A gazdasági fejlődés hitével Szijjártóék az egész társadalmat verik át
- Részletek
- Készült: 2019. december 31. kedd, 21:53
- Találatok: 2384
„Magyarország egyértelműen az új világgazdasági korszak nyertesei közé tartozik” illetve „A folyamatosan magas színvonalon teljesítő magyar munkaerőnek, Európa legalacsonyabb adóinak és az új támogatási rendszernek köszönhetően minden idők legtöbb beruházása érkezett idén Magyarországra” – örvendezett a minap Szijjártó Péter. Örülhet is, ő tényleg a korszak nyertese.
Csak éppen a magyar emberek többsége nem.
Például hogy mi csábítja ide „minden idők legtöbb beruházását”, arról már kényelmetlenebb beszélni, és a Pesti Srácokon csak a fenti felületes módon jelenik meg. Szomorú valóság, de nőjünk fel hozzá: az effajta változások nem jönnek létre csak úgy, hanem valójában
ami vonzóvá teszi Magyarországot „minden idők legtöbb beruházása” szempontjából, az épp ugyanaz, ami élhetetlenné teszi a hétköznapokat a dolgozó emberek számára. Az érmének nincs két oldala, minden ugyanaz az érme.
A kormány ugyanis ebben az évtizedben a sztrájktörvény 2010-es módosításától a rabszolgatörvény 2018 végi bevezetéséig terjedő ívben mindent megtett azért, hogy az állam eszközeivel minél több közösen megtermelt javat osszon felfele, a leggazdagabbak felé, és hogy a hétköznapi emberekkel szemben tényleg a nagyvállalatoknak legyen kedvezőbb a magyar levegő. Esetenként sajnos szó szerint. Vagy esetleg egy másik szemléletes példa: a Szijjártó által büszkén emlegetett legalacsonyabb európai adók éppen a vállalati, társasági adók, amik pont azoknak kedveznek, akiknek lenne fizetni miből, míg a szegények adója, az áfa továbbra is nálunk a legmagasabb. Magyarországon a nagyvállalati érdekek előtt teljesen lehajolva
a kormány továbbra sem az oktatás megreformálásában érdekelt, hanem a vállalatokat kiszolgáló, egy bizonyos részmunkát elvégezni képes munkások kitermelésében.
Ezzel Magyarország nem az „új világgazdasági korszak nyertese”, hanem éppen leendő áldozata lett: bár egyelőre egy gazdasági fellendülés keretében a centrumországokból egyre hangsúlyosabban helyeződnek át ide a termelési kapacitások a leépített munkavállalói jogok, a rendkívül alacsony társasági adók és a magas állami támogatások miatt, ez csak egy ideiglenes állapot, és az állam hosszú távon csak a saját népének elárulásával tudja fenntartani.
Varga Mihály hétfőn bejelentette, hogy növekednek a minimálbérek és az államháztartás is jó évet tudhat maga mögött, de ez nem jelenti azt, hogy a „kiemelkedő gazdasági fejlődés” idilljéből táplálkozva jobban járnának a dolgozók, az oktatás, vagy éppen az egészségügy, mint az elmúlt években. De még csak azt sem, hogy a minimálbér ténylegesen irányadó lenne – valójában egymillió magyar dolgozik a minimálbérért kevesebbért. 
Hárry Pétter (77 kipcsak népmese)
- Részletek
- Készült: 2019. december 30. hétfő, 16:52
- Találatok: 2814
Hol vót, hol meg nem vót, gyerekek, élt, éldegélt a kismalac farkán túl, a felcsúti dombon is túl, ott, ahol a kisvasút belerohan a nagyba, tehát ide s tova rohadt messze élt a várjában, de annak is leginkább az erkélyén az Oltár Vigyor nevű király, élt csendesen. Egyszerű ember vót a Vigyor király, a képeket lemeszeltette a várjában a falakon, csak egy nagy földgömböt vitetett a szobájába, meg nyóc méter könyvet bőrben, pirossat, ződet, még kéket is.
