Bálint gazda stigmája
- Részletek
- Készült: 2019. február 18. hétfő, 21:19
- Találatok: 1895
Elemi szintű lélektani törvényszerűségekkel nincs tisztában a fideszcsürhe. Azzal, hogy egy egészséges ember alapjáraton az elesettekkel, a megalázottakkal, a szegényekkel és kitaszítottakkal szimpatizál, őket szereti. Voltaképp magát látja bennük, mert megtapasztalta már az életet, de ösztönösen is. Az aprónépek sem a sárkánynak és a gonosz királynak szurkolnak a bábszínházban harsányan, hanem a szegénylegénynek, és ennyi gyerek mindenkiben megmarad haláláig, hacsak nem fasiszta, fideszes, torz tudatú senkiházi.
Hogy annak idején gyűjtést szerveztek Isaurának, az annak a bizonyítéka, hogy akkor sem volt tökéletes az oktatási rendszer. Hagyott lukakat az agyakban, ám mindemellett ez az elemi ösztön, a gyengék védelmének kényszere megmaradt a népekben. Evolúciós szükségszerűség ez, a főemlősök csapatban élnek, mert a közösségtől remélik a védelmezést az életben maradáshoz. Csupán az ember képes annyira elaljasulni, hogy például egy gyerekével a kezében menekülő apát forgórúgással földre küld, utcára ráncigál kisgyerekes anyákat, vagy pedig tarkón lövi embertársát a Duna partján gondolkodás nélkül.
Ilyenkor győz az eszme a lélek fölött, ám, hogy ez az idea milyen, az egyáltalán nem mindegy. Itt, minálunk a fideszcsürhe úgy általában kezd elaljasulni, és nem arra kell gondolni elsősorban, hogy nyugdíjas tagjai esernyővel hadakoznak, hogy úgy általában lopnak, hanem, hogy kiválasztottnak érzik magukat, Orbán gyermekének. Hogy mit ne mondjunk, árjának, másfajta fajnak, akinek Isten kizárólagosan teremtette a világot, s ebből az alapélményből táplálkozva kiveszett belőlük az irgalom és a jóság, ami miatt ember lett az ember, bár sokan a hüvelykujjra és a beszédre esküsznek.
De az csak biológia, nem pedig a lélek dolga, és ezzel haza is értünk. Bálint gazda száz éves lesz, s emiatt, meg persze és főleg az életműve miatt valakinek eszébe jutott, hogy legyen díszpolgára a XVI. kerületnek. Ezzel nem csak őt ismerték volna el, hanem saját magukat is, hogy lám, egy közülünk, a miénk, mi, itt a XVI. kerületben ilyen derék embereket nevelünk és adunk a hazának. Az ilyen általános emberi megfontolásokat azonban felülírja a gyűlölet, ami szintén a fideszcsürhe attribútuma. “Nyerjetek választást, akkor az lesz díszpolgár, akit akartok” – mondta egyikük, s ebben minden benne van.
Hogy az elismerés nem teljesítmény, hanem párthűség kérdése, s innentől érthető az ötös számú tagkönyv keresztje, meg még sok fura kitüntetés, de ez nem nóvum, ezt tudtuk eddig is. Hanem mi a kizáró ok, ami miatt a fideszcsürhe kiköp egy életműre – mert ezt tette -, és ráteszi a stigmát egy emberre, hogy ez nem közülünk való, szóra sem érdemes alak. Ez az út eleje a tarkón lövéshez, ugyan nem közjogi, hanem lélektani oldalról, amit mutat a nagyon lelkes Vincze Ágnes fideszluvnya kijelentése is: „Lehet kiakadni meg személyeskedni, ebben a döntésemben az sem hatna meg, ha száztíz éves lenne Bálint György.”
Megkérdeném, ha százhúsz, akkor elgondolkozna vajon? Fölösleges dilemma, tudható, hogy nem, mert az ősbűnt elkövette Bálint gazda, miszerint “balliberális múlttal rendelkezik”, s mint ilyen, nincs helye az élők közt a csürhe szerint. Azt tudtuk eddig is, hogy az ő komcsijuk jó komcsi, de, hogy a valahai SZDSZ-esek közül is csak az övék – lásd Tarlós – méltó az életben maradásra, ez új, viszont egyáltalán nem meglepő. Ma ott tartunk Magyarország hanyatlásában, ha valaki nem tapsol velük együtt ütemesen, azt leköpik. Későbben majd falhoz is állítják, így nem csoda, hogy egyre több a kollaboráns.
Ámde a partizán is egyre több, mert midőn a gyalázat napvilágot látott, alternatív és igazi (Cserdi) díszpolgári ajánlatok keltek életre, és úgy általában is az óvodás kollektív tudat, az ős-emberi kibomlott az ország népében, és kiállt a legkisebb fiú mellett, ahogyan keblére ölelte Isaurát is. 
