- Részletek
-
Készült: 2020. május 11. hétfő, 16:21
-
Találatok: 2073
Nem rebben neki. Mármint Varga igazságügyis labdaemelgetőnek, ha emlékszünk még arra a népi mondásra, amely a hazugsággal élőket, akik orcátlanul, mindenféle lelki zavarok nélkül lódítottak, ezzel illette: a szeme sem rebben. Varga igazságügyisnek ebben a kontextusban szempillája sincsen. Mint Sartre „Zárt tárgyalás” című alapvetésében, amelyben a szereplők nem tudnak pislogni, igaz, a pokolban élnek, viszont a pokol a többiek. Nehéz ügy ez, nagy mókamester volt ez a Jean-Paul, de nézzük, mi miben élünk, és az az, hogy a fideszisták eredendően pszichopaták lehetnek, mert csak ez a fajta képes testi tünetek nélkül hazudni, pláne ilyen mennyiségben.
No most, Varga igazságügyis vagy pénzért teszi, amit tesz, vagy meggyőződésből, a végeredményt tekintve mindegy, viszont egyik szomorúbb a másiknál. Ezúttal az Európai Bizottság egyik alelnökétől, bizonyos Vera Jourovától védte meg a gazdáját és a rendszert a Facebookon, tehát a bávatag hívők számára csakis, ahogyan minden színjáték nekik szól. Emlékezhetünk, a kedves vezető kedvenc lapjai hogyan tálalták, miszerint na, ugyehogy ugye, azaz és tehát ez a Vera Jourova nem talál semmi kivetnivalót a fasiszta felhatalmazási törvényben. Viszont tegnapra kiderült, hogy Orbán kedvenc lapjainak slapajai ezt az állítást az ujjukból szopták, vagy épp a kedves vezető diktálta nekik.
Ki tudhatja? Mindenesetre ez a Jourova, aki eddig nemzeti hős volt Orbán kedvenc lapjaiban, mint aki tisztán lát, s megvédi az ő atyuskájukat a sorosistáktól, interjút adott a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak, amelyben nem átallott olyat nyilatkozni, hogy hiába sulykolja azt a magyar kormány, ő egyszer sem mondott olyat, hogy a magyar felhatalmazási törvény nem ütközik a közösségi jogba. Ilyenkor, amikor kap az ember egy nagy maflást, akkor befogja a pofáját, ha nagyon fáj neki, akkor mentegetőzik, hogy nem is úgy gondolta, félreértés történt vagy ilyenek. Ahogyan diplomáciában szokás volt a fideszistákig, náluk azonban nincsenek ilyen haszontalan formaságok.

Mivelhogy Varga igazságügyis labdaemelgető eltátotta a száját, és nekilátott okádni, hogy sárgarépa is jutott bele. Vera Jourova alelnök minden már, csak nem népünk és a kedves vezető nagy barátja, de elsősorban azért, mert a sorosisták módosították a tudatát, Vera Jourova egyenesen Coca-Cola mámorban fetreng, akárha imperialista fiatalok a békeharcok idejében. „Már mentegetőzik” mondta róla Varga igazságügyis lesajnálóan, „már fenyegetőzik” tette még hozzá, mert elvitte a liberális fősodor. Mindebben az a szép, hogy mostanában minden jóérzésű, konzervatívot elkap a liberális kórság, egy nagy liberális óceán a világ, és a közepén ringatózik a Fidesz fasiszta csónakja.
Ez a létállapot. Visszatérve azonban az elfajzott Jourova vs Varga igazságügyis csörtéhez, a labdaemelgető még azt is tudatta a Facebookon a hívekkel, hogy hallatlan az a metódus az igazság kiderítésére, amit az alelnök folytat, miszerint kapcsolatot tart magyar emberekkel, újságírókkal, civilekkel ahelyett, hogy beérné azzal, amit ő meg a Fidesz elétár. Ez a filozófiai a priori és posteriori dichotómiája, de, ha ilyenekkel operálok, akkor a fideszista azt mondja, hogy beszéljek magyarul, különben beveri a pofámat. Különben is, de ez most mellékszál, lényegesebb, hogy a Facebookon még azt is megtudják a hívek a sajtószabadság idilli magyar állapotáról, hogy senki ne pofázzon, mert vannak még nem leigázott lapok.

Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2020. május 10. vasárnap, 15:01
-
Találatok: 2170
Bocsáss el! – Ezt sírta, sóhajtotta, és remegte istenének Ivan Iljics szenvedésének csúcsain, mert vágyott a halálra. Ezt azonban addig nem nyerhette el, míg szembe nem nézett önmagával, és le nem mállasztotta róla a hazugságot arról, hogy élete szép és értelmes volt. Amikor saját maga is eljutott arra a megállapításra, amit Tolsztoj a szöveg első mondataként felütésként és mellbe vágóan közölt, hogy miszerint: „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt”, amikor hőse képessé vált ennek elismerésére, megszabadulhatott szenvedéseitől, és az arcára halálában kiülő elégedettség azt mutatta, megbékélt magával. De ehhez szembe kellett néznie a múlttal.
Tegnap május kilencedike volt, a Hitler és a nácizmus fölötti győzelem napjának évfordulója és ünnepe, egy olyan dátumé, amikor az emberiség történelmében egyedülállóan a kultúra győzedelmeskedett a gépesített barbárság fölött. Még azok is jó szívvel emlékeztek erre a napra, akiket hetvenöt évvel ezelőtt legyőztek, és hálát adtak a sorsnak, hogy akadt olyan hatalom, amely megszabadította az emberiséget tőlük, így végső soron önmagukat saját maguktól. Hogy felébresztették őket a rémálomból. Azóta azért ténykednek, hogy még egyszer ne történhessen meg velük ugyanez, és ne tehessék meg a világgal azt, amit akkor megtettek.

