Orbán újra belerúgott a Néppártba, és bejelentette igényét a Néppártra
- Részletek
- Készült: 2019. március 18. hétfő, 21:09
- Találatok: 2055
Nagyon reméljük, hogy az Európai Néppárt vezetői és tagpártjai – legalább országaik nagykövetségének útján – figyelemmel kísérik Orbán ténykedését, ahogy azt Manfred Weber frakcióvezető és csúcsjelölt ígérte. Az ellenzéki pártokra ugyanis nem számíthatunk, holott nekik elemi kötelességük lenne Rogán Antal Kossuth rádióban adott, és az MTI által szemlézett interjúját szó szerinti fordításban elküldeni a Néppárt illetékeseinek. Nem lehetünk biztosak benne, hogy csaknem tíz év után megértettek valamit az Európai Unióban az Orbán-rendszer működéséről.
"Ha a Kossuth Rádióban Rogán elmond egy szöveget a “Fidesz” és a Néppárt kapcsolatáról, amiről a központilag kézzel vezérelt MTI is kiad egy összefoglalót, akkor azt Orbán mondta".
Magyarországon egy fideszes politikus, különösen Orbán propagandáért felelős kabinetfőnöke, nem mondhat semmi olyat Orbán sorsát befolyásoló ügyekben, amelyekre nem kapott megbízást, eligazítást és engedélyt. Ez nem Rogán Antal magánvéleménye, mert neki olyan nem lehet. Rogán egy korrupcióba elmerült, ezért Orbán által zsarolható és kézben tartott ember, akinek az élete Orbán kezében van. A saját életéhez sincs köze. Ma van, holnap nincs, attól függően, Orbán használni akarja valamire vagy nem. Amíg engedelmes, addig megtarthatja a pozícióját, a pénzét, és az életét, addig szabadlábon közlekedhet, és nem forgatja ki három végelszámoló a zsebeit, Cecília zsebeivel együtt. Ezért Rogán nem egy önálló ember vagy személyiség, hanem egy senki, egy báb, akinek nincs saját élete.
Ezért, amit Rogán a Kossuth Rádióban elmondott, azt Orbán Viktor mondta. Orbán azért nem személyesen mondta el ezt, hanem Rogán száján keresztül, mert azt gondolja, hogy ezzel nagyon ravasz volt a jelenlegi helyzetben. Azt hiszi, és lehet, hogy igaza van, hogy a Néppártban akkora hülyék ülnek, hogy amit Rogán mond, észre sem veszik, vagy ha mégis, akkor azt mondhatja, hogy ez a kabinetfőnökének a magánvéleménye volt, mert nálunk ilyen demokrácia van. Az európai kereszténydemokraták pedig elhiszik, mert olyan függőség, ami Magyarországon, különösen Orbán maffiáján belül van, elképzelhetetlen egy európai ember számára. Ilyet csak a második világháborús filmekben láthattak, vagy öngyilkos amerikai szekták életében, vagy még ott sem. Rogán szövege ugyanis belföldi használatra készült.
Orbán ebben az interjúban azt mondta el a kesztyűbábon keresztül, hogy semmit nem enged az eddigiekből, ragaszkodik a már egyszer besült “bevándorlásról” szóló propagandához és hazugságokhoz. Az a célja, hogy most már nyíltan hirdesse a Néppárton belül az illiberális fasiszta rendszert a demokratikus jogállammal szemben, mint egy lehetséges “kereszténydemokrata” alternatívát, amit a bevándorláspárti és nem bevándorláspárti ellentét mögé rejt el. Hazugság minden szava a bevándorlásról, de ezzel akarja maga mellé állítani nemcsak a magyarokat, de egész Európát, és aki őt választja, az “keresztényvédelem” címén kap a nyakába egy mocskos fasiszta elnyomó rendszert, amelyben a legprimitívebb rombolás, elnyomás és pusztítás zajlik. Orbán újra bejelentkezett a Néppárt vezetésére is, és azt reméli, hogy ha most a pökhendiségével ráijeszt a Néppártra, és ezért nem rúgják ki, akkor hamarosan többségi támogatást szerezhet, és átveheti a Néppártot. Ezt kellene megértetni és tudatosítani a németekkel, hogy nemcsak egy vásott nebulóval, hanem egy hatalomra törő fasiszta diktátorral állnak szembe, aki az általuk hangoztatott értékek eltiprására törekszik, és konkrétan őket veszélyezteti.
Rogán megismételte szóban a Soros-Juncker plakát rágalmait, hazugságait, és személyesen is nekiment az Európai Bizottság távozó néppárti elnökének. Ha Manfred Weber bedől annak a primitív szövegnek, hogy Juncker a múlt, és ő a jövő, és azt képzeli, hogy Orbán rá gondol, amikor egy új “erős” néppárti és európai vezetésről beszél, akkor aláírta a politikai halálos ítéletét. Rogán világosan megmondta azt, hogy Orbán Európát át akarja alakítani, méghozzá magyar mintára. Világosan közölte velük, hogy azokat az alapelveket és értékeket, amelyekről a Néppárt vezetői azt mondták, hogy nem lehetnek alku tárgyai, Orbán meg akarja semmisíteni. Mi kell még több ahhoz, hogy kirúgják végre, amíg lehet?
Orbán, aki korábban látványosan üdvözölte a Brexitet (ami éppen tönkreteszi Nagy-Britanniát), most azt állítja, hogy az is Juncker felelőssége. Miközben ez a hozzá hasonló szélsőjobboldali szélhámosoknak a felelőssége, akik hazugsággal félrevezették az angol kisembereket. 
Para-Kovács Imre: Könyörgök, szenteljük fel!
- Részletek
- Készült: 2019. március 17. vasárnap, 16:00
- Találatok: 2015
Nyilván ők is tudják, mi is tudjuk: annak, amin dolgoznak, éppen semmi köze a kereszténydemokráciához.
