Megteszi ezt ő, mást sem tesz, épp tegnap is kifejtette, hogy óriási változások szele éri el az országot, de, hogy mi lenne az, azt már nem méltóztatott megosztani a nagyközönséggel. Ebből a szemszögből Nostradamus nyeretlen kétéves hozzá képest.
- Részletek
-
Készült: 2019. május 14. kedd, 21:36
-
Találatok: 1844
Kérem, én tartozom egy vallomással: nem voltam tegnap Washingtonban. Magam sem értem, hogy kerülhettem el az amerikai fővárost, mikor egyébként mindenki odament, szerintem jövő héttől kiviszik odáig a négyes metrót is: ott volt Orbán, Szijjártó, Kumin, Habony, Lánczi, de még Márki-Zay és Kész Zoltán is. Nem fogják elhinni: a Trump és a Pence is ott volt!
Jó, hát nekik könnyű, ők otthon voltak.
Egyáltalán, ott volt mindenki, aki él és mozog, valósággal megszállták a várost a magyarok, szinte lépni sem lehetett tőlük, még jó, hogy a Nemzeti Gárdát nem kellett bevetni a szittya fergeteg ellen, és nagyjából megmaradtak a Smithsonian Museum kincsei is, bár az invázió utáni leltár még tart.
Csak én nem mentem.
Miért?
Ennek több oka is van, és ugyan, távolról sem anyagiak ezek az okok, hiszen mi sem volna számomra egyszerűbb, mint az, hogy ha úri kedvem úgy tartja, akár minden második hétvégémet Washingtonban töltsem, illetve de, anyagiak is: nem csak az a baj, hogy nekem erre nincs pénzem, de az is, hogy aki elment tudósítani a Donald Trumpnál tett Orbán-látogatásra, az kidobta a pénzét az ablakon az utolsó vörös centig. Itt nem volt miről tudósítani és nem volt mit. (
Az egy dolog, hogy ezzel van tele a honi sajtó – az amerikai már jóval kevésbé, a CNN vagy a New York Times nem is említi a hatalmas jelentőségű látogatást a főoldalon. A Washington Postban Anne Applebaum alaposan leszedi a keresztvizet a magyar és amerikai kormányfőkről a jegyzetében, de azért az sem kiemelt helyen jelent meg. Ezzel szemben, mintegy ellensúlyként a jóval kevésbé ismert Washington Times vasárnap elemzést közölt April Foley volt budapesti nagykövet tollából, melyben a szerző bemutatja a magyar kormány iránti rajongás összes szalonképes formáját és néhány szalonképtelent is, de magáról a találkozóról ma reggel csak húsz sort olvashatunk, az már szinte mínuszos hír. Hogy mi a különbség Anne Applebaum és April Foley írása között? Lehetne mondani, hogy ami a Washington Post és a Washington Times között: az első világlap, a második távolról sem az, de én továbbmennék: April Foley csak nagykövet volt, annak akárkit ki lehet nevezni, Anne Applebaumot viszont éles elméje és kiváló stílusa miatt kedveli a világ, ő újságíró, azt bizony még nálunk sem lehet kinevezés útján elérni, hogy valaki írni tudjon. (Ellenben az Origo ékes példája annak, hogyan lehet írástudatlanokat igenis kinevezni sajtómunkásnak).
No, szóval az amerikai sajtóvisszhang nem veri ki a ház oldalát, de mondhatjuk úgy is, hogy az ingerküszöböt sem nagyon érte el – hogyan is érhette volna, mikor most tör ki a gazdasági- és vámháború Kínával, az a hír, nem Orbán vizitje. Ami mellesleg elég rövidre sikerült.
Hogy kicsit magáról a találkozóról is beszéljünk, azt ugye a magyar kormánysajtó szerint egy órásra tervezték, Trump elnök napirendje szerint negyven percesre, de Orbán Viktor talpig úriember volt és megoldotta a kérdést: eleve tizenegy perc késéssel érkezett, ami ugyan Washingtonban nem része a protokollnak, de Trump örvendhetett, mert ennyivel is rövidebb időt kellett együtt töltsenek. Ha mindent összevetek, az jön ki, hogy alig fél órát beszélhettek, ami persze még így is sok, ugyanis nem beszélni ment oda a mi kormányfőnk, hanem aláírni és az jóval kevesebb időbe telik. De a forma kedvééért elálldogálhattak egy darabig együtt, esetleg ittak is valamit, hogy teljen az idő: nem lehet véletlen, hogy a találkozó utáni sajtótájékoztatón nem számoltak be semmiről a tárgyalásokkal kapcsolatban. Hiszen valószínűleg ők ketten nem is tárgyaltak, vagy csak pár szót váltottak.
