- Részletek
-
Készült: 2018. június 29. péntek, 21:00
-
Találatok: 1426
Csaknem hat évvel ezelőtt, 2012 novemberében - a néhai Népszabadság hasábjain „Finita la commedia?” című írásomban - már firtattam: „A kérdés az, hogy meddig komédiázik a magyar gazdasági kormányzat a több évtizedes múltra visszatekintő, méltán népszerű hazai cafeteria szisztémával? Tényleg megszületett már a „bölcs” döntés a béren kívüli juttatások megsemmisítéséről, vagy miután nyíltan eltörölni nem merik, a konstrukció lassú, sok szenvedéssel járó kivéreztetését választják?”
Az Országgyűléshez benyújtott törvényjavaslat szerint a béren kívüli juttatások döntő többségének jövőre növekedni fog az adóterhe. Bérként fog adózni több, eddig kedvezményes adókulccsal adható elem. A pénzben fizethető béren kívüli juttatás 2019. január 1. napjával megszűnik. Azok a juttatások pedig, melyeknek kedvezményes volt az adóterhe, például az iskolakezdési-támogatás, az ajándékutalvány, a pénztári hozzájárulások, a helyi bérletek közterhe ugyancsak emelkedni fog. Ez a sors vár az eddig adómentesen adható juttatásokra is: nevezetesen az otthonteremtéssel, a munkavállalói mobilitással és a diákhitel-törlesztéssel kapcsolatos elemekre. A Széchenyi Pihenőkártyán adható juttatások keretösszegei és a felhasználási területei (vendéglátás, szálláshely, szabadidős elfoglaltság) megmaradnak, az ehhez tartozó vállalkozói terhek mérséklődnek. A SZÉP-kártyán kívül még „menedékjogot kaphatnak” a bölcsődei és óvodai ellátás után járó juttatások. Fontos kiemelni, hogy a béren kívüli juttatást eddig a munkavállaló nettó értéken kapta (sem SZJA, sem munkavállalói egészségügyi és nyugdíjbiztosítási befizetési kötelezettség nem sújtotta), de ebből egyáltalán nem következik, hogy a munkáltatónak – viszonylag magas közteherrel – megéri a rendszert működtetni.
Ezért az is lehetséges, hogy visszahúzódó munkáltatói reakciókat fogunk tapasztalni a jövőben, aminek még a méltán kedvelt SZÉP-kártya program is áldozatul eshet, elsősorban a versenyszektor vállalkozásai esetében.
Az évente módosuló és közben folyamatosan romló cafeteria környezetben ugyanis racionálisan gondolkodó vállalkozó nem fog új, béren kívüli juttatást bevezetni. 2019-ben a bérhez tapadó és a vállalkozást terhelő szociális hozzájárulási adó 17,5 százalék, de a SZÉP-kártyán kívüli juttatások esetében a cafeteria kulcs és a munkavállalók által fizetett adó-és járulékok együttes összege ennél jóval magasabb lesz.
Vajon a cég valamennyi dolgozójának kedvező-e az a merev szabályozás, hogy esetleges béren kívüli juttatását csakis étteremben, vendégházban, fürdőben vagy szállodában költheti el? Szerintem a munkavállalóknak lehetnek más – földhözragadtabb - céljai és vágyai is, például az, hogy az így kapott juttatást élelmiszerre vagy tanszerre költhessék el a bolti kiskereskedelemben.
A verseny- és működőképesség határán működő kis- és középvállalkozás tulajdonosa – aki eddig biztosított béren kívüli juttatást munkavállalóinak – vélhetően törölni fogja ezt a jövedelem elemet. Megteszi, mert már a bérversenyt is alig bírja, hiszen minden energiáját és forrását felemésztette a munkaerő-hiánnyal folytatott küzdelem és az erőltetett kötelező bértarifa-emelésekből (minimális bér, garantált bérminimum) eredő feszített tempó. A juttatások megszüntetése minden bizonnyal rontani fogja a munkahelyi közérzetet, és negatív irányba befolyásolhatja a jövőbeni munkáltatói-munkavállalói kapcsolatokat.
Félmegoldásként felbukkanhat az a technika is, hogy a munkáltató a munkavállaló bruttó béréhez egyszerűen majd hozzáadja a nettó értékű cafeteria elemet. Ezzel a dolgozó tiszta jövedelme csökken. Kérdés, hogy ezt a hamis bérbruttósítást az éves vállalati szintű tervezett béremelési keret terhére, vagy azon felül végzik-e el.
Régi kérdésemre tehát most kaptam meg a választ: az üzleti szférában a cafeteria szisztémát csaknem végérvényesen likvidálják, mondván, hogy a munkavállalónak munkabér jár, nem pedig holmi béren kívüli juttatás. Emlékszem, nem is olyan régen központi forrásból nyugdíj helyett Erzsébet utalványt osztottak 27 milliárd forint értékben, de akkor kormányzati részről nem merült fel az a szándék, hogy utalvány helyett nyugdíj-kiegészítést adjanak. 