Próbálom elképzelni azt a kereszténydemokrata aranykort, amelyet Arthur Finkelstein tervei alapján, Dzsudzsák Balázs igényeit a legmesszebbmenőkig figyelembe véve Németh Szilárd fog elérkezettnek nyilvánítani, miközben Rogán Antal szorgalmasan bólogat. Próbálom, bár nem erőltetem túl magam, de akárhányszor csak belegondolok, mindig valami csűrdöngölős agrár-proli vircsaft körvonalazódik előttem, aminek tetőpontján Nemcsák Károly énekelni kezd, és a szmokingjában is Lázár Jánosnak kinéző Lázár János bokacsattogtatása adja az alapritmust, Semjén Zsolt pedig meghatottan néz maga elé.
Nyilván ők is tudják, mi is tudjuk: annak, amin dolgoznak, éppen semmi köze a kereszténydemokráciához, de valahogy mégiscsak el kellett nevezni, amikor Európában morogni kezdtek az illiberális demokrácia ötlete miatt. Kereszténydemokrácia lehet? – kérdezte a megszeppent miniszterelnök, mire nagy kegyesen megengedték neki, bár ők is tudták, hogy az elnevezés semmit se számít, ha Nyugat-Ázsiában egy politikus elhatározza, hogy maga alá gyűri a nemzetét. A kereszténydemokrácia magyar mutációja úgy használja a kereszténység szimbólumait, mint Füttyös Gyuri az Esti Hírlapot – van kereszt, van szentelés, van oltár, de mindez habkönnyű műanyagból, és természetesen a maga helyén: a trón alatt.
Ha a pápa hülyeségeket beszél, a hatodik senki majd szépen helyre teszi, a Biblia gyakorlatilag mindent elbír, az országban tevékenykedő egyházak pedig példátlan gyávaságról téve tanúbizonyságot, szorgalmasan asszisztálnak a jogfosztáshoz, lopáshoz, blaszfémiához, majd a pénztárhoz fáradnak, mert ami jár, az jár. Tisztelet a kivételnek.
A kivétel méltóságteljesen hallgat, csak tátog a kórusban, de nem énekel, ezzel le is tudta a kötelezőt a Megváltó felé, ha belátható időn belül mégis jelentkezne, elvégre Ő mindent lát, és azt is hallja, hogy nem hallja az éneket.
Természetesen nem az egyházak felelősek mindezért, nélkülük is menne a buldózer, csak akkor nem kereszténydemokráciának hívnák, hanem népi demokráciának, nemzeti demokráciának, magyar demokráciának vagy igazi demokráciának – mindegy, csak senki ne pofázzon bele a kormányzásba, és senki se ellenőrizhesse a főkönyveket. A képlet egyszerű: demokráciában ezt nem lehet megtenni, de mivel napról napra látjuk, hogy megteszik, nyilvánvaló, hogy nincs demokrácia. Aztán hogy minek nevezik, amit demokrácia helyett üzemeltetnek, a történet szempontjából teljesen mindegy, Mészáros Lőrinc felvilágosulatlan abszolutizmusban sem nyerne több pályázatot.
De kevesebbet sem.
Most azonban egészen szórakoztató fordulatot vett a Fidesz-sztori, mivel az európai jobboldali, jobbközép pártok, kereszténydemokraták és egyéb konzervatívok észrevették, hogy valami egészen elképesztő pofátlanság tombol a keleti mélyedésben, és az uralkodó párt a keresztre és a konzervatív értékekre mutogatva éppen orosz pénzből vett kínai susogós mackóban tolja a lopott biciklit a közös piacra.
Nyugaton sem ugranak az első szóra, arrafelé is szagoltak már büdös tojást évekig, ha annak volt szezonja, de mára eljutottak abba a fázisba, hogy ki akarják rakni a Fideszt a hóra, hogy hűljön kicsit. Erre válaszul az egykori fiatal demokraták és intellektuálisan alulmúlhatatlan szolgáik azonnal rájöttek, hogy az európai konzervatívok és kereszténydemokraták nem konzervatívok és nem kereszténydemokraták, hanem liberálisok, kommunisták, és Soros György irányítja őket. Azaz arrafelé mindenki kommunista és liberális, mert a kommunisták és liberálisok alapból azok, a konzervatívok és kereszténydemokraták pedig álcázzák magukat, lelkük mélyén azonban szintén, és ezek a kommunisták és liberálisok csodálatosan megférnek egymással, ami – ugye – a valódi kommunisták és liberálisok esetében elképzelhetetlen, de a képzelt kommunista és a képzelt liberális pontosan úgy viselkedik, ahogy Orbán Viktor megmondja a lopott pénzből nyomtatott plakátokon.
Ninivei hatalmak
- Részletek
- Készült: 2019. március 16. szombat, 21:58
- Találatok: 1862
Orbán Viktor országos cimborája, Mateusz Morawiecki, a lengyelek miniszterelnöke is nyert egy utat a hangszóró mellé, és koszttal, kvártéllyal meg némi zsebpénzzel megfejelve a Puskás Akadémia buszával ő is megérkezett a nagy Budapestre, hogy segítsen a haverjának rázni a rumbatököt. Be is engedték a szeánsz helyszínére, ami már maga döfi, s ha már ott volt, mesélt is nekünk, illetve a lefizetett, lengyel zászlókat rezgető honfitársainak, akikről csak reméljük, hogy tudták, hol vannak, mely illiberális szegletében a világnak.
