- Részletek
-
Készült: 2019. március 17. vasárnap, 16:00
-
Találatok: 2060
Nyilván ők is tudják, mi is tudjuk: annak, amin dolgoznak, éppen semmi köze a kereszténydemokráciához.
Próbálom elképzelni azt a kereszténydemokrata aranykort, amelyet Arthur Finkelstein tervei alapján, Dzsudzsák Balázs igényeit a legmesszebbmenőkig figyelembe véve Németh Szilárd fog elérkezettnek nyilvánítani, miközben Rogán Antal szorgalmasan bólogat. Próbálom, bár nem erőltetem túl magam, de akárhányszor csak belegondolok, mindig valami csűrdöngölős agrár-proli vircsaft körvonalazódik előttem, aminek tetőpontján Nemcsák Károly énekelni kezd, és a szmokingjában is Lázár Jánosnak kinéző Lázár János bokacsattogtatása adja az alapritmust, Semjén Zsolt pedig meghatottan néz maga elé.
Nyilván ők is tudják, mi is tudjuk: annak, amin dolgoznak, éppen semmi köze a kereszténydemokráciához, de valahogy mégiscsak el kellett nevezni, amikor Európában morogni kezdtek az illiberális demokrácia ötlete miatt. Kereszténydemokrácia lehet? – kérdezte a megszeppent miniszterelnök, mire nagy kegyesen megengedték neki, bár ők is tudták, hogy az elnevezés semmit se számít, ha Nyugat-Ázsiában egy politikus elhatározza, hogy maga alá gyűri a nemzetét. A kereszténydemokrácia magyar mutációja úgy használja a kereszténység szimbólumait, mint Füttyös Gyuri az Esti Hírlapot – van kereszt, van szentelés, van oltár, de mindez habkönnyű műanyagból, és természetesen a maga helyén: a trón alatt.
Ha a pápa hülyeségeket beszél, a hatodik senki majd szépen helyre teszi, a Biblia gyakorlatilag mindent elbír, az országban tevékenykedő egyházak pedig példátlan gyávaságról téve tanúbizonyságot, szorgalmasan asszisztálnak a jogfosztáshoz, lopáshoz, blaszfémiához, majd a pénztárhoz fáradnak, mert ami jár, az jár. Tisztelet a kivételnek.
A kivétel méltóságteljesen hallgat, csak tátog a kórusban, de nem énekel, ezzel le is tudta a kötelezőt a Megváltó felé, ha belátható időn belül mégis jelentkezne, elvégre Ő mindent lát, és azt is hallja, hogy nem hallja az éneket.
Természetesen nem az egyházak felelősek mindezért, nélkülük is menne a buldózer, csak akkor nem kereszténydemokráciának hívnák, hanem népi demokráciának, nemzeti demokráciának, magyar demokráciának vagy igazi demokráciának – mindegy, csak senki ne pofázzon bele a kormányzásba, és senki se ellenőrizhesse a főkönyveket. A képlet egyszerű: demokráciában ezt nem lehet megtenni, de mivel napról napra látjuk, hogy megteszik, nyilvánvaló, hogy nincs demokrácia. Aztán hogy minek nevezik, amit demokrácia helyett üzemeltetnek, a történet szempontjából teljesen mindegy, Mészáros Lőrinc felvilágosulatlan abszolutizmusban sem nyerne több pályázatot.
De kevesebbet sem.
Most azonban egészen szórakoztató fordulatot vett a Fidesz-sztori, mivel az európai jobboldali, jobbközép pártok, kereszténydemokraták és egyéb konzervatívok észrevették, hogy valami egészen elképesztő pofátlanság tombol a keleti mélyedésben, és az uralkodó párt a keresztre és a konzervatív értékekre mutogatva éppen orosz pénzből vett kínai susogós mackóban tolja a lopott biciklit a közös piacra.