Orbán emberei 106 milliárddal gazdagodtak (2.rész)
- Részletek
- Készült: 2019. február 18. hétfő, 03:21
- Találatok: 2320
A családpolitikai csomag, amelyet az elmúlt vasárnap jelentett be Orbán Viktor, legfeljebb a családok 5 százalékát érinti – állítja Petschnig Mária Zita és Kéri László a Hírklikknek adott interjú második részében. Azt is elmondják, hogy a nemzeti burzsoázia kialakítása a cél; ennek láthatóak az eredményei. A leggazdagabb magyarok között, az első 25-ben hét a Fideszhez, Orbánhoz köthető vállalkozó van, és az ő adózás után eredményük tavaly 106 milliárd forint volt. A közgazdász-politológus házaspár állítja: három fronton folytat háborút a Fidesz-kormány: meg akarja akadályozni, hogy még egyszer létrejöhessen a Márki-Zay modell, a Jobbik ellehetetlenítéséért és Budapest ellen. Ezzel együtt, úgy látják: Karácsony Gergely legyőzheti Tarlóst.
Mit remél Orbán a családvédelmi programtól politikai értelemben?
KL: Egyrészt a Központi Statisztikai Hivatal adataiból lehet tudni, hogy a magyar családok legfeljebb 5 százalékát érinti, miközben úgy adja el, mintha minden magyarnak szólna. Másrészt, ha annyira családbarát volna ez a kormány, akkor nyugodtan megemelhette volna a családi pótlékot – lett volna rá kilenc éve. Mindent összemosott ebben a programban, arról nem szólva, hogy a demográfiai irányok megváltoztatására egy kormány mozgástere mindig is nagyon csekély. Az viszont érdekes, hogy a demográfiát most először teszi Orbán a szakpolitika középpontjába. Egyébként pedig úgy látom, hogy egyfajta árukapcsolás lesz a következő száz napban. Össze lesz tolva a hagyományos, országvédő és a magyar családokról gondoskodó kormány, s aki ez ellen szól, az a magyar családoknak akar rosszat. Ez persze parasztvakítás, de a saját választói tábor megtartása a legfontosabb Orbánnak.
De hát ebbe hogyan illeszkedik a szegénység motívuma? Orbán először most a beszédében szóba hozta, elismerte, hogy van szegénység, hiszen arról beszélt, hogy meg fogja szüntetni.
PMZ: Megnéztük az Alföldi Róbert által rendezett Chicagót, a végén jöttem rá, hogy miért rendezte meg Alföldi ezt a darabot, illetve, hogy mit akar vele üzenni. Azt, hogy a médiának hatalma van még a gyilkosságot, a gyilkost is ünnepeltetni, és idehaza is ez a médiapolitika. Tematizálni a közbeszédet. S előre látom, hogy elő fognak jönni a teljes termékenységi mutatóval – ami azt mutatja, hogy egy nő hány gyereket szül. Ez pedig két dologtól függ: hány gyerek született és hány szülőképes nő van. Ez a mutató javulni fog, mivel csökken a szülőképes nők száma, már csak a kivándorlások miatt is. Ezzel azt akarom mondani, hogy Orbán mindenben megtalálja azt a statisztikai adatot, félinformációt, ami számára a legkedvezőbb célja eléréséhez.
A gazdaság helyzetének a leírására is?
PMZ: 2017-2018-ban 4 százalék feletti gazdaság dinamikát értek el, s most ezt próbálják a jövőre kivetítve is értékeltetni. Az azonban más kérdés, hogy mi van mögötte. 2016-hoz képest – amikor az uniós támogatások jelentősen megcsappantak – tavaly és tavalyelőtt a GDP 4-6 százalékának megfelelő uniós pénzt vontak be a gazdaságba, a támogatások egy részét megelőlegezve a magyar költségvetésből. Ugyanakkor a külső konjunktúra, infláció és finanszírozási feltételek is kedvezőek voltak. Ezt tetézték meg a választási évben a fellazított jövedelem és monetáris politikával a költségvetésből folyósított többezer milliárd forintos előlegekkel. Mindez a belső fogyasztás ösztönzésére ment ki, aminek van is tere, hiszen a válság alatt és utána a fogyasztás bezuhant, a devizahitelesek is visszafogták a fogyasztásukat, most pedig az elhalasztott fogyasztás pótlását látjuk, és ez mindenre kiterjedt, főként az élelmiszerfogyasztáson kívüli tételekre, szolgáltatásokra.
Mennyire reális az kormányzati cél, hogy külső pályán előzzük a versenytársakat, hogy évi 2-2,5 százalékponttal dinamikusabb növekedést érjünk el uniós tagtársainkhoz képest?
PMZ: A termelőképességünk nem erősödött meg, az uniós pénzeket – szemben például a balti országokkal vagy a lengyelekkel, csehekkel – rossz hatékonysággal használtuk fel, azok jó része bizonyos köröknél landolt, s azt sem tudjuk, hogy mennyit vittek ki az országból. Ha minden rendben lenne, akkor nem kellene a versenyképesség javításának a szükségességéről beszélni 4 százalék feletti növekedés mellett. 
Szegőfi Ákos: Kis ország, nagy mítosz
- Részletek
- Készült: 2019. február 16. szombat, 23:51
- Találatok: 1935
Az egyre patologikusabbá váló törzsi gondolkodás éveiben hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a NER nem képes építeni semmit, csak és kizárólag a romboláshoz, a társadalmi szövet megbontásához ért – bár ahhoz nagyon –, miközben valójában azzal van elfoglalva, hogy milliárdokat tegyen zsebre.