Ezek az illiberálisok nem cicóznak, szeretnek az emberi lélek gyökeréig hatolni, legendákkal és mesékkel megragadni benne az ősi emberit a Mars-utazás korában, de csak az ősemberiig jutnak sajátlagos sajnálatosan. Morawiecki cimbora is a lengyel és magyar mondavilággal operált, mert szeretik ezek a meséket, hogy andalítsák a tömegeket, ilyen eredetmítoszokkal építgetik a népekben a Jung-féle kollektív tudattalant. Ennek aktiválódásakor pedig az embert megrendült, felkavart érzések töltik el, ami pedig a teremtettség érzése, amikor az egyén rájön, hogy milyen kis része ő a világnak, és ezáltal mennyire kiszolgáltatott.
A vallásos megtérések hátterében gyakran ez a teremtménység-érzés áll. És már helyben is vagyunk, egyenes az utunk a csalfa kereszténydemokráciáig, sőt, az is látható, hogy ismét cipollázták a bávatag rajongókat. Orbán pár nappal azelőtt tette a sorsát a jóisten kezébe ugyanis, felajánlotta mintegy a lelkét a teremtőnek, hogy aztán fiaként születhessen újjá. Tegnap a lengyel cimbi is az égiekhez fordult, eljutva a népek születéséig is, mondván: „a turul és a lengyel fehér sas vezetett el a jobb igazság felé”, sőt, hogy “az egekből fog jönni a segítség”.
Ezek lehetnének testvéri Szuhojok is, ez azonban, lengyelekről lévén szó, kizárható. Föltehetnénk a kérdést is, hogy a nagy, orosz atyához való meglehetősen eltérő érzelmi töltetek ellenére mégis mi a jó francot túrják egymás farát, de az illiberalizmus útjai kifürkészhetetlenek. Van ezeknek egy olyan képességük, hogy a pénz csörgését valami megfoghatatlan bávatagsággá szublimálják, amiben meglelik a nemzetet, és közben minduntalan fölsejlik a balladai homály. Ezt a lengyel sast is Lech, a lengyelek legendás alapítója látta meg először, viszont csak I. Boleszlav pénzérméin tűnik fel nem jól kivehetően, és az is lehet, hogy tyúk vagy éppen galamb.
Ennek ellenére, amikor a lengyelek meglelték a szabadságukat, 1997-ben címerállattá tették, most meg ide jutottak. Morawiecki bácsi mesélt nekünk a magyar turulról is, mint a sorosisták meghitt ellenségéről, aki, mint Anonymustól tudjuk, megtermékenyítette Emesét, így született meg Álmos, Kásler nagy örömére. Kérdés, hogy a jézusi beütésekről mi a véleménye az első budapesti zsinatnak, amely a Cinege utcában tanácskozik egymagában. De tudjuk, hogy minden keresztény ma már, még a vak komondor térgye kalácsa is, ha jóváhagyólag úgy akarjuk. S mért ne tennénk ilyet.
Kézai Simon szerint ez a turul Attilának is hadi jelvénye volt, aki ugyanúgy a Szíriuszról jött, mint a mimagyarok, gond egy szál sem tehát. Az ilyen ősi dolgok olykor kiismerhetetlenné teszik a jelent. Dzsingisz Kánnak is volt egy szent hegye, a Burkhan Khaldun, amelynek őrzését oly alaposan bízta több mint hétszáz évvel ezelőtt egy törzsre, hogy a leszármazottak még ma is ott ülnek a sorompónál, hogy avatatlan alak oda be ne tehesse a lábát. Az is lehet, hogy azon a területen van a kán sírja, amit emberfia most már meg nem talál. Attiláét is hiába keresik, őrzi a turul, és most már a szöges kerítések, mert fenyeget minket a világ.
Ezt viszont már Orbántól tudjuk, aki a kollégája múltba révedése mellett a jelent emelte szakrálissá, kijelentve, hogy egy liberális birodalom ellen küzd a magyar, biztosan a turul segítségével. Az kevéssé zavarta a mi hülyénket, hogy a liberális és birodalom fogalmak ontológiailag kevéssé passzolnak egymáshoz, mondhatni, egyáltalán, de a tények őt sohasem érdekelték. A kellő spiritualitás megteremtése után a liberális birodalom mintegy Niniveként jelenik meg az alattvalók csámpás szemei előtt, s mint azt Náhumtól (Náh 1,11; 3,1) tudjuk, ez erőszakos, vérszopó város, Zofóniásnál pedig (Zof 3,2) vigadozó, gőgös és magabiztos, el kell tehát pusztulnia. Jónás meséjét meg mindenki ismeri.
Mondom, ha belemerülünk a múltba, turul és sasszárnyon szállunk oda, akkor egészen elképesztő vidékekre juthatunk el. És ezen az sem segít, ha Orbán lengyel segedelemmel most nem mondta ki Brüsszel nevét, mert szaralak és fosik. Helyette valami lélekmélyi félelemeket óhajt generálni a bűnös, életünkre törő, misztikus liberális birodalom emlegetésével, amiről nekem Ninive ugrott be. 
Fut Orbán, a gyáva…
- Részletek
- Készült: 2019. március 15. péntek, 15:07
- Találatok: 2071
Sokféle találgatás jelent meg előzetesen arról, hogy vajon mit is fog mondani március 15-i beszédében Orbán Viktor. Amikor az olvasó eljut ezekhez a sorokhoz, akkor már pontosan tudja a választ a kérdésre, most mégis el kell fogadnia, hogy az írás eleje ezekről találgatásokról, illetve azok miértjéről fog szólni, hogy aztán a végén szembesülhessünk a valósággal, vagyis azzal, mennyiben felelt meg, vagy tért el a magyar miniszterelnök az előzetes várakozásoktól.