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. június 28. csütörtök, 17:27
-
Találatok: 1377
Nem a legjobbkor ért el történelmi mélypontot a forint árfolyama. Szerda délután az euró forintárfolyama egészen 328 fölé emelkedett, ennyire még soha nem volt gyenge a forint az euró lassan két évtizedes története alatt.*Gyakorlatilag már korábban megdőlt a rekord, mivel a 327-es árfolyamot is csak egy pillanatra érintette meg a forint 2015 elején, a svájci frankos káosz idején. Pont akkor vált tehát feltűnővé a forint gyengesége, amikor sokan a külföldi nyaralásukon közvetlenül találkoznak a Magyarországon kívüli árakkal.
A forint 2013 vége óta egy szűk sávban mozgott az euróval szemben: az átlagos árfolyam 310 forint volt, amitől csak kivételes esetben tért el lefelé és felfelé egy-másfél százaléknál nagyobb mértékben. Április közepe óta viszont gyakorlatilag folyamatosan esik.
Ami azt illeti, nem is az euróval szemben teljesített a forint a leggyengébben. Április óta többek között a dollár, a svájci frank és a horvát kuna is többet erősödött a forinttal szemben, mint az euró, de a magyar pénznem a régiós devizáknál is gyengébben szerepelt. A dollárral szemben pedig hiába ér a forint három hónap alatt tíz százalékkal kevesebbet, a mostani 283-as árfolyam mégsem történelmi mélypont, azt ugyanis 2016 végén sikerült elérni, majdnem 300 forintos árfolyamnál. (Persze a külkereskedelmünk túlnyomó többségét euróban bonyolítja az ország, ezért a reálgazdasági hatások szempontjában annak a mozgása a legfontosabb.)
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. június 27. szerda, 20:52
-
Találatok: 1632
Végre rájöttem, mi Magyarország valódi államformája. Lábszag. Nincs semmi, ami ennyire jellemző lenne rájuk, amiből bárki azonosítani tudná az itt született szittyákat – vagy az eltépettből hazamenekülteket -, még csak genetikai vizsgálat sem kell, elég egy szippantás. Az ő lábszaguk nem olyan, mint bárki más lábszaga. Büszke lábszag ez, ősmagyaros, keresztényes, turulos. Középen lyukas lábszag, zászlóanyával megtoldva. Tokás, karikalábú, bajuszos, hajbeültett lábszag.
A lábszag öröklődik, generációról generációra érik, mélyül, sűrűsödik, mint a jóféle óbor. Apu még csak egy félanalfabéta taplóként kezdte, aztán az izzadt-olajos kezeslábasból átült a luxus terepjáróba. Minden nap másikba, mert egy igazi tahó azt hiszi, az olyan arisztokratikus dolog, ha az örökösen elfeküdt haját minden nap másik visszapillantóban cicmötöli. Felesége őnaccsága már nem vimmel sikálja a tűzhelyre kérgesedett olcsó étolajat, hanem művész lett hirtelen. Fest, mint a hétördög, mert meglelte az egyre kifinomultabb ízlést cizellálódó lelke rejtekén, tehetséget meg vett mellé a zura, fussa. Az utód még ennél is többre vágyik, ő már igazi főnemes. Vadászik, de nem ám a pórnéppel egy rekettyésben, az zsenánt. Elveszi a vadászterületet, nehogy a nyálcsorgató csóringerek közelről bámulhassák, ahogy kiszáll a helikopterből és elegánsan ápolatlan, divatosnak hitt borostától sötétlő ábrázatát felcipeli a műfűvel bélelt magaslesre. Mert az urak vadásznak, így hallotta valahol.
A másik lábszag-tulajdonos trottyos gatyában, kihízott, hordótestére feszülő zakóban, bazári nyakkendővel csinosított világhírét ápolgatja. Zsebben, mert az olyan sikkes. Néha az asszonyt is viszi magával, megmutatja, hogy van. Szegény éppen a piacra indult nájlonotthonkában, befőttesgumival összegurtnizott zsíros haját lágyan borzolja a szél, ahogy lelépked a repülőgép lépcsőjén. Az utódok már igényesebbek, jólfésült szektavezér, oszloplábú, kurta szoknyás divatdiktátor, neo-bundeszliga-frizurás élete párja oldalán habzsolja az örökséget. Mert az jár neki, bele született. A lábszagba. A nagyfater még susogós melegítőben tolja az arisztokráciát, a saját erőből siker két lábon járó szobra ő. A família nemesi címerén két tányér velős pacal között egy kupac szotyola látható, libafos-zöld mezőben. Büszke népség. Van mire.
Született félázsiai nemes mindahány. Vagy tán egészen az. Műveltek, szeretik a könyveket. Nem jó billegős asztalnál kanalazni a rántotthúsos zsömlét. Olykor koncertre járnak. Mága Zoltán Leslie Mandokit játszik, sír a hegedű. Az úri közönség aléltan élvezi a kultúrdömpinget. Elvégre szezonja van.
Szép hangosan, cintányéros-diszkrécióval felvásárolják az országot. A többi hülyétől rabolt pénzből, mert az úgy elegáns. Borvörös bársonyöltönyben vigyorognak a kamerába, ötszáz döglött fácán gyűrűjében. Mert annyija van, amennyit ér. A lábszag terjed.