Nyugaton sem ugranak az első szóra, arrafelé is szagoltak már büdös tojást évekig, ha annak volt szezonja, de mára eljutottak abba a fázisba, hogy ki akarják rakni a Fideszt a hóra, hogy hűljön kicsit. Erre válaszul az egykori fiatal demokraták és intellektuálisan alulmúlhatatlan szolgáik azonnal rájöttek, hogy az európai konzervatívok és kereszténydemokraták nem konzervatívok és nem kereszténydemokraták, hanem liberálisok, kommunisták, és Soros György irányítja őket. Azaz arrafelé mindenki kommunista és liberális, mert a kommunisták és liberálisok alapból azok, a konzervatívok és kereszténydemokraták pedig álcázzák magukat, lelkük mélyén azonban szintén, és ezek a kommunisták és liberálisok csodálatosan megférnek egymással, ami – ugye – a valódi kommunisták és liberálisok esetében elképzelhetetlen, de a képzelt kommunista és a képzelt liberális pontosan úgy viselkedik, ahogy Orbán Viktor megmondja a lopott pénzből nyomtatott plakátokon.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. március 16. szombat, 21:58
-
Találatok: 1890
Orbán Viktor országos cimborája, Mateusz Morawiecki, a lengyelek miniszterelnöke is nyert egy utat a hangszóró mellé, és koszttal, kvártéllyal meg némi zsebpénzzel megfejelve a Puskás Akadémia buszával ő is megérkezett a nagy Budapestre, hogy segítsen a haverjának rázni a rumbatököt. Be is engedték a szeánsz helyszínére, ami már maga döfi, s ha már ott volt, mesélt is nekünk, illetve a lefizetett, lengyel zászlókat rezgető honfitársainak, akikről csak reméljük, hogy tudták, hol vannak, mely illiberális szegletében a világnak.
Ezek az illiberálisok nem cicóznak, szeretnek az emberi lélek gyökeréig hatolni, legendákkal és mesékkel megragadni benne az ősi emberit a Mars-utazás korában, de csak az ősemberiig jutnak sajátlagos sajnálatosan. Morawiecki cimbora is a lengyel és magyar mondavilággal operált, mert szeretik ezek a meséket, hogy andalítsák a tömegeket, ilyen eredetmítoszokkal építgetik a népekben a Jung-féle kollektív tudattalant. Ennek aktiválódásakor pedig az embert megrendült, felkavart érzések töltik el, ami pedig a teremtettség érzése, amikor az egyén rájön, hogy milyen kis része ő a világnak, és ezáltal mennyire kiszolgáltatott.
A vallásos megtérések hátterében gyakran ez a teremtménység-érzés áll. És már helyben is vagyunk, egyenes az utunk a csalfa kereszténydemokráciáig, sőt, az is látható, hogy ismét cipollázták a bávatag rajongókat. Orbán pár nappal azelőtt tette a sorsát a jóisten kezébe ugyanis, felajánlotta mintegy a lelkét a teremtőnek, hogy aztán fiaként születhessen újjá. Tegnap a lengyel cimbi is az égiekhez fordult, eljutva a népek születéséig is, mondván: „a turul és a lengyel fehér sas vezetett el a jobb igazság felé”, sőt, hogy “az egekből fog jönni a segítség”.
Ezek lehetnének testvéri Szuhojok is, ez azonban, lengyelekről lévén szó, kizárható. Föltehetnénk a kérdést is, hogy a nagy, orosz atyához való meglehetősen eltérő érzelmi töltetek ellenére mégis mi a jó francot túrják egymás farát, de az illiberalizmus útjai kifürkészhetetlenek. Van ezeknek egy olyan képességük, hogy a pénz csörgését valami megfoghatatlan bávatagsággá szublimálják, amiben meglelik a nemzetet, és közben minduntalan fölsejlik a balladai homály. Ezt a lengyel sast is Lech, a lengyelek legendás alapítója látta meg először, viszont csak I. Boleszlav pénzérméin tűnik fel nem jól kivehetően, és az is lehet, hogy tyúk vagy éppen galamb.