A NER azonban lázas építkezésben van, mind fizikai, mind elméleti síkon. Fizikai síkon az ízlése az új építésű stadionok és felhőkarcolók, illetve a márványszobrokkal és drága festményekkel terhelt historizáló épületegyüttesek által kirajzolódó koordinátatengelyen mozog. Amikor elméleti síkon kezd építkezésbe, amikor történelmünkről, társadalmi identitásunkról vagy a magyarság jövőjéről gondolkodik, a NER ízlése nem távolodik el a sok milliárdból felhúzott díszes homlokzatok és a mögöttük tátongó gondolati sekélyesség látványtervétől.
Elméleti építkezés
A Várba költözéssel és egyéb presztízsberuházásokkal egyetemben régóta folyamatban van egy elméleti építkezés, ami kevéssé titkoltan egy „új magyar mitológia” kialakítását célozza. Természetesen nem a NER az első rendszer, ami hasonló építkezésbe fog. Az új magyar mítosz tartalma a NER alatt a szemünk előtt válik biblikussá: megjelenik a magyarság kiválasztottsága és az ezzel járó felsőbbrendűségi érzés – mi volnánk Európa és a kereszténység védelmezői, az utolsó bástya a muszlim invázióval szemben. Megjelent és egyre erősödik egy történelmileg erősen kérdőjeles, militáns Aranykor felmagasztalásának és fokozatos ritualizálásának motívuma, és már évtizedek, ha nem egy évszázad jelen van a Paradicsomból való kiűzetés, az Aranykor vége, amit hagyományosan Trianonnal szokás azonosítani. A NER magára vállalt szerepe ebben a történetben – ahogyan azt az udvari ideológusok minden áltudományukat mozgósítva igyekeznek bizonyítani – a megváltás, az Aranykorhoz való visszatérés, a magyarság régi nagyságának visszaállítása a bölcs vezető (hadd ne mondjam: próféta) irányítása alatt.
Hasonló bibliai narratívával éltek többek között a szerbek és a horvátok Jugoszlávia felbomlása közepette, mikor a saját virulens nemzeti mítoszukat konstruálták egymás ellenében. Erős összehasonlítási alap a horvát, a szerb és a jelenlegi magyar narratívában az a világháborús relativizmus, amelynek segítségével a felek igyekeznek saját történelmi szerepüket egy hősies, szerethető és egyben tragikus sorsú áldozatként láttatni. A szerbek és horvátok esetében ez a relativizmus az egyébként nem létező „összehasonlító népirtástan” tantárgyában való elmerülést jelentette, amely során a két csoport azon versengett, hogy melyikük szenvedett el súlyosabb háborús bűncselekményeket: Jasenovac vagy Bleiburg követelt-e több emberéletet? A szerb és horvát udvari ideológusok a saját eltorzított számításaikat összevetették egymáséival és a holokauszt számaival is, így próbálva morális legitimitást nyerni a háborúhoz.
A méricskélés bizonyos tekintetben a magyar példában is jelen van (a holokauszt-áldozatok számának a Gulágra hurcoltakéval vagy az államszocialista rendszer által kivégzettekével való összevetésében), de korántsem ez az egyetlen eleme. Az új mítosz egyre hangsúlyosabban koncentrál az áldozati szerepre. A német „invázió” köztéri szoborcsoporton parádézó, ocsmány hazugságától eljutottunk odáig, hogy világháborús „győzelmünket” valakik (a „győztesek”) eltulajdonították, és magukévá tették, miközben nem átallották megszentségteleníteni a dicsőséges magyar identitást.
Ideológiai gyártósoron
A lombikban kitenyésztett mítosznak passzolnia kell a márványszobrokhoz és a Seuso-kincs cikornyás ezüstjéhez, ez a feltétel pedig alapvetően lehatárolja a mítoszprodukció irányát. Ezekben a mítoszokban egyébként semmi különleges nincs. A sok évezredet kétségbeesetten felölelni akaró eredetmondák stabilitást biztosítanak az identitásnak. 
Bauer: Hogyan mennek vissza?
- Részletek
- Készült: 2019. február 15. péntek, 21:58
- Találatok: 1781
A decemberben történtek felkínálják az alkalmat, hogy az ellenzék ne térjen vissza ugyanúgy az Országgyűlésbe.
A decemberi Kunigunda utcai események napjaiban egy, az MTVA-t megjárt képviselő elmondta az ATV-ben, hogy ő előbb hagyta el az épületet, mint a többiek, mert házbizottsági ülésre kellett mennie. Szemlátomást nem érzékelte a dolog abszurd voltát: ellenállásról, sőt lázadásról beszélnek a tüntetések szónokai, majd az ellenzéki politikus beül a házbizottság ülésére, a fideszes házelnökkel és a kormányoldallal egyeztetni.