Vigyorogva lövöldözi az állatokat helikopterről, vagy száguld a túlvégre, mert nősül a kuzin – az urak így mondják -, le ne késse a kakashere pörköltöt, meg a cimbalomra írt balladát. A lábszag kifejezetten kompatibilis a helikopterrel. És persze a pénzzel. Sok-sok, egyre több pénzzel.
A lábszag virulens. De ezzel ő nem elégszik meg, mert a művelt lábszag tudja, hogy patogénnek is kell lennie, ha sikeres akar lenni ebben a szép új világban. Neki már nincs jobbágya, csak rosszabb közmunkása. Az új, de generáció örökölte az ősöktől a szívószerveket és kifejlesztett sajátot is. A másoderesztésnek már nem elég a szotyi zsebből, az alacsonyabban álló nyakába köpve, az már nem buli. Ő már színarany, címeres kanállal akarja falni a rántott beluga kaviárt. Eltartott kisujjal, mert az úgy elegáns. Neki már kell a márványoroszlán a kandallópárkányra, a düftinrózsa nem elég a faragott ebédlőasztal közepére, ő már jachtot akar a kertbe ipszilonnal, delfines medencét a spájzba, milliós topogót a lúdtalpára.
A lábszag mutálódik, elveszíti a farkát, ami a petesejtig hajtotta. Befészkelődik és elkezd osztódni, egyre nagyobb, egyre dagadtabb, egyre mohóbb lesz. És egyre büdösebb. Végül országot vesz magának, hogy legyen hová lerakni a petéit. Nincs ellene oltóanyag, se gyógyszer. Egy módon lehet megszabadulni tőle. Szappan, fertőtlenítőszer, tiszta víz. Fejet kell mosni. Ki kell húzni az (asztal) lába alól a könyvet. Fellapozni. Olvasni. Tanulni. Megérteni. Agyoncsapni vele. Vagy meg kell tanulni visszatartani a levegőt. Olyan százhúsz évig. 
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. június 26. kedd, 21:52
-
Találatok: 1364
Másnak is feltűnt, hogy a legtöbb diktátor alacsony, rosszarcú figura volt? És van. Lehetséges, hogy így kompenzálnak, talán eredetileg nem is akarnak mást, mint magas, jóképű pasassá varázsolódni. Miután ez még a tudomány jelenlegi állása szerint sem kivitelezhető, marad a korlátlan hatalomra törekvés, a mindenki más eltiprása. Ha már magas és jóképű nem lehet a szerencsétlen, legalább rettegjenek tőle. És tiszteljék, ez mindig ott van a be nem teljesülő vágyak között. Tiszteljék. De egy zsarnokot senki nem tisztel, legfeljebb kihasznál és persze fél tőle mindenki. Vagy utálja, mint a kétnapos szart.
Ennek ellentmondani látszik, hogy számtalan férfi van, aki nem éppen daliás termetű és nem annyira jóképű, mégis normális emberként viselkednek. Sőt! Igen, mert egészséges a lelkük és tudják, hogy nem igazán fontos dolgok ezek, bőven lehet kompenzálni a testi adottságokból eredő pici hátrányokat műveltséggel, tudással, humorral, lélekkel. Akinek ez nem megy, abból lesz szörnyeteg. Kicsi szörnyeteg a portásfülkében, az eladópult mögött, vagy az akármilyen cégnél alkalmazottként, aki azért is megszívat mindenkit, mert megteheti.
Ha a csillagok együttállása úgy alakul, mondjuk van egy gazdasági válság, egy országban túl nagy az elégedetlenség valamiért és emberünk pont nem portás, hanem politikai ambíciói vannak, eléggé gátlástalan és eléggé pszichopata (lehetőleg több területen is, mert az a siker titka), akkor politikus lesz. Ha ráadásul elég hozzá hasonló, de gyengébb szar alak van körülötte, akkor akár egy ország csúcsára is felcsimpaszkodhat.
Vegyük például Francisco Paulino Hermenegildo Teódulo Franco y Bahamonde Salgado Pardo de Andrade urat. Többnyire csak Franco néven ismerjük. Most tekintsünk el a nagyon bonyolult külpolitikai és a még annál is bonyolultabb belpolitikai helyzettől, nézzük csak a lehető legegyszerűbb módon Francót, a diktátort. Vagy bármelyik más diktátort, mert az összes tök egyforma, ami a lényeget illeti.
Franco – akit érdekel a történeti része, nézzen utána – hatalomra került. Az első dolga volt, hogy azokat az ellenfeleit, akik nem haltak meg a véres polgárháborúban (ugyanis Franco simán rátámadt a saját nemzetére, pontosabban annak arra a felére, akik nem abban hittek, amiben ő), simán kivégeztette. Családostul. Áldozatainak számát nehéz megbecsülni, de általában 250 000 körülire teszik azok számát, akik a nagy tábornok parancsára haltak meg. Közel 120 000 emberről a mai napig keveset lehet tudni, őket egyszerűen elhurcolták és soha nem kerültek elő többé.