Mellesleg: az MTI is másképp írta először, de még időben észbe kapott, és kiadott egy helyesbítést:
„Felhívjuk felhasználóink figyelmét, hogy a 22:08 órakor kiadott, Trump: Orbán Viktor jó munkát végez az országa biztonságának megőrzésében című anyagunk 9. bekezdésének 1. mondata helyesen:
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. május 14. kedd, 05:00
-
Találatok: 1981
Kásler minisztertől tegnap óta azt is tudjuk, hogy a Tízparancsolat a szorulás gyógyítása mellett a jogállam fundamentuma is. Látjuk, hogyan működik ez Neriában, hogy jobb se kell, a hitre alapozott korrupciónak párja nincs, a magyarok pedig mindjárt örökéletűek lesznek. Kásler miniszterben a tébolynak egy egész különös szintje lakozik, hogy Orbán rátalált, aki ezt az emberminiszteres hivatalt Balog páter után betöltheti, mutatja kies országunk kitaposott útját a pokolba bele.
Mivelhogy Kásler miniszter egy óvoda alapkőletételénél (ez is), nem kevesebbet állított, mint azt, hogy a Tízparancsolat a legtökéletesebb törvénykönyv, s ezzel párhuzamosan pedig az Európai Bizottság kiadott egy közleményt, miszerint az a kormány, amelynek Kásler miniszter is tagja, hazudik. Ez a klafaság. A valaha volt orvos így került bele a történetbe, így járt, mondhatni, fölhívhatnánk a figyelmét arra tehát, hogy aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók.
Mert Pártunk, kormányunk és a Fidesz összes tagja azt visította egy nappal előtte, hogy az Európai Bizottság megtámadta a mi istentől ihletett babaváró programunkat. Így sugallja a Fidesz a bávatagoknak, hogy Európa és annak minden diabolója most már arra bazírozik, hogy a magyarnak nemhogy rossz legyen, migránsok rabszolgájává váljon, hanem még ki is pusztuljon a nemzet, hogy legyen föld az ebolás, nagyfarkú négereknek betelepülni.
Úgy visítanak a babavárásuk miatt, mint valami fába szorult féreg. Így az Európai Bizottság kénytelen volt kiadni egy közleményt, miszerint éppen a magyar hatóságok kezdeményeztek egyeztetést erről, ők viszont még neki sem láttak foglalkozni vele. A paraszti ész járása szerint, ha nem vették napirendre, meg sem támadhatták. Ilyen apróságok viszont a hergelésre szakosodott – máshoz sem értő – kormányzatot nem érdekelnek egyáltalán, fújják a trombitát meg verik a tamtamot.
“Ne tégy felebarátod ellen hazug tanúbizonyságot!” – Ez Kásler Tízparancsolatának egyik passzusa, ami tiltás magában foglalja azt is, hogy ne hazudj. Ha Kásler szerint a Tízparancsolat a legtökéletesebb törvénykönyv, fölhívnánk a figyelmet arra, hogy törölje ki vele az arschát, mert ezek nemhogy az Istentől eredeztetettet, hanem azt sem tartják be, amit két órával azelőtt ők maguk szavaztak meg. Itt eszméknek, törvényeknek sansza sincs, itt anyagi és erkölcsi szabadrablás van. Morális és kognitív nihil.
Hosszan lehetne sorolni persze, miben hazudnak, illetve, egyszerűbb volna annak elsorolása, miben nem. És nem is ezért gondolkodtam én el ezen az egészen, mert újdonság ebben nincs, érdekesség se nagyon. Viszont az állhatatosság, ami megmutatkozott a babavárós visításban, és a valóság dafke pofán köpése az egy kicsit nóvum azért, mert nézzük ezek után órára és percre is lebontva az események láncolatát. Legyünk Sherlockok pepita kalapban.