Miért abszurd ez? Az, hogy a házbizottságban együtt ülnek a kormánypárti és ellenzéki frakciók képviselői, azt fejezi ki, hogy miközben a kormány a kormánypárté, és az egész államapparátus az ő irányításuk alatt áll, a parlament egyaránt a kormányoldalé és az ellenzéké, a parlamenti munkát a kormányoldal és az ellenzék, a többség és a kisebbség együtt, egymással megegyezve irányítja. Ez így természetes a parlamenti demokráciában. Ezzel van összhangban, hogy az üléseket felváltva vezetik kormányoldali és ellenzéki elnök illetve alelnökök, ott ülnek mellettük a pulpituson a kormánypártiak mellett ellenzéki jegyzők, és a parlamenti bizottságok egy részét is – mindenekelőtt hagyományosan a költségvetési és a nemzetbiztonsági bizottságot – ellenzéki elnökök irányítják. Ma is így van ez a magyar Országgyűlésben: az alakuló ülésen ellenzéki alelnököket és jegyzőket is választottak, a bizottságok egy részének élére ellenzéki elnököt és ellenzéki alelnököket. Az ellenzéki elnökök a kormánypártiakkal váltakozva vezetik az üléseket, a bizottsági ülések egy részét ellenzéki elnök hívja össze és vezeti le.
De vajon ez ugyanúgy a parlamenti munka valóságát fejezi ki, mint a 2010 előtti demokráciában? Nem, ez egyáltalán nem így van. A fideszes többség 2010 óta egyáltalán nem tiszteli a parlamenti ellenzék előjogait. Ha például az ellenzék alkotmányos jogával élve vizsgálóbizottságot kezdeményez, annak megalakulását a Fidesz elszabotálja, ha az ellenzék rendkívüli ülést kezdeményez, a fideszes képviselők távolmaradással akadályozzák meg a határozatképességet és így az ülés megtartását. Ugyanezt teszik a bizottságokban: ha a költségvetési vagy a nemzetbiztonsági bizottság ellenzéki elnöke összehív egy ülést a kormányoldalnak nem tetsző téma megbeszélésére, a kormánypártiak megakadályozzák az úgy napirendre vételét. A közhiedelemmel ellentétben nem az a baj, hogy a törvényalkotás során nem fogadnak el ellenzéki módosító javaslatokat, ez természetes, hiszen a törvényalkotás a kormánytöbbség dolga és felelőssége. Az a baj, hogy a fideszes többség megakadályozza, hogy az ellenzék – a bizottságokban és a plenáris ülésen – a kormány ellenőrzésének lehessen részese, ami pedig olyan parlamenti feladat, amelyben az ellenzéknek kellene a főszereplőnek lennie. Mindez annak tünete, ahogy Orbán önkényuralmi rendszerében 2010 óta üres formasággá vált a parlamentarizmus.
Amikor tavaly májusban megalakult az április 8-án választott Országgyűlés, egyedül Hadházy Ákos számára volt világos: aki szemben áll ezzel a rendszerrel, az, ha át is veszi a választóktól kapott képviselői mandátumot, nem tölthet be parlamenti vagy bizottsági tisztséget ebben a parlamentben. A többiek elfogadták a fideszes többség által a hagyományoknak megfelelően átengedett tisztségeket. Tévedtek. Hiba volt. A vezető tisztségek megosztása ugyanis azt fejezi ki, hogy a parlamenti munkát többség és kisebbség, kormányoldal és ellenzék együtt irányítja. Alapszabály szerint a napirendet is együtt állapítják meg a házbizottságban, s csak kivételesen, ha nem tudnak megegyezni, dönt a napirendről a többséget képviselő házelnök. A mai parlamenti gyakorlatnak ehhez semmi köze. A mai gyakorlat egy önkényuralmi rendszer parlamentjének gyakorlata. Ha az ellenzékiek parlamenti jelenlétükkel, felszólalásaikkal, szavazataikkal ki is fejezik szembenállásukat a kormány politikájával, és ezt jól teszik, a parlamenti tisztségek betöltésével – aminek semmilyen tényleges hozadéka nincsen – mégis azt a látszatot erősítik, hogy ma is fennáll a parlamenti demokrácia, és ezzel segítenek a Fidesznek abban, hogy – Orbán egy korábbi kijelentését átfordítva – az önkényuralmi testet továbbra is demokratikus ruhába öltöztesse. 
Minden hazug, mindent szabad
- Részletek
- Készült: 2019. február 15. péntek, 01:49
- Találatok: 1849
1989. június 16-án, Nagy Imre újratemetésén egy eszelős tekintetű, szakállas fiatalember sok népek előtt nagy hangon követelte az orosz csapatkivonást az országból, miközben azok már rég úton voltak, poroszkáltak elfelé nagy szomorúan. Csattogtak a megrakott vonatok Záhony irányába, és a sok hülye népek mégis azt mondták, hú, de tökös ez a gyerek, holott csak hazudott Soros György pénzén, aki kitartotta, nevelgette, most meg így járt, ahogy, hogy kígyó lett belőle.
1989. június 16-ig egyébként a Magyar Televízió – mint utóbb kiderült – hatszor tudósított már a ruszkik eltakarodásáról, ötször a Híradóban, egyszer a HÉT című magazinban, de erről a népek nem nagyon vettek tudomást. Épp szülték meg az új istenüket, holott róla már Nietzsche nagyon régen megmondta, hogy halott, de a népek ezzel sem törődtek. Így esett, hogy 2019-re Nagy Imrét is elimporította a lánglelkű eszelős, az oroszokat pedig visszahívta, és most már tényleg saját erőből, a maga gyönyörűségére.
