Orbán barbárai – második fejezet
- Részletek
- Készült: 2021. szeptember 04. szombat, 12:36
- Találatok: 2254
Schmidt Mária elküldte az anyjába Boris Johnsont, az angolok miniszterelnökét, mert neki sem tetszettek a magyar fasiszták hőbörgései, amit a magyar-angol futballmeccsen előadtak, ahogyan azt tegnap megbeszéltük. Schmidt Mária nem magától lett bátor, előtte megszabta az irányt Szijjártó külügyminiszter, aki ahelyett, hogy elnézést kért volna állampolgárainak tarthatatlan viselkedése miatt, nekilátott mutogatni visszafelé, hogy az angol szurkolók meg kifütyülték az olaszokat az Eb döntőn. Szijjártó szintje a dedó szintje, amikor a kis pisisek azzal magyarázkodnak az óvónéninek, azért gáncsolták el az Eszterkét, mert tegnap a Pityu meghúzta a copfját.
Hogy Szijjártó alkalmatlan külügyminiszternek, azt tudjuk, és már nem is szégyenkezünk miatta. Ami az igazi aggodalomra okot ad, az az, hogy Szijjártó szerint ami a magyar-angolon történt, az rendben volna, ha alkalmatlankodó alakok föl nem fújnák az egészet. És még ez sem az igazi baj, hanem az, hogy ha