- Részletek
-
Készült: 2018. július 21. szombat, 18:31
-
Találatok: 1425
Hetek óta zajlik a Nagy Magyar Nemzeti Kulturkampf (NaMaNemKult), dagad és hömpölyög, elégedett mosolyt csalva a köztünk élő történelmi tanúk arcára, akik a hajlott korú veteránok nosztalgikus derűjével ismernek rá a mostani harci állapotokban ifjúságuk idejének végleg eltűntnek vélt nyomaira. Azokra az évekre-évtizedekre, amikor a hatalom kézből etetett káderei és ideológiai elkötelezettjei mondták meg, milyen legyen az ország kultúrája, miként és miről kell gondolkodnia a munkás–paraszt hatalom vezette tudós értelmiségnek, s hogyan kell látni és láttatni a balsorstól oly gyakran sújtott, ámde mostanra a progresszív fejlődés útjára lépett ország történelmét.
A harciasan felgyűrt ingujjú, leginkább a fényes szelek Nékosz-generációjára emlékeztető, dagadó keblű és tomboló becsvágyú ifjak a Fidesz egymást követő három nagy politikai győzelmének dicsőségében lubickolva most utat mutatnak, s kimondják a célt: konzervatív korszak megteremtésére van szükség. Konzervatív kulturális dekolonializációt kell végrehajtani, az MTA, az egyetemek, a könyvkiadás, a színházak, a zenei élet és a galériák elfoglalásával, miután a liberális gondolat kimerült, romlottá, silánnyá, cinikussá és közömbössé vált, érvényes világmagyarázattal és hiteles narratívával kizárólag a konzervatív, nemzeti-keresztény jobboldal szolgál. A politikai struktúrához ki kell találni és hozzá kell szabni az új korszakot, annak kultúrájával, tudományával, ikonikus műveivel, épületeivel, mítoszaival, egységes emlékezetpolitikájával és közösre gyúrt történelmi örökségével együtt. „Mi vagyunk a jövő!” – írja egy kulturális pionír, nem mellékesen a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatója.
Szép, harcias gondolatfutam, amelynek adekvát tartalmát a történelmi ismeretek meglehetős hiányossága és a használt fogalmi készlet tetszés szerinti tartalommal való megtöltése biztosítja.
Mindenekelőtt szögezzük le: a „korszak” fogalom sosem a jelen, mindig az események elmúltával, az „utánból” visszatekintő s az „elmúltat” értelmező történelmi szemlélet eszmei képződménye. Nem is fordulhat elő, hogy valamely, bármely korszak bonyolult összetettségét a jövő mérnöke a tervasztalon dolgozza ki, mintegy harmonizáltatva a kor uralkodó politikai nézeteivel és hatalmi törekvéseivel. Voltak persze ilyen jellegű próbálkozások, a jakobinusok még a naptári rendszert is átpolitizálták és átszabták, s a Robespierre megalkotta Legfőbb Lény kultuszával még a transzcendens-metafizikai érzületnek is igyekeztek új, forradalmi keretet biztosítani, teljes összhangban a politikai változásokkal. Mindez nem maradt, nem is maradhatott tartós, miként nem vált sikeressé sem a Harmadik Birodalom kultúrájának korszakos igényű átalakítása, sem a szovjet típusú államszocialista diktatúra korszakteremtő igyekezete, jóllehet a kultúra és a tudomány teljes dekolonializációját itt is, ott is, sokaknak tetsző módon, ám legalábbis kétségesnek nevezhető sikerrel abszolválták.
Egy korszak sohasem monolitikus. Nem attól „korszak”, mert hordozója vagy megjelenítője, kifejezője vagy plebejus népszerűsítője egy vagy akár több hatalmi struktúrának. A reneszánsz időszakának politikusai, mondjuk a Mediciek vagy II. Gyula pápa nem kultúrpolitikát műveltek, hanem gazdag és jó kvalitásérzékkel rendelkező mecénásokként koruk legtehetségesebb alkotóit igyekeztek megnyerni, s támogatásukkal, természetesen személyes érdekeltségből fakadóan, alkotási lehetőséget biztosítani. De az Erzsébet-kori angol dráma- és színházkultúra sem a politika fennálló kulturális vetülete volt, miként a Napkirály időszaka sem, s a dualizmus korszaka a maga hihetetlen gazdagságával és sokszínűségével, megannyi remekművel és legalább annyi fércmunkával szintén nem a politika messzire érő csápját jelentette.