Induljunk el onnan, hogy március 15-e, már a rendszerváltást megelőző néhány évben, de azóta is, a legkülönlegesebb ünnepünk. Az a nap, amely valójában már régen nem arról szól, hogy mi is történt 1848 márciusának idusán, hanem arról, mi az, ami belőle átemelhető az aktuális mára; van-e éppen forradalmi hangulat, mennyire elégedetlenek a pesti polgárok, akarnak-e kormányt buktatni. Március 15-e már régen nem ünnep, sokkal inkább erőfelmérés – olykor fitogtatás. (Azért legyünk korrektek, és jegyezzük meg zárójelben: az ünnepeink sosem voltak azok, valamiért az ünneplés képessége kiveszett belőlünk, s bár azt hittük csak az egypártrendszer ölte meg őket, de be kell látnunk, a rendszerváltás sem hozott változást; másként, de épp oly ünneptelenek az ünnepeink…)
Az erődemonstráció jelleg a Fidesz erősödésével vált általánossá, a párt felbukkanása a jobboldalon, híveinek fanatizálása átrajzolta március 15-e és október 23-a jellegét, a csendes unalomból tapintható feszültség, ideges várakozás lett. A várakozásnak e helyütt semmiféle pozitív tartalma nincs; arról nem voltak biztos információink, hogy átcsapnak-e a rendezvények tüntetésbe, utcai akciókba. (Újabb zárójel: október 23-a 2006 óta vált különlegessé, és nem is összevethetővé március 15-ével.) Többnyire Orbán maga helyezte magasra a lécet: beszél-e, ha igen mit mond, mekkora tömeget toboroz, milyen harcra bíztatja híveit. Hiszen tudjuk, hogy a miniszterelnök nem létezik harc nélkül, szüksége van ellenségekre, csak így tudja táborát örökké mozgásban tartani.
Most azonban egy picit más, mondhatni új helyzet állt elő. Azt mindannyian tudtuk, hogy ennek a márciusnak különleges tartalmat ad a közelgő Európa parlamenti választás, hiszen maga Orbán jelölte ki már az elmúlt esztendő második felében ennek jelentőségét.
Már mások is igyekeztek, korábban, belpolitikai témává emelni az EP választást, viszonylag csekély sikerrel. Most azonban más a helyzet, fogalmazhatunk úgy is: Orbánnak ez a kísérlet is sikerrel járt. De még sem lett diadalút, és – ha jól gondoljuk – először azért, mert elszámította magát. Nem a kijelölt fő témával; abban, vagyis a bevándorlás kérdésében, úgy látszik újabb és újabb tartalékok kerülnek elő, amikor azt hisszük, a migráció ügyéről már minden bőr le lett húzva, Orbán mindig talál valami új megközelítést, elsősorban azzal, hogy semmiféle hazugságtól nem riad vissza.
Azt hitte, most is a kijelölt úton halad, kellő innovációval megspékelve, amikor az Európai Bizottság elnökének fényképét helyezte Soros György arcmása mellé; két vigyorgó öregember, kellő démonizálással megfejelve, önmagában is elegendő az elrettentésre. De: a jelek arra utalnak, hogy ezúttal óvatlan volt a Fidesz elnöke; saját pártcsaládjának legfontosabb emberét támadta meg, arra számítva, hogy Juncker – mert róla van szó – már kifutó széria, nem számíthat a család védelmére. Csakhogy a Néppártban nem pusztán Orbán hívei és befolyásoltjai ülnek; Magyarországon, ha valakit Orbán elejt, az el van ejtve, az nem kap senkitől sem védelmet, Budapesten megszűnik a családi összefogás. Brüsszelben nem szűnt meg. Ebből elég, mondták szinte egységesen, és legott Budapestre is küldték az új csúcsjelöltjüket, a korábbi Orbán-barát, Fidesz ünnepség-vendég Manfred Webert.
A néppárti frakcióvezető, mint utóbb említette: nem tárgyalni jött Magyarországra. Nem megvitatni az aktuális kérdéseket, hanem utasítani Orbán Viktort. Többek között bocsánatkérésre. És lássuk be: Orbán és a bocsánatkérés két külön világ. Amit végül, a maga sajátos módján mégiscsak megtett. Emiatt pedig még bizonytalanabb lett, vajon mit is fog mondani ezen a március 15-én? Megmarad a bevándorlás elleni toposz ismételgetésén, és nem tér ki a Néppárttal való konfliktusára? Ha kitér rá: a békülékenyebb irányt választja, azaz azt üzeni, mindenképpen tagja akar maradni a Néppártnak, még olyan áron is, hogy elfogadja, ezúttal látványos vereséget szenvedett. 
Kiherélt ünnep
- Részletek
- Készült: 2019. március 15. péntek, 02:33
- Találatok: 1994
Hadd kezdjem azzal, hogy bevallom, talán gyermekkoromat leszámítva soha nem voltam oda az ünnepekért és averzióm az évek során csak elmélyült és rögzült, mint Fidesz tagban a Soros iránti szerelem. Pedig annak idején március 15. gyönyörű tavaszi ünnep volt minden kisiskolásnak. Kokárdával az ingünkön lelkesen mentünk az iskolába, ahol ezen a napon szép történeteket hallottunk olyan hősökről, mint Kossuth Lajos vagy Petőfi Sándor, Bem apóról, Gábor Áronról meg Damjanich tábornokról, a magyar nép hősies harcáról a szabadságért.
Képzeletünkben mi is ott harcoltunk a vörössipkások között, és ha hozzájutottunk valahol egy viszonylag egyenes faághoz, akkor abból kard lett azonnal.
Lelkesen énekeltük a Kossuth nótát, meg, hogy fel-fel vitézek a csatára, az ünnepségen verseket mondtak a nagyobbak, a tanító néni mesélt, mi meg büszkék voltunk arra, hogy magyarok vagyunk, meg arra, hogy a szabadságért harcoltunk, és valahogy eszünkbe se jutott, hogy akkor ez most kisebb ünnep lenne azért, mert nem munkaszüneti nap.