De leginkább az erkélyén éldegélt Vigyor király, ott fogatta a pópákat, csótányokat, prímásokat, iddogátak, danásztak, közben meg Vigyor király mutatta az erkélyrű a birodalmát. Stadionot, térkövet, nemzeti gödröt, meg a ködbe vesző Erdélyországot, Fel-, és Alvidéket, ukráni szorittásban vergődő nemzettesteket, élettereket, de nem lébenszraumot mégse. Szerette a népét Vigyor király, a javát akarta a népének, el is vette, tejbe meg vajba fürödött az ország.
De mindig vannak háládatlan alakok, mind ez a Hárry Pétter, aki egy ellembétékús muszliny vót, annak előtte meg filozopter és részeges bölcsész. Félhód vót a jele az oviba is már, ottan nem pöttyös labdázott, fodbalozott, nem énekeet haptákba, hogy nélküle, a talpai se léptek egymásra, meg kiröhögte az oktatóját. Öt évessen má azt szavalta, hogy nincsen neki aptya meg annya, istene meg hazája, nyóc óvónéni kapott infarktust tölle.
De egy miatyánktó rendbegyöttek mind, a hiszekegytő meg szilikonos csöcse lett az összesnek, ahogy tértek vissza a munka frontyára, má mind az összest füttyögte a nagycsoport, hogy szüjjé nekem babám, rózsám, ráncsá hust, meg hejderutyutyu, ide nekem azt a csokot, sőt, hogy kicsi nekem ez a ház, kirugom az ódalát. Ott üvőtöztek a kantáros rövidgatyájukba, lődöztek a műanyag golyószóróva, a plébános úr pedig eltelten mosolygott.
Megcsömöllött ettő a vircsfattó ez a Hárry Pétter, füttyentett a söprűjének, és elröpűt Globálisba, ami a Soros-patak partyán fekszik, úgy ének ott a népek, mind az állatok. Aszt olvasnak, amit csak akarnak, nem hallgatnak világháborús katonadalokat se, nem fodballoznak, a férfiak mosogatnak a konyhába, mindenki ellenbétékús ott, de leginkább buzi. Muszlinyok meg azé lesznek, mer annyira liberrálissak, de, hogy eszt hogyan, aszt csak a nemzeti alaptanterv tuggya.
Ezek között nőtt föl ez a Hárry Pétter, és a fejébe vette, hogy eepuszticcsa Vigyor királyt, mer mind montam, gonosz, ellenbétékús muszliny lett. Fölűt a söprűjére, iramlott, lobogott a szivárványos zászlója, rajta a félhód, hogy alig is bírt csikorogva lefékezni az erkélynél. Most is vót ott öt pópa, négy bíboros meg két csótány, iszogattak, a prímás húzta nekik, de, ahogy meglátták a Hárry Péttert emenekűt mind, Vigyor király is bebújt a függöny mögé.
Onnan kiabát, hogy boldog karácsonyt, de Hárry Pétter kicibáta, hogy levággya mind a hét fejét neki, de nem tudta bekapcsóni a fénykargyát, mer nem vót áram a konnektorba, Paks II nem épűt meg ugyanis, mer ellopták a pénzt, a Mátrai erőmű meg tropára ment a Lőrinc alatt. Így fogták el a Hárry Péttert, mer nem szuperát a fénykargya neki. Na, ugye, monta Vigyor király neki, most megdöglessz Hárry Pétter, és hivatta Pótpét Főszügyészt. 
Mészáros Lőrinc cserben hagyta a magyarságot
- Részletek
- Készült: 2019. december 29. vasárnap, 16:08
- Találatok: 2707
Ahogy korábban többször is írtunk róla, a felcsúti gázszerelőből lett pénztáros, Mészáros Lőrinc parádés, exponenciális vagyongyarapodása kapcsán felmerült, hogy ha a korábbiakhoz hasonló ütemben tudja fialtatni a pénzt, akkor hamarosan, akár már 2024-ben a világ leggazdagabb emberei közé kerülhet, elhozva ezzel a 21. század első igazi magyar világsikerét.
Mint a Forbes a napokban közzétett 2019-es vagyonmustrájából kiderül, ezek az álmok szertefoszlani látszanak. Ahhoz, hogy tartsa a korábbi évek ütemét, Mészárosnak idén 657 milliárd forintra kellett volna növelnie vagyonát a 2018-as 280 milliárdról, ehhez képest csak szánalmas 408 milliárd jött össze.