Ám ehhez szembe kellett nézni a múltjukkal, és belátni, hogy iszonyú volt. Ugyanerre a napra esik az Európai Unió eszméjét és megalakulásának lehetőségét hordozó ünnep is, az Európa-nap. Ez pedig arra emlékeztet, hogy ez a tömörülés – legyen az gazdasági vagy értékek mentén szerveződött – azért jött létre elsősorban, hogy az az iszonyat, aminek a lezárását szintén ez a dátum hordozza, ne ismétlődhessen meg. Alapos ok és indok volt tehát tegnap, ha nem is a csűrdöngölős, hujjogatós mulatozásra, de az elgondolkozásra legalább, az afölött való révedezésre leginkább, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hol tartunk és hová megyünk egyáltalán.
Ehhez képest és mindezekhez viszonyítva kies hazánkban, legalábbis annak hivatalos helyein ilyesmikről szó sem esett tegnap. Európában egyedülálló az olyan ország, mint a miénk, igazi hungarikum, mondhatni, amelyik még nem végezte el a gyászmunkát, és az egész hetven évvel ezelőtti történelme ott lebeg, mint Kölcsey rémalakja Husztnak romvánál. De nem szembenézni akar a saját rémségeivel, hanem igazolni óhajtja azokat, amitől életünk egyszerű, mindennapi és iszonyú lesz, akárha Ivan Iljicsé, de vele szemben soha nem kapunk elbocsátó feloldozást. Ha van bús magyar sors, akkor ez az, viszont csak magunknak köszönhetjük, ha körülnézünk, és meglátjuk, hová jutottunk.
Oda épp, hogy május nyolcadikán az iskolatévében egy Takaró Mihály nevű szörnyeteg a legújabb Wass Albert nevű istenüket mosdatta a romlatlan diákság számára, mondván, az, hogy őt háborús bűnök miatt elítélték, koncepciós per része volt. Ezzel elvetve annak a lehetőségét is, hogy a romlatlan diákság megismerje, vajh, miket is tett ez a Wass Albert az ítélet előtt, hogy odáig jutott. A történelem május nyolcadikán az iskolatévében a kegyetlen kommunistákkal kezdődött el, akik már akkor is a nemzet életére törtek. Az a generáció, amelyet ezek
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2020. május 09. szombat, 04:04
-
Találatok: 2147
Azt mondta Semjén elvtárs bele a világba mintegy igét kinyilatkoztatva, hogy: „Amiben egyetértünk a balliberálisokkal, az az, hogy mindketten meg akarjuk akadályozni a családon belüli erőszakot. A különbség az, hogy mi az erőszakot akarjuk megszüntetni, ők pedig – ennek ürügyén – a családot.” – Semjén elvtárs ezt annak kapcsán jelentette ki, hogy leszavazta a csürhéje az Isztambuli Szerződés ratifikálását olyan utalgatós sunyi indokokkal, hogy buzik meg migráncsok.
Semjén elvtárs kijelentésében benne van az összes felszopós nyomorúsága, amit majd megbeszél az istenével, ha az szóba áll vele, bennem viszont az a kérdés vetült föl ennek kapcsán, hogy vajon mitől fél Semjén elvtárs, hogy milyen démonjai vannak neki. Mert szügyig van velük, mint ahogyan elvtársai, valamint a követő bávatagok úgyszintén. Hogy ezek reszketnek a szabadságtól. Ha fölnéznek az égre álmaik gőzei alól, ott feszül az egükön a rács, amitől nem rabnak érzik magukat, hanem húgymeleg biztonságban.
Mindenkinek mást jelentenek a szabályok és előírások, van, akinek a vágyott rendet, másnak béklyókat. Ha és viszont a korlátoltak a saját szűkös szabályaikkal akarják megakadályozni mások repülését, ráadásul hatalmi helyzetben is vannak, abból bajok születnek. Mint kitetszik, már nem a vak komondornál tartunk, ez csaknem ontológia, szinte már egészen az. Illetve természetszerűleg az aljasság fokának vizsgálata, aminek az eredménye nem kétséges. Nem az eleve elrendelés, hanem a biztos tudás birtokában.

Tegnap nézegettem a teleképben az ifjú Sheldont, ami sorozatnak kapitalistailag az a funkciója, hogy termeljen még sok profitot ebből a franchise-ból, de néha azért élvezhető is. Nos, az ifjú Sheldon, akinek az anyukája Semjén elvtárshoz hasonlóan bigott, ámde ő jó szándékú, mégis, de például Leonard anyukája, aki meg szívtelen tudós, és midőn megtudta, hogy Sheldon anyukája Kelet-Texasból származik, akkor a szívéhez kapott, hogy te jó isten, de nem a Sheldon anyukája-félére gondolt.
Ez a bizonyság arra, hogy a gondok nem kicsik, de térjünk vissza az ifjú Sheldon kalandjaihoz. Nos, amikor tíz évesen egy elit iskola kedvéért idegenbe tévedt, és egy tudós, és libsi házaspárnál készült lakni, az első vacsoránál nyújtotta a kesztyűs kezét, hogy mondják el az asztali áldást. Ezek a libsik pedig felvilágosították, hogy az náluk nincsen szokásban. Az ifjú Sheldon ekkor szembesült a végtelennel, de nem szaladt el visítva, hanem azt mondta, jól van, és felszabadultan sóhajtott, hogy végre.
Nem ok nélkül meséltem el ezt a bájos történetet, hanem annak bemutatására, hogy értékkülönbségek másutt is vannak, sőt, olykor antagonisztikusak is. A szereplők viszont nem feltétlenül tekerik ki egymás nyakát, nincs késztetésük, hogy a másikat beleveszejtsék egy kanál vízbe, s ami a legfontosabb, nem gyűlölik engesztelhetetlenül, amiből fakadólag pedig az írmagjukat is legszívesebben kiirtanák az anyaföldről, sóval vetnék be a helyüket, miután beszántották volna őket ledarálás után.

Bővebben ...