Emberek! Emberek! (És ezt tessenek nyílt, á-ba hajló első e-vel, a másik kettőt pedig már majdnem é-vé zárulva elképzelni. Megvan? Köszönöm.) Micsoda egy nap lesz április ötödikén, mekkora egy történés, hogy beleremegnek a bércek és a rengeteg erdők zengik dicséretét.
Szóval ötödikén a Fidesz a Bálnában bemutatja az európai parlamenti választásra készülő programját, és felszólamlik ott maga Orbán Viktor, valamint tölteléknek a Szijjártó-Trócsányi-Szájer trió, és ezek így együtt megéneklik a párt céljait, meg a kihívásokat. Mennyit lehet majd ott tapsolni, nevetni, göcögni, és a végén nótázni is talán, mert a szoftver már lefagyásra kész, meg az ukránok is ott toporognak a határon.
Mit mondhatnak vajon a bávatag népeknek ezek négyen, egy izgalomban fetrengek már csak. Hogyan celebrálódik a szeánsz, megtestesül az ige, vagy elhangzik a Magasztos szózata, fülbe súgják a törvényt akárha Allah, megvilágosodnak a gyaloghuszárok, vagy sámándobbal püfölik a fejükbe, annyi módja van a győzelemnek permanensen.
Ám az a kérdés, miért kell négy ember annak elmondásához, hogy “folytatjuk”, mert több nem szokott lenni, és erre szokták a népek nagy sóhajokkal elkiáltani azt mind, hogy hurrá. Csak ezt mondja mind az összes. Ez a misztikus folytatás pedig nem takar egyebet, mint a szabad rablás logisztikáját, rekatolizációt és misszionárius tevékenységet, ezzel együtt pedig az ország erkölcsi és intellektuális lezüllesztését a saját, föld alatti nívójukra.
Ebben az összegzésben ragadható meg a Fidesz-kormányzás eszenciája, ezt folytatják, ha folytatják, csak mindezt most uniós zacskóba kell csomagolni, és a tapírok fülébe dalolni. És ezt is látom csuklyás szemeimmel, hogy kereszténység, nemzetállam, migráció, Brüsszel, birodalom, megvédjük, nem hagyjuk. Ez így elég soványka, egészen sajnálatos módon azonban mégis éppen elég, ha hangosan ordítják.
Viszont ez emberben ilyen kétségek gyúlnak, hogy mit keres a bűnös Európában egy olyan galeri, amelyik ennyire rosszul érzi magát benne. Jó, tudjuk, ez a csöcs, amit szívnak, de, hogy a böszme Európa miért tűri immár évtizede egy olyan csürhe játékait, amelynek már a léte is eleven tagadása minden értéknek, amelyre az Unió épül, hogy ezek szóval, tettel és hallgatással csak bomlasztják, fellazítják meg rombolják, és mégis ott lehetnek, ez a világ – s benne az annak halálát végül is elhozó – politika nagy és kiismerhetetlen rejtélye.
És most, hogy elmeséltem az életemet, összegezzük, hogy április ötödikén a Fidesz az európai uniós választások kapcsán, mint program, azt fogja meghirdetni, hogy harcol az Európai Unió ellen, hangozzék ez bármilyen ellentmondásosan is. Ezt folytatják.
Bizonyára érdekes dolgok következnek majd. Erre utal, hogy Orbán Viktor Mihály jó előre kijelentette, a választások után nagy kegyesen felülvizsgálja a Néppárthoz való viszonyát, ami azt jelenti, a lehető legkisebb veszteséggel óhajt kikeveredni a slamasztikából, amiben tulajdonképpen van. A győzteshez óhajt dörgölőzni a lelkem, amikor már minden eldőlt. Ha a Néppártban remél több koncot, oda, ha a fasisztáknál, akkor oda, csak ez utóbbi esetben még ideológiát is gyárt hozzá, hogy a Néppárt már az ő – nem meglévő – értékei ellen való.
Pofára akkor eshet, ha a Néppárt újra a legnagyobb frakció lesz, viszont egyben azt is mondják a mi felcsúti Ramszeszünknek, hogy pá, kis aranyom, pá. Akkor mehet malmozni a barnainges cimboráihoz, vagy Moszkvába. Ez lenne a rosszabb, de sajátságos módon tán mégis jobb kimenetel.
Egészen a mai napig nem értettem milyen a magyar néplélek. Nem értettem, hogyan lehet ennyire gyűlölni azt a menekültet, akit a legtöbbje soha nem látott és vélhetően nem is fog látni. A mai napon megnéztem néhány Mr. Bean epizódott. Bean a kisember, akinek soha semmi nem sikerül. Nincs nője. Szar helyen lakik, hiszen az ablaka előtt megy el a metró. Munkája is borzasztó. Legjobb barátja a gyerekkori játékmackója. Mr. Bean autója egy Mini Morris.
