Amúgy is mentális önvédelemből kerülöm az olyan kérdéseket, hogy mi az élet értelme, mert nekem sokkal izgalmasabbnak hangzik, ha úgy teszem fel, hogy mi az én életem értelme. Ez így már izgalmas feladat, rejtvény, kirakható puzzle. Mert hiába a számos irodalmi mű és bölcseleti munka,  az élet értelmét általánosan firtató kérdés kapcsán kábé olyan válaszokhoz juthatunk, mint amit a szuperszámítógép bök ki a Galaxis útikalauz stopposoknak című regényben hosszas gondolkodás után: 42. Kapott valaki ennél használhatóbb magyarázatot? Ha igen, az javarészt költészet, ami persze nem lebecsülendő. Én beérem azzal a nem túl elegáns és gyanúsan körben forgó válasszal, hogy az élet értelme maga az élet. Kész. Ebből tessék a legtöbbet kihozni! Megtölteni értelemmel vagy értelmetlenséggel, a válasz pedig ott lesz valahol a sorjázó napokban. Lehet, hogy homályosan, alig kitapinthatóan és kevésbé számszerűen, mint a klasszikus sci-fiben, de igenis ott lesz. Lehet, hogy már a közepén, lehet, hogy csak a vége felé kezd el derengeni, egy-egy nagyobb törés vagy csúcspont után, de nem marad észrevétlen. Ebben hiszek, ahogy a felvilágosodás hívei is tették, akik éppenséggel az ész eszközeivel építettek maguknak oltárt.

 

Mivel filozófiai szakot végeztem, mindig is nagy élvezettel hallgattam az olyan csavaros kérdéseket (problémákat, ahogy ott mondták), hogy „miért van egyáltalán létező, és miért nincs inkább semmi” (köszönet érte Heideggernek) – vagyis a világunk helyén vajon miért nem tátong inkább a totális, érzéketlen üresség, amit hívőként talán úgy lehetne megfogalmazni, hogy a Jóisten miért választotta a teremtéssel való bíbelődést ahelyett, hogy már az első napon hátradőlt volna. Szép, csavaros kérdés, és a német gondolkodó szerint ez a felvetés gyakran lep meg minket az unalomban, még ha nem is tudatosul, „mikor egyaránt távol vagyunk a kétségbeeséstől és az örömtől”. Viszont a kutyasétáltatás kereteit bőven meghaladná ennek a megfejtése, de még a kísérlete is, mert akkor kutya nélkül térnék vissza, kissé zavaros tekintettel.

 

Szóval ilyenkor inkább úgy szemlélem az életem, az elmúlt évtizedeket, mint egy munkadarabot. Furcsa, szabálytalan formájú fémet, különös ötvözetet. Persze nem sokat látott szakértőként vagy mesterként, hanem egyszerű melósként teszem ezt, ráadásul azzal az érzettel, hogy nem is nagyon az lett ebből, amit szerettem volna (lásd még a régi vicc poénját: fogpiszkáló, ha el nem rontom). Bár az is kétségtelen, hogy ami lett, az is megkapóan érdekes és egyedi. És még úgy is szoktam ilyenkor nézni ezt a darab életet a kutyasétáltatás békésebb pillanataiban, hogy mit lehet még kihozni belőle, hol nem fáradt vagy vékonyodott még el az anyag, hol nyílnak még rejtett lehetőségek. Már rég nem törekszem a tökéletességre, nem arra görcsölök, hogy a sikerességtől és annak megannyi jelétől ragyogjon. Nem az ideális élet érdekel, hanem az élhető: púder és kacifántos önigazolás nélkül jutni el hétfőtől vasárnapig.

Jólesik ez a higgadt, mégis kíváncsi szemlélődés, akkurátus önreflexió, ami kívülről nézve csak egyszerű bambulás, a messzeség hunyorított szemű fürkészése. A legmókásabb, hogy Bella is átvette ezt (vagy én tőle?), olykor filozofikus pózba merevedve néz a távolba, megáll benne az örökmozgó, mintha hirtelen töltőre tenné magát, és vizsgálódik ő is. Gondolom, a saját munkadarabját a maga szőrös módján.

 

Ha tehetném, ezt időről időre felírnám mindenkinek, recept gyanánt, mint az aszpirint. Mert néha az az érzésem, hogy a nagy sietségünkben túlrohanunk a saját életünkön. Épp csak annyit élünk meg belőle, ami egy szelfire elég a közösségi oldalakon, és már loholunk tovább a következő megosztható és emodzsizható pillanatig. Pedig milyen jó olykor felmérni, hogy mit csináltunk jól (jöhet a diszkrét önvállveregetés), vagy mit szúrtunk el (csinálhattam volna másképp), és jöhet egy kis korrekció. Én ráadásképpen ilyenkor próbálgatom magamban a mondatokat, mérlegelem, hogy ebből mi megírható, konvertálható. Mi nyersanyag, mi hordalék, mi csak az enyém, miről beszélhetek, és mit kell oldani humorral, hogy elviselhetőbb legyen.

 

Néha azért drukkolok, hogy miközben zajlik bennem ez a könnyed leltár, az intenzív társalgás önmagammal, senki sem néz bolondnak minket. Az üveges szemű ember és a kutyája: könnyen lehet, hogy már így becéznek a környéken. Nem több ez egy óránál, 42 percnél, ha stílusban akarok maradni. És nem is válaszokkal térek haza, hanem csak apró részletekkel, talált tárgyakkal, amelyekről sokszor nem is tudom, hogy mire valók. Ahogy a boldogság, úgy ez sem magyarázható.

 

Cikk: https://nepszava.hu/3288462_papp-sandor-zsigmond-negyvenket-perc