Jelzem, a pünkösd se lett ünnep attól, hogy munkaszüneti nappá tette a katolikus egyház szentséges seggének nyalása, az ember az ünnepet nem a naptárban, hanem a szívében hordozza.
Amiért az ember gyermekkorában lelkesedik, azt nehéz kioperálni a lelkéből, de hát ennek a harminc évnek ez is sikerült.
Miskahuszár - Orbán Viktor Mihálynak is tetszik.
Nem is csoda, tökös legény!
A nemzeti ünnepeken egy nemzet általában azt ünnepli, ami a nemzet minden tagjának közös büszkesége, dicsősége, öröme vagy bánata, vagy fájdalma.
Nálunk a közös ünneplés megszűnt, helyette az ünnepnapon egy sunyi tolvaj fényesre szidolozott rézgyűrűt kínálgat a népnek, az meg boldogan bevásárol belőle, aztán majd álmélkodik, mikor az ujján zöld csík jelzi a az olcsón megszerzett tárgy valódi minőségét.
Az álmélkodást pedig düh követi, mikor rájön, hogy arany helyett trombitarezet vett, az eladó pedig hülyének nézte, nem is annyira alaptalanul.
Hol van itt az ünneplés?
Merthogy az import bértapsolók között a szónok nem ünnepel, hanem éppen társadalmi bázist teremt ahhoz, hogy tovább fosztogathassa ezt a szerencsétlen országot, melyben éppen azok tartják hatalmon, akikkel a leginkább elbánt: a legszegényebbek, az öregek, a betegek.
Olyan emberek, akiknek semmiféle érdekérvényesítő képességük nincs már, ezért aztán olyanná váltak, mint a kutya, amelyik farkát behúzva tűri, hogy belerúgjanak, mégcsak nem is nyüszít, és ha kínzója dob neki egy lerágott csontot, hát könnybelábadt, hálás szemmel néz a gazemberre.
Az meg áll a saját magának ácsolt piedesztálon, és azokat a hívószavakat mondja, melyekkel az évtizedek során mindig sikerült lelkesedést, az összetartozás érzését kelteni. Emellett persze nem felejt el gyűlöletet és félelmet gerjeszteni sem, hadd higgye az ostoba magyar, hogy ő az, aki meg akarja védeni!
Meg hát.
Meg akarja védeni a zsákmányt, a lopott holmit, és ennek érdekében semmitől sem fog visszariadni, mert azt hiszi, hogy legyőzhetetlen, hatalma megdönthetetlen, mint ahogy hitte ezt már megannyi despota a világtörténelemben, mielőtt népe darabokra szaggatta volna. 
Balavány: Orbán kilép vagy kirúgják, ezek a lehetőségek
- Részletek
- Készült: 2019. március 13. szerda, 23:07
- Találatok: 2029
Manfred Weber udvarias diplomáciájának egy konkrét üzenete van: „Viktor, a néppárti karrierednek ezennel vége”.
Nagyon nem értek egyet azokkal, akik szerint Orbán kedden „megnyerte a mecset”, sikerült kialkudoznia magát a helyzetből, a Néppárt amúgy is csak keménykedni akart egy sort a klasszik européerek kedvéért, igazából eszükben sem volt a Fidesztől megszabadulni. Ez indokolatlanul bonyolult, és kissé konteószagú megoldás. Nézetem szerint az a helyzet, hogy az Európai Néppárt (EPP) frakcióvezetőjének hárompontos feltétele – ami vélhetően a Weber-ultimátumként szerepel majd a történelemkönyvekben –, akkora politikai pofon a Fidesznek, amekkorát a 2010-es hatalomra kerülése óta nem kapott.
Mivel Orbán nagyon szerette volna megtartani a pozícióját a legerősebb uniós frakcióban, a múlt héten csak kapkodott fűhöz-fához, „égtek a vonalak”, felhívogatott mindenkit, hogy próbálja kikönyörögni magát a satuból, és ne az legyen a jobbközép legerősebb pártcsaládjában való megmaradás feltétele a számára, ami. (Vagyis: azonnal felhagyni a Brüsszel-ellenes kampánnyal, elnézést kérni az eddigiekért, és megpróbálni visszacsinálni a CEU ellehetetlenítését.)
Emlékezzünk, a weberi nyitányt jó másfél napos komikus önérzeteskedés követte a Fidesz részéről, aztán Orbán úgy döntött, duzzogva-morogva lecserélteti a Junckert Európa megrontójaként ábrázoló kampányplakátot valami jó kis családtámogatósra („nem is értem, miért kellett ebből casus bellit csinálni”, nyilatkozta méltatlankodva a nőnapra meghívott ellenzéki újságíróknak), és úgy gondolta, most akkor minden rendben lesz. Hát baromira eltaktikázta magát. Weber lényegében megüzente, hogy jó az irány, de messze nem vagyunk készen, a követeléscsomag változatlanul fennáll, Herr Orbán.
Valamelyest enyhülhetett a gallér szorítása a miniszterelnöki tokán, mikor a frakcióvezető bejelentette, hogy a magyar fővárosba jön személyesen tárgyalni vele; sokan ezt dörgölődésként, visszakozásként értékelték. De ami kedden történt, az elegáns, hűvös és kemény diplomácia iskolapéldája volt. Weber megmutatta, hogy a feltételek nem puhulnak, hanem szigorodnak. Első útja szimbolikusan a CEU-ra vezetett, és az Orbánnal való zárt tárgyalás után nem tartott közös sajtótájékoztatót a protokoll szerint, hanem kiállt egyedül, és elmondta, hogy a feltételek továbbra is fennállnak: ha a Fidesz nem módosít az „illiberális” és Brüsszel-ellenes irányvonalon, akkor felfüggesztik, majd kizárják a Néppártból.