Mini tervezésénél ez volt a célkitűzés, hogy legyen egy teljesen belföldi gyártású, kis fogyasztású, gazdaságosan üzemeltethető, alacsony karbantartásigényű, a széles néprétegek által is elérhető árú kisautóra. A leírásból ugye mindenkinek lejön, hogy a Minik társadalmi megítélése nem volt magas. De volt egy olyan brit autó, ami még a Mininél is kényelmetlenebb, kisebb, gázabb volt. Ez a Reliant Robin. Mindössze három kerekű, műanyagkarosszériás, nemhiába csúfolták a brit autóskultúrában műanyag disznónak.
Mr. Bean ennek a gépnek a sofőrjén tölti ki az összes frusztrációját. Mert végre van egy olyan autó, ami még az ő autójánál is nagyobb förmedvény. Amit nem is tartanak autónak, csak motoros triciklinek, amit akár motoros jogsival is lehet vezetni. Ezt az autót üldözi, borítja fel, foglalja el előle a parkolót, vagy éppen tolja ki a parkolóból azért, hogy beálljon a helyére. Ezen az autón (illetve sofőrjén) éli ki az összes kisebbségi érzését, ami benne van a nyomorult élete miatt.
Vonulnak a népek a "Boldog gyűlésre", részlet a videóból - videót lásd alább!
Úgy vélem a magyar néplélekben is ilyen. Tény, hogy a leginkább gyűlölködve rettegők azok, akik a legnyomorúságos megyék, városok, falvak lakói. Nézd meg az Index videóját, ami Kunszentmártonban készült!
Szíven ütött, mikor a nő azt mondja, hogy ebben a városban nincs semmire lehetőség, ezért a fiataloknak az a szórakozás, hogy isznak.
És az orbáni politikával ezek az emberek kaptak valamit. Egy olyan népcsoportot, akik még náluk is szánalmasabban élnek. Akiknek még hazájuk sincs. Ezeket az embereket nyugodtan lehet gyűlölni – sőt a kormány még benzint locsol a tűzre – mert olyan sincs, aki kiálljon mellettük.
Hát nem Bean-nek vagyunk mindannyian? Felborítjuk azt a szerencsétlent, aki nem áll biztosan a lábán, mert nincs ki a négy kereke. Verbálisan boldogan taposunk azok nyakán, akiknek még nálunk is rosszabb a sorsuk. Mindezt azért, hogy végre valakinek érezzük magunkat. Hogy levezessük azt a kisebbségi érzést, ami bennünk van azért, mert nem tanultunk tovább, nincs pénzünk elhagyni a falu határát, de talán már igényünk sincs rá.
Hányingertől ölelt boldogsággal tapasztalhattuk meg tegnap, hogy a kis tökös utcai harcosunk (úgymint OVM) hazatért, és újólag szólott az övéihez az éteren át: “Meg kell mutatni a brüsszelieknek, hogy Magyarországon az történik, amit a magyar emberek akarnak, és nem Brüsszelben fogják mindenfajta, éppen balra húzó és tolódó pártok meg Soros György-féle “ilyen civil szervezetek” irodáiban eldönteni, mi történik Magyarországon és Európában.”
Ezt hozta nekik az iszapból megint. Ha mókás kedvemben volnék, akkor egy jó pszichiáter gondosságával, egyben az AE Bizottság tánczenekar kis színesével állítanám fel a lehangoló diagnózist, miszerint ennek “dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ”. Ámde se nem tánczenekar nem vagyok, tudós doktor meg pláne nem, így a szomszéd Józsi köznapi bizonyosságával állapítom meg csupán egészen egyszerűen, ámde plasztikusan, hogy hülye ez.
A helyzet viszont ennél sokkal tragikusabb, mert ez nem szimpla degeneráltság, hanem gonoszság a köbön, cipollai játék a hívők egybites lelkével, valamint a néppárti vizsgáló bizottság ítéletével is. Olybá tűnik ugyanis, ez az eszement tényleg ráhajtott arra, hogy kihajítsák őt és a tetves pártját a csoportosulásból, s akkor mondhatja majd, hogy őt itt nem látják szívesen egyáltalán, és az országot, s benne veled, nyájas olvasó, és mind a sok emberekkel kivonja az Unió fennhatósága alól, mert az zavarja őt a kisded játékaiban.
Van az őrültségbe ojtott diktátori egyedfejlődésnek egy szakasza, amikor már a külvilág, párt, ország, emberek egyáltalán nem számítanak, csupán a félrecsúszott eszmék és az egyéni ambíció, amely küldetésessé válik. Hitler ezer éves birodalmat akart építeni az ő árjáinak, ez a mi zsebcézárunk keresztény vesztőhellyé formálná az országot, ha akarják azt a benne lakók, ha nem. Ez az agymacskája, amivel megdögöleszti az országot minden akadályok ellenére, felettébb kitartóan és biztosan.
