New age
- Részletek
- Készült: 2020. január 01. szerda, 16:42
- Találatok: 1881
Miután épp nem volt mit aláírjon, beszédet intézett a nemzettesthez Áder elvtárs, aggódva, hogy kiszáradnak a patakok és odalesznek a pontyok. Különben is apokalipszist vizionált, olyan felperzselt föld jelent meg a beszéd nyomán, hogy ahhoz képest Jónás delirálása a cet gyomrában kutyafasza, a végítélet pedig babazsúr. Kitetszett, hogy nem egyeztetett Kövér elvtárssal a mondandójáról, aki szerint a klímaváltozás-hisztit Soros találta ki, ebben a kontextusban tehát Áder sorosista elhajló, akire le kell sújtson a párt ökle, és minimum ki kell herélni őtet.
Eldönthetné már a csürhe, hogy mi az irány, vagy csak, ki merre jár, kinek mi jut, ellenőrizetlenül azt mond, amit csak akar, ezeknek mindegy alapon, és valahogy így lehet feltételezésem szerint. A jódógos nemzeti jómunkásember pedig, miután előírás szerint haptákban a himnusz után, hogy kapjon még pirospontot eldanászta a nélküledet is, majd pediglen okádott, megsimogatta mind a három gyerek meg a négy kerék buksiját, ’álamelnök úr szózata után szomorúan konstatálta, hogy ezek mind meg fognak dögleni, kár volt lekvárnak befőzni annyi barackot.
Így kezdődött el az új év, az egész ország fetrengett a bűn mocskában, mivel, hiába dörgedelmeskedett a rendőrség, hogy tilos a petárda, egy világháború volt az országban, és az összes kutya világgá futott. Migráncsok lettek a kutyák, akik, mint minden organizmus ezek szerint, elmenekülnek onnan, ahol veszélyben érzik az életüket, rohannak hetedhét országon át. Csak, míg az ember emiatt pária lesz, kitaszított és terrorista, a kutyákért meg mindenkinek megszakad a hamis szíve, mert velük könnyebb együtt érezni, mint azzal, akinek tényleg bombák hullanak a fejére.
Ebből is kitetszik, hogy az embernél nincs alávalóbb faj a Brehmben. S még ezek között is vannak fokozatok, és még csak nem is látni, hol lehet a gödör alja. Boldog új évet hát nyájas olvasó, és azt se feledjük, hogy pártunk és kormányunk december 30-án, éjjel módosította sunyiban a színháztörvényt, épp annyira, hogy a neki nem tetsző teátrumokat, amelyek nem a Csárdáskirálynőt játsszák szünet nélkül, meg tudja fojtani. Abban bíztak, hogy a mocskot elnyomja a szilveszteri trombitazaj, és számításuk be is vált.
Most, ma itt másnaposan nézi mindenki, mi is történt, amíg ő pezsgőt vedelt, s hát, ez. Beléptünk a második orbáni hatalom tizedik évébe, a tíz éves kis cserkész-ministráns már mást nem ismer, a nélküledre lépnek egymásra a talpai, s ha valami veszélyes a Föld nevű bolygóra, hát ez az. Illetve még az sem, a Föld nevű bolygó elvan magában, kiheveri az emberiséget, van rá még uszkve négymilliárd éve, míg a Nap föl nem falja, de addig még kialakul rajta egy értelmesebb faj. Négy karja lesz neki, hat szeme és csellózik az összes.
Eleve azt gondolni, hogy az ember az evolúció koronája, nagyképű és tudatlan felfogás, elég csak ránézni prime minister Victor Orbanra, a csüngő gyomrára, hogy ez a tétel megdőljön, és mégis ő van hatalmon, mert általában a gonosz diadalmaskodik. Ne legyenek illúzióink, fajunk eltelt nagyjából egymillió éve erről szól, a homo sapiens kiirtotta a neandervölgyit, a cro-magnoni megzabálta a másik agyát, hogy elég energiához jusson, és kifejlődjön belőle mondjuk Németh Szilárd, aki meg disznók agyát kavargatja a fazokában. 
„Magyarország egyértelműen az új világgazdasági korszak nyertesei közé tartozik” illetve „A folyamatosan magas színvonalon teljesítő magyar munkaerőnek, Európa legalacsonyabb adóinak és az új támogatási rendszernek köszönhetően minden idők legtöbb beruházása érkezett idén Magyarországra” – örvendezett a minap Szijjártó Péter. Örülhet is, ő tényleg a korszak nyertese.
