Orbán és a bizalmi kéz
- Részletek
- Készült: 2018. december 08. szombat, 01:07
- Találatok: 1546
Mióta a felcsúti gázszerelő gyors meggazdagodásának történetével eteti a hírek szorgos olvasóit a média, lépten-nyomon ugyanaz a kérdés foglalkoztatja a közönséget: kinek a vagyona is az a cég- és ingatlan birodalom, amin az elhíresült egykori felcsúti polgármester névkártyája leffeg. Érdekes módon ez a kérdés nem vetődött fel akkor, amikor Orbán valahai szobatársát tartották – a nevezetes G napig – a hivatalos vagyonkezelőnek, mert úgy gondolták, hogy az iskolatárs nem az uralkodó magánvagyonát, hanem a királyi vagyont ellenőrzi és kezeli. Ahogy hazánk egyre jobban hasonlít arra groteszk rendszerre, amelyben egy tenger nélküli ország felett kormányzóként, a királyt helyettesítő jogkörében egy ellentengernagy uralkodik, úgy érdemes egy röpke pillanatig visszalapozni a feudális királyságokban kialakult jogintézményekhez.
Kezdjük azzal, hogy a föld és a vagyontárgyak szabad adásvételén és örökölhetőségén alapuló kapitalista magántulajdon előtt az a jogi fikció volt az általános, hogy minden vagyon a királytól ered és minden vagyon a királyra száll vissza. Ennek folytán meglehetősen nehéz a király magánvagyonát a királyság vagyonától megkülönböztetni, vagy legalábbis nem könnyebb, mint Orbán magánvagyonát elválasztani a bizalmasai (oligarchái) által kezelt vagyontömegtől. Az elmúlt hét szolgáltatta ehhez a legjobb példát, amikor Orbán szinte minden bizalmasa bevitte a közösbe – mint egy hajdani tsz-paraszt – azokat a médiakörbe tartozó cégeket, részesedéseket és vagyonokat, amelyeket az „önkéntesen” létrehozott alapítványba terelésig látszólag saját jogon, független magántulajdonosként maga birtokolt, szedte a hasznait és rendelkezett vele. Nem kellett újra törvénybe iktatni a Széchenyi István által a hitel hiányának egyik okaként annyit kárhoztatott ősiség törvényét, nevezetesen, hogy a vagyon visszaszáll a királyra, azzal hűbéres tulajdonosa szabadon nem rendelkezhet. Törvény nélkül is tudták Orbán oligarchái, hogy mi a dolguk: visszaadni a szent és sérthetetlen magántulajdonukat annak, akinek a kegyéből azt szerezték. Persze, ez sem újdonság, hiszen a kegyvesztetté vált Spéder Zoltán, vagy a G-nap után Simicska Lajos is hasonló logikán alapulóan, „önként” adta át (el) vagyonát az Orbán bizalmát még élvező más oligarcháknak.
Ezek az önkéntes vagyonátadások persze egy másik, a keresztes hadjáratok idején kialakult jogintézménynek, a trustnak - magyarosan a bizalmi vagyonkezelésnek – a képét idézi fel a jámbor olvasóban. Mint az jól ismert, az angol királyok nagy előszeretettel küldték alattvalóikat a Szentföldre, hogy annak visszafoglalására irányuló keresztes hadjáratokban vegyenek részt. Aki gyerekkorában olvasta Robin Hood történetét, az arra is emlékszik, hogy a király gonosz öccse, János herceg Oroszlánszívű Richárd távollétében basáskodott Angliában, mert a király az ország színe-virágával távol hazájától hadakozott. Minthogy a hadbavonultaknak nem csekély része soha sem tért vissza a földjére, így óhatatlanul szerettek volna utódaikról gondoskodni. Ennek sokszor az volt az akadálya, hogy utód nélkül haltak el, de sokszor arra is szerették volna kihasználni a kényszer szülte helyzetet, hogy kiszabaduljanak a hűbérúri jogok (királyra visszaszálló tulajdonjog) hálójából.
