Mélylégzés
- Részletek
- Készült: 2020. július 16. csütörtök, 18:56
- Találatok: 1944
Szijjártó látogatóba ment türk testvéreihez Kirgizisztánba, s mint jó vendég, vitt ajándékot is. A hóna alá vágott húsz lélegeztetőgépet, és azzal kopogtatott illőn, mint jó rokon, mert ugyanis ez a Kirgizisztán egészen közel van Afganisztánhoz, ahol Kásler megtalálta III. Béla nagypapáját, minden magyarok ősapját, az Orbánban tekergő DNS-t, tehát a téboly forrását. Hanem, hogy lélegeztetőgép. Míg régebben disznó, birka, tehén, ilyenek voltak a gazdagság forrásai és bizonyítékai, máma a lélegeztetőgép, maszk, kézfertőtlenítő a cserealap és hivalkodás tárgya.
Nekem tizenhatezer lélegeztetőm van – mondhatja Szijjártó –, neked mennyi? És mindenki porig sújtva eloldalog meglátva az ilyen nagyságot, hogy minálunk az szlopálhatja a zoxigént az állam jóvoltából, aki csak akarja. De nem szlopálja. Amikor az ormokon volt a járvány, dübörgött mintegy az érettségi idején, akkor is csupán nyolcvan honfitársunk vette igénybe ilyen gépek segítségét a bizonytalan létezéshez, viszont a kedves vezető meghatározta az öt hónapos tervet, hogy nyolcezer. Ennyit akart a gépekből, a csürhe pedig meglátva a boltban a csörgő aranyakat, megduplázta a tétet.
Tizenhatezer, hullt alá az égből az új jelszó, és úgy szórták az adófizetők pénzét eltéve a vastag fölét, mintha erre valaki megbízást adott volna nekik. De nem adott nekik ilyet senki sem. Igaz, vietnámi gyárakra, szerb futballcsapatokra, afrikai templomokra sem, mellékesen hazai kastélyokra, gyárakra, ilyesmikre sem. Ebből is kitetszik, a polgárnak (úgy is mint szavazógépezet) semmiféle kontrollja nincs, hogy a kiflije után leszedett ÁFA sarcból, meg még százféle adóból beszedett lóvéból mire költ a galeri. Többnyire nem arra, amire kellene.
Hiszen, ha nem ellopja, akkor elcseszi, és a polgár bávatagon nézi kiflicsücsökkel a kezében, hogy nem adott felhatalmazást sem arra, hogy lélegeztetőt vegyenek, sem arra, hogy elosztogassák. Egyáltalán fölmerül a kérdés, kié az a lélegeztető, egy kormánynak lehet-e ilyenje, hogy úgy osztogassa, mint valami bonbont. És a végső dilemma, miért bánnak úgy a polgár pénzével ezek, mintha a sajátjuk volna már akkor, amikor a közpénz-elvesztés bűvös aktusán keresztül sem ment a lóvé, hogy ez valami királyság, vagy mi a rosseb. 
Tegnap óta Európa pöcegödre lettünk. Eddig csupán különös, vad, civilizálatlan népek voltunk, akik mindenkit elküldenek az anyjába, leordítják a nagykövetek fejét, vezetőnk zsebrebaszott kézzel jár, kel a világban trottyos gatyában és félretaposott cipőben, ráhasalva csókolgatja a nők kezét. Az európai népek röhögtek rajta vagy szörnyülködtek, de az európai népeket nem nagyon érdekelte, mit művel ez a félázsiai dagadék. Messze volt, ők pedig élték a maguk életét a megszokott tempójukban, délen lassabban, északon kimérten, de rendezetten mégis. Nem volt befolyással a sorsukra, voltaképp felőlük azt csinált, amit csak akart.
Pride fesztivál lett volna Linzben nemrégiben, de a járvány miatt elmaradt. Ezen okból és ez alkalomból a helyi katolikus gyülekezet ifjúsági csoportja szivárványos zászlót pakolt a templomára, ráadásul nem forradalmárként, suttyomban, hanem egyházi engedéllyel. Azaz, a helyi plébános, püspök, vagy én nem tudom milyen rangú Isten szolgája jóváhagyásával. Isten pedig, aki mindent lát, nem sújtotta haragjával őket, nem volt se mennydörgés se villámlás, hanem nyájasan sütött a nap. Hiába hisszük másként, Szodoma sem a kurválkodás miatt pusztult el, hanem, mint Ezékiel könyvéből kiderül, a gőgösség volt a bűne, hogy az ottaniak jólétük ellenére sem segítették a rászorulókat. Innen is lehet nézni, mert máshonnan minek.