Az elfuserált piktor is eljutott oda, hogyha az ő népe nem érti a nagyságát meg a céljait, akkor méltatlan az életre, és fölégette az egész országot. Ehhez neki tizenkét évre volt szüksége, a mi pokolra szállásunkból is eltelt már kilenc, és a magam részéről döbbenettel vegyes érdeklődéssel figyelem, itt is lesz-e apokalipszis, és olybá tűnik, hogy igen. Voltaképp a huszonnegyedik órában vagyunk a teljes összeomlás előtt, mert az uniós választások után itt kő kövön nem marad.
Függetlenül az eredménytől. Nem kell nagy jóstehetség ennek megállapításához, elég csak a tegnapi lázár egy másik sziporkájára figyelmezni, miszerint: “Mi nem vagyunk hajlandóak azt csinálni, amit Brüsszel diktál, ha az a magyaroknak nem jó”. S hogy mi a jó a mimagyaroknak, azt tudvalévőleg ő dönti el egymaga, kreálva hozzá leveles konzultációt és diadalittas győzelmi jelentéseket a gazdaságról, oktatásról vagy az élet bármely területéről, és ennek a fele sem tréfa.
“Nekünk itt két lábbal kell állnunk a földön, a nemzeti érdekekből kell kiindulni. A brüsszeli bürokraták nem mondhatják meg nekünk, hogy mit csináljunk, mi mondjuk meg nekik, hogy mit kell tenniük.” – Mondta még az eszement Goebbelsre hajazva, s kiegészítve mindezt azzal, arról is tudósította a híveket, az uniós választások után felülvizsgálja a Néppárttal való kapcsolatát. Így arra is rá kell jönnünk, mindegy mi lesz, milyen eredmény születik, abból ő győztesnek hozza ki magát, ha az ország belegebed, akkor is.
A tegnapi kappanhangú ordításból az is kiderült, a nagy, európai vezetőről szőtt omló álmait úgy-ahogy eltemette, cserébe viszont a hazai szemétdombjához még jobban ragaszkodik majd, ha az ország emiatt el is veszik. Ezt nem győzöm elégszer mondani, midőn már most is útban vagyunk az orosz medve gyilkos barlangjába, vagy pediglen akármilyen türk sivatagba. S mivelhogy azt is jól tudjuk, választáson a manus nem leváltható, mindenki készítse a traktort vagy a fűnyírót, eltorlaszolni a hidakat.
Igen, ha úgy tetszik, polgári engedetlenségről meg országos sztrájkról beszélek, mert a két órás figyelmeztetések vagy az elszigetelt akciók teljességgel haszontalanok. Ezt az összes proletár meggondolásába ajánlom azzal a biztos tudattal, hogy semmi nem lesz belőle, de mégis elringatva a lelkiismeretemet, hogy én szóltam, vagy indián módra, hogy uff, én beszéltem. És végezetül, ha van még olyan a fideszesek közt, akiben mindezek után a lelkiismeret néhány kis cafatja esetleg fellelhető, gondolkodjanak el ezen, és tegyenek ők is belátásuk szerint.
Ha én fideszes lennék, akkor épp bamba-tanácstalanul néznék ki fejem bugyraiból, hogy akkor most mi van? Most mi van? Hogy istenem-mindenem itt hagyott magamra, mert felfüggesztette magát, míg én szívem szerint mást akartam volna. Maradni, menekülni akár, viszont engem meg nem kérdezett, rám kíváncsi nem volt egyáltalán, hogy tehát úgy ment el, hogy itt hagyott magamra. Egyoldalú ez a szerelem nagyon, állapítanám meg, ha fideszes lennék – de hála Isten nem vagyok -, és pityeregnék, zsepit kérnék szipogva. És sóhajtoznék, mi lesz velünk nagymama. Viszont.
Mert ha én fideszes lennék, akkor úgy lennék vele, hogyan is érhetnék fel én ahhoz, hogy egyáltalán valamibe bele is szóljak. Nem vagyok én ahhoz szokva, hogy gondolkodjak a világ folyásán. Ha nekem azt mondják, Soros, akkor én százszor visszhangzom, mint a bércek: Soros, mindent visszhangozok én, mondják sárga, mondom én, másnap piros, látom én. Elgondolkoznék azért csöppet, ha fideszes lennék azon, hogy van olyan, miszerint párt-alapszabály, vagy hogy nevezik, meg pártdemokrácia, és én ezen nevetnék akkor is, ha cserepes a szám, úgy kacagnék.