Fotó: Ajpek Orsi / Index
Hasonló számot hozott ki nemrég a G7 is, amely Mészáros hivatalos vagyonát 410 milliárdra becsülte, bár hozzátette, hogy a valós szám ennél magasabb lehet, mivel a felcsúti személy neve alá tartozó szövevényes cégháló teljes egészét még nem sikerült felértékelni.
Rontotta Mészáros világhatalmi esélyeit a forint árfolyamesése is, amely miatt a 408–410 milliárd forint ma 1,38–1,39 milliárd dollárt ér csak, miközben korábbi számításaink szerint 2,25 milliárdnál kellene tartania, hogy 2024-re a világ leggazdagabb embere lehessen. (Tavaly ilyenkor a dollár 280 forint körül mozgott, mostanság a 300-at nyaldossa.)
Mindez sajnos előre látható volt: már két éve megjósoltuk, hogy Mészáros akadályokba ütközhet, amelyek be is jöttek. Az idén kifújt a cégei árfolyamát felhajtó tőzsdei spekulációs hullám, és érdekeltségeinek cégfelvásárlásai sem nagyon jöttek be, elég a mátrai erőműre vagy a T-Systems-felvásárlás körüli mizériára gondolni. A Mészáros-rajongóknak és a magyar világsikerért szorítóknak ugyanakkor reményt adhat, hogy a jelek szerint az állam, meghallva a nemzet sóhaját, továbbra is Mészáros mögött áll.
Orbánnak már semmiféle gátlása nincs abban, hogy miként szerezzen meg magának valamit
- Részletek
- Készült: 2019. december 28. szombat, 19:48
- Találatok: 2485
„A Fidesznek már semmiféle gátlása nincs, illetve magának Orbánnak, vagy annak a maffiának, amely uralja az országot; nekik semmilyen gátlásuk nincs abban, hogy miként szerezzenek meg valamit. Mindent akarnak: a múltat, a javakat, valamennyi emblematikus értéket, giccsel töltik fel a magyar kultúrát, és kisajátítják a közös teret mindenhol, ahol csak lehet” – így nyilatkozott Fodor Tamás Jászai Mari-díjas színész, rendező, a Stúdió K igazgatója a Hírklikknek. És azt is elmondja, hogy amíg „ezek ott fenn” meg nem eszik egymást, addig ez így is marad.
- Azt mondtad az előbb, még az interjún kívül, hogy nem csinálsz olyat, amit nem szeretsz, és mégis politizálsz, pedig – olvashatóan – nem szereted ezt a politikát, ami ma körbe vesz bennünket…
- Igazából nem politizálok, az ugyanis egy olyan aktivitást jelentene, amely eleve sok időt és energiát igényel, és ehhez én már nem vagyok elég fiatal. Magamnak inkább egyfajta közvetítői szerepet gondolok. Fenn vagyok a Facebookon, és azt látom, hogy az általam fontosnak tartott emberek többnyire megjegyzésekkel reagálnak az eseményekre, én pedig ezeket megosztom, olykor reagálok magam is. Ez nagyjából két-háromszáz emberrel való közvetlen kapcsolatot jelent. Ez tehát egy normális szerep, vagyis azt állítom, hogy én csak annyira politizálok, mint egy átlag állampolgár.
- Én azért ennél többet gondolok rólad, hiszen a kommentárjaid nem hagynak kétséget arról, hogy mit gondolsz a mai magyar politikáról…
- Hát remélem, hogy nem. Egyébként Pilisborosjenőn, ahol élek, tagja vagyok egy helyi csoportnak, és nagyon pártolom azokat a fiatalokat, akik amúgy sokfélék, de egyben azonosak: meg akarják újítani a megmerevedett struktúrákat, amelyek jellemzik ennek a falunak a vezetését. Mert minden helyi demokrácia normálisabbá, elfogadhatóbbá teszi a társadalmi életet. Miért beszélek erről? Mert ebben a csapatban olyanok is vannak, akikkel én egyáltalán nem értek egyet, legalább is a legtöbb fontos kérdésben különbözik a véleményünk. Nem rejtem véka alá a múltamat, a politikai tevékenységemet – sajnos kevesebb eredményt tudok felmutatni benne, mint aktivitást -, de tudom, hogy aktívabb jelenlétem nem jelentene feltétlenül jót a szervezetnek. Már csak azért sem, mert noha vannak olyan szereplői, akik az országos politika másik oldalának szereplői. Ennek az egyesületnek a koncepciója az, hogy a nagypolitikát mindenki tegye le a falu határában, noha tudjuk, hogy ez egy lehetetlen vágy.