A dicsőséges és főként rettentően bátor százharminchárom ma megszavazza, hogy a gazdájuk vétózza meg az EU költségvetését, ha az olyan passzusokat is tartalmaz, miszerint annak elfogadása esetén ne legyen zavartalan a lopás és a társadalom nagy többségének nyektetése. A dicsőséges százharminchárom – meg a gazdájuk – ezzel megszegi az esküjét, hogy úgy segítse őket a jóisten, de ez a kisebbik rossz. Mert nem nagyon érdekel, ha majd pokolra kerülnek, ennél sokkal aggasztóbb, hogy az ország romlásba döntésének újabb dicstelen grádicsa előtt állunk most már olyan következményekkel, hogy az egész Unió mind az uszkve négyszázmillió lakosa megszenvedi a mi pökhendi, elvetélt futballistánk tébolyát. (Velünk együtt.)
Kásler sámán belenézett az üveggömbe ojtott asztrolábiumába, tizenkét miatyánk után megidézte Hermész Triszmegisztosz szellemét, suttyomban elmondta Albertus Magnus varázsigéit, és meglátta a kopár afgán hegyek között minden magyarok négyezerötszáz éves DNS-ét, amely aztán III. Bélában is föllelhető. Így az az öröm forrása most, hogy afgán kecskepásztorok ivadékai vagyunk, feltehető viszont, hogyha a Pireneusokban kutakodott volna vagy az orosz rónaságon, ott is talált volna ugyanennyit egy muzsikban vagy egy campesinoban is. Hogy mit akar bizonyítani azzal, közli a nyilvánvalót, az nem bizonyos, a végén azonban kiderülhet, hogy az Árpád-háziak minden emberek ükükük apái, így jogunk van a felsőbbrendű világuralomra, mert ötezer éve mi szartuk a spanyolviaszkot.
Charles Michel, az Európai Tanács elnöke bemutatta az új EU-költségvetésre vonatkozó javaslatait, amelyek NER szemmel nem kimondottan biztatóak. Pénz az lenne dögivel, mint eddig is, azonban Európa – mintha kezdene megjönni az esze – erősen hajlik afelé, hogy jogállami kritériumokhoz kösse a kifizetéseket, ami nagyon nem esne jól a kedves vezetőnek. Fejre állna a rendszere szó szerint, mert ugyanis a száguldozó gazdaság benzinje ez a pénz, benzin nélkül pedig az autó leáll, mint az tudvalévő. Mondjuk, hogy az Unió tökös gyerek lesz, és be is tartja azt, amiről most ez a Michel álmodozik, de erős reményeket ne fűzzünk hozzá, mert tudjuk, amit tudunk.
“A magyar férfiember archetípusa a gazda. A vidéki ember ugyanis úgy gondolkodik, hogy van egy terület, annak van határa, világos kiterjedése, és az ottani életminőségért, rendért, a területből való megélhetésért, a dolgok menetéért ő a felelős.” – Tegnap ilyen lételméleti alapvetés böffent elő Orbánból, de ez nem meglepő. Ilyenek tonnaszám vannak benne, amikor előtör az az énje, amelyik gubbaszt a felcsúti budiban, és az ajtóra vágott szív alakú ablakocskán néz ki a veszedelmes világra.
Merthogy az rendben van, hogy Nagyurunk határozza meg, hogy hány koronavírussal fertőzött van aktuálisan ebben az országban, az is rendben van, hogy aki ebbe belehal, az mind öreg és krónikus betegségek boldog tulajdonosa, az is rendben van, hogy a járvány felfutásának időtartamát is ő határozza meg, mint ahogy az is rendjénvaló, hogy a járvány tetőpontjának dátumát se más közli hálás népével, ami egyébként olyan, mint angoloknál a nyár, mely idén egy csütörtöki napra esett.
„Kellemetlen, ha azt mondják nekem, irodalomtörténész vagyok. Én író vagyok, akinek témája átmenetileg az irodalomtörténet volt.” – Ezt Szerb Antal jelentette ki, és ez teszi érthetővé, miért olvassa (ha olvassa) oly elámulva az ember. Meg persze a mérhetetlen, elképzelhetetlen tudástól is, amit épp emiatt porcukorral meghintve ad elénk, hogy tömhessük magunkba. Attól, hogy Szerb Antal nem poros professzorként, hanem hajnali, játékos napsugárként vezet be minket az irodalom (egyetemes és magyar) világába, még baja nem lehet annak, aki nem olvassa. És mégis van.