És itt ugye fontos néhány dolgot tisztán látni. Valójában sem Brüsszelt, sem a Néppártot, sem magát a plakáthőssé avanzsált Junckert nem az érdekli önmagában, hogy a magyar fővárosban milyen plakátok éktelenkednek. Az érdekli az EPP-t (hiszen Manfred Weber nyilván nem magánakciót folytat, hanem a frakció akaratát közvetíti), hogy a Fidesz már rég nem nevezhető jobbközép, kereszténydemokrata pártnak, valamint hogy Orbán a közelmúltig, azzal a jól ismert kedélyes vigyorával, egyre büdösebbeket csinált a család (Parteieinfamilie) asztalára. Ez pedig ebben a klubban nem viselkedés. Azonkívül az EPP is válaszúton van, és láthatólag nem akar a radikális euroszkeptikus irányba elmozdulni.
A Juncker-plakát nem a probléma volt, hanem a probléma egyik tünete és kiteljesedése, az utolsó csepp a pohárban. Ezért is tette Weber most egyértelművé, hogy nem csupán néhány plakátnak, hanem Orbán egész unióellenes politikájának a lecserélést várja el. Ezt pedig a szerda reggeli ZDF-interjúban tovább erősítette, mondván, „elfogyott az Orbánnal szembeni türelem”. Értsünk már a szavakból: ha egy kompromisszumkereső tárgyalás után ilyen mondatok hangzanak el, az nem sok jót jelent.
A CEU-ügyet visszacsinálni is rendkívül látványos politikai harakiri volna (ha lehetséges lenne egyáltalán), de hátra van még ugye a bocsánatkérés követelménye is, ami aztán nagyon nem Orbán stílusa. Jó, az már bevett stratégiai eszköz, hogy egy politikai szereplő bizonyos helyzetekben kénytelen-kelletlen eszkuzálja magát, és Orbán tett is olyan jelzést, hogy elnézést kérni elvileg nem volna ellenére; azonban a komplett Brüsszel-ellenes kampányért megkövetni az EPP tagpártjait, ez a radikális euroszkeptikus Orbán számára azt jelentené, hogy az egész eddigi politikájának lényegét nyilvánosan megtagadja.
Az MTA megcsonkításának egy lehetséges magyarázata
- Részletek
- Készült: 2019. március 12. kedd, 19:23
- Találatok: 2054
Mi indokolja valójában, hogy a kormány meg akarja csonkítani az MTA-t és el akarja venni tőle a kutatóhálózatát? Ennek a szándéknak a magyarázatára vázolunk fel egy lehetséges értelmezési modellt.
György László, az innovációs minisztérium államtitkára egy tavaly nyári Echo TV-s interjújában így fogalmazta meg a magyar innovációs és kutatási intézményrendszer átalakításának indokát: “Fontos, hogy fókuszáljuk a tudásunkat, hogy ezeket a közvetlen [EU-s] forrásokat le tudjuk hívni.” Azoknak, akik aggódnak a magyar nemzet legrégebb óta fennálló intézménye, az MTA jövőjéért, érdemes átgondolni ezeket a szavakat.
Azt gondolom ugyanis, hogy az MTA átalakításának tényleges indoka nem „az innovációs és kutatási intézményrendszer hatékonyságának növelése”, a felkészülés „a megatrendek által meghatározott kihívásokra”, hogy a „magyar innovációs ökoszisztéma felzárkózzon az európai élmezőnyhöz” és a többi, ahogy azt Palkovics László IT miniszter szokta a maga világos és közérthető stílusában kifejteni, hanem az, amit György László fogalmazott meg egyszerűen, tömören és világosan.
A magyar kormányzat ugyanis felismerte, hogy az új (2021-2027-es) tervezési ciklusban az EU-tól kapható támogatások szerkezete megváltozik és erre kíván már jó előre reagálni.
Az egyszerűség kedvéért vegyük úgy, hogy két támogatási mód/csatorna létezik:
- (1.) közvetlenül a kormányoknak adott pénzek, amelyek elköltéséről később maguk a kormányok döntenek (ilyenek például eddig a kohéziós alapokból kapott pénzek);
- (2.) közvetlenül a támogatott intézményeknek adott pénzek, amelyekről azonban nem a kormányok, hanem az EU adminisztráció maga dönt (ilyen például a H2020-as programok).
Miután az EU észrevéve azt, hogy egyes kormányok egyszerűen „kisajátítják” az EU-s támogatásokat és aztán ezt saját klientúrájuk építésére használják fel, vagy/és a kormányzó elit családtagjainak fizetik ki (ez az úgynevezett cronysim), a jövőben változtatni igyekszik a támogatások kifizetésének szerkezetén. (Az EU e felismerése Magyarország esetében lásd a Sargentini-jelentés mellékletében, az EP Költségvetési Bizottság jelentésében a 3. oldalon. Illetve érdemes megnézni a CRCB által nemrég nyilvánosságra hozott adatokat is.)
Az EU az ilyen tagállami magatartást a jövőben két eszközzel kívánja korlátozni:
- a „conditionality” elv érvényesítésével (a jogállami kritériumokat megsértő tagállamoktól megvonja a támogatást);
- a támogatások súlyának megváltoztatásával: növelni kívánja a jövőben a (2.) támogatási mód súlyát az (1.) támogatási mód rovására.
A magyar kormány felismerve ezeket, az általa el nem hárítható változásokat, igyekszik előre felkészülni. E felkészülés egyik lépése lehet az MTA kutatói hálózatának „átszervezése”, leválasztása az Akadémiáról. A magyar kormány szeme előtt két cél lebeg. Az uniós források lehívási képességének megtartása (tehát a magyar intézmények legyenek képesek legalább olyan arányban lehívni az EU-s pénzeket, mint 2014-2020 között), továbbá az, hogy továbbra is biztosítani tudja a NER klientúra, a haverok kifizetését. Idáig ez utóbbit hibátlanul meg lehetett valósítani, lásd például Orbán Viktor gyerekkori barátja, Mészáros Lőrinc által nyert közbeszerzések volumenét 2016-2018 között.