Franco nacionalista volt, tekintélyelvű és mélyen vallásos. És természetesen volt neki víziója (itt jelezném, hogy azzal célszerű időben orvoshoz fordulni), mégpedig az volt a víziója, hogy egy keresztény, fajtatiszta országot óhajt építeni, ahol mindenkinek megvan a helye. Úrnak is, szolgának is. Gondolom nem okozok túlságosan nagy meglepetést ha elárulom, a hatalma érdekében egyezséget kötött az egyházzal, az arisztokráciával és a gazdasági elittel.
A tényszerűség kedvéért azt sem szabad elfelejteni, hogy Franco politikai ellenfelei sem ma született bárányok voltak, amennyiben templomokat gyújtottak fel, apácákat és papokat gyilkoltak előszeretettel.
Az évek során oda fajultak a dolgok, hogy már az óvodában elkezdték mosni a kicsik agyát, hogy az iskolákban folytassák és végül jó, következésképpen hasznos polgárokat neveljenek ki a diktátor és az uralkodó osztály nagyobb örömére. Franconak viszonylag egyszerű dolga volt. Ő a politikai ellenfeleit és azok támogatóit egészen egyszerűen kivégeztette. Kitörölt az ország életéből nagyjából félmillió embert. 36 éven keresztül uralkodott.
Még napjainkban is előfordul, hogy tömegsírokra bukkannak. Még élnek olyan emberek Spanyolországban, akik máig visszavárják szeretteiket.
Mára annyit talán már fejlődött az emberiség, hogy Európában nem illendő kivégezni azokat, akiknek a világnézete nem egyezik az uralkodó elképzeléseivel.
Nem ennyire egyszerű persze, de nagyon lecsupaszítva a diktatúrához nem kell más, mint egy küldetéstudatos, hataloméhes, ám személyiségzavaros illető, az őt támogató felső akárhányezer, akik hasznot húznak a többség leigázásából, kell továbbá egy lehajtott fejű nép,
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. június 25. hétfő, 21:32
-
Találatok: 1388
Nincs rövid távú megoldás Orbán kifejlett illiberális rendszere ellen, ez azonban nem jelenti, hogy mindegy, mit tesznek a hazai ellenzéki szereplők és az unió döntéshozói. Cas Mudde, a populizmus nemzetközileg elismert kutatója, aki a Political Capital és a Friedrich Ebert Alapítvány vendégeként járt Magyarországon, arról is beszélt lapunknak, hogy az uniós támogatások mellett a német ipari befektetők tartják életben az Orbán-rendszert. E pénzforrások nélkül négy-öt évig sem maradna talpon.
Tíz nappal a magyarországi választás előtt a brit The Guardian számára írt cikkében Cas Mudde úgy fogalmazott, Magyarország esetében félre kellett tennie alaptételét, amely szerint a radikális jobboldal a társadalom hangos kisebbségét képviseli a csendes többséggel szemben. Az egyre inkább jobbra tolódó Orbán-féle illiberális rendszer politikájának hatóköre annyira széles, hogy vele szemben csak a teljes körű, Jobbikot is magában foglaló együttműködésnek volna esélye, vélte Mudde március végén. Máskülönben, szólt a prognózisa, a 2018-as lehet az utolsó valamennyire szabad és fair választás Orbán rendszerében.
Az eredmény ismert, nemhogy a Jobbikkal kötendő szövetség nem jött létre, de a baloldali és liberális ellenzéki pártok sem jutottak egymással egyetértésre, ily módon a Fidesz nemcsak ismét győzött, de újabb alkotmányozó többségre tett szert, amit máris üzembe állított. Mudde ma is azt mondja, a Jobbikkal való technikai együttműködést az ellenzék többi részének meg kell emésztenie, ez matematikai kérdés, „a Jobbikkal beljebb vannak”, még ha tudja is, hogy álláspontját sokan vitatják. Márciusi Guardian-cikkében Mudde azzal érvelt, hogy a Jobbiknak esélye sem lenne olyan hatalom kiépítésére, mint a Fideszé, miközben Orbán külföldön továbbra is sokaknak el tudja adni azt az olvasatát a magyar politikai helyzetnek, hogy az ő hatalmának alternatívája a Jobbik vagy a káosz.
Ugyanakkor Mudde szerint azzal szintén szembe kell nézni, hogy az ellenzéki pártok nem tudták inspirálni az embereket, és egészen más stratégiát kell követniük, mint eddig. Nem magyar sajátosság a város és a vidék közötti politikai törés, és Magyarországon is egyértelmű: „Budapest nem elegendő az ország megnyeréséhez”. Vidékre azonban nem ellátogatniuk kell az ellenzéki politikusoknak, hanem folyamatosan jelen lenniük. Nagy szerepük lehet a civil szervezeteknek abban, hogy ösztönözzék, erősítsék a helyi kezdeményezéseket, amelyek nemcsak politikaiak lehetnek, hanem kapcsolódhatnak bármilyen helyi ügyhöz – rövid távon ez lehet a legfontosabb közéleti aktivitás. Hosszabb távon az ellenzéknek nem a Fidesz ellen kell küzdenie, hanem valamiért, vagyis célt és víziót kell találnia, aminek révén újraértelmezi a liberális demokráciát, amely „jelenleg egyre inkább negatív jelentéssel bír a magyar politikai környezetben”. Persze a liberális demokrácia újrafogalmazása „nem csupán magyar projekt”, világszerte kihívás.