Hol vót, hol meg nem vót, gyerekek, élt, éldegélt a kismalac farkán túl, a felcsúti dombon is túl, ott, ahol a kisvasút belerohan a nagyba, tehát ide s tova rohadt messze élt a várjában, de annak is leginkább az erkélyén az Oltár Vigyor nevű király, élt csendesen. Egyszerű ember vót a Vigyor király, a képeket lemeszeltette a várjában a falakon, csak egy nagy földgömböt vitetett a szobájába, meg nyóc méter könyvet bőrben, pirossat, ződet, még kéket is.
Ahogy korábban többször is 
Fotó: Ajpek Orsi / Index
„A Fidesznek már semmiféle gátlása nincs, illetve magának Orbánnak, vagy annak a maffiának, amely uralja az országot; nekik semmilyen gátlásuk nincs abban, hogy miként szerezzenek meg valamit. Mindent akarnak: a múltat, a javakat, valamennyi emblematikus értéket, giccsel töltik fel a magyar kultúrát, és kisajátítják a közös teret mindenhol, ahol csak lehet” – így nyilatkozott Fodor Tamás Jászai Mari-díjas színész, rendező, a Stúdió K igazgatója a Hírklikknek. És azt is elmondja, hogy amíg „ezek ott fenn” meg nem eszik egymást, addig ez így is marad.
Történelmi tapasztalat, és bibliai tény is, hogy a gonoszoknak egy ideig szerencséjük van. Minden a kezükre játszik. Úgy tűnik, minden sikerül nekik, és még az is szerencsésen alakul, aminek nem kellene. Egy ideig megfoghatatlanok, érinthetetlenek. Nem éri őket a szél, az eső. Mintha valami homály szállna mindenki agyára, nem képes felismerni, vagy kimondani, a nyilvánvaló tényt. Mintha mindenki megbolondult volna, a jog is fordítva működik, az épeszű embereket pedig a guta kerülgeti. Hogyan nem lehet ennyire nyilvánvaló bűncselekménysorozatot lebuktatni? Ami máshol, máskor világbotrány, itt egy mínuszos hír.
Karcsit, mint valami rongyot vagy kapcát, fölhajították egy teherautó platójára, s, ha lehet ilyet mondani az ő esetében – kivágva, megkötözve és haldokolva – viszonylag jó helyre került. Nem legalulra, hogy agyonnyomják, nem is fölülre, hogy egy óvatlan kanyarban lerepüljön, s betörje a mögötte haladó autó ablakát szégyenszemre, hanem épp középre. Bár itt sem volt jó, hogy is lett volna, mert hogyan is érezhetik magukat a gályarabok, a marhavagonba zsúfoltak, vagy akit épp kordén visznek a vesztőhelyre. Úgy, mint Karcsi, aki fenyő létére szégyenszemre fázott, sajgott a dereka és a csonkja, hogy a gúzsba kötött ágairól ne is beszéljünk.
Karcsinak hívták a fenyőt, aki évek óta növekedett, játszadozott, lengedezett és sóhajtozott a fenyőneveldében. Egyszerű lucfenyő volt, semmi pucc, semmi pávaság. Olyan volt, mint akármelyik lucfenyő, akik ezerszámra álltak mellette, némelyik kissé csálébb, ritkásabb, nyomorultabb, de fenyő volt mindahány, nem volt alávalóbb egyik sem a másiknál, Isten teremtménye az összes, egy vérből valók. Sőt, még a génjeik is szinte teljesen megegyeztek akár egy nordmann fenyőével is, pedig ezek annyira fönt hordták az orrukat a pedigréjükkel, sokszor szóba sem álltak egy Karcsi féle egyszerű luccal.
– Ébredj, Jóska! – rázogatta az ura vállát az öregasszony, kócosan és otthonkában, pedig még sötét volt odakint, és a kakas sem kukorékolt. Igaz, a lakótelepi ház negyedik emeletén laktak, így nehezen kukorékolhatott volna, de nem lehet tudni sohasem.
– Csak azt ne mondd, hogy fölcsinált a szakállas. – tért már észhez teljesen Jóska, mert soha nem mulasztott el viccet csinálni abból, hogy ők épp József és Mária, és meg sem unta az évtizedek alatt.