Hírek
Polszka
- Részletek
- Készült: 2020. július 20. hétfő, 19:12
- Találatok: 1686
Tegnap – mint mostanában sokszor és egyre többször – ültem a gép előtt munkálkodási szándékkal, szólattam a zenét mert másképp nem megy, s amikor az öreg spanyol nő magyar cigányos hangon szakította ki a lelkét egy dalban, miközben néztem a falat üveges szemekkel, majdnem elsírtam magam. Ennyire szentimentális vén hülye csak nem lehetek még, így vélekedtem, miközben kapart a torkom, és le kellett vennem a szemüvegemet, hogy ne lássak annyira tisztán, mert ez eltakarja a szív elől a megismerés mélységeit. És akkor rájöttem.
1981-ben Sopronban éltem legfőképp mint kosárlabdázó, emellett kultúrház igazgató, illetve gondnok, így felváltva a dolgokkal olykor egymást vagy párhuzamban, de ez mindegy. Délelőttönként az úgynevezett dobóedzést nem az egyetemi csarnokban tartotta nekünk az edző bácsi, hanem a Lokomotív szálloda tornatermében, ami szálloda presszójában-bárjában a mozgás után el lehetett szopogatni egy kávét vagy kólát, merengve ki az üvegen, nézni a hegyet, hallgatni a fák lehulló levelének lágy neszét. Olyankor, a délelőtti órákban elég üres szokott lenni az egység.
Egyik nap viszont nem, egyik nap tömve volt mindenféle ismeretlen népekkel, akik úgy vedeltek a korai órán, mintha nem lenne holnap. Ültek ott üveges, könnyes szemekkel férfiak és nők vegyesen, mígnem az egyikük rákezdte – az összes többi pedig folytatta –, és énekeltek ott aztán, akár egy siratókórus, és olyan hangon, mint az én tegnapi spanyol-cigány hangú öregasszonyom. Aztán el is sírták magukat mind, úgy folyt ki belőlük a lelkük, és semmit nem lehetett érteni, csak a sorok végén búsan fölhangzó polszkát. És az ember ekkor rájött, hogy ezek lengyelek, és itt siratják a hazájukat.
És magukat is. Menekültek Jaruzelski elől, migránsok voltak, akik arról a földről, ahonnan még visszafordulhattak volna, készültek átlépni arra, ahonnan nem volt visszaút, a pár száz méterre lévő Ausztriába. Mielőtt ezt megtették volna, leitták magukat, és a szálloda presszójában vegyeskarként búcsúztak el mindentől, múlttól, jelentől és talán jövőtől is, mert menekülniük kellett a hazájukból, ahol nem volt maradásuk. Amikor tegnap hallgattam a spanyol-cigány öregasszonyt, ilyen búcsúzó lengyelként lestem a légyszaros falat és kapart a torkom. 
Magam én hosszú, kilátástalan évek óta ülök a presszómban, és búcsúzkodom a hazámtól, amelyik kitaszított, ha életemre még nem is tör. Öreg vagyok már viszonylagosan, nincs hová menjek, sőt, ebben a korban még a legelvetemültebb vándor is hazatér. Erre egy mintám van csak, éspedig Faludy György, aki, mint tudjuk, visszautasítva az amerikai állampolgárságot hazatért, hogy Recsken kössön ki. Őt háromszor tagadta meg a hazája. Először a fasiszták, aztán a kommunisták, és újra a fasiszták, a nemzetiek.
Hogy ki a magyar és mennyire, arra Gyuri bácsi példáját hozom, aki azért jött vissza elsődlegesen mint tudjuk, mert angolul kezdett el álmodni, és ezt nem hagyhatta. Visszajött annak ellenére, hogy nagyjából tudta, mi vár rá. Amikor nekiláttak mozgolódni az új nemzetiek, és az ő ünneplése is kezdett az ellenkezőjére fordulni, kérdeztem tőle, hogy akkor most? Erre azt felelte, ha elnémítanak, harmadszor is elmegyek. De nem kellett neki, meghalt csendben inkább, és jobb is így, mert nem kell látnia, ahogyan szarrá lesz minden, amiben hitt, és amiben nekünk is hinni kellene.
Ilyenek jöttek elő bennem, ahogyan az öregasszony panaszolkodását hallottam tegnap a gépből elszoruló torokkal, miközben meg azzal kellett volna foglalkoznom, ez a mi köpcös futballistánk mit művel a távoli Brüsszelben, milyen aljasságokat. Olyan messze volt azonban, mint amikor a strandon lehunyja a szemét az ember, és játszik belülről a szempilláján a testén átsuhanó minden részecske, ott vibrálnak pirosan-fehéren, miközben fröcsög a víz és a távolból sikítoznak a gyerekek. Kihűl a leves, kisfiam, hallja az ember a halott anyját, és hagyja, hogy az öregasszony a gépben zokogó lengyellé tegye őt is.