Ha én fideszes lennék, kicsit elmerengenék azon, mivégre vagyok én a világon, és nem találnám a választ se itt, se Fokföldön se Ázsiában. Mert eszembe jutna, mi lett velem megbeszélve egyáltalán működésem során? Kérdezték, hogy akarok-e alaptörvény asztalát, stadiont, kisvasutat, hogy van-e igényem NER-re, holdingra, akármire, aminek értelmét nem látom, de szükségem erre nincs is. Nekem becsületem a hűség, eszem a hit, szemem az ellenző, szabadságom a szolgaság, a háború a béke, tudatlanságom pedig az erő. Én egyforma vagyok, ha fideszes vagyok, jó katona s egyben kisfiú.
Elgondolkoznék persze, ha fideszes lennék, mit keresek én itt, mit ad nekem a Párt, és rájönnék, mindent, feb-tagságot, igazgatósági tagságot, aprót és alamizsnát, magát az életet. Mert azt is tudnám, ha egyáltalán gondolkodni mernék, mit veszíthetnék, és rájönnék, mindent, végem lenne, ha kitagadna a Párt. Mert valljuk meg, érteni én semmihez sem értek, dolgozni azt nem tudok, hasznom semmi sincs, de ki vetne meg azért, ha enni adok a gyerekeimnek, mert családapa vagyok, szerető férj, gondoskodó fiú, drága nagybácsi, pláne keresztapa, sőt, szüleim támasza, nagyatyáink botja. Az vagyok én a családnak, mint kedves vezetőnk az országnak.
Gyámolítója, gondoskodó atyja, akitől nem kérdezünk, akit tisztelünk, félve szeretünk és reszketve imádunk. Igen – gondolnám én, ha fideszes lennék -, ez a a rend kicsiben és nagyban, hogy mindig van, aki ott ül az atyának jobbján, onnan ítél élőket és holtakat, és országának nem lesz vége sohasem.
Kijöttek az Eurostat új adatai az uniós kormányok költekezésének eloszlásairól, melyet az Mfor szúrt ki. Az adatokból tökéletesen látszik az, hogy az egész Európai Unióban nincsen egyetlen egy állam sem, amely többet költött volna sportra, kultúrára és vallásra 2017-ben. Kicsiny hazánkat senki még csak meg sem közelíti, ha arról van szó, hogy stadionokat építsenek, vagy egyházakat tömjenek ki az adófizetők pénzéből. A GDP 3,5%-a, vagyis 1342 milliárd forint ment el arra, hogy szinte minden faluban legyen egy stadion, valamint arra, hogy egyetlen, a miniszterelnök által kedvelt egyháznak se kelljen szűkölködnie. Na de hogy mégis mennyi ez a 3,5%? Nem sokkal kevesebb, mint amennyit a kormány egészségügyre vagy oktatásra költ. Míg előbbire 4,8% körüli összeg, addig utóbbira kicsit több mint 5% megy el az államkasszából.
Hogy erre mégis miért van ekkora szüksége az országnak, amikor kórházak tucatjai halmoznak fel milliárdos tartozásokat? Talán Matolcsy Györgyöt, vagy Varga Mihályt kellene megkérdezni, egy átlag halandó számára ugyanis ökörségnek tűnik az egész. Egyes demokratikus államokban a parlament évenként megszavazza a tervezett költségvetést, amely, ha értelmetlen pénzszórással van tele, egyszerűen nem megy át a parlamenten, vagyis nem fogadják el. Ha pedig nem fogadnak el egy költségvetést, akkor – Spanyolországban példának okáért – a kormány le szokott mondani. A Fidesz-KDNP-nek azonban ilyenek miatt nem kell aggódnia, azt tolnak ugyanis át a parlamenten, amit Orbán Viktor kiad parancsba. Ha százmilliárdokat kell stadionokra költeni egyetemek és kórházak fejlesztése helyett, akkor bizony arra kell.
Learattuk már a brüsszeli diadal minden édes gyümölcsét, és újólag megtapasztaltuk, hogy a nyüves világ a lábaink előtt hever. Annyi történt, hogy Orbán Viktor Mihály, akárha újkori Dugovics Titusz, megragadta a derekánál a lófarkas Néppártot, és magával rántotta a mélybe. Kialudván a mámort azonban, katzenjammerunk közben rá kell ébrednünk, hogy a történelem mostanság legalább annyira tömény, mintha a Comedy Centralból kúszna elő, viszont, nem mint ott, ahol móka és kacagás, hanem félelem és reszketés.
Mert jönnek a revizorok. A három bölcs, úgymint Wolfgang Schüssel, Herman van Rompuy, valamint Hans-Gert Pöttering, mégpedig azzal a szándékkal, hogy megvizsgálják, mennyire tömény a fasizmus a birodalomban. Gogol képire és mintázatára ebből jó kis jeleneteket, hacsak nem egy egész színművet lehetne rittyenteni, lehet, hogy engedek is a múzsának, de most komolyság van, a munka csakis. Különben is, ha a költő ragaszkodna a realizmus módszertanához, darab sem születhetne, mert a három revizor visítva rohanna el, ha meglátná, hová érkezett.