A jelen helyzetben azonban a magyar kormánynak a következő dilemmával kell szembenéznie. Ahol a „Fidesz közeli” irányítás a domináns (például az olyan NER-kompatibilis intézményeknél, mint a Nemzeti Közszolgálati Egyetem, a Századvég, vagy a Nézőpont Intézet, és a többi), ott a kormány tudja, hogy a humán tőke adott színvonala mellett nagyon kicsi az esélye annak, hogy közvetlenül az EU által lebonyolított, elbírált innovációs és kutatási pályázatokon ezen intézmények nyerjenek. Tehát ezeknél az intézményeknél kicsi az EU források lehívásának képessége. Azon intézményeknél azonban, amelyek jelenleg még autonóm módon, nem NER-kompatibilis módon működnek, és amelyek jóval nagyobb humántőkével bírnak – ilyen az MTA kutatóintézeti hálózata is – ott nagyobb eséllyel pályázhatnak majd EU forrásokra. Ezeknél az intézményeknél tehát nagy az EU források lehívásának képessége. 
Pénzt! Még pénzt!
- Részletek
- Készült: 2019. március 11. hétfő, 20:15
- Találatok: 2022
Kocsis Máté, aki mindenhez is ért, egy nyugdíjas körzeti állatorvos vagy hitoktató magabiztosságával állapította meg, hogy az Európai Unió megbukott. És tudja, ezt is tudja. Fűben is, meg fában is van orvosság, minden más bajra ott van Orbán Viktor és a Mastercard. Más kérdés, hogy Orbán gyógymódjából nem sokan kérnek, ő viszont a butaság, valamint a züllött aljasság bátorságával mondja az ökörségeit, és most épp ez a Csurka kebeléből kikelt alak volt a szája.
Mivelhogy más témájuk ezeknek egyáltalán nincsen, ezzel kelnek, fekszenek, erről álmodnak és ezt forgolódják álmatlanul, migráncsozott, mert mit is csinált volna szerencsétlen ember a Kossuthban, mint pártszócsőben, leánykori nevén rádió. Orbán Viktor pedig úgy tudja épp a világ megváltását, hogy a határvédelmet saját hatáskörbe kell utalni, és minden ország összes Pintérjei majd ezt megoldják, és ez még csak nem is újság. Az sem, hogy úgymond elvonná Brüsszeltől a határvédelmet – is – ez az Orbán.
Viszont az már igen, hogy ekkor a kiadások felét kötelezően ki is fizettetné. Egészen egyszerűen bővítené a migráncsbizniszt, mert emlékezhetünk, hogy visított Orbán, hogy Brüsszel fizesse ki a kerítésének felét, azét a kerítését, amit senki nem kért tőle, és voltaképp semmire nem is jó. Senkit meg nem állít, nincs is kit, csak ilyen láger-feelinget ad az országnak, de az anélkül is megvan, úgyhogy a buzgalom fölösleges. Viszont a kötvénybuli kifutóban, a lóvé meg jó lenne a fiúknak, mert nagy a hiénafalka.
Ha ez a lázár, amit ez a Kocsis fölvázolt, megvalósulna, akkor el lehetne számolni aranyáron a falusi budi nívójú kilátókat, amelyek a drót mellett magaslanak, mint – führerünk szavaival – világra szóló építmény, és más furmányos módját is lehetne találni a lopásnak. A fiúk ebben felettébb leleményesek, csak ne akarnának hülyére venni mindenkit. A Józsikat lehet, de az Uniót, főleg azok után, hogy milyen veje van az embernek, nehéz lesz. Egy Helios-ügy után az ember azért kussolna. Az ember.
De ez is még mindig csak egy aljas bűnbanda, vagy furmányos utcai árus rugdalózása, aki olyan zoknit akar eladni neked, amit megvenni nem akarsz. De jön utánad a rakott szoknyájában, a zoknival szandálos lábával, és tolja az orrod alá, hogy vedd meg a nyüves zokniját. Ez a tempó Orbán tempója, és még csak nem is emiatt kell a népének szégyenkezni miatta – már, akinek van erre energiája még -, hanem más, cuki aljasságok miatt.
Énnekem helyette is ég a pofám, amikor nagy hangon a különféle tolvajlásokat pátoszos köntösbe csomagolják, ezzel próbálva meg a bűnt szentté avatni. Például ez a kerítés, mint a fehér faj védelmezője, az ukrán nyugdíj, mint a nemzet összetartozásának szimbóluma, a vajdasági stadion úgyszintén, és se szeri, se száma a cifra hazugságoknak, amelyek az egyszerű lopást nemzeti érdeknek állítják be. Így még arra is igényt tartanának, hogy az ember aléltan tapsoljon neki, ami nehéz feladat, énnekem meghaladja a véges erőimet .
Már ez is minősített aljasság, az viszont már nem is hab a tortán, hanem szülinapi felfújható ugrálóvár, amikor még azt is az ember képibe tolják, hogy mindezekhez nekik magasztos felhatalmazásuk van. Most épp a CÖF-ös Csizmadia magyarázta ezzel a Juncker-es plakátokat, hogy szinte a mimagyarok követelik azokat, és okként, indokként meg magyarázatként a népszavazást és a nemzeti konzultációt emlegette, mondván, azok során kérte a nemzet a plakátokat a pofájába. Könyörgött érte szinte.