Mindeközben 2017. június 13-án őrizetbe vették Czeglédy Csabát, mint láthatjuk, majdnem napra pontosan huszonnyolc év különbséggel az első ordas hazugság után. Az eltelt idő alatt a szakállas fiatalember megöregedett, eltrottyosodott, szemének eszelőssége viszont megmaradt, és ráadásnak elült a lelkében a gonoszság, ami akkor, ha időközben egy ország ura lett az ember, nem jó párosítás az álmoskönyvek és a józan megfontolás szerint sem.
Tegnap pedig az derült ki, minden bizonnyal Czeglédy őrizetbe vétele olyan politikai játszma csupán, mint az oroszok eltakarítása, ocsmány, hatalmi hazugságok része, viszont itt egy ember életéről van szó, ami nem tréfadolog. Azzal nem szokás szórakozni, hacsak nem véres kezű diktátor, vagy kereszténydemokrata imádkozó sáska az ember, ez utóbbi minden erkölcsi felszereltségével, ami, ugye, nullának tételezhető, de még vizsgálat tárgyát képezi. Lehet, hogy a rovar emberibb a trottyos eszelősnél.
Czeglédy cége az Európai Unió Bíróságán pert nyert a magyar állam ellen ugyanis, az ítélet szerint a cég az uniós irányelvek szerint járt el, és jogosan nem fizetett be majdnem egymilliárdnyi áfát. Az ügyészség, amely elrendelte Czeglédy őrizetbe vételét, minden bizonnyal tudomással bírt a jogvitáról, ennek ellenére letartóztatták Czeglédyt, ami így, ennek fényében erősen politikai színezetet kap, és bizonyság arra, hogy azt csinálnak, amit csak akarnak, illetve, hogy az eszelős trottyoson nincsenek már fékek egyáltalán.
Ezzel párhuzamosan, koronaként mintegy erre a gyalázatra, a nemzet veje is zavartalanul állhat tovább a saját lábán, hiszen a magyar állam, amely maga az após, azaz Orbán Viktor, visszavonta a lámpás biznisz uniós támogatási kérelmét, hogy az OLAF buzgólkodása – amely rendszerszintű korrupciót állapított meg – okafogyottá váljon. Ez egy stadion árába, tizenhárom milliárdba kerül a költségvetésnek, azaz neked is, én nyájas olvasóm.
Mondható volna, mi ebben a vaszisztdasz, ezt mindenki tudja, és ez momentán igaz is. De nem is a hírhozó szerepében óhajtok itt tetszelegni, hanem rá szeretnék világítani néhány összefüggésre és az ezekből fakadó cselekvések szükségességére. A helyzet, amiben benne csücsülünk szügyig, olyképp sajátlagos ugyanis, hogy megszűntek bizonyos állampolgári kötelmeink. Erősebben úgy is mutathatnám, ha a hatalom azt tesz, amit csak akar, akkor az alattvalókon sincs semmiféle zabla.
Nem öncélúan, l’art pour l’art, a lázadás öncélú gyönyöreiért, hanem, mert ezt követeli a megfontolás. Példáimból ugyanis kitetszik, itt, minálunk, Neriában már nem arról van szó, hogy a törvényeket áthágják, hanem úgy tesznek, mintha azok nem is léteznének egyáltalán. Papíron tán van valami, de senki nem törődik vele, zűrzavar van és összevisszaság, tohuvabohu, vagy, ha a héber gyökerekig visszanyúlunk, tohu va-bohu, azaz puszta és üresség.
Büfi és lyukas koton
- Részletek
- Készült: 2019. február 14. csütörtök, 06:26
- Találatok: 2507
Módfelett és érthetetlenül okos politológusok, szakértők és más jól fésült emberek úgy fogalmaznak eltartott kisujjal, hogy Orbán Viktor Mihálynak ismét sikerült tematizálni a közbeszédet, holott csak egy szélhámos politikai kalandor büfizett nagyot. Valami gusztustalan massza is kijött belőle közben véletlenül, a sárgarépa és félig emésztett szotyoladarabok pedig ott virítanak most a csámpásra taposott cipőjén. Voltaképp ennyi lenne az egész.
Aztán meg mégis hetek óta ez megy: nagy gerjedés, kicsinyke orgazmus és utójáték, ezen csámcsog az ország, mintha lenne a legkisebb jelentősége is a szavainak a habverésen kívül. Konok kolléga frappánsan intézte el ezt az egész cirkuszt, amikor lyukas kotonként határozta meg miniszterügynök elvtárs delirálását, a maga részéről le is zárva a mókát és a kacagást. S milyen igaza volt, ha utána gondolunk, mi is sprickol az emlegetett készségbe, és mi szivárog belőle a lukon.
Csupáncsak O1G, semmi más. Teljesen érdektelen, mi jön ki ennek az embernek a száján, viszont dedós kis társadalmunk akkor lesz majd nagykorú, ha ennek megfelelően viszonyul hozzá, kiköp és gálánsan tovább halad. Mert mi van most is a kiscserkész pontjaival? Semmi sincs, a hátország épp emelgeti a fejét és vizsgálódik, akkor hogyan is legyen ez, miből is kitetszik, hogy csak annyira megalapozott az ígérgetés, mint amikor azt halljuk, hogy egyetlenünk vagyontalan flótás.
