 

Korán jön nekik a pont, ahonnan nincs visszaút. Mivel már eleve gátlástalansággal, program nélkül, öncélúan szerezték meg a hatalmat, a legitimitásuk kétséges. Szükségszerűen igyekeznek elhallgattatni minden kihívót és kérdezőt – már csak azért is, mert az első pillanattól két kézzel lopnak. Az évek előrehaladtával egyre biztosabbak lehetnek abban, hogy ha egyszer elveszítik a hatalmat, akkor a saját törvényeik alapján is a sitten fognak megrohadni. A paloták, az arany vécékefék, az eltussolt bűncselekmények nem kaphatnak fényt.

 

A király ugyanis a saját életéért küzd, és előbb égeti fel az országot, mint hogy megadja magát. És ha ehhez ütni kell, megteszi gondolkodás nélkül. Háborúban mindent szabad.

 

Hm, milyen jó ötlet! A háború az utolsó adu: ilyenkor mindenkitől elvárható a kormány támogatása, hiszen különben az ellenség győz, és a haza elvész. S ha valaki még mindig lázongana, akkor a hadiállapot kényelmes árnyékában bármilyen eszközzel eltakarítható. A nemzet élet-halál harca előrébb való, mint néhány kotnyeles szemüveges, aki kínos ügyeket feszeget.

 

1982-ben éppen ezért, és csak ezért foglalta el a Falkland-szigeteket Argentína. A diktatúra egyre népszerűtlenebbé vált, a nép nélkülözött, az ellenzék mozgolódott, pénz meg nem volt, mert a kormány ennyire volt képes. Lepoldo Galtieri már csak a felelősségre vonás és a háború között választhatott, és magától értetődően úgy döntött, hogy akkor a háború mégiscsak kellemesebb. És talán elhitte ő is, amit a népével etetett: hogy erősek, alkalmasak, és joguk is van hozzá.

 

Ahogy az angol mondja, Galtierinek a brit flotta annak rendje és módja szerint a kezébe adta a seggét. Leverték a hős argentin hadsereget, mint vak a poharat, mert a nemzeti büszkeség nem lát olyan jól légi harcban, mint a radar. Az elnök végül mégsem úszta meg a bukást és a börtönt sem, de legalább szétcseszett egy országot, hogy pár hónappal elodázza az elkerülhetetlent.

 

De vannak happy enddel végződő sztorik. Nikola Gruevszkié vagy Viktor Janukovicsé, akik szintén megpróbáltak minden aljasságot, ami tőlük telt, aztán amikor lelepleződtek és megbuktak, átlibbentek egy barátian gázos diktatúrába, és azóta is ott élvezik a nyaralást. Megfizetik az árát, de akad egy kis dugipénzük a kormányzásból.

 

2018 tele volt eszkalatív mozdulatokkal. A kéz olyanoké, akik nem tanultak sem Galtieri sorsából, sem abból a meghitt pisztolylövésből, amely hetvenhárom évvel ezelőtt pukkant el egy berlini bunker mélyén. Hólabdaként dagadó indulatok söpörnek ki népeket Európából. Nagyot koppannak ottan, és azután újult erővel rázzák a rácsot. Nekik joguk van, ők erősek és szuverének, és bárcsak háború lenne már. Hogy megmutathassák.

 

Mindenütt ugyanaz a jelszó: elég volt az illedelmességből. Torkig vannak a holokausztfilmekkel, nők és kisebbségek jogaival, érzékenyítéssel és türelemmel. Elegük van mindabból, amit a háborúk tanítottak.

 

Az mind a béke mellett szól, és a béke: kompromisszum. Ám a béke rossz tanár. Tanítványai már egymást kergetik a fejes vonalzóval. A következő évek kérdése az, maradtak-e elegen, akiknek nem kell új gyakorlati foglalkozás, hogy megtanulják a leckét.

 

Ugye nem játszik, aki nem akar?

 

 

Cikk: https://hvg.hu/velemeny/201851_figyelem_tort_szarnyu_zuhanasod_beke

 

hvg.hu