Az MTI – bizonyára vért hugyozva – erőt vett magán, és 10.18-kor kiadta az Európai Bizottság közleményét, hogy kormányunk hazudik.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. május 12. vasárnap, 16:55
-
Találatok: 2428
Ma már elképzelni is nehéz, hogy amikor hazánkat 1999-ben felvették a NATO-ba, Szlovákiát még kihagyták a bővítésből a Meciar-kormány antidemokratikus jellege miatt. A kilencvenes években Magyarország a rendszerváltó országok mintagyerekének számított, a frissen önállóvá vált Szlovákiát viszont a kormányzati szintű nacionalizmus, a korrupció és a gazdasági elmaradottság jellemezte. Szívszorító belegondolni abba, hogy mára mennyire megváltozott ez a helyzet a mi rovásunkra.
A nemzetközi statisztikák száraz nyelvén az egy főre jutó bruttó hazai termék, a GDP Szlovákiában húsz százalékkal magasabb, mint Magyarországon. Északi szomszédaink átlagosan egy évvel tovább élnek, mint mi. Szlovákiában, ha szerény mértékben is, de évről évre növekszik az ország lakossága, míg nálunk megállíthatatlanul csökken. A londoni Economist Intelligence Unit úgynevezett demokráciaindexén Szlovákia a 44., Magyarország pedig az 57.
Ugyancsak elkeserítő számunkra a sajtószabadság helyzetének összevetése a Riporterek Határok Nélkül legutóbbi felmérése alapján. Északi szomszédunk a 35., míg Magyarország a szégyenletes 87. helyet kapta. Vagyis Szlovákia nagyjából az Egyesült Királyság, hazánk pedig nagyjából Sierra Leone szintjén áll. Ez utóbbi felmérést cáfolandó a Fidesz-média arra hivatkozott, hogy Szlovákiában tavaly meggyilkolták Jan Kuciak tényfeltáró újságírót, Magyarországon viszont egyetlen újságírót sem öltek meg a hivatásának gyakorlása miatt. Ez szerencsére igaz. De a Kuciak-gyilkosság több szempontból is fordulópontot jelentett a szlovák demokrácia megerősödésében.
Először is Jan Kuciak kitartóan és olyan mélységben tárta fel a hazai és nemzetközi maffia, valamint egyes kormányzati körök bűnös összefonódását, amelyre a magyar oknyomozó újságírásban nemigen van példa. És amikor a menyasszonyával együtt brutálisan meggyilkolták, akkor a gaztett földrengésszerű változásokat hozott a szlovák politikai életben. Bár a sokáig „teflonpolitikusként”, leválthatatlan vezetőként ismert Robert Fico minisztelnök személyes felelősségét senki sem bizonyította be, a közhangulat nyomására le kellett mondania. Egy demokratikus országban ugyanis a miniszterelnököt felelősség terheli azért, ami az országában és az általa vezetett kormánypárt környékén történik. Az egész Szlovákiát megrázó tüntetéseknek és Fico lemondásának is része volt abban, hogy új politikai erő jelent meg a porondon, és fiatal, rokonszenves vezetőjét, Zuzana Čaputovát egy évvel később meg is választották az ország első női köztársasági elnökének.
Nyilván csak hosszabb elemzés tudná feltárni, hogy az elmúlt húsz esztendőben miért előzte meg Szlovákia mind gazdaságilag, mind a demokratikus intézményeket tekintve hazánkat. Feltehetően belejátszott ebbe a frissen megszerzett függetlenség kiváltotta bizonyítási kényszer. De a politikai rendszert tekintve bizonyosan része van ebben a mienknél demokratikusabb választási rendszernek is. A parlamenti választás teljesen arányos, az egész ország egyetlen körzetnek számít, és csak pártlistára lehet szavazni. A pártlistán belül azonban a szavazó megváltoztathatja a sorrendet, és a pártvezetés által hátrébb sorolt jelöltet juttathatja be a parlamentbe. Olykor eredményesen.
Ezt a preferenciális szavazási módot használják az EP-választásokon is. 2004-ben a fizikusként is kiváló, azóta elhunyt Duka-Zólyomi Árpádot a választók a Magyar Közösség Pártja listáján a Fidesz-hű Berényi József elé sorolták, és így bejuthatott az Európai Parlamentbe.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. május 12. vasárnap, 00:15
-
Találatok: 2070
Volt olyan műsora a Hír Tv-nek, amelyet úgy nagyjából a lehetséges nézők egy százaléka bámult, s mindezt már az Echo megszűnése után, amely aktus elsősorban arra irányult, hogy ne aprózzák el az erőforrásokat, és koncentrálják a nézőközönséget is. Sikerült. Előtte még a milliárdokkal kistafírozott Echo hozott olyan mutatót is, miszerint a Föld nevű bolygó összes magyarja közül mindösszesen ötezren voltak kíváncsiak rá, és nincs sokkal jobb helyzetben az M1 sem, ám mégis zavartalanul folyik belőle a takony.