Az országos politika mindenképpen bemászik közénk. Olykor személyesen is; a csapat egyik tagja a legkomikusabb miniszterünk ügyvédje, ezért aztán (kimondom a nevét: Kósa Lajos), is megjelenik fontos közösségi eseményeken. Mi tagadás, ezt nagyon nehezen tudom elviselni. Olyannyira, hogy rá is kérdeztem: fontos-e, hogy ez az ügyvéd úr a Kósán keresztül idehozza nekünk a Fideszt. De megnyugtattak, még az ügyvéd úr is: senki nem akarja, hogy ebben a faluban a Fidesz látványosan teret nyerjen. 
Bartus László: Ha leomlik a hazugság fala
- Részletek
- Készült: 2019. december 27. péntek, 06:44
- Találatok: 3003
Történelmi tapasztalat, és bibliai tény is, hogy a gonoszoknak egy ideig szerencséjük van. Minden a kezükre játszik. Úgy tűnik, minden sikerül nekik, és még az is szerencsésen alakul, aminek nem kellene. Egy ideig megfoghatatlanok, érinthetetlenek. Nem éri őket a szél, az eső. Mintha valami homály szállna mindenki agyára, nem képes felismerni, vagy kimondani, a nyilvánvaló tényt. Mintha mindenki megbolondult volna, a jog is fordítva működik, az épeszű embereket pedig a guta kerülgeti. Hogyan nem lehet ennyire nyilvánvaló bűncselekménysorozatot lebuktatni? Ami máshol, máskor világbotrány, itt egy mínuszos hír.
Sorolhatnánk a példákat, de a NER egész működése is ilyen. Az alkotmánybírósági ítéletek azért kevésbé bizonyító erejűek, mert ezeket a döntéseket már egy Orbán által megszállt, nem független testület hozta. De az is e folyamat része, hogy az Alkotmánybírósággal is megtehették ezt, és az Orbán-rendszert államcsínynek nevező volt alkotmánybíró, Vörös Imre például már véletlenül sem tagja a testületnek, ha a gonosznak erre van szüksége. De kezükre játszott a magánnyugdíj-pénztári lenyúlások lehetősége, az uniós kohéziós alap százmilliárdjai, a menekültválság és a bevándorlás.
Jellemző mozzanat, amikor Pikó András ellen azért vizsgálódnak, mert nyilvánosságra hozta, hogyan egyeztetett a kerületi újság a fideszes polgármesterrel a tartalomról. Az adatvédelmi hatóság vezetője szerint az a bűncselekmény, amikor leleplezik a csalást, a hazugságot, a manipulációt és a propagandát, nem pedig az, ahogyan ez a rendszer működik. Az egykori ombudsman feladata azok védelme lenne, akik feltárják a diktatúra működésének módját, nem pedig azok üldözése, akik ezt teszik. De a rendszer felszálló ágában ez is része a “jószerencsének”. Ami nemcsak szerencse, de a kezükre játszik.
Szemünk előtt játszódik az európai jogértelmezési és felülvizsgálati bohózat, amely 2010-től tart, amely egyértelmű és világos dolgokat nem képes egyértelműen és világosan látni. A hazugság köde és homálya borít mindent. Láthatóan éles eszű emberek ebben az esetben mintha elveszítenék a tisztánlátásukat. Belebonyolódnak, alul maradnak egy nyilvánvaló csalássorozat nevetséges ködösítésével szemben. A dekázó Varga Judit egy járásbíróságon nem élne meg sem bíróként, sem vádlottként azzal, amit előad, de a Gonosz hatalmi ciklusának jelenlegi periódusában nevetséges hazugságainak leleplezése is lehetetlennek látszik.