„Mi, nemzetiszocialisták – fejtegette Goebbels – nem vagyunk régimódiak, mi testesítjük meg az új modernitást, nem csupán a politikai és társadalmi kérdésekben, hanem magában a művészetben és a tudományban is.” Ennek jegyében nevezték „elfajzott művészetnek” (entartete Kunst) az általuk cinikusnak, közömbösnek vagy a régi világhoz tartozónak kikiáltott Picassót, Chagallt és a többieket, s ennek jegyében, hiszen „mi vagyunk a jövő”, vetették tűzbe a korabeli „dekadens”, „cinikus” és „közömbös” szerzők, Stefan Zweig, Franz Werfel és mások műveit.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. július 21. szombat, 00:15
-
Találatok: 1538
Péntek délutáni ülésén az Országgyűlés több fajsúlyos törvényt és törvénymódosítást is elfogadott. A 2019-es költségvetés mellett a kormánypárti többség megszüntette a béren felüli juttatások rendszerét, törvényben védte meg a politikusok magánéletét, bevezette a bevándorlási különadót, és elfogadta az új gyülekezési törvényt is.
Szinte mindegyik jogszabályhoz és módosításhoz kapcsolódik valamilyen botrány vagy tiltakozás.
A jövő évi költségvetésben – melynek amúgy is az oktatás lesz az egyik nagy vesztese – a kormány magához rendeli a Magyar Tudományos Akadémia kutatóintézeti költségvetésének egy jelentős részét, mindezt úgy, hogy előbb kész tények elé állította az MTA-t, majd úgy egyeztetett vele, hogy semmiben nem engedett az Akadémia szempontjainak. Tiltakozásképp Lovász László, az MTA elnöke nem is írta alá a költségvetés MTA-ra vonatkozó rendelkezéseit. A tiltakozások azonban a kormányzati akaratot nem hatották meg.
Ugyancsak tiltakozást váltott ki, ezúttal a szakszervezetek részéről, hogy a kormány megszünteti a béren kívüli juttatások adómentességét, és ezzel gyakorlatban teljesen szétveri a több mint kétmillió embert érintő kafetériarendszert. Kordás László, a Magyar Szakszervezeti Szövetség elnöke elmondta: bár a Nemzeti Bank sem tartja jó ötletnek a kafetéria ellehetetlenítését, a kormány mégis megteszi, a döntés mögött ugyanis személyesen Orbán Viktor áll.
Ugyancsak ma fogadták el a magánéletről szóló törvény módosítását, amely többek között a politikusok magánéletét is fokozottan védi.
Az új jogszabály hatására nehezebbé válhat olyan botrányok feltárása, mint például Rogán Antal helikopterezése vagy Semjén Zsolt rénszarvasvadászata. Bár ezek sokszor közpénzt, de a közhatalom gyakorlását mindenképp érintő ügyek, melyek mostantól szigorúbb törvényi védelmet élveznek.
És nem ez az egyetlen ilyen jellegű döntés: a parlament elfogadta Czunyiné Bertalan Judit Btk-módosítását is, amelynek értelmében akár két év börtön is kiszabható, ha valaki hivatalos személyt hivatali tevékenységével össze nem egyeztethető helyen vagy időben „zaklat”. A Társaság a Szabadságjogokért (TASZ) álláspontja szerint ez akár azt is jelentheti, hogy börtönnel fenyegetve próbálnák ellehetetleníteni a politikus házánál rendezett tüntetéseket, vagy akár meg is büntethetnék a tüntetőket.
Az új gyülekezési törvény is elfogadásra került, melynek megítéléséről az elmúlt hetekben itt a Mércén is vita folyt. Bár a törvény maga inkább szükséges pontosításokat tartalmaz, több jogvédő szervezet, köztük a TASZ és az Eötvös Károly Intézet is úgy véli, a gumirendelkezések akár a gyülekezési jog korlátozására is alkalmasak lehetnek.
A bevándorlási különadóról is döntött a Ház: 25 százalékos adóval sújtják a „bevándorlást segítő tevékenységet” végző szervezeteket. A rendelkezés korábban a Stop Soros csomag keretén belül szerepelt, de a választások után a Fidesz kivette azt a nemrégiben elfogadott törvénycsomag rendelkezései közül és külön nyújtotta be. A különadó a törvény szövege szerint érinti a „bevándorlást pozitív színben feltüntető propaganda tevékenységet”, a bevándorlással kapcsolatos média kampányokat, szemináriumokat és a bevándorlást segítő hálózatok építését és működtetését.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. július 19. csütörtök, 23:34
-
Találatok: 1785
A végén majd csak egy elnyújtott, hosszú, artikulálatlan üvöltés hallatszik a hangszóróból, aztán sercegés és néma csend lesz, az egyazászló pedig kókadtan csüng majd, mint a disznó hasa, és senki nem találja az injekciós tűt, mert azt is ellopták.