Ennek ellenére, amikor a lengyelek meglelték a szabadságukat, 1997-ben címerállattá tették, most meg ide jutottak. Morawiecki bácsi mesélt nekünk a magyar turulról is, mint a sorosisták meghitt ellenségéről, aki, mint Anonymustól tudjuk, megtermékenyítette Emesét, így született meg Álmos, Kásler nagy örömére. Kérdés, hogy a jézusi beütésekről mi a véleménye az első budapesti zsinatnak, amely a Cinege utcában tanácskozik egymagában. De tudjuk, hogy minden keresztény ma már, még a vak komondor térgye kalácsa is, ha jóváhagyólag úgy akarjuk. S mért ne tennénk ilyet.
Kézai Simon szerint ez a turul Attilának is hadi jelvénye volt, aki ugyanúgy a Szíriuszról jött, mint a mimagyarok, gond egy szál sem tehát. Az ilyen ősi dolgok olykor kiismerhetetlenné teszik a jelent. Dzsingisz Kánnak is volt egy szent hegye, a Burkhan Khaldun, amelynek őrzését oly alaposan bízta több mint hétszáz évvel ezelőtt egy törzsre, hogy a leszármazottak még ma is ott ülnek a sorompónál, hogy avatatlan alak oda be ne tehesse a lábát. Az is lehet, hogy azon a területen van a kán sírja, amit emberfia most már meg nem talál. Attiláét is hiába keresik, őrzi a turul, és most már a szöges kerítések, mert fenyeget minket a világ.
Ezt viszont már Orbántól tudjuk, aki a kollégája múltba révedése mellett a jelent emelte szakrálissá, kijelentve, hogy egy liberális birodalom ellen küzd a magyar, biztosan a turul segítségével. Az kevéssé zavarta a mi hülyénket, hogy a liberális és birodalom fogalmak ontológiailag kevéssé passzolnak egymáshoz, mondhatni, egyáltalán, de a tények őt sohasem érdekelték. A kellő spiritualitás megteremtése után a liberális birodalom mintegy Niniveként jelenik meg az alattvalók csámpás szemei előtt, s mint azt Náhumtól (Náh 1,11; 3,1) tudjuk, ez erőszakos, vérszopó város, Zofóniásnál pedig (Zof 3,2) vigadozó, gőgös és magabiztos, el kell tehát pusztulnia. Jónás meséjét meg mindenki ismeri.
Mondom, ha belemerülünk a múltba, turul és sasszárnyon szállunk oda, akkor egészen elképesztő vidékekre juthatunk el. És ezen az sem segít, ha Orbán lengyel segedelemmel most nem mondta ki Brüsszel nevét, mert szaralak és fosik. Helyette valami lélekmélyi félelemeket óhajt generálni a bűnös, életünkre törő, misztikus liberális birodalom emlegetésével, amiről nekem Ninive ugrott be.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. március 15. péntek, 15:07
-
Találatok: 2107
Sokféle találgatás jelent meg előzetesen arról, hogy vajon mit is fog mondani március 15-i beszédében Orbán Viktor. Amikor az olvasó eljut ezekhez a sorokhoz, akkor már pontosan tudja a választ a kérdésre, most mégis el kell fogadnia, hogy az írás eleje ezekről találgatásokról, illetve azok miértjéről fog szólni, hogy aztán a végén szembesülhessünk a valósággal, vagyis azzal, mennyiben felelt meg, vagy tért el a magyar miniszterelnök az előzetes várakozásoktól.