Ami máshol könnyű, itt nem az. Amin máshol és máskor nevetnek, itt megfoghatatlannak tűnik. A hatalommal visszaélő zsarnok és kiszolgálói ezt a szinte természetfölötti “védelmet”, jó szerencsét, nem a rájuk váró súlyos ítélet és pusztulás előszelének, hanem áldásnak tartják. Ez nekik a siker, amely igazolja a bátorságukat, a gátlástalanságukat, hogy ilyen mértékű aljasságra is képesek voltak. Saját hazugságaikat is hajlamosak elhinni. Bedőlnek saját propagandájuknak, és elhiszik magukról, hogy ők azok, akiknek mondják magukat, és a szörny rendszerük, amit létrehoztak, valóban az, aminek hazudják.
Legyőzhetetlennek hiszik magukat. Akik szemben állnak velük, nagyon jelentéktelen számban, tehetetlennek látják önmagukat. Noha azért tudják, hogy igazuk van. De a Gonoszon nem fog a kard, a tűz, a golyó, semmi nem árt nekik, és ezt a bűnözők még isteni védelemnek és támogatásnak is hiszik, s annak tulajdonítják. A szürke tömeg, amely soha semmit nem vesz észre, soha semmit nem ismer fel, nem lát a hasánál tovább, és mindig azokhoz csapódik, akiket erősnek, nagynak és hatékonynak gondol, akik a legmagabiztosabban hazudnak neki, szintén bedől ennek a látszatnak.
Csak azok, akik ilyenkor is “látnak”, reménykednek abban, hogy ennek az “isteni” szerencsének egyszer vége lesz, s megláthatják a szemeikkel, ahogy egy pillanat alatt omlik össze minden hazugság. Mert a Biblia is azt mondja, ne irigykedjél a gonoszra, mert a gonoszoknak nem lesz jó vége. Ezek nem tudják, hogy a jó szerencsét azért kapják, hogy mindent végrehajtsanak és elkövessenek, ami a szívükben van, hogy ne azért kelljen elítélni őket, amire képesek lettek volna, hanem azért, amit meg is tettek. Ne mondhassák. 
Fejezetek egy fenyőfa életéből (2.)
- Részletek
- Készült: 2019. december 26. csütörtök, 19:36
- Találatok: 1754
Karcsit, mint valami rongyot vagy kapcát, fölhajították egy teherautó platójára, s, ha lehet ilyet mondani az ő esetében – kivágva, megkötözve és haldokolva – viszonylag jó helyre került. Nem legalulra, hogy agyonnyomják, nem is fölülre, hogy egy óvatlan kanyarban lerepüljön, s betörje a mögötte haladó autó ablakát szégyenszemre, hanem épp középre. Bár itt sem volt jó, hogy is lett volna, mert hogyan is érezhetik magukat a gályarabok, a marhavagonba zsúfoltak, vagy akit épp kordén visznek a vesztőhelyre. Úgy, mint Karcsi, aki fenyő létére szégyenszemre fázott, sajgott a dereka és a csonkja, hogy a gúzsba kötött ágairól ne is beszéljünk.
Rengetegen voltak a teherautón, Karcsi el sem tudta képzelni, mennyien lehettek. Vég nélkül utaztak, és csak sóhajtozásokat lehetett hallani, meg zúgásokat, morgásokat és suhanásokat, mint amilyen hangot az ő autójuk is kiadott. Hosszú órák teltek el, mire megálltak, ám, hogy hová kerültek, senki nem tudta, de idejük sem volt ezen gondolkozni, mert durva kezek nekiláttak lehajigálni őket az autóról, le az aszfaltra kímélet és szánalom nélkül, csak úgy nyekkentek. Aztán egy másik kéz úgy, ahogy voltak, megkötözve fölállogatta őket, egymás mellé szorosan, hogy szúrt a másik tüskéje. Ezt akár ironikusnak is tarthatta volna Karcsi, ha lett volna kedve merengeni. De nem volt.
Meg nem is ismert ilyeneket ő, hogy irónia. Egyszerű fenyő volt, és hiába nevezték faiskolának, ahol eddig lakott, semmit nem tanult ott. Igazság szerint most már szinte mindegy is volt, mert érezte, hogy lassacskán száll ki belőle az élet, elkezdtek potyadozni a levelei, ágai lanyhultak, mint egy vén, nyugdíjas fenyőnek. Ide jutott élete virágán, hogy érezhetően haldokolt. Ölni tudott volna egy kis vízért, de csak a csonkja sajgott, amikor megtörtént vele a borzalom óta az első jó dolog. Levették róla a neccet, kissé kinyújtóztathatta az ágait, így helyzetével átmenetileg elégedett is lehetett, ha állítható ilyen egy haldoklóról, és mért ne lehetne. Őt is várhatja a fa mennyország, vagy valami ilyesmi.