Ennyit a művészetről. Enélkül is szüret van azonban, mert bebizonyosodik újra az az igazság, hogy kitalálni sem lehet olyan képtelenségeket, amiket az élet, és most jelesül Orbán Viktor Mihály maga produkál. Összeállította ugyanis a fogadó bizottságot, mint mondta, az ő bölcseit, akik kézen fogják majd a vendégeket, és úgy vezetik a kietlen túrán, át a köveken bucskázva, ami ettől viszont maga lesz a móka és kacagás szürreális beütésekkel. Szegény Deák fészkalódik a nyughelyén, hogy ilyen bölcsek jutottak most a hazának, de mit lehessen tenni, ugye.
Ez van, ezt dobta a gép. Mert kapaszkodjanak meg a busz belsejében, a mi három emberünk, aki meghatározhatja Orbán Viktor Mihály, s egyúttal a Fidesz jövőjét, Varga Judit, Szájer József, és Novák Katalin, és ez utóbbi lesz a főnök közöttük, ami mindent visz. Ők vezetgetik pórázon és kockacukorral a messziről jött ítészeket szerte az országban, s ha alaposabban belenézünk ennek a három mai bölcsnek a szemébe, kiderül, hogy a főnökük tényleg ki akarja rúgatni magát. Csak, mint mindig, mással végezteti el az aljamunkát.
Kezdjük a legszíntelenebbel, Varga elvtársnővel, aki a miniszterelnökség kebelében az Európiai Unió-s kapcsolatokat ápolgatja. Mint ilyen – s azért, mert a mimagyarok soha nem kampányolt Juncker ellen – éppen őt kommunistázta le nemrégiben, sőt, bájosságában odáig elmerészkedett a nemkampányban, hogy “a brüsszeli elit teljesen elszakadt a valóságtól és az európai polgároktól“. Ugye, Varga elvtársnőről eddig tudomásunk sem volt, azt sem tudtuk, eszik vagy isszák, s lám, most itt van nekünk teljes pompájában és európaiságával.
Szájer József is jó választás a nemes feladatra. Éppen ő volt az, akit ezek a néppártosok már ki is fütyültek, amit ő tetszésnyilvánításként értelmezett.
Ül a vendég az ünnepi asztal díszhelyén a frissen odatojt, gőzölgő kupac mellett, és azt bizonygatja a frakkban-csokornyakkendőben ebédre gyülekező, döbbent rokonságnak: „hajlandó vagyok kompromisszumokra”.
Normális (párt)családokban ilyenkor nem kompromisszum van, hanem kipenderítés az ajtón, de a néppárt most inkább olyan kartellnek mutatta magát, ahol a BMW adókedvezménye sokkal többet nyom a latban bárminél, ami 2010 óta a magyar sajtóval, az alkotmánnyal, az alkotmánybírósággal, a bíróságokkal, a választási törvénnyel, a civilekkel, a felsőoktatással, a tudománnyal, stb. történt. Ebből a szempontból a kompromisszum szó emlegetésénél csak a tagrevízióra fölkért „bölcsek tanácsának” missziója nevetségesebb. Mégis, mit akarnak itt tényfeltárni? Mi olyat tudhatna meg három kiérdemesült politikus a magyar jogállamról pár hónap alatt, amit nem tudnak már most is az EPP-ben?
A történet, mielőtt elfelejtenénk, nem a Juncker-plakáttal indult. Az EU a miénkhez hasonló, de az Unión kívüli rablóállamokkal úgy szokott üzletelni, hogy az uralkodó család üzleti köreit nem zavarja. Orbán Viktor joggal hihette, hogy ő is kivívta magának ezt a státuszt, ám a (Jean-Claude Juncker) vezette Bizottság a kezére csapott a Tiborcz-Elios biznisz kapcsán. És hiába ajánlott a kormány példátlanul magas, 25 százalékos visszafizetést, a Bizottság 100 százalékot követelt, korruptnak minősítve az Orbán-vő lámpaüzletét. A töréspont tehát az Elios-ügy volt, a plakátkampány már csak a válasz, azóta pedig a túl nagyra dagadt családi botrány kampányszempontú, időleges elsikálása zajlik, mindannyiunk sérelmére.
Jó, egyezzünk ki döntetlenben!
A helyzet nyomasztóan emlékeztet egy 80 évvel ezelőtti márciusra: a nyugat urai akkor is azt gondolták, hogy elvtelen engedményekkel jobb belátásra tudják téríteni az Európa szétverésén munkálkodó aktuális bajkeverőt, és azokat, akik az elmúlt években-hónapokban-napokban Magyarország diktatúrába csúszásához asszisztáltak, a lényegi különbségek ellenére is nehéz lenne morálisan sokkal magasabbra pozicionálni azoknál, akik anno Ausztriával, majd Csehországgal tették ugyanezt.