Amióta Mészáros einstandolta a megyei lapokat, meredeken zuhan az előfizetők száma, az országos terjesztésűek, mint a Magyar Nemzet, meg a többi, alig mérhető olvasottsággal rendelkeznek. Logikus lenne tehát, hogy a magamfajta ilyenkor örömökben törjön ki, és mégsem teszem. Azok az orgánumok ugyanis, amelyeknek van még valami köze a valósághoz, nem profitálnak ebből, nem ugrott meg a nézettségük és olvasottságuk, ezeket is csak a megszokott törzsközönség fogyasztja, a társadalom jelentős része tehát kiesik a világból, köze sincs a valósághoz.
Következésképp rengeteg honfitársunknak halovány fingja nincs a körülötte történő dolgokról, így egy múlt, jelen és jövő nélküli bambaságba süllyed, a Fidesz pedig tarol. Ezért nem lehet felhőtlenül örömködni afölött, hogy a lakájmédiát a többség le sem szarja, mert ugyanez a többség a másfajtát sem fogyasztja, sorsunk így teljesedik be tehát. Viszont mindennek ellenére egyszer ennek is vége lesz. Valamikor. Nem tudni hogyan, nem sejteni hány év múlva, de vége lesz, és akkor következik be az iszony, ha meglátjuk, hová jutottunk. J. A. homokos, füves, vizes síkja maga lesz a mennyország ahhoz képest.
Mindenféle televíziók, rádiók és újságok, amelyek léte ma egy dologtól, mégpedig a kormányzati csöcstől függ, villámgyorsan mennek tönkre, zárnak be, és eresztik az utcára az írástudatlan “újságírókat”. Ők majd visítanak a médiaterror és a politikai tisztogatás miatt, holott csak az alanyt és az állítmányt nem tudják egyeztetni, műfajokról pedig fingjuk nincs. Mert Kiss Pisti 5b osztályos tanuló nívóján állanak a szerencsétlenek (ha talán), és az életet nem lehet copyzva ábrázolni. A piaci viszonyok elvégzik majd azt, amit a forradalom nem tud, de, ami ennél is tragikusabb, olvasókat is nevelni kell újra.
Iszonyatos lesz, újjá kell építeni az országot, és nemzedékek mennek majd rá. Vegyük csak a stadionokat, amelyek nyakló nélkül épülnek voltaképp fantom csapatok és fantom nézők számára. Szombathelyen már százmilliókat kell pumpálni a stadion fenntartásába, olyan helyeken pedig, mint Felcsút, Kisvárda, Mezőkövesd, ahol Orbán kegyéből Orbán kegyenceinek van futball csapatuk és stadionjuk, a központi csöcs nélkül ezek megszűnnek, a stadionok a’la Ceasusescu lerohadnak, és fölveri őket a gaz. Nem lesz ez öröm, de így lesz, ha pukkan a lufi.
És még tovább menve, a Mészáros és Mészáros cégek, amelyek polipként hálózzák már be az országot, szintén e nélkül a csöcs nélkül, közbeszerzések híján mennek tönkre, ontják magukból a munkanélkülieket, mert a mai gazdasági álomvilág nem tartható a végtelenségig. És még továbbá, az uniós csöcs elapadása és a multik érdekének megszűnése után az egész magyar gazdaság szükségszerűen omlik össze, és a ma még ellenzéknek – már nem baloldalnak – marad a szokásos feladat, eltakarítani a romokat és újjáépíteni az országot.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. május 10. péntek, 21:21
-
Találatok: 2750
Már történelmi hagyomány, hogy kívülről várjuk a segítséget, aminek mindig nagy ára volt és lesz – figyelmeztetett Róna Péter, az Oxfordban élő közgazdász.
Óriási lehetőséget láttunk a 2004. május 1-jei uniós csatlakozásban. Milyen állapotban volt akkor a magyar gazdaság?