Most tudott először körülnézni, hová is került. Nagy, mahomet házak vették körbe, nagyobbak, mint akármilyen vén fenyő, és annyi ember, amennyit elképzelni sem lehet. S ami a legérdekesebb, mindenféle fajta, és nem gumicsizmában voltak. Karcsi eddig nem gondolta volna, hogy emberből is ennyiféle lehet, igazából nem is gondolkodott az emberek felől, és idáig jutott az elmélkedésben, amikor az egyik közülük megfogta, megforgatta, hajlítgatta, méregette és megvette. Rabszolgavásár, döbbent rá Karcsi, ahogy végignézett a többi fenyőn, de sok ideje nem maradt, újra megkötözték, sőt, fölgumizták egy autó tetejére, úgy utazott most.
Kezdte elveszíteni az eszméletét, s tulajdonképpen az elkövetkező időt, mint valami álmot élte meg, ahogy fokozatosan szállt el belőle a lélek. Egyszer csak megálltak, leszedték az autóról, szűk helyeken vitték fölfelé, be, valami iszonytatóan meleg helyre, hogy szomjúsága szinte elviselhetetlen lett.
Fejezetek egy fenyőfa életéből
- Részletek
- Készült: 2019. december 25. szerda, 20:35
- Találatok: 1823
Karcsinak hívták a fenyőt, aki évek óta növekedett, játszadozott, lengedezett és sóhajtozott a fenyőneveldében. Egyszerű lucfenyő volt, semmi pucc, semmi pávaság. Olyan volt, mint akármelyik lucfenyő, akik ezerszámra álltak mellette, némelyik kissé csálébb, ritkásabb, nyomorultabb, de fenyő volt mindahány, nem volt alávalóbb egyik sem a másiknál, Isten teremtménye az összes, egy vérből valók. Sőt, még a génjeik is szinte teljesen megegyeztek akár egy nordmann fenyőével is, pedig ezek annyira fönt hordták az orrukat a pedigréjükkel, sokszor szóba sem álltak egy Karcsi féle egyszerű luccal.
Persze eleinte nem volt semmi baj, nem tudott Karcsi semmit, a butaság bátorságával éldegélt. Magonc korában beszélni sem tudott, csak nyújtogatta magát a nap felé és szítta a vizet, hörbölte nyakló nélkül, mert állandóan szomjas volt. Aztán, ahogy iperedett, megtanult beszélni is, már szóba tudott elegyedni a szomszédjaival, akik közt voltak nagyobbacskák is, akik már többet tudtak a világról, hallottak ezt-azt, és nekiálltak riogatni a kisebbeket, hogy jön majd a fűrészkezű ember, elvágja a lábukat, aztán megkötözve, autóra zsúfolva ismeretlen helyre viszik őket.
Ki tudja, milyen sors vár ott, így károgtak és lázítottak az öregebbek, de nem tudni mi céllal, hiszen elszaladni nem tudtak, kiabálni ugyan igen, de azt rajtuk kívül senki nem értette. Senki nem tudott fenyőül, az ágaikat leszaró cinkék, a tövüket szétpisáló kutyák sem, az emberek meg pláne. Egyébként az öregebbek sem láttak még soha fűrészkezű embert, ez a képzelet lázas szüleménye lehetett csak, mert az emberek jók, csak büdösek. Ezt lehetett megállapítani róluk, ahogy gumicsizmában, szőrösen néha megjelentek, dőlt belőlük a cefre ismeretlen szaga, és más különlegességek.
Szóval, hogy fűrészkezű lett volna köztük, ezt senki nem tudta, ilyet senki, soha nem látott, csak ijesztgetés volt, legenda, mint a boszorkányok és tündérek vagy a rézfaszú bagoly. Ilyennel se találkozott soha Karcsi, igazival igen, mikor már nagyobb volt, ott ücsörögtek az ágain, de ezek is csak úgy leszarták, mint akármilyen egyszerű cinke, secko jedno, madár, madár, mindegy is, ilyen egy fa élete. Aztán egyik nap megjelent egy gumicsizmás alak kezében krétával, méregette a fenyőket, és olyiknak keresztet rajzolt a törzsére, úgy néztek ki, mint a felcsillagozott zsidók a stigmájukkal, hogy mi vár rájuk, azt senki sem tudta.