Mudde szerint ismét pozitív értelmezést kellene adni a magyar uniós tagságnak is, bemutatva, hogy az mindenkinek hasznos lehet. Ez az értelmezés lehet az alapja annak a politikai stratégiának, amely azzal támadhatná Orbánt, hogy tekintélyelvű politikája és a korrupció Magyarország EU-tagságát fenyegeti. Mudde látja,
Orbán rendszerének nem kísérőjelensége, hanem fundamentuma a korrupció, családjának és barátainak gazdagítása, ebben olyan messzire jutott, hogy tudja, „ha ellenzékbe kerül, börtönbe kell mennie”.
Hogy ezt megakadályozza, abban kulcsszerepe van a médiának, amely szinte „orosz módra központilag irányított, nagyon okosan kiépített”, az RTL Klub híradóján kívül szinte nincs olyan országos médium, amelynek esélye lenne információkat eljuttatni olyan választókhoz, akik nem ellenzékiek amúgy is.
Orbán számára mintaként szolgál ugyan Putyin és Erdogan, s populista politikája hasonlatos egyes elemeiben a venezuelaihoz is, ám
Mudde szerint nem valószínű, hogy Orbán rendszere ezekhez hasonlóan erőszakossá váljon.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. június 24. vasárnap, 14:37
-
Találatok: 2528
Az internet kegyetlen közössége ismét szájára vette miniszterügynök urat – közkeletűbben O. V. -, és rajta élcelődött illetlen módon. De nem azért, amit tett, hanem, azért, amilyen. Ez infantilis tempó, és mégis jogos. Mert, ha púpja volna, mint III. Richárdnak, vagy húzná a lábát, mint Cipolla, netalán reszketne a keze, mint az Adolfnak a vége felé, ahogyan jobbjával a halálba küldött tíz éves hugyosok buksiját simogatta, a balja meg a háta megett ugrált megállíthatatlanul, nos, az ilyeneken megesik az ember szíve, és nem vihog rajta, mert a sors akarta így, és nem a kiröhögött delikvens akármilyen gyengeségei, ugye.
Ellenben, ha az ország ura, Európa leendő cárja, valamint atyaisten olyan ruházatban fotózkodik, mintha egy vak komondor szájából cibálta volna elő, és pláne az egész alkatából az tetszik ki, hogy egy fékezhetetlen zabagép, aki a szemünk előtt csúszik és folyik szét, akkor némi malíciával megengedhető, bár nem támogatandó a rajta való szörnyülködés. Hiszen sorsának mégis csak maga a kovácsa, annak is ő lesz az oka, ha majdan menekülnie kell az egyenes kaszák elől. Azt is magának köszönheti, mint ezt is, hogy elhájasodott már a szíve is neki. És a nagyközönségnek ennek ellenére a harmonikás gatyáján akad meg a szeme, és igaza is van, böszmén néz ki, bizony. Mégis: kicsi is, hibás is, de a miénk.
Bűnös, ha van ebben a skandalumban, az csak az Anikó asszony lehet, hogy elengedi szegényt ilyen hacukában, pláne jól szituált emberek közé, és a világ szeme elé. Nem szereti az az urát, vagy más okok vannak. Olyan például, hogy a szállás.hu-ról nem a vasalós, hanem a dobókockás opciót választotta, vagy csak időhiányban szenved. Tudjuk róla, hogy, mint minden försztlédi az univerzumban, a jótékonykodás tölti ki az összes percét. Ám, mivelhogy szegénység már évek óta nincsen, és a hajléktalanokat is megszüntette az ura törvényileg, a becses ideje – most már, hogy a gyerekek is lassan, mind az összes a saját lábukat tapodják -, csakis a szőlők, földek, rétek és kastélyok igazgatásában múlhat el.
Hogy ilyen gatyában engedi az urát emberek közé, azt mutatja, mérhetetlenül sok a dolga. Le is fogyott szegény, összeaszott, mint egy rossz szőlőszem, tisztára mazsola az ő Manócskájának. Vagy vehetnénk a Récsölt is, aki már divatguru, készül meghódítani a New York-London-Milánó tengelyt, mégsem szól rá az apjára, hogy fater, de nagyon hülyén nézel ki. De az is lehet, hogy még meg is lapogatta a hátát, hogy jóvan aptya, és elégedett vele. Ez is módozat, mert amikor Dubajozott a saját bejáratú urával, hogy az ország sorsáról tárgyaljanak, az is éppen ilyen kajlán nézett ki. Ilyen megközelítésből jogos az internet népének elszörnyedése és vigyora, ámde csöppet sem tudományos alaposságú.
Mert vegyünk csak egy jónevű, ámde sorosilag romlott orgánumot, amelynek részeges-bölcsész újságírója meglátva a képet, amelyen miniszterügynök úr sajátosan rogyasztott gatyában ácsorog, s hogy az ülepe nem lóg ki, az csak a fotózás előnyös szögének köszönhető, nos, ez alapján ez a slapaj fölmentette őtet a gengszterizmus vádja alól, holott tudvalévő, hogy keresztapa ő, s megengedően gengszterrapernek nevezte. Nagy tévedés és hiba. Ilyen migráncsos és kozmopolita műfajtól ő menekül, talpai egymásra lépnek csupán, vagy esetleg harci indulókra andalodik el. A megfejtés máshol van, mint az élet is.