Már lejtmenetben volt. Az okok több mint száz évre nyúlnak vissza. A rendszerváltás után a magyar kormányok egy olyan gazdasági paradigmát követtek, amelynek a gyökerei legalább az 1867-es kiegyezéstől eredeztethetők. Ennek lényege, hogy hozzuk be a külföldi tőkét és az majd megteremti azokat a kapacitásokat, amelyek segítségével egyebek mellett a magyar export is fellendülhet, és ebből megélhetünk. Ezzel a hagyománnyal Magyarország más utat választott, mint a régió országai.
Mi jellemezte, jellemzi a „magyar utat"?
A lengyelek például nagyon határozottan védték a mezőgazdasági feldolgozó iparukat, s a csatlakozási tárgyalások alatt jelentős kedvezményeket harcoltak ki. A csehek úgy engedték be a külföldi tőkét, hogy az nagy részben a hazai beszállítói hálózatra építsen és nem áldozták fel a cseh gépipart a német autóipar oltárán. Szlovákia a cseh és magyar gyakorlat között lavírozott.
Sokan a magyar nagytőkések és a tőke hiányával magyarázzák, hogy nemigen volt más választásunk. Lett volna?
A cseh, vagy a szlovák tőkeellátottság sem volt jobb, mint a magyar, mégis sikeresebben oldották meg a csatlakozás jelentette feladványt. Szerintem nem a túlhangsúlyozott tőkeellátottság volt az alapvető gond már a rendszerváltást követően sem, hanem a képességek megőrzése. Magyarországnak volt például egy nemzetközi szinten is elismert szakmai teljesítményt nyújtó vízügyi kutató intézete, a VITUKI. A privatizáció során ezt az intézetet az ezredforduló utáni időszakban szétverték. Akkor sikerült „megszabadulni” egy évszázadokon át felhalmozott szellemi tőkétől, amikor a víz az egyik legfontosabb világgazdasági és politikai tényezővé vált. Ma Magyarország lehetne a térség egyik vezető vízgazdálkodási innovációs nagyhatalma. Nem ez történt és ez nem egyedi példa.
A külföldi tőke mégis csak hozott fellendülést a hazai gazdaságban. Ez nem jelentett kárpótlást a veszteségekért?
Kétségtelen, hogy a külföldi tőke beáramlása fellendülést hozott, de ez a hazai ipar, mezőgazdaság és szolgáltatás elsorvasztásával járt együtt, és ez minden eddigi kormány felelőssége. Érdemes megjegyezni, hogy a magyar GDP hozzáadott értékének 52 százalékát a nemzetközi nagyvállalatok állítják elő. Tegyük hozzá, hogy a foglalkoztatottak kevesebb, mint 15 százalékával.
Az Orbán-rezsim viszont a hazai vállalkozások támogatását ígérte, és azt is, hogy megvédi őket a nemzetközi cégek nyomásától. Ebből mi valósult meg?
A hazafias szövegek ellenére, ez a kormányzat sokkal inkább kiszolgálja a nemzetközi tőkét, mint szocialista elődei. Az elmúlt évek látványos GDP növekedése szinte kizárólag a külföldi tőke és az uniós forrásokból származik. A magyar gazdaság alacsony hozzáadott értéket termel, s emiatt is hozzájárulása a GDP-hez elhanyagolható. Ne feledjük, hogy az elmúlt 15 évben az uniós támogatások nagyságrendje átlagosan a bruttó hazai termék 3 százalékának felelt meg. Ez összességében mintegy 25 ezermilliárd forintot tehet ki. Az összes külföldi tőkebefektetések pedig még ezt is meghaladják.
Hogyan használtuk föl ezt az irdatlan összeget?
Jelentős részét visszaadtuk a multiknak adókedvezmény és támogatások formájában. Ebben szintén az Orbán kormányok jártak, járnak az élen. A tavalyi számok alapján látszik, hogy több nemzetközi óriás 3-3,5 évre előre megkapta a munkabérekre fordított összeget, vagyis ingyen van neki erre az időre a munkaerő. Emellett a régiós versenytársakhoz képest sokkal többet fordítottunk infrastrukturális beruházásokra.
Politikusok, közgazdászok ideológiai hovatartozásra való tekintet nélkül a gazdaság bővülését várták ettől. Tévedtek volna?