Felhatalmazása van Orbánnak a népétől ezekre a plakátokra, delirálta Csizmadia, újólag bizonyítva, hogy a valósághoz csupán annyi közük van, hogy pofán köpik azt. Emlékeim szerint – de szóljatok, ha rosszul tudom – a népszavazás érvénytelen volt, mint ahogyan a konzultáció is olyan, amilyen. Ember nem tudja a tartalmát, mégis erre hivatkozik ez a Csizmadia, mint felhatalmazás, amiből is tudjuk, hogy itthon vagyunk, Alice-ok a tükör másik oldalán ámulva és tehetetlenül.
Joseph P. Forgas: "Bizonyos értelemben tudati népirtás folyik"
- Részletek
- Készült: 2019. március 10. vasárnap, 11:07
- Találatok: 2126
Menekültek híján a végletekig felszított soviniszta érzelmek és az agresszió előbb-utóbb más csoportok felé fordul. A Fidesz továbbra is hatékonyan használja ki a nemzeti kisebbrendűségi érzést, otromba hazugságokkal, ellenségképgyártással szítja a gyűlöletet, mely ellen a racionális érvek nem használnak – állítja a világhírű szociálpszichológus, Joseph P. Forgas, azaz Forgács József, aki rendszeresen hazalátogat, 2010 óta intenzíven foglalkozik a magyar nemzeti identitás és a politikai pszichológia kérdéseivel is.
2017-ben a Vasárnapi Híreknek adott interjújában megjósolta a Fidesz következő győzelmét, azt mondta: Orbán Viktor a menekülthelyzetre adott válaszával nyeri meg a következő választást. Mit „jósol” az előttünk álló időszakra, változott azóta a kép?
Akkor arra utaltam, hogy a korlátlan és ellenőrizetlen bevándorlással szembeni ellenérzés egy valós reakció egész Európában, és a liberális ellenzéknek a téma feszítő erejét már régen fel kellett volna ismernie. Toleráns, liberális demokráciák, mint Ausztrália is, eljutottak oda, hogy megtagadják a végleges letelepedést a dokumentumok nélkül érkező bevándorlóktól, és talán az EU-nak is ezt kellene tennie. Szembe kell nézni azzal a realitással, hogy az idegen csoportokkal szembeni gyanakvás univerzális emberi tulajdonság, ezt számos szociálpszichológiai kísérlet is bizonyítja. Ennek alapvető evolúciós okai is vannak, hiszen az erős csoportidentifikáció sok tízezer évig adaptációs előnyt jelentett őseinknek. Ezeket a ma már veszélyes hajlamokat egy demokráciában politikai célra kihasználni persze megengedhetetlen. Hatalmas tudati kárt okoz egy nemzetnek, de úgy látszik, a Fideszt a hatalom megtartásán kívül semmi más nem érdekli. Sajnos az ilyen hazug propaganda továbbra is hatásos tud lenni egy korlátokat nem ismerő kormány kezében.
A kormány az európai parlamenti választások előtti kampányt is az általuk kreált összeesküvés-elméletre, a „Soros-tervre”, a menekültek elleni uszításra alapozza. Meddig lehet az emberekkel elhitetni, hogy mindez fontosabb, mint egy valós politikai program, az oktatás vagy éppen az egészségügy problémái?
Külföldről nézve egészen elképesztő, hogy egy felelős európai kormány ilyen otromba hazugságokat terjeszt, méghozzá az adófizetők pénzén. Sajnos azonban a tájékozatlan emberekkel sok mindent el lehet hitetni. A Fidesz támogatói között sok a kevésbé képzett, nyelveket nem beszelő vidéki szavazó, akik elfogadják ezeket a manipulatív üzeneteket, mert kevés fogalmuk van arról, hogy valójában hogyan is működik a modern világ. Magyarországon egyébként is létezik egy mélyen gyökerező és a kudarcos történelemre reagáló nemzeti kisebbrendűségi érzés, melyet könnyen ki lehet aknázni ilyen hamis ellenségkepékkel. A sértettség, az önsajnálat, az áldozatmentalitás és a mások hibáztatása minden kudarcért – melyet több szociálpszichológiai kutatás is kimutatott – termékeny talajt nyújtanak az idegengyűlölő propagandának. Ezzel párhuzamosan létezik egy nagyzoló, pöffeszkedő nacionalista ideológia, mely kompenzálni próbálja a valós önbizalom hiányát. Ezt a „politikai hisztériára” való pszichológiai hajlamot annak idején már Bibó István is részletesen leírta.
Mégis úgy tűnik, ez nem csak magyar sajátosság, sok helyen tapasztaljuk a populista politikusok előretörését.
Szerintem egészen más a magyar és a nyugati populizmus, amelynek sok válfaja van, nem szabad őket egy kalap alá venni. A fejlett nyugati demokráciákban valóban van egy csalódottság a tradicionális politikával szemben, és a választók így fejezik ki elégedetlenségüket. Magyarországon egészen más a helyzet. Itt sohasem volt jól működő liberális demokrácia, az orbáni populizmus inkább azokra a régi, frusztrált nacionalista érzelmekre játszik rá, melyek már a harmincas éveket is jellemezték. A tudatos történelemhamisítás, a kultúrharc, a bizarr turáni elméletek propagálása, a gyakran infantilis magyarkodás, a hungarikumok felszínes kultusza mind ezt a célt szolgálják.
Létezik „recept” az emberek félelmeire építő politika ellen? Hogyan lehetne újratematizálni a közbeszédet?
Sajnos a megtévesztett „igazhívő” Fidesz-szavazók racionális meggyőzése ma már nagyon nehéz feladat lenne. Ha egy felelőtlen kormány egyszer odáig süllyed, hogy hazugságokkal szándékosan gyűlölködést, félelmet és xenofóbiát gerjeszt, ezt az elvakult gondolkodást már nagyon nehéz racionális érvekkel megváltoztatni, mert ezeket felülírja a pozitív csoportidentitásra való igény. 