Most, hogy Kásler miniszter és fősámán az egész magyar közgondolkodást, tudományos életet és gyógyítást az okkultizmus irányába pezsdítette el, ideje, hogy a szintén ebben utazó valahai barom, a nagy Cesare Lombroso munkássága alapján ítéljem meg miniszterügynök úr fizimiskáját, küllemét, és vonjak le messze mutató következtetéseket. Lombroso úr szerint vannak született bűnözők, akik valamilyen visszatérést jelentenek egy korai, primitív embertípushoz, amit a majmokra vagy alsóbb rendű főemlősökre emlékeztető fizikai vonások jellemeznek.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. június 23. szombat, 23:15
-
Találatok: 1559
Tulajdonképpen nemigen van mit csodálkozni azon, hogy a ner gépezete ismét teljes gőzzel a hajléktalanok ellen fordult. A menekültekkel riogatás, a menekültek elleni uszítás nagy napjaiban hirtelen az addig páriának tekintett hajléktalanok is elfogadhatóbbá, már-már szegény, segítségre szoruló honfitársainkká váltak a hivatalos és magánjellegű propagandában (amúgy hadd mutassak rá: a hajléktalanok szegény, segítségre szoruló honfitársaink). A menekültek azonban elfogytak, nem jönnek (ha jönnek is, titokban, mert befogadásuk rosszul hatna a propagandára) – a hajléktalanok pedig újra visszakerültek arra a helyre, amelyik a társadalom egyik jelentős része szerint megilleti őket.
Illetve, hát éppen arról van szó, hogy semmilyen hely ne illesse meg őket: a hely nem jár, azt ki kell érdemelni.
Hogy lehetne másként értelmezni Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter azon kijelentését, hogy: „Senkinek nem joga, hogy a közterületet használja.” Orbitális marhaság? Kétségtelenül. Jogi nonszensz? Természetesen. Ennél azonban egyértelműen több is: a ner nyelvezetében a közterület elveszti közterület jellegét – az ország, a fizikai tér, a létezés, az úgynevezett „közjavak” (mint a levegő, a víz, a napfény stb.) senkinek sem járnak automatikusan. A jogok is inkább kegyekként értelmezhetők, és az állam lényege nem az államhoz tartozó állampolgárok életének garantálása, a közös szabályrendszer kialakítása, egyfajta modus vivendi megteremtése, hanem önmaga. Bár az üzenet tárgyai (és még véletlenül sem alanyai) a hajléktalanok, ám mindez nem róluk szól, hanem sokkal többről: az öncélú, kisajátított, magában és magáért való államról. A zárt körű részvénytársaságról. Hiszen hogy is folytatja Gulyás Gergely? Senkinek sincs joga a közterülethez, „pláne, ahogy a hajléktalanok használják”. Na pláne!
És itt jön a ner-nyelv csavarja (talán nem árt rámutatni, hogy a ner-nyelv jellemzően, de nem kizárólagosan a Fideszé, hanem azé a rendszeré, amit létrehoz, ideértve a politika más szereplőit, valamint az úgynevezett és sokszor hivatkozott „közvéleményt” is.) A ner-nyelv kirekesztő, elidegenítő szemlélete szerint a hajléktalan könnyen beazonosítható, sajátos jellemzői vannak, akivel szemben (akinek elutasításában) a ner ideális polgára meghatározhatja magát. A hajléktalan egyszerre riasztó („büdös”, „hangoskodik”, „ő tehet róla” stb.), ijesztő (a lecsúszás lehetőségének mindig reális veszélyére, a mai Magyarország lakosságának legáltalánosabb, állandó és teljesen reális szorongására figyelmeztet), kiszolgáltatott – vagyis támadható. Akárcsak a menekültek esetében, a hajléktalanok sem szerepelnek lényegében egyetlen politikai párt agendáján sem mint emberi lények – a magukat baloldalinak nevező pártok számára is kényelmetlenek, vagy éppen – gondoljunk csak a XIII. kerületi MSZP-nek a Fideszt is beelőző hajléktalanellenes retorikájára és gyakorlatára – kifejezett ellenségképként jelennek meg. Jószerével csak civil aktivisták, szervezetek vállalják fel a velük való szolidaritást. Ahogy a menekültek esetében is, ahol az ellenzéki pártok, amint látták a „közhangulatot” (a kreált, gerjesztett, konstruált közhangulatot), nem győzték hangsúlyozni a határkerítés fontosságát (az egyetlen Együtt kivételével, na, ők meg is nézhetik magukat).
Hiszen éppen ez, a társadalmi szolidaritás teljes (sőt totális) felszámolása az a talaj, amelyben a ner gyökerezik. A hajléktalanok jó eséllyel nem szavaznak, és amúgy sincs érdekérvényesítő képességük. Tulajdonképpen szinte erkölcsös dolog elítélni őket – persze szemforgató módon azt hazudva, hogy itt nem ellenük, hanem éppen értük jön a hatalom, hiszen megfelelő infrastruktúra áll készen a befogadásukra. (Dehogy áll, dehogy áll! Aki ezt elhiszi, nyilván azt is beveszi, hogy Magyarországon páratlan színvonalon működik a közegészségügy.) Amikor 2015-ben néhány biztonsági őr a Keletiben megvert valakit, azzal védekeztek, hogy „azt hittük, hajléktalan”. Mert az, ugye, mégiscsak más. Pedig a hajléktalan sem más. Sőt.