Az Európai Néppárt és a Fidesz innentől más-más kapura játszik. Előbbi a minél jobb választási eredményben érdekelt, utóbbi viszont abban, hogy az EPP leszerepeljen, és rászoruljon a Fideszre a választás után. A kenyértörést csupán elnapolták, tudva, hogy sem Orbán Viktor, sem a pártja nem fog megjavulni – ellenkezőleg: ezentúl az EPP, illetve az egész Európa-projekt megcsáklyázása lesz az orbáni politika nyilvánvaló célja.
Hogy a Fidesz oda kerüljön végre, ahová való, vagyis az oroszbérenc posztfasisztákhoz, az európai jobb- és baloldalnak is hoznia kell a számokat. De ahhoz, hogy az Orbán-párt biztosan ottragadjon az Unió politikai trágyadombján, itthon szavazatokat és mandátumokat kell veszítenie májusban. A magyar szavazókon is múlik, hogy Weberék végre tudomásul vegyék: nem az az igazi szégyen, ha erőt vesznek magukon, és ajtót mutatnak az abroszra rondító asztaltársnak, hanem az, hogy hiába érezték mindnyájan a szagot, eddig mégis megtűrték.
Ennél kiábrándítóbb és kontraproduktívabb nem is lehetett volna a Fidesz kizárásáról szóló szavazás, amely végül nem is a kizárásról, hanem a felfüggesztésről szólt.
Még azt is megengedték Orbánnak, hogy maga függessze fel saját néppárti tagságát. A Néppárt vezetőségének “kompromisszumos” javaslata kicselezte a kizárást kezdeményező pártokat is, mert az alapszabály szerint ennyi párt kérhette a kizárást, de a kizárásról mégsem szavazhattak. Orbán diktálhatta saját felfüggesztésének feltételeit is.
A három fős “bölcsek bizottsága” felállítása a világtörténelem legnevetségesebb ötlete. Ennek egyetlen célja, hogy ne kelljen kizárni Orbánt, hanem erre hivatkozva menlevelet adhassanak neki. Ez a vizsgálat mindennél jobban megerősíti majd Orbánt, mert a végeredmény az lesz, hogy még a “bölcsek” sem találtak kizárásra méltó okot egy fasiszta rendszerben. Ahogy Orbán megígérte, úgy lesz: ő fogja kizárni azokat, akik a kizárását kezdeményezték. Szőröstül bőröstül fogja felfalni a Néppártot és egész Európát.
Az Európai Néppárt eljárása nemcsak felháborító, hanem végtelenül szánalmas és nevetséges is. Nem tudnak mit kezdeni egy fasisztával, aki nyíltan tagadja a Néppárt és az Európai Unió értékeit, a liberális jogállami demokráciát. A kicsinyes üzleti, egyéni és pártérdekek felülírják a hangoztatott európai értékeket. Mindent lehet tudni Orbán rendszeréről és szándékairól. A legdöbbenetesebb, hogy a Néppárt megalkuvó vezetői megalázták saját tagpártjaikat, a skandináv és benelux konzervatívokat is. Az alapszabály értelmében a kizárásról kellett volna szavazni, és ha van felfüggesztésre vonatkozó javaslat is, akkor azt is egy opcióként felvenni. Így azonban csak a felfüggesztésről szavazhattak. Aki nem felfüggesztést, hanem kizárást akart, annak is a felfüggesztésre kellett szavaznia, mert ha ellene szavaz, az a látszat keletkezett volna, mintha a Fidesz mellett szavazna. Az egész cirkuszból egy fasiszta diktátor jött ki győztesen, és az ő akarata érvényesült.
Az ma már nem eredmény, hogy Orbánt rászorították arra, hogy önként felfüggessze a tagságát, mert ezt az embert két lábbal kellene kirúgni nemcsak a Néppártból, de az egész Európai Unióból is. A Néppárt az Unió alapelveit, alapszerződéseit és értékeit elárulta és nevetségessé tette. Orbán azt állította, hogy ő maga a konzervatív kereszténység, bírálói pedig a Néppárt balszárnyához tartoznak, akik az európai szocialisták, liberálisok és zöldek kedvére tettek. Ennyit a “bocsánatkérésről”: Lenin nélkül újra lehülyézte, hasznos idiótáknak nevezte őket.