Az autópályák közelében valóban élénkültek a beruházások, de már a távolabbi térségek nem sokat profitáltak ebből.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. május 09. csütörtök, 22:34
-
Találatok: 1962
Kovács Zoltán birodalmi levelező ezúttal a CNN-t oktatta ki, ordította le a fejét – ha élhetünk zavaros képes beszéddel -, mert bántotta a mi kedves vezetőnket. Pedig még csak nem is saját kútfőből hajtotta el a jó édesanyjába ez a CNN Orbán Viktor Mihályt, hanem a közvélekedést foglalta össze egy megengedő mellékmondatban, mondván: “egyesek már de facto diktátornak” nevezik. Nevezik őt sokkal cifrábban is egyesek, s ha a zamatos kifejezéseket idézte volna a CNN, a birodalmi levelező akkor sem szólhatott volna egy árva mukkot sem.
Idézhette volna a hírtelevízió – nem ilyen miénk fajta, gajdicsos-bayeros, hanem komolyabb picikét – azt is, hogy nem egyesek, hanem egy egész ország nem de facto, hanem nagyon határozottan nevezik a köpcöst O1G-nek. Ez is hír ugyanis, a valóság egy csalfa szelete, tehát van, míg Kovács Zoltán ábrándjai csak az ő fejében léteznek homályosan. Hogy a CNN-nek igaza is lehet, arra Gábor György, filozófus-vallástudós hívta fel a figyelmet, felidézve Iványi Gábor és egyháza kálváriáját. Mint ismeretes, a Magyarországi Evangélikus Testvérközösségtől Pártunk megvonta az egyházi státust.
Gábor György ezt írja:
“Évek óta tart a vita arról, hogy az Orbán-rendszer diktatúra-e, avagy nem. Most akkor adjunk hálát Orbán Viktornak, aki maga válaszolt a fenti dilemmára, egyértelmű beismerő vallomást téve saját hatalmáról. Hatalomfelfogásának ars poeticáját osztotta meg mindannyiunkkal, midőn egy Iványi Gábort érintő kérdésre az alábbi választ adta: „Jól ismerem Iványit, két gyermekemet is ő keresztelte meg. De volt a parlamentnek egy döntése, amely miatt lefasisztázott. Ezt nem tudom megbocsátani neki.” – Vagyis, ha Orbán Viktor megharagszik valakire – s teljesen mindegy, hogy miért, s teljesen mindegy, hogy jogosan, avagy minden alap nélkül – a törvényeket ennek megfelelően hozatja meg az őt maradéktalanul kiszolgáló hatalmi többséggel. Ha tehát Orbán megharagszik valakire, akkor minden további nélkül megfosztja őt és annak közösségét az állampolgári jogok valamelyikétől, ahogy ezt Iványi Gáborral és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség valamennyi hívőjével megtette, s ahogy azóta is fütyül minden bírósági határozatra, eljárásra vagy ítéletre. Ez virtigli diktátori tempó, ez maga a par excellence diktatúra. A beismerő vallomásért special thanks to Orbán Viktor!”
Pont. Mint láthatjuk, így néz ki, ha világosan, a logika és a tiszta gondolkodás szabályainak megfelelve soroljuk be a Brehmünkbe Orbán Viktor Mihályt. Ilyenekre gondolt a CNN, amikor azt mondta, “egyesek de facto már diktátornak” nevezik. Ezzel vitatkozni nincs mit, viszont arra is kíváncsiak volnánk, mit szólna a Soros növendék Kovács Zoltán, ha Iványi véleményét idézte volna a CNN, miszerint a kedves vezető fasiszta volna. Ekkor sem szólhatna egy árva sóhajtást sem a birodalmi levelező, mert a NER számos eleme megfelel a fasizmus korrekt kívánalmainak.
Sőt, Orbán Viktor Mihály a virtigli fasisztasága mellett náci vonásokat is hordoz, életterekről ábrándozik és fajokról, mint tegnap is Kolozsváron. Egészen elképesztő és összefüggéstelen dolgokat beszélt megint össze-vissza (kezd teljesen szétcsúszni a manus), de arra gondosan ügyelt, hogy a magyart fajként határozza meg már nem először. Ezért őt a CNN után szabadon nevezhetnénk de facto diktátornak, fasisztának és nácinak is, és ebbéli állításunkat alátámasztja, hogy milyen alakokkal cimborál mostanában, hogy kikhez dörgölőzik.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. május 08. szerda, 22:21
-
Találatok: 3953
Orbán, attól tartok, teljesen elveszítette a kapcsolatot a való világgal. Korábban is voltak téveszméi. Pl. azt képzelte, hogy ő Magyarország, no meg a magyar emberek, de ez eltörpül a mellett, hogy manapság jóformán Istennek képzeli magát, de legalábbis, fárosznak, követendő fénynek Európa sötét és viharos tengerén.