Karcsi is kapott ilyen jelet, ahogy rajzolgatta őt a cefreszagú, csiklandozta a hasát, hogy felnevetett, göcögött, a többiek meg lehurrogták, hogy ne röhögjön, mit röhög, kuss legyen már, és a cefreszagú elment, csak a felhő maradt utána tele muslicákkal. Így jött el az éjszaka, a fenyők aludtak, csak Karcsinak voltak rossz, furcsa érzései, mert nem tudta mire vélni a keresztet vagy ikszet a hasán, ilyen világvége hangulata lett tőle, és a hold is furán világított. A madarak is hallgattak, pedig mit nem adott volna érte, ha most jól leszarják akármelyik ágát vagy az összeset, mert nem tudta Karcsi, milyen a halálra ítéltek magánya, ahogyan közelít a hajnal.
Apokrif
- Részletek
- Készült: 2019. december 24. kedd, 21:17
- Találatok: 2350
– Ébredj, Jóska! – rázogatta az ura vállát az öregasszony, kócosan és otthonkában, pedig még sötét volt odakint, és a kakas sem kukorékolt. Igaz, a lakótelepi ház negyedik emeletén laktak, így nehezen kukorékolhatott volna, de nem lehet tudni sohasem.
– Mi van Mariskám, mi van. – fordult az ellenkező oldalára a volt mozdonyvezető, aki épp sínekről álmodott, sorompókról és Hrabalról, mert szeretett olvasni és ábrándozni, meg révedezni messzi tengerekről, csillagokról.
– Ébredj, Jóska, megszületett a kis Jézus. – tette alaposabbá ébresztésének indokait Mariska, bár a két dolog, hogy megszületett a megváltó, s emiatt az urának hajnalban kell kelnie, csak az ő fejében függött össze, de ott nagyon.
– Mi van? – élénkült meg a hajdani mozdonyvezető, mert már ébren volt annyira, hogy bigott, hívő feleségét ugrassa kicsit.
Nem passzoltak össze elmélet szerint, Mariska a teremtésben hitt, az ura az evolúcióról tartott neki kiselőadásokat meg az ősrobbanásról, illetve a nagy suttyról, mint igazi végítéletről, de ennek ellenére nagyon jól megvoltak. Szerették egymást, vagy valami ilyesmi, ki érti ezt. Ott függött a falon az esküvői fénykép, amelyről József és Mária bizakodva tekint a jövőbe, s ez a jövő most itt van, benne pedig Mariska kócosan és kitartóan költögeti Jóskát, amikor csak öt óra van éjfél után. Pedig, amióta Jóska nyugdíjban van, nincs az az Isten, amivel ki lehet imádkozni az ágyból, mert pótolni akarja az egész életében elmulasztott alvásokat, hogy amikor mások a bal oldalukra fordultak a dunna alatt, ő pöfögött, zakatolt, tülkölt és robogott.
– Csak azt ne mondd, hogy fölcsinált a szakállas. – tért már észhez teljesen Jóska, mert soha nem mulasztott el viccet csinálni abból, hogy ők épp József és Mária, és meg sem unta az évtizedek alatt.
Mondhatni, ez volt az a nap, amikor a felesége hitén lehetett élcelődni, mert adta magát, színpaddá változott szinte a negyedik emeleti téglalakás egyedi gázfűtéssel, a szocialista építőipar e remeke. Jóska tehát már nagyon ébren volt, annyira ébren, hogy ravaszon csillogott a szeme, és meg sem hallotta a felesége kárálását, ami a kijelentése miatt fakadt ki belőle, hogy hagyja már az állandó ízetlen tréfálkozást, menjen le a pincébe, hozza a szerszámokat, és faragja be a fát a talpba, mert ünnep van, nagy és szent ünnep. Ilyen, a napra vonatkozó használati útmutatók után kiment a konyhába föltenni a kávét.
