Hírek

Azt olvastuk tegnap, hogy a Budapesti Módszertani Szociális Központnak ki kell költöznie abból az ingatlanból, ahol most hajléktalan emberek kórházi ellátása zajlik. Hatvanhat embert ápolnak ott, s ugyanitt százötvennek adnak átmeneti szállást, de most utcára rakják a betegeket és a fedél nélkülieket is, mert állítólag az épületben irodaház lesz mindenki gyönyörűségére. Elvtársak reszelgetik majd a körmüket, főzik a kávét, tartják a workshopot, és élik a totálisan felesleges életüket. Békeidőben is nehezen emészthető döntés az ilyen, járványban bűn és aljasság. A hatalom immoralitásának ékes bizonyítéka, a kereszténység megcsúfolása, a humánum sárba tiprása.

Adolf volt ilyen a hadai élén, aki visszavonulást nem ismert, az ő egyetlen lehetséges eredménye a győzelem vagy halál, és a végén muszáj volt főbe lőnie magát, hogy ne érje még ennél is nagyobb baj. Mániákus pszichopaták gyakran jutnak hasonló sorsra, például Macbeth sem a röhögésbe szakadt bele, ahogyan Néró sem, de Orbán nincs akkora formátum, hogy ilyen párhuzamokat érdemeljen. A mi nagy királyunk mindközönségesen egy méretes tahó, asszonyságokkal, inasokkal, közjószágokkal, dakota lovakkal és most a soha véget nem érő meccsel. Mindenesetre ezzel újólag alkotott egy stelázsis falvédőre kívánkozó mondatot.

Úgy ér véget a filmalkotás, hogy Kázmér hallja Fantomas gúnyos kacagását, amint elmenekül Louis de Funes felügyelő elől tengeralattjárón, szárnyas autón vagy rakétán, amely az ódon várkastély tornyából hasít a magas levegőég felé. Tehát nincs katarzis, nem a jó győz, hanem a gonosz. A kölök Kázmér nem ilyenhez van szokva, amikor a világszép magyar népmeséket tanulmányozza vagy a Grimm horrorokat, nincs legkisebb fiú, se fele királyság, Fantomas röhög és röpül, Louis de Funes pedig toporzékol. Jól áll neki a toporzékolás, de ezt a kölök Kázmér még nem állapítja meg, mert teljesen elanyátlanodott, ahogyan találkozott a nagybüdös élettel.

Úgy hazudják az oltások sikereit, mint valami termelési jelentést, röpködnek a semmit sem jelentő milliók, meredeken kúsznak fölfelé a grafikonok, az emberek pedig hullanak, mint a legyek. Orbán tegnap három olyan dolgot is tett, aminek semmi köze nem volt a valósághoz: családügyi szervezetekkel, gazdasági kamarával tárgyalt az újranyitásról, meg türkökkel egyeztetett a járvány elleni küzdelemről. Pár napja mondta, neki az lebeg a szeme előtt folyamatosan, milyen lesz az ország harminc év múlva, amit ugyan erősen kétlünk, mégis magyarázat arra, miért nem foglalkozik a jelennel egyáltalán, hacsak nem a hatalomról van szó.

Ezzel megteremtődött a hazugságnak az a lenge közege, amelyben minden megtörténhet, és azok ellenkezője is. Az a nihil tehát, ami állapotot az AE Bizottság Tánczenekar hajdan ekképp összegzett: „Dagdugó, varázslólekvár, minden számít, semmi sem használ” – egyfelől, és ráerősített azzal, hogy: „De jó a kedvem, ha kifolyik a nedvem”, s ezzel már olyan kerek a világ, mint egy ezer oldalas regényben, mondjuk Musilnál. És most, hogy elmeséltem Magyarországot, térjünk vissza az aktuális mocsokra benne, ami Gulyás miniszter maga. Ám mielőtt szembesülnénk a napi tagadással, emlékezzünk arra, nem más, mint éppen ő volt az, aki Varga miniszter zűrös házvásárlását erkölcsileg kifogásolhatatlannak tartotta.

„…Bár gyanítom, a múzeumban egy jó levéltáros, netán könyvtár szakos diplomás egészen fergeteges tempóban tudott volna kávét vinni a dokiknak..” – Voltaképp ez volt az, ami a jobb érzésű embereket felháborította, hogy sajtóközleményt adott ki róla Ungár Péter (LMP), Bana Tibor (független), illetve Nemény András is a Facebook oldalán azzal a józansággal, hogy az nem érdekli, ha őt mocskolják, de a munkatársait, illetve a levéltárosokat, könyvtárosokat nem hagyja. Elolvastam hát a Csizmadia-féle műalkotást, amihez fel kellett keresni a friss.hu oldalt. Ez óriási nóvum volt számomra, mert amúgy nem üti át az ingerküszöbömet a Fidesz hirdetőtáblája, ami akkor is így van, ha az impresszumban ez nem szerepel.

Kormányunk, s annak feje, aki tulajdonképpen egy vele, s aki “Ő”, manapság ojtásban utazik. Mindig van a sikernek valami mértékegysége, a mostani vészterhes időkben először a halottak száma mutatta, hogyan győzött “Ő”. De most, hogy ez rosszra fordult, a halottak már nem érdekesek: Isten adta, Isten elvette, segít a hit, a vérbő kereszténység, s ami “Ő”nála ebből fakad, az az elegánsan nagyvonalú gesztus, hogy ki nem szarja le, hány talpas jobbágy kopogtat a Teremtő elhasznált ajtaján bebocsátásért. Máma az ojtás tehát a diadalok kifejeződése, ebből fakadólag – mert első rangú csinovnyik – Tállai elvtárs e téren igyekszik felmutatni a diadalt, s hogy ez sikerüljön, maga elé vonja a kockás füzetét, és nekilát a tépelődésnek, rágja a ceruzáját, majd írni kezd.

Orbán Viktor a Kossuth Rádiónak ma reggel adott „mikrofonállványos (ál)interjújában azt (is) fejtegette, hogy akkor lehet majd könnyítésekről beszélni, amikor a regisztrált 65 feletti emberek mind be lesznek oltva, merthogy akkor érhetjük el a beoltottak 2,5 milliós számát. Jelenleg – mondta a szózat egy másik pontját – másfél millió ember van összesen beoltva, s mint a tegnapi hivatalos közlésekből hallhattuk, a regisztrált idősek felének beoltása még hátravan.

Különbség csak két darab van: a mi minielnökünk szétveri a tudós társaságot, és maga teszi zsebre a nemzet egy évi jövedelmét. Viszont a baloldal, mint a nemzet ótvara. A minielnök még azt is megjegyezte ugyanis falvédőre kívánkozó aforizmájában, hogy a nemzetért való permanens dolgozás és aggodalom pátoszát nekik is meg kellene érteniük, ámde – sejtette púderbe bújtatott véreres szemeivel – ezt nem teszik. A baloldal nemhogy feledi a pártpolitikát, odahagyja mintegy, hanem épp lubickol benne. Csak a hatalom érdekli, és a nemzet életére tör, mint évtizede tudjuk. Ráront nemzetére, hogy hívek maradjunk a bevett szóhasználathoz.