Ehhez a titkos trust megállapodás eszközét használták fel. A hűbérbirtokos a birtokot bizalmasára ruházta át, az átruházáshoz titkos megállapodást - trust megállapodást - fűztek hozzá. Ez a belső, titkos megállapodás azt tartalmazta, hogy a birtok megszerzője, a trustee (azaz bizalmi kéz) azt az átruházó (adományozó) akarata szerint, annak és az általa megjelölt személyeknek (többnyire annak özvegye, kiskorú gyermekei) javára használja. A sajátos angol jogrendszer (common law és a Lord Kancellár ítélőszéke által megszilárdított equity law) miatt ezt a helyzetet kétféle jogi megítélés kísérte. A szigorú common law szabályai szerint a birtok jogszerű gazdájává a birtokot a nyilvánosság előtt megszerző trustee vált, emiatt ha megszegte a titkos belső megállapodást, a hivatalos bíróságok előtt nem lehetett beperelni. Ennek a méltatlan helyzetnek az orvoslására az adományozó a Lord Kancellár ítélőszékénél kereste az igazát, aki a tisztességre és a lelkiismeretre hivatkozva a titkos trust megállapodás betartására szólította fel a megadományozottat (a trusteet). Ítéletében kimondta: ha megszeged a trust megállapodást, bár ehhez (a common law szerint) jogod van, mert az átruházás tényénél fogva te vagy a birtok feletti korlátlan tulajdonos, de sérted a jó lelkiismeretet, és ezért én, a Lord Kancellár eltiltalak attól, hogy a jogodat a titkos megállapodással szemben gyakorold. 
Olyan mennyiségben és olyan gyakorisággal történik aljasság és gyalázat lángoktól öleltünkben, hogy az ember már választani sem bír közülük. Miről meséljen, miről magyarázzon, hogy fennmaradjon az utókornak, meglegyen a bizonyíték, ha eljön az óra, és a maiak is tudják azért, hol is élnek, miközben győzelmi jelentések borítják el a levegőeget, és a gyűlölet persze, hogy azt se feledjük.
Ha úgy érzed, hogy több időt töltesz munkával, mint bármelyik Nyugat-Európában dolgozó kollégád, akkor valószínűleg nem csal az időérzéked. Megnéztük, hogy az unióban és Norvégiában mennyi a főállású dolgozók éves munkaideje órában számolva, és ebből kivontuk az adott országban érvényes szabadságokra és ünnepnapokra eső órákat. Így megkaptuk azt a rangsort, amely megmutatja, hogy mennyi az az éves alapmunkaidő, amelyre szükség esetén a 
Módszertanilag is nagyon kényes, de több kérdést vet fel, mint amit megválaszol. Aki csak a Nézőpont Intézet számait olvassa, arra a következtetésre juthat, hogy itt minden a legnagyobb rendben van, miközben az elérésen kívüli legfontosabb kérdés továbbra is az, hogy akármekkora is legyen a kormánypárti média részesedése, fogyasztói találkoznak-e kormánykritikus cikkekkel, véleményekkel akkor, ha csak a kormánypárti média ér el hozzájuk.
A NER ormain haligalizó elvtársak kénytelenek voltak belátni, hogy észben kissé gyöngék. Sőt, hogy megaláztatásuk teljes legyen, ezzel a bizonyítvánnyal az EU-hoz fordultak, hogy korrepetálná őket, mert képtelenek megbirkózni olyan kihívásokkal, mint az egészségügy irányításának és megszervezésének rejtelmei és titkai. Lám, lám: hová vezet a kontraszelekció, hová visz az útja, amikor olyan emberre bízzuk az ilyesmit, aki a tízparancsolattal óhajt gyógyítani, és a kézmosástól várja az örök életet. Csak rájön a marhája, hogy ez így nem fog menni.
Nincs mese, be kell látni, hogy a maroknyi még élő liberális olyan mérhetetlen diktatúrát épített ki világ és országszerte, ami szinte lehetetlenné teszi a kereszténykonzervatívfideszesek életét. Durva elnyomásban senyved a kétharmados kisebbség. De mindenki ám, nem csupán néhány publicista, aki a fideszes médiában tolja a teljesen önálló véleményét arról, amit aznap utasításba kap. Igaz ugyan, hogy az irányított reklámokból és pártmegrendelésre írt cikkekből egészen jó fizetést kap szegény és különösebben az ordenáré hazugságok miatt sem kell aggódnia, mert ha szerencséje van, eleve el sem jut a bíróságig az ügy, vagy ha igen, akkor megfelelő bíróhoz kerül, de ha mégis bírság lesz a dologból, azt fizeti a portál közpénzből. A helyreigazítást pedig vidáman le lehet hozni éjjel kettőkor a kulturális rovat valamelyik eldugott zugában, ahol senki nem olvassa.
Van nekünk itt két papír a tarsolyunkban. Az egyik csokis, maszatos, talán nyálfoltos és gyűrött is. A másik írólap, levélpapír, merített, famentes, vagy milyen típusok vannak még ebben a digitális világban, én nem tudom. Tán mindegy is. E két papírdarab közös tulajdonsága, hogy mindkettőt a végső kétségbeesés kínja lengi körül, és az, hogy én most mesélni fogok róluk. Nem jókedvemben, hanem, mert késztetést érzek rá, tisztára ilyen okulárés nagyapó vagyok már, hogy itt napra-nap be nem áll a szájam.