Jóska pedig fölült az ágyban, vette a telefonját, hívott valakit, hogy jöhetnek, s még úgy, pizsamában és borzasan kis jászlat vett elő a szekrény mélyéről benne a gőgicsélő Jézussal, felfújható birkával, tehénnel és szamárral, s alighogy elrendezte, csöngettek is. Mariska ajtót nyitott, hogy ki lehet ez ilyen korán, s ahogy feltárult a valóság, ott állt előtte három öreg vasutas, az egyiknek feketére festve a képe, de mindegyik valami turbánban és lepedőkbe burkolózva, hogy úgy hallották, megszületett a megváltó, hoztak neki aranyat, tömjént meg mirhát.
Látod, ez már pont az
- Részletek
- Készült: 2019. december 23. hétfő, 22:10
- Találatok: 2237
Michael Douglas az Összeomlásban egyszer csak bekattan, baseball ütővel ver szét boltokat, űzött vadként, egyetlen célként megy haza, lövöldöz, míg őt magát le nem lövik. Az emberi lélek örök titok, hogy ki az őrült, az konszenzus kérdése és koronként változik. Például a középkorban az őrült normán kívül eső személy volt, aki tetteiért nem tartozott felelősséggel, sőt, inkább valami misztikum megtestesítőjeként jelent meg az emberek tudatában, mint Lear király vagy Ophelia Shakespeare-nél.
Később az őrült a deviáns megfelelője lett, ami egyet jelent a társadalom számára nem kívánatos bűnözővel, így a bűnözés devianciaként az őrület egy formájává vált. Csak a XIX. század végén jelent meg az őrület betegségként való kezelése, az őrültség diskurzusmódja tehát különböző korokban más és más. Ezt nem ártott előre bocsátani, mert Kövér László interjúja, amiről tegnap értekeztem, veri a maga tajtékos hullámait, melynek következtében a házelnök elmeállapota került szóba, s nem ok nélkül.
A Párbeszéd például szívesen látná Kövér távozását, s nem csak úgy l’art pour l’art, hanem azzal indokolva, hogy a parlament elnöke csak olyan ember lehet, aki „megfelelő mentális és nyilatkozatképes állapotban van”. Hadházy Ákos pedig, akit még élőlénynek sem tartott a házelnök, aggodalmának adott hangot, mondván: szomorú, ami Kövér Lászlóval történt az elmúlt években. Csak tudja, állatorvos, sőt, közelről is csodálhatja az eszelős tekintetét, míg nekünk, földi halandóknak ez a gyönyör nem adatik meg.
Régóta tudjuk, hogy tébolydában élünk, viszont lassacskán el kellene jönni annak az időnek, amikor kiderül, ki az ápolt és ki az ápoló, mert e tekintetben momentán elég nagy a bizonytalanság. Ugyanakkor arra is utalnunk kellene, hogy ezek lopnak, tehát bűnözők, és akkor ez most értelmezésünkben a reneszánsz kori közmegegyezés szerint az őrültség egy sajátos alfaja, vagy pedig elvetemültség. Mindmegannyi feltáratlan probléma, amelynek utána kell járni, hogy a tekintetes bíróság a rendszerváltás után igazságos ítéletet tudjon hozni.
Zaklatott korokban az egyén sokszor gondolkodik el azon, hogy amit átél, álom-e, s ha valóságosnak találja, felteszi a kérdést, ki az őrült, én vagy te, mint Gogol Popriscsinja, vagy a Kádár-korban Müller Péter Sziámi: „…Minket most bezártak ide, mert mások vagyunk/ Mint azok, akik ide bezártak/ Őrület, őrület, de van benne rendszer/ És mi majd jók leszünk egymásnak/ Mi most ne törődjünk semmivel/ Csak hagyjuk, hogy a nevünket üvöltsék/ Gyere, bújj el velem a lépcső alá/ Na látod, egyforma köztünk a különbség…”
És már otthon is vagyunk. Az, hogy Kövér házelnök mondandója miatt felmerült nem is titkoltan, hogy elment volna az esze, számos kérdést felvet. Például a közvetlen környezete, az akla egészségügyi állapotának vizsgálata is indokolt volna, mert mégis csak valamiképp közülük kiválónak tartják, ha már odaültették a magas székbe. De elég csak ránéznünk például Kásler miniszterre, hogy belássuk, az az őrület, ami Kövér szemében csillog, az értelem tiszta sugara ahhoz képest, amit a sámándobos próféta pogózik össze nekünk.