Megnyilatkozott Bernard-Henri Lévynek, igét hirdetett és prófétaként szólott. Alant következnek zavaros, olykor ellentmondásos, de ellentmondást amúgy nem tűrő szavai, amelyek a HVG-ben jelentek meg május 7-én.
Az illiberalizmusról:
„A liberalizmus szülte a politikai korrektséget. Vagyis a totalitarizmus egy formáját, így ez a demokrácia ellentéte. Ezért gondolom azt, hogy az illiberalizmus helyreállítja az igazi szabadságot, az igazi demokráciát.” Aha. Ezek szerint, ha valami politikailag korrekt, akkor az, biza, totalitarizmushoz vezet. Az illiberalizmus – ami amúgy egy értelmezhetetlen kifejezés – az igazi demokrácia jele. Nos, ebből az egészből egy igaz: az illiberalizmus politikailag nem korrekt.
Iványi Gáborról:
„Jól ismerem Iványit, két gyerekemet is ő keresztelte meg. De volt a parlamentnek egy döntése, amely miatt lefasisztázott. Ezt nem tudom megbocsátani neki.”
Nos, ez az állítása tényszerűen nem igaz. Iványi, amennyiben egy parlamenti döntést kritizált volna, korántsem szólhatott személyesen Orbánról, mivel Orbán nem egyenlő a parlamenttel, a parlament – mivel nem egységes – úgy en bloc nem lehet fasiszta, ráadásul Orbán minden vélemény szerint inkább autokrata és parlamenti többsége is „csak” fasisztoid. Persze, az se öröm.
Az Orbán–Macron-harcról
„Jó személyes kapcsolatom van vele. Csak azt gondolom, hogy túlságosan intellektuális ahhoz, hogy ezt a mesterséget űzze.” Értitek: ha nem hülye, már alkalmatlan a – mire is? Egy ország vezetése mesterség?. Mondjuk, hóhérnak lenni az, de miniszterelnöknek…
Marine Le Penről:
„Semmilyen kapcsolatom nincs vele. (…) Mert Laurent Wauquiez (a francia néppárti Republikánus Párt elnöke – a szerk.) Figyelmeztetett, hogy ezt nem tehetem meg. (…) Semmi esetre nem fogok vele szövetkezni, mert nincs hatalom a kezében. (…) Ha egy felelős politikus nincs a hatalomban, azt mond, amit csak akar, nincsenek korlátai. Nem akarok ebbe belekeveredni.”
Ami azt illeti, Orbán is azt mond, amit akar, mi több, azt is csinál, amit akar, no meg neki sincsenek korlátai, mi több, gátlásai sem.
Matteo Salviniról:
„Egy nagy ország élén áll. Az európaiak megbüntethetnek egy olyan kis országot, mint Magyarország, de ezt nem merik megtenni egy 60 milliósnál is nagyobb állammal, mint Olaszország. És van egy kiállása. Kiáll a migránsokkal szemben, tartja a frontot.”
Április végén – amint arról a G7 is beszámolt – a magyar kormány benyújtotta az EU-nak a 2019-23-ra vonatkozó konvergencia programját. Ez egy igen ambiciózus, mondhatni rendkívül optimistának tűnő program*, ami azért problematikus, mert azt a látszatot kelti, hogy már sikerült megteremteni a tartósan gyors magyar növekedés gazdaságpolitikai előfeltételeit. Holott ennek még a koncepcionális előfeltételei is nagyon kérdésesek.
“A nyugat-európai elitnek kell egy ellenségkép, amelytől meg lehet menteni Európát, és sokan úgy gondolják, hogy ez a magyar nemzetállam, ami részben nevetséges, részben pedig szomorú, hiszen éppen arról terelik el a figyelmet, amit ők rosszul csinálnak.” – Ezt a szépet Balog páter mondta egy pódiumbeszélgetésen, amelyet az erős vezető mítoszáról tartottak a Körber Alapítvány szervezésében. Szóval ezt mondta, és nem tette hozzá, bazinga, ami kifejezés Sheldon óta azt takarja, hogy ami előtte elhangzott, viccnek minősül.