Hogy a hajléktalanság tiltása belekerül az ország alaptörvényébe (leánykori nevén: alkotmányába), hungarikum ugyan, de sokatmondó.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. június 22. péntek, 22:55
-
Találatok: 1346
Vállalható, hogy a jómagyar miniszterek fizetése akár kerek ötmillió is legyen. Ha ezt Gulyás Gergely állítja, akkor minden bizonnyal úgy is van. Még akkor is, ha egyetlenünk, amikor először kábult bele a kétharmadjába, azaz, 2010-ben, azt mondta:
„Nem tarthatom elfogadhatónak, hogy miközben az ország komoly kihívásokkal néz szembe, ma ezeknél az intézményeknél előfordulnak havi négy-öt, sőt esetenként hétmillió forintos fizetések is.”
Ez olyan régen volt, hogy már csak az internet madzagjai emlékeznek rá, valamint pár elvetemült. Következésképp nem is érdekes, magyarán, le van szarva, mint minden, amit a kedves vezető amúgy kinyilatkoztat szavazatszedési szándékkal, mert a lényeges dolgok a saját rezgő fejében, de mindenképpen suttyomban történnek. Ezt a sejtést erősíti, hogy kormányülésről hangfelvétel immár nem készíthető, és a plebs annyit tudhat meg belőle, amennyit Orbán Viktor Mihály jónak tart. A végső megoldás részleteit sem közölte a Wölkischer Beobachter, mint az tudvalévő.
Itt, minálunk is azt mesél minden ilyen médiaizé csak, amire a legfelsőbb szinten rábólintanak. Ez okozhatja, hogy bár a TV2 tényleg egy ocsmány szarhalommá vált Vajna parókás irányítása alatt, és mégsem elég büdös, meg drága is, ezért lehet, a gázszerelőhöz lesz átcsoportosítva. Erről maga O. V. M. dönt majd, mint ahogyan a miniszterek fizetését is ő szabja meg pofára nézvést, vagy nem tudhatni, milyen vezérlő eszme által. Egyébként föltehetnénk azt a kérdést is, hogy egy miniszterelnöknek mi a redves köze van egy magántévé dolgaihoz, de ez Orbánia, ilyen mélázás tehát fölösleges és értelmetlen.
Ebben az államformában a miniszterelnöknek mindenhez köze van. Ahhoz is, hogy az alattvalónak hogyan áll a füle, lekonyul-e a farka, vagy van-e menstruációja a szeplőtelen fogantatás után. Ilyen szisztémában az is csak rajta múlt, hogy a SZÉP kártyán kívül az összes többi cafetériát szarrá adóztatják. Hogy a saját lábon álló Récsöl a divaton kívül az idegenforgalomban is utazik, ez mindjárt érthető. Meg a sleppnek is ölég sok szállodája van, kérdés tehát e téren már nincsen is. Hogy a jómunkásember emiatt szívja a csöcsöt, azt meg ki nem szarja le, ugye, polgártársak? A lényeg, hogy javul a statisztika, amivel lehet az ősmagyar mellet döngetni.
Mert a munkaadóban több emberség van, mint az amúgy szolga jelentésű miniszterekben, pláne a prime előtagúban, ezért például a Bözsi utalványra fordított lóvé beépülhet a fizetésbe. Igaz, így a keményen dolgozó kisember veszíthet pár tízezret, mégis az jön ki, hogy nőtt a fizetése. Na, ugye. Viszont most én személy szerint elkezdek aggódni a nyugdíjasokért. Ha a Bözsi az ilyen varázslások miatt megszűnik, választások előtt nem lesz mivel lefizetni őket. Bár, ha négy év múlva esetleg még lesz ilyen fölösleges tortúra és színjáték, kaphatnak Viktor utalványt is, semmi sem lehetetlen.
Vagy minden számít, semmi sem használ, mint azt az A. E. Bizottság tánczenekar tudta már Kádár alatt, tehát, mintha most. Viszont teljesen fölösleges itt a hatalmon lévőket ócsárolni kizárólag, amikor az oda igyekvők sem különbek. A Jobbik például azt a pénzt, amelyet hívei arra adtak, hogy kifizesse a büntetését, kampányra baszta el, azt gondolván, a húsosfazék közelébe jutva nem lesz gond, aztán meg lett. Nem nekik fütyöl az a kurva madár, se lóvé, se semmi. De az MSZP-s Molnár Gyula is csak hasra ütve utalgatott volna a Fodor-féle társulatnak milliókat. Mindebből az látszik, hogy utánam az özönvíz állapot volt itt. Aztán most, hogy tényleg végigsöpör az országon a szennyes ár, totális a nihil.
Mindennek vége, úgy tűnik, és még Bözsi is elmegy. 