Sajnálkozva tekintünk azokra a tisztességes emberekre is, mint Judith Sargentini és az Orbán kizárását követelő svéd, belga, luxemburgi politikusok, akik tisztán látják a helyzetet, kitartottak a kizárási javaslat mellett, de az álláspontjuk megvédéséhez, a Néppárt német és francia többségű vezetőivel szembeni fellépéshez gyengének bizonyultak. Tévednek, amikor azt hiszik, hogy majd a “bölcsek” bizottsága olyan megállapításokat tesz, amelyek alapján félév múlva kizárhatják a Fidesz-t. Orbán hülyét csinál belőlük, az egészet lejáratja, őket megvezeti, kifárasztja, lenullázza és megalázza. De ha tennének is ilyen megállapításokat, akkor sem történne semmi, hanem kezdődne ugyanez elölről.
Minden információ rendelkezésre áll. Ezek az információk világosak, tiszták, egyértelműek, és elégségesek ahhoz, hogy Orbánt kirúgják. A nevükben is nevetséges “bölcsek” ehhez nem tudnak hozzátenni semmi újat. A döntéshozó német “keresztény” pártoknak nem tudnak semmi újat mondani, amit ma ne tudnának. A “bölcsek” akkor lennének igazán bölcsek, ha megtagadnák ebben a színjátékban való méltatlan szerepvállalásukat.
Azt mondta Hollik kormányszócső, hogy az Európai Unió Magyarország számára kockázatot jelent. Én meg gondoltam, na, Kázmér, sok ökörséget hallottál már hosszú életed során, de ez esélyes a hangszóróra, s éppen ezért késztetés támadt bennem, hogy elgondolkodjak a kajla világ furcsa folyásán. Tudjuk, hogy Hollik elvtárs már harmad, negyedvonalbeli eresztés a csürhéből, így erősen terhelt a kontraszelekciótól, ezért többet várni tőle dőreség. Mégis, mindezek után azonban csak annyi ugrott be elsőként, ha kockázat, akkor keresse fel kezelőorvosát és gyógyszerészét, hogy közösen lássuk a fenyegető veszélyeket és a gyógyulás rögös útját.
Biztosan nem ezért – sőt, ennek ellenére -, de egyből be is szántották az Echo Tv-t, mert ott hangzott el ez az okosság Bayer vendégeként. És ez a hármas egység, Echo-Bayer-Hollik, garancia a tébolyra, ami állapot tényleg kockázatot jelent az ország számára, és mégsem történik semmi, sőt. Az Unió Hollik – illetve Orbán, aminek a szája – olvasatában a migráncsok miatt veszélyes, valamint, mert elfordult a keresztény értékektől. Magyarországi viszonylatban viszont egyik kockázati tényező sem értelmezhető, mert migráncsot csak annyit látunk, amennyit Orbán jó pénzért beenged, és keresztény értékeket sem lelünk sehol, esetleg itt-ott, néhány sorosista szívében, és ez egyáltalán nem ellentmondás.
Ott tartanak az elmeháborodottak, hogy az Unió, a Néppárt, azaz a világ normálisabb része, minden kockázat már meg veszély, és elsősorban azért, mert végre-valahára kegyeskedtek felfogni ezek ketten, és a többi is, hogy a Fidesz és annak vezére nem egyéb, mint egy handabandázó fasiszta csőcselék, és kezdenek ennek megfelelően viszonyulni hozzájuk. A The New York Times is közölt épp most egy dolgozatot, amelyben alapos indoklással állapítja meg, hogy Magyarország Putyin trójai falova az EU-ban, így az események kezdenek annyira összesűrűsödni, hogy visítás lesz a vége. Kovács levelező elküldi a picsába a NYT-t, Bayer pedig a halál faszára stílusának és a keresztényi értékeknek megfelelően.
Így csináljuk mi ezt Neriában, a lator államban. S bármennyire is fújják majd a kürtöt és verik a dobokat, a gazemberségen és a NYT igazán ez mit sem változtat, mert Hollik azt is elmondta ebben a műsorban, mert ezt írták fel neki, hogy “Nekünk az Európai Uniót belülről kell megváltoztatni.” Ebből kitűnik, hogy huszonnyolc ország ötszáztízmillió emberének kéne a csúti degenerált eszméihez igazodni, és úgy táncolni, ahogy ő fütyöl. Ez a vágy, és messziről is kitetszik, hogy ez nem fog menni egyáltalán, meg, hogy rossz vége lesz nagyon. Csak kibukik végül még a csiga-felfogású Unióban is, hogy ki jelent kire kockázatot és mellékhatást. Magyarország az Unióra, Orbán Magyarországra, és ez a környülállás nem indokolja, hogy megmaradjon a hivatalában.
Emberek! Emberek! (És ezt tessenek nyílt, á-ba hajló első e-vel, a másik kettőt pedig már majdnem é-vé zárulva elképzelni. Megvan? Köszönöm.) Micsoda egy nap lesz április ötödikén, mekkora egy történés, hogy beleremegnek a bércek és a rengeteg erdők zengik dicséretét.
Egészen a mai napig nem értettem milyen a magyar néplélek. Nem értettem, hogyan lehet ennyire gyűlölni azt a menekültet, akit a legtöbbje soha nem látott és vélhetően nem is fog látni. A mai napon megnéztem néhány Mr. Bean epizódott. Bean a kisember, akinek soha semmi nem sikerül. Nincs nője. Szar helyen lakik, hiszen az ablaka előtt megy el a metró. Munkája is borzasztó. Legjobb barátja a gyerekkori játékmackója. Mr. Bean autója egy Mini Morris.
Vonulnak a népek a "Boldog gyűlésre", részlet a videóból - videót lásd alább!
Hányingertől ölelt boldogsággal tapasztalhattuk meg tegnap, hogy a kis tökös utcai harcosunk (úgymint OVM) hazatért, és újólag szólott az övéihez az éteren át: “Meg kell mutatni a brüsszelieknek, hogy Magyarországon az történik, amit a magyar emberek akarnak, és nem Brüsszelben fogják mindenfajta, éppen balra húzó és tolódó pártok meg Soros György-féle “ilyen civil szervezetek” irodáiban eldönteni, mi történik Magyarországon és Európában.”
Ha én fideszes lennék, akkor épp bamba-tanácstalanul néznék ki fejem bugyraiból, hogy akkor most mi van? Most mi van? Hogy istenem-mindenem itt hagyott magamra, mert felfüggesztette magát, míg én szívem szerint mást akartam volna. Maradni, menekülni akár, viszont engem meg nem kérdezett, rám kíváncsi nem volt egyáltalán, hogy tehát úgy ment el, hogy itt hagyott magamra. Egyoldalú ez a szerelem nagyon, állapítanám meg, ha fideszes lennék – de hála Isten nem vagyok -, és pityeregnék, zsepit kérnék szipogva. És sóhajtoznék, mi lesz velünk nagymama. Viszont.
Kijöttek az Eurostat új adatai az uniós kormányok költekezésének eloszlásairól, melyet az Mfor szúrt ki. Az adatokból tökéletesen látszik az, hogy az egész Európai Unióban nincsen egyetlen egy állam sem, amely többet költött volna sportra, kultúrára és vallásra 2017-ben. Kicsiny hazánkat senki még csak meg sem közelíti, ha arról van szó, hogy stadionokat építsenek, vagy egyházakat tömjenek ki az adófizetők pénzéből. A GDP 3,5%-a, vagyis 1342 milliárd forint ment el arra, hogy szinte minden faluban legyen egy stadion, valamint arra, hogy egyetlen, a miniszterelnök által kedvelt egyháznak se kelljen szűkölködnie. Na de hogy mégis mennyi ez a 3,5%? Nem sokkal kevesebb, mint amennyit a kormány egészségügyre vagy oktatásra költ. Míg előbbire 4,8% körüli összeg, addig utóbbira kicsit több mint 5% megy el az államkasszából.
Learattuk már a brüsszeli diadal minden édes gyümölcsét, és újólag megtapasztaltuk, hogy a nyüves világ a lábaink előtt hever. Annyi történt, hogy Orbán Viktor Mihály, akárha újkori Dugovics Titusz, megragadta a derekánál a lófarkas Néppártot, és magával rántotta a mélybe. Kialudván a mámort azonban, katzenjammerunk közben rá kell ébrednünk, hogy a történelem mostanság legalább annyira tömény, mintha a Comedy Centralból kúszna elő, viszont, nem mint ott, ahol móka és kacagás, hanem félelem és reszketés.
Ül a vendég az ünnepi asztal díszhelyén a frissen odatojt, gőzölgő kupac mellett, és azt bizonygatja a frakkban-csokornyakkendőben ebédre gyülekező, döbbent rokonságnak: „hajlandó vagyok kompromisszumokra”.
Ennél kiábrándítóbb és kontraproduktívabb nem is lehetett volna a Fidesz kizárásáról szóló szavazás, amely végül nem is a kizárásról, hanem a felfüggesztésről szólt.
Azt mondta Hollik kormányszócső, hogy az Európai Unió Magyarország számára kockázatot jelent. Én meg gondoltam, na, Kázmér, sok ökörséget hallottál már hosszú életed során, de ez esélyes a hangszóróra, s éppen ezért késztetés támadt bennem, hogy elgondolkodjak a kajla világ furcsa folyásán. Tudjuk, hogy Hollik elvtárs már harmad, negyedvonalbeli eresztés a csürhéből, így erősen terhelt a kontraszelekciótól, ezért többet várni tőle dőreség. Mégis, mindezek után azonban csak annyi ugrott be elsőként, ha kockázat, akkor keresse fel kezelőorvosát és gyógyszerészét, hogy közösen lássuk a fenyegető veszélyeket és a gyógyulás rögös útját.