Induljunk el onnan, hogy március 15-e, már a rendszerváltást megelőző néhány évben, de azóta is, a legkülönlegesebb ünnepünk. Az a nap, amely valójában már régen nem arról szól, hogy mi is történt 1848 márciusának idusán, hanem arról, mi az, ami belőle átemelhető az aktuális mára; van-e éppen forradalmi hangulat, mennyire elégedetlenek a pesti polgárok, akarnak-e kormányt buktatni. Március 15-e már régen nem ünnep, sokkal inkább erőfelmérés – olykor fitogtatás. (Azért legyünk korrektek, és jegyezzük meg zárójelben: az ünnepeink sosem voltak azok, valamiért az ünneplés képessége kiveszett belőlünk, s bár azt hittük csak az egypártrendszer ölte meg őket, de be kell látnunk, a rendszerváltás sem hozott változást; másként, de épp oly ünneptelenek az ünnepeink…)
Az erődemonstráció jelleg a Fidesz erősödésével vált általánossá, a párt felbukkanása a jobboldalon, híveinek fanatizálása átrajzolta március 15-e és október 23-a jellegét, a csendes unalomból tapintható feszültség, ideges várakozás lett. A várakozásnak e helyütt semmiféle pozitív tartalma nincs; arról nem voltak biztos információink, hogy átcsapnak-e a rendezvények tüntetésbe, utcai akciókba. (Újabb zárójel: október 23-a 2006 óta vált különlegessé, és nem is összevethetővé március 15-ével.) Többnyire Orbán maga helyezte magasra a lécet: beszél-e, ha igen mit mond, mekkora tömeget toboroz, milyen harcra bíztatja híveit. Hiszen tudjuk, hogy a miniszterelnök nem létezik harc nélkül, szüksége van ellenségekre, csak így tudja táborát örökké mozgásban tartani.
Most azonban egy picit más, mondhatni új helyzet állt elő. Azt mindannyian tudtuk, hogy ennek a márciusnak különleges tartalmat ad a közelgő Európa parlamenti választás, hiszen maga Orbán jelölte ki már az elmúlt esztendő második felében ennek jelentőségét.
Már mások is igyekeztek, korábban, belpolitikai témává emelni az EP választást, viszonylag csekély sikerrel. Most azonban más a helyzet, fogalmazhatunk úgy is: Orbánnak ez a kísérlet is sikerrel járt. De még sem lett diadalút, és – ha jól gondoljuk – először azért, mert elszámította magát. Nem a kijelölt fő témával; abban, vagyis a bevándorlás kérdésében, úgy látszik újabb és újabb tartalékok kerülnek elő, amikor azt hisszük, a migráció ügyéről már minden bőr le lett húzva, Orbán mindig talál valami új megközelítést, elsősorban azzal, hogy semmiféle hazugságtól nem riad vissza.
Azt hitte, most is a kijelölt úton halad, kellő innovációval megspékelve, amikor az Európai Bizottság elnökének fényképét helyezte Soros György arcmása mellé; két vigyorgó öregember, kellő démonizálással megfejelve, önmagában is elegendő az elrettentésre. De: a jelek arra utalnak, hogy ezúttal óvatlan volt a Fidesz elnöke; saját pártcsaládjának legfontosabb emberét támadta meg, arra számítva, hogy Juncker – mert róla van szó – már kifutó széria, nem számíthat a család védelmére. Csakhogy a Néppártban nem pusztán Orbán hívei és befolyásoltjai ülnek; Magyarországon, ha valakit Orbán elejt, az el van ejtve, az nem kap senkitől sem védelmet, Budapesten megszűnik a családi összefogás. Brüsszelben nem szűnt meg. Ebből elég, mondták szinte egységesen, és legott Budapestre is küldték az új csúcsjelöltjüket, a korábbi Orbán-barát, Fidesz ünnepség-vendég Manfred Webert.
A néppárti frakcióvezető, mint utóbb említette: nem tárgyalni jött Magyarországra. Nem megvitatni az aktuális kérdéseket, hanem utasítani Orbán Viktort. Többek között bocsánatkérésre. És lássuk be: Orbán és a bocsánatkérés két külön világ. Amit végül, a maga sajátos módján mégiscsak megtett. Emiatt pedig még bizonytalanabb lett, vajon mit is fog mondani ezen a március 15-én? Megmarad a bevándorlás elleni toposz ismételgetésén, és nem tér ki a Néppárttal való konfliktusára? Ha kitér rá: a békülékenyebb irányt választja, azaz azt üzeni, mindenképpen tagja akar maradni a Néppártnak, még olyan áron is, hogy elfogadja, ezúttal látványos vereséget szenvedett.