Színjáték az egész, amellyel a panelproli ellesz egy darabig, csócsálgatja a rá váró gyönyöröket, alélásában rájuk rakja az ikszet, az aktus után pediglen lószerszámot kap az ő valagába. Ez nem évértékelő volt és még csak nem is a fényes jövő fölskiccelése, hanem kampányesemény, amely, ha jól sül el, ki fog tartani 2022-ig, mint a rezsis cucc is dübörgött. Majd ráeresztenek a propagandára egy Németh Szilárd kaliberű eszementet, és lüktet is a dolog.
Semmi sem lesz ebből sem, vagy alig is valami. Még két nap sem telt el a kinyilatkoztatás óta, már módosulnak a dolgok, tolódnak ki a határidők, hogy addig monyoljanak vele majd, mígnem a feledés jótékony homálya el nem fedi az egészet. Viszont a kommunikáció az lesz majd, hogy mind az a szépség és jóság, amelyet miniszterügynök elvtárs most itt bedobott csócsálásra, már mind meg is valósult. Nem adok ennek egy hónapot.
A sorosügynökök viszont rátörnek a nemzetre, nagymamákat toszatnak meg migránsokkal, ellenben OVM kegyelme a Kánaán örömeiben részelteti az ő népét. Mindenki hét személyes autóval, furikázik, tömi magába a mannát, a gyermekek pedig kacagva libikókáznak a simogató napfényben, és még a talpaik is egymásra lépnek, ha nem vigyáznak. És ezt az idillt akarják lerombolni a libsibolsik. Ez lesz majd, ilyen bizonyossággal indulok is a lottózóba, hogy ez ennyire megy.
Alélós, boldogságos tudósításokat olvashatunk a lapokban, ilyen képeket mutat majd a közszolgálati a százmilliárdunkból, aki pedig az ellenkezőjét tapasztalja a saját bőrén, azt hiszi, csak az ő ege felett van borulat, mindenki más pedig szügyig lubickol a földi jóban és az örömökben. Természetesen OVM értünk való küzdésének köszönhetően. Aztán azt is látom ebből fakadólag, hogy például majd a kismamákból közellenségek lesznek, a rendszer kegyeltjei a torzult tudatokban.
Mert gondoljuk meg csak, akinek nincs gyereke vagy kevés van, vagy bármi okból érzi úgy, hogy ő kimaradt az osztásból már megint, elkezd ferdén nézegetni a papákra, mamákra, kiskölkekre, mint akiket a rendszer tejben és vajban füröszt, míg ő kitaszított és szerencsétlen. Lehet majd utálni újabb okból egymást. Ilyen folyományai is, illetve csak ilyenek vannak ennek a mostani fékevesztett tobzódásnak, ami tényleg nem más, mint lukas koton. Úgy is kéne kezelni.
Így mentik Tiborczot: inkább nem kérjük az EU-támogatást
- Részletek
- Készült: 2019. február 13. szerda, 02:28
- Találatok: 3048
Miután az OLAF szabálytalannak ítélte az Elios-lámpacseréket, a kormány visszavonta a támogatási igényt. Így az adófizetők finanszírozzák a korrupt beruházásokat.
A magyar adófizetőknek 13 milliárd forintjukba kerül, hogy a kormány kimentse Orbán Viktor vejét a szabálytalan Elios-beruházások miatt indult uniós eljárásból: visszavonják az OLAF (az EU csalás elleni hivatala) által korruptnak talált közvilágítási projektek támogatási kérelmét, hogy megszűnjön a brüsszeli vizsgálódás jogalapja. Ez már a második mentőöv, amit egy fél éven belül kap a volt Tiborcz-cég: novemberben a rendőrség „bűncselekmény hiányában” megszüntette az OLAF ajánlása alapján indított nyomozást (az eljárás mélységére jellemző, hogy az érintett városok többségétől a beruházások papírjait sem kérte el a rendőrség).
Az Elios-ügyben annak idején az OLAF-hoz forduló Jávor Benedek, a Párbeszéd EP-képviselője hozta nyilvánosságra a blogján, hogy több, egymástól független hazai és uniós forrás szerint
kiveszik a Brüsszelbe küldendő számlacsomagból az Elios vitatott közvilágítási beruházásainak számláit, lemondva a már elvégzett lámpacserék EU-finanszírozásáról. Ennek egyetlen észszerű indok az lehet, hogy az Orbán-kabinet belátta: az előrehaladott OLAF-vizsgálat során részletesen dokumentált csalássorozat miatt esély sincs rá, hogy a kérdéses tételeket az EU jogszerűnek ítélje és kifizesse
– magyarán a projektek idején Tiborcz Istvánhoz, Orbán Viktor vejéhez kötődő vállalkozás visszaélései miatt a hazai adófizetők kénytelenek finanszírozni az eredetileg uniós támogatással elindított fejlesztéseket.