Pedig voltaképp szépen indult a nap a birodalomban. Olyan kerek volt a világ, a bamba madarak danásztak, Lőrinc barát barna csuhában megvette a fák mögött megbúvó kiskutya redves farkát is, az ennek tövében rejtőző bolha fingja még nem volt az övé, de elégedetten sóhajtott fel a jachtján: meglesz az is, mert a kemény munkának mindig megvan a jutalma. Főleg a kétkezinek.
Reggel nyolc óra volt, amikor kiderült, hogy a zUnijó aszonta, hogy eddig és ne tovább, mert tele lett a töke neki az illiberális álmokkal. És még aszt is onta, hogy bíróság elé citálja az egész redves bagázst. Igaz – mert olyan neki az ügymenete -, majd csupán a vezér saját lábán ácsorgó kisunokája kap intést száz év után, hogy ugye, kicseréled majd a nagytata szaros pelenkáját, és ő rávágja majd, perszepityu, és most jó? És a zUnijónak jó lesz, de nagyon.
Ennyire nem lát előre azonban a rencer, és mondta is legott – miközben habzott neki a kicsi szája – a Halászjani, a pecás, akit azért hagytak életben, hogy jártassa a száját de mindig, hogy a Sorosmegin. Hogy az egész nyüves világ aztat védi, sőt, a zUnijó meg egyenest az ezer éves bütykeit nyalogatja, mert ez a mániája neki, hogy vénembereket gyömöszöl, hogy a kedvükre tegyen, és persze, hogy a nagyvezírt meg bosszantsa, ezt a mienkét. Azzal cukkolódnak minduntalan, mert a világon még nem született olyan, aki értené a zsenijét, ahogy ő látja a világot, olyan magának valóan egyedi módon.
A vendégségből épp távozó szlovák nagykövet is – valami Kácer, a neve is má’ milyen – ezt ordította vissza az ajtóból, hogy hülyék ezek meg aljasok, a királyukon bohócsipka van, és megváltónak hiszi magát, pedig csak egy nyomorult féreg. Sőt, azt is visszaüvöltötte, hülye az, aki egy vénembert démonizál, akibe hálni jár a lélek, így búcsúzott el a díszes kompániától ez a Kácer.
Ott ücsörgött persze a sarokban egy srác, aki prosti volt, és hozzávágta volna a távozóhoz a cipőjét, de olyanja nem volt, nehogy kárt tegyen magában. Tehát cselekedet helyett szóval hadakozott, és a Kácer után sercintett, hogy a falon folyt a takonnyal elegyes nyál, hogy hülye, aki mondja. Volt ilyen monomániája ennek a prostisrácnak, hogy a vezérét a népek választották ki a feladatra, hogy vezesse ki őket a pusztaságból, s egyrészt ez nem így volt, másrészt nem is vezetett ez sehová sem, csak a Lőrinc baráttal sutyorgott a sarokban egyfolytában, és csörgették az aprót a zsebükben.
Fél tizenegy volt talán ebben az idillben, amikor a tarajos, de nem a sül, szólásra emelkedett, nézett ki a szemüvege lukán, és, mint, aki meglelte a bölcsek kövét, azzal a bizonyossággal adta elő, hogy a ‘zország kiiramodik az ENSZ-bűl, messzire tőle, a globális csomagból, mert attól van veszélybe’ a haza.
Lett is öröm, a vezír kibújt a Lőrinc barát seggéből, égnek hajigálta a csörgős sipkáját, és ordított, minta a fába szorult pondró és akárha, hogy kilépni, az egész univerzumból kilépni, én vagyok a ‘zisten csakis. Éljeneztek neki, megminden, a plafon leszakadt, de nem esett le, csak himbálózott, mint a hajnali nyál, mert gumiból volt.
És az ápoló benézett az ajtó lukán, de nem röhögött, csak elsírta magát. Kiegyenesítette a táblát, melyen ez állt: Magyarország, zárt osztály. – Filctollal még odasrejbintotta, hogy kényszerzubbony kapható, és lekapcsolta a villanyt nagy kegyesen.
Bővebben ...