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. június 21. csütörtök, 19:36
-
Találatok: 1543
Még az előző parlamenti ciklusban döntött úgy a Fidesz, hogy nem molyol a szavazatvásárlásokkal, nem vonja magára a népharagot közvetlenül választások előtt, és elhalasztja a „Stop Soros” törvénycsomag vitáját. Akkoriban még szó sem volt ugyan „Alaptörvény”- módosításról, gyülekezési törvény módosításról, a hajléktalanság verbális megszüntetéséről, csak a civilek kriminalizálásáról, de Orbán már akkor azzal számolt, hogy az általános és titkos választások következménye ismét a Fidesz 2/3-os többségét hozza majd.
Nem remélte – tudta. Mert így volt megbeszélve. Így volt előkészítve. Számos jel mutatott erre a Stop Soros demonstratív elhalasztása mellett is, csak éppen a demokráciába vetett hittel szavazni induló magyar választópolgár nem vette észre, vagy egyszerűen elhessentette az intézményes választási csalás lehetőségét. Gondoljunk csak arra a váteszi fél mondatra, amely Kövér László nagy bajusza alól kerekedett ki, bugyogott elő: még legalább egy ciklusra szükségünk van.
Nem hittük el, mert nem akartuk elhinni. Úgy gondoltuk, hogy 1989-90-ben nem azért fordult fel a világ (ma már sokkal többen mondják azt, hogy bár maradt volna minden a régiben), hogy mára belezuhanjunk ebbe a korrupt, fasisztoid, féktelenül romlott maffiaállamba. De megtörtént. Itt állunk most egy elcsalt választás utáni 2/3-al. Itt állunk, mást nem tehetünk.
Bölcsen mondogatják néhányan, hogy csak magunkra vethetünk „mi”, választók, hiszen „mi” „szavaztunk nekik ismét bizalmat”. A helyzet valójában az, hogy „mi” nem tudjuk, hogy hogyan szavaztunk. Igazából csak „ők” tudják. „Mi” csak az országgyűlési választásoknak azt a végeredményét ismerjük, amit „ők” hoztak nyilvánosságra. Gyorsan sietek megjegyezni, hogy ez a „mi” és „ők” distinkció nem azonos a magunkfajták és a magukfajták Morvai-féle cezúrájával. A „mi” és az „ők” között világok vannak. Nagyobb kulturális szakadék, mint a földgolyó mostanra már alaptörvény szerint is elátkozott összes többi kultúrája és a kereszténynek mondott „Fidesz-kultúra” között. Különösen figyelemre méltó ez annak tudatában, hogy „a fehér bőrű, keresztény gyökerű munkavállalók elfogytak” (Parragh László fajvédő és kamaraelnök, a magyar oktatási rendszer megújítója).
Hozzátennék még egy nem elhanyagolható motívumot ehhez a mi kis választási színjátékunkhoz. Többen több helyen megfogalmaztuk, hogy a „nyugat” magára hagyta a magyar demokráciát. Mások józan fővel röffentek ránk, hogy a „nyugatnak” nincsen, kérem, ezzel semmi dolga. Ezt a problémát nekünk, magyaroknak kell tudnunk megoldani. No, persze. Csakhogy a két állítás egyáltalán nem ugyanazt jelenti. 1956. november 4-én például senkinek meg nem fordult a fejében azt mondani, hogy a nyugat nem hagyott cserben minket, magyarokat. Utána persze nagyon ment a propaganda, hogy így leverés, úgy megtorlás ésatöbbi. Most, az elcsalt választások után az OECD meglehetős pánikszerűen hagyta el az ellenőrzött területet, s mindössze annyira futotta, hogy voltak ugyan kisebb hiányosságok… Nem ragozom. Az egyedül hitelesnek tekinthető eredményt szolgáltatni hivatott informatikai rendszer „összeomlásáról” egy büdös szó nem sok, annyit nem ejtettek. Az Európai Unió évek óta látja, hogy hogyan megy szembe a fasizálódó magyar politika az egyetemesnek mondott, és az Európai Unió által vallott és a kötelező érvénnyel felvállalt értékekkel. Nem mellesleg ezek voltak a felvételünk alapfeltételei. A Fidesz 12 szavazata az Európai Néppártban azonban mindent felülír. Még akkor is, ha az említett Néppárt hazárd politikai magatartása megrendíti Európát. (Nota bene, ez nem magyar belügy, amibe nem illik beleavatkozni!)
Egy pillanatig sem tessék azt hinni, hogy Orbánnak és politikai bűnbandájának a migráció a fő problémája. Az a helyzet, hogy emögött jól meg lehet bújni, el lehet terelni a figyelmet az intézményesített lopásokról, a politikai és gazdasági korrupcióról és az ezt védelmezni hivatott diktatúra intézményrendszerének megteremtéséről. A fasisztoid államhatalom megszilárdítását célozza az a fennkölt célkitűzés is, hogy „ki kell építeni a magyar nagytőkét”, mint a magyar kapitalista társadalom fejlődésének alapját. Vagyis a magyar társadalom elszegényedése és néhány kiválasztott meggazdagodása a magyar társadalom létérdeke. Tessék csak nyugodtan röhögni. Vagy zokogni.
Bővebben ...