Mint emlékezetes, az OLAF évekig tartó vizsgálat után 2017 végén az Elios összesen 35 hazai beruházásánál talált súlyos szabálytalanságokat és összeférhetetlenségeket. Tiborcz üzlettársának cége részese volt az érintett pályázatok kiírásának, a tendereken egyoldalúan az Elios számára kedvező feltételeket határoztak meg (az első alkalommal, Hódmezővásárhelyen Lázár János polgármestersége idején nem kértek referenciát az energiatakarékos led-lámpákkal pályázó Eiostól, a későbbi esetekben pedig olyan referencia bemutatását írták elő, amellyel csak az Elios rendelkezett), érthetetlen módon lerövidítették a kötelező karbantartás határidejét, maguk a beruházások pedig indokolatlanul drágák voltak. Utóbb az is kiderült, hogy az Elios-lámpákkal rengeteg a műszaki probléma: nem teljesültek az alacsonyabb energiafogyasztásra és kisebb karbantartásigényre vonatkozó vállalások, ráadásul, ahogyan a HVG a napokban megírta, a fényteljesítményük sem megfelelő, sötétbe borultak miattuk a megújult világítású városrészek, emiatt Hódmezővásárhely, Vác és Szombathely is a világítótestek újbóli lecserélése mellett döntött (de Dunaújvárosban, Szekszárdon, Kecskeméten is sok a panasz a sötétségre).
Az OLAF vizsgálati jelentéséből, amely rendszerszintű, az államigazgatás és az önkormányzatok közreműködésével végrehajtott, ugyanazt a mintát követő csalásokat állapított meg, a 24.hu közölt részleteket tavaly, néhány város esetében pedig a Népszava is hozzájutott vizsgálati anyagokhoz. A kormány viszont mondvacsinált indokokkal igyekszik titokban tartani az anyagot (Jávor, aki képviselőként belenézhetett a jelentésbe, megpróbálta kikérni a papírokat a Palkovics László vezette minisztériumtól, de a tárca elutasította a kérést arra hivatkozva, hogy a közzétételhez nem fűződik jelentős közérdek; érdekesség, hogy a 4-es metró beruházásának inkább az ellenzék számára kényelmetlen OLAF-jelentést gondolkodás nélkül nyilvánosságra hozta a kormány).
A józan ész alulmaradt – Fábián István: Orbán Viktor fejében tévképzetek élnek
- Részletek
- Készült: 2019. február 11. hétfő, 22:57
- Találatok: 2431
A világon sehol nem működtetnek kutatóintézetet pályázati alapon, méghozzá azért nem, mert az nem lehetséges. Az innovációt pedig nem kézivezérléses pályázati rendszerrel kellene segíteni, hanem a gazdaság és a kutatóhelyek közötti kapcsolat erősítésével – mondja lapunknak Fábián István, a Debreceni Egyetem professzora. Úgy látja: az MTA elleni támadás valódi célja a kormány számára kényelmetlen területek ellehetetlenítése.
– Megjelent az úgynevezett Tématerületi Kiválósági Program, amely a kormány kommunikációja szerint alkalmas lesz az „akadémiai kutatóintézetek, a felsőoktatási intézmények és az állam által alapított kutatóintézetek hatékony és eredményes szakmai munkájának” biztosítására. Ez az új kutatásfinanszírozási modell Palkovics László innovációs miniszter szerint kiszámítható és fenntartható, a minőséget szolgálja. Szükséges volt hozzányúlni a kutatásfinanszírozáshoz? Volt racionális érv a jelenlegi rendszer átalakítására?
– Egy akkora finanszírozási rendszeren, mint amilyen a tudományé, mindig lehet finomítani, javítani. A mostani „átalakítással” az az alapvető probléma, hogy nem indokolják meg, miért van rá szükség. Ráadásul radikálisan és azonnal akarják megváltoztatni a finanszírozást, amiből nagyon sok probléma lesz. Hiszen van egy beállt, ráadásul nem is rosszul működő rendszerünk. Palkovics miniszternek van egy munkaanyaga, amiben még ki is emeli, hogy az MTA kutatóintézetei mennyire jól teljesítenek. Mindazonáltal nyilván lehet javítani és változtatni, csakhogy nem tudjuk, mi az a probléma, amit meg akarnak oldani, s hogy az új rendszer megoldja-e a problémát, miközben komoly félelmek vannak a tekintetben, hogy alapvető értékeket fognak szétverni. Annak pedig beláthatatlan következményei lesznek.
Az is komoly gond a finanszírozás átszervezésével, ahogy korábban a felsőoktatással kapcsolatos átalakításokkal is, hogy nincs megfelelő mélységi analízis, hatástanulmány a kormányzat részéről, nincs kockázatbecslés, nincsenek megvalósítási tervek. Az idézett miniszteri munkaanyag és a napi kommunikáció tele van belső ellentmondással. Például a munkaanyag szerint „az MTA-kutatóintézetek és a felsőoktatási intézmények között erős a kapcsolat”. De akkor honnan jön az a kormánykommunikációban gyakran előkerülő kritika, hogy nincs átjárás a felsőoktatás és az MTA kutatóintézetei között? Ez hazugság. A másik megállapítása Palkovics László minisztériumi belső anyagának, hogy „az MTA és kutatóintézeteinek teljesítménye kiugró, mind produktivitásban, azaz mennyiségben, mind idézettségben, azaz hatásban”. És akkor ezt a rendszert kell derült égből villámcsapásként átalakítani? Az MTA nagyjából 67 milliárd forintból gazdálkodik évente, amiből 28 milliárdot biztosít az állam az intézmények fenntartására és kutatásokra, 12 milliárdot pedig a köztestületi működésre. Miért is kell a finanszírozást megváltoztatni akkor, ha a kutatásba befektetett, egyébként nemzetgazdasági szinten és nemzetközi összehasonlításban csekély összeg ennyire jól hasznosul? A Palkovics-féle munkaanyag egyébként felvet egy alapvető problémát: azt, hogy Magyarországon az innovációs tevékenység nem jó, a 22. helyen állunk az európai rangsorban. Miután a gazdaság és az innovációs képesség összefügg, ha nincs innováció, nincs gazdasági fejlődés. Ez világos, ezen változtatni kell. De az alapkutatás és az alkalmazott kutatások összevonása, valamint a kutatóintézetek kézi vezérléses finanszírozása mennyiben javít ezen a helyzeten? Ez teljes vakvágány! Magyarországon nem azért nincs innováció, mert nincs meg az ehhez szükséges tudományos kapacitás és kutatói készség, hanem azért, mert a gazdaság és a kutatóhelyek közötti kapcsolatok nem épültek ki. 