Bővebben ...
Kijöttek az Eurostat új adatai az uniós kormányok költekezésének eloszlásairól, melyet az Mfor szúrt ki. Az adatokból tökéletesen látszik az, hogy az egész Európai Unióban nincsen egyetlen egy állam sem, amely többet költött volna sportra, kultúrára és vallásra 2017-ben. Kicsiny hazánkat senki még csak meg sem közelíti, ha arról van szó, hogy stadionokat építsenek, vagy egyházakat tömjenek ki az adófizetők pénzéből. A GDP 3,5%-a, vagyis 1342 milliárd forint ment el arra, hogy szinte minden faluban legyen egy stadion, valamint arra, hogy egyetlen, a miniszterelnök által kedvelt egyháznak se kelljen szűkölködnie. Na de hogy mégis mennyi ez a 3,5%? Nem sokkal kevesebb, mint amennyit a kormány egészségügyre vagy oktatásra költ. Míg előbbire 4,8% körüli összeg, addig utóbbira kicsit több mint 5% megy el az államkasszából.
Learattuk már a brüsszeli diadal minden édes gyümölcsét, és újólag megtapasztaltuk, hogy a nyüves világ a lábaink előtt hever. Annyi történt, hogy Orbán Viktor Mihály, akárha újkori Dugovics Titusz, megragadta a derekánál a lófarkas Néppártot, és magával rántotta a mélybe. Kialudván a mámort azonban, katzenjammerunk közben rá kell ébrednünk, hogy a történelem mostanság legalább annyira tömény, mintha a Comedy Centralból kúszna elő, viszont, nem mint ott, ahol móka és kacagás, hanem félelem és reszketés.
Ül a vendég az ünnepi asztal díszhelyén a frissen odatojt, gőzölgő kupac mellett, és azt bizonygatja a frakkban-csokornyakkendőben ebédre gyülekező, döbbent rokonságnak: „hajlandó vagyok kompromisszumokra”.
Ennél kiábrándítóbb és kontraproduktívabb nem is lehetett volna a Fidesz kizárásáról szóló szavazás, amely végül nem is a kizárásról, hanem a felfüggesztésről szólt.
Azt mondta Hollik kormányszócső, hogy az Európai Unió Magyarország számára kockázatot jelent. Én meg gondoltam, na, Kázmér, sok ökörséget hallottál már hosszú életed során, de ez esélyes a hangszóróra, s éppen ezért késztetés támadt bennem, hogy elgondolkodjak a kajla világ furcsa folyásán. Tudjuk, hogy Hollik elvtárs már harmad, negyedvonalbeli eresztés a csürhéből, így erősen terhelt a kontraszelekciótól, ezért többet várni tőle dőreség. Mégis, mindezek után azonban csak annyi ugrott be elsőként, ha kockázat, akkor keresse fel kezelőorvosát és gyógyszerészét, hogy közösen lássuk a fenyegető veszélyeket és a gyógyulás rögös útját.
Nagyon reméljük, hogy az Európai Néppárt vezetői és tagpártjai – legalább országaik nagykövetségének útján – figyelemmel kísérik Orbán ténykedését, ahogy azt Manfred Weber frakcióvezető és csúcsjelölt ígérte. Az ellenzéki pártokra ugyanis nem számíthatunk, holott nekik elemi kötelességük lenne Rogán Antal Kossuth rádióban adott, és az MTI által szemlézett interjúját szó szerinti fordításban elküldeni a Néppárt illetékeseinek. Nem lehetünk biztosak benne, hogy csaknem tíz év után megértettek valamit az Európai Unióban az Orbán-rendszer működéséről.