Jó lesz nekünk
- Részletek
- Készült: 2019. február 10. vasárnap, 23:55
- Találatok: 1975
Jó lesz nekünk, népeknek. Nem épp Menyhárt Jenő-féle értelemben, hogy a súlytalanságban szeretkezünk vagy lesz végtelen sok égitestünk, esetleg felébred az álom és mi alszunk tovább, hanem csupán ontológiailag, meg, hogy az éjszaka az soha nem fog véget érni. Elsőként az juttatott erre a meggyőződésre, hogy Tarlós főpolgármester buzog, mint a rosseb.
Miközben Budapest szétrohad alóla, metrók és buszok füstölnek el a végtelenbe, vagy mindenki tegyen egy színt a képre még saját élményeiből, Tarlós főpolgármester esze már nem is az idei, hanem az elkövetkező nyáron jár, a 2020-ason, amikor nemzetünk Orbán ritmusára a futballban egyesül és olvad össze mintegy, mert néhány redves meccset itt rendeznek az aktuális láblabda Európa-bajnokságból.
Az ilyesmitől állva hugyozik a NER-polgár, de legfőképp Orbán miniszterügynök elvtárs, hiszen kajla tudatában a labda pufogása, a frissen nyírt fű illata, valamint a szotyolahéj sercegése egyet jelent a boldogsággal és a nemzeti nagysággal, amit az is mutat, hogy most már százhúsz milliárdban szabta meg azt a limitet, amit TAO-ból az ilyen nagyságokra költ és nem oktatásra vagy más haszontalan dolgokra.
Hogy a fodbalistáknak is jó legyen, ne csak nekünk. Tarlós főpolgármester tehát beállt a sorba, és olyan időkről ábrándozik, amelyek során lehet, már csak fölösleges nyugdíjas bácsi lesz, és nem pediglen főpincér, ami kifejlet csak a lakosokon múlik, viszont rajtuk nagyon. Mégis, Tarlós főpincérnek szíve joga ábrándozni merengeni, és lelkének virágait elénk teríteni, mint megtette ezt most is.
Azt delirálta tehát, hogy a jeles esemény során, amikor a sok népek kiszorulnak majd a három-négy, uszkve ötszáz milliárdos vadiúj Népstadionból, tehát, aki oda nem fér be, az a Hősök terén létesítendő “fan zone”-ban nézheti a csodát – ami a futball maga – majd 2020 nyarán, amikor ki tudja mi lesz ezen a világon még vagy már. Több tízezer embert vár oda Tarlós főmókamester, amiből akármi is lehet.
Gondoljuk csak meg a leselkedő veszedelmet, ha és netán sorosisták gyűlnek ott halomba, fütyölnek és szánkókat szentségtelenítenek meg, elképzelni is borzalom. Jól tette Tarlós főmester, hogy nem a várba álmodta a tömeget, mert gondolhatta volna oda is, igaz, arra a környékre hovatovább már a madarakat sem engedik be, még a neonácikat sem menetelni. De hiába mondják, ne higgyük el nekik, hogy erkölcsi megfontolásokból.
Mégpedig tán azért ne, mert Németh Szilárd, aki mostanában a Fidesz eszévé lépett elő, a Facebook oldalán siratta meg Horthy kormányzót. A halálára emlékezett, s akinek ilyen késztetései vannak, annak a neonácik sem igazán büdösek. Így hát, arra kell jutnunk, azért nem gyalogolhattak a várban a mi kedves fekete ingeseink, mert ott lakik az atyaisten trottyos gatyában.
Tényleg oda költözött szakácsostul, inasostul, és emberek, emberek, máma ő maga fog szólani hozzátok, hogy még jobb legyen. Igaz, bekerítve, fogdmegektől ölelten, de mégis csak hetek óta ezen rugózik a fél ország, mit fog mondani az atyaisten, és az mit fog jelenteni nekünk. Semmit. Érdektelen, s nem csak azért, merthogy a tettei és nem a szavai, hanem, hogy köze nincs a valósághoz egyáltalán sem a tudatának, sem az abból kicsapódó mondatoknak, ha egyáltalán.
Meg különben is, mit érdekelné az embert egy narcisztikus, hatalommániás tajparaszt, akire egy esetben kellene figyelni, ha ki kellene lesni, merre menekül. Mert tegyük szívünkre a kacska, elgyötört kezünket: tud ez még valamit rontani a sorsunkon? Na, ugye. Innentől kiérdemelte, hogy az ember keresztbe lehányja, amiket összehadovál, két nap múlva úgyis elfelejti mindenki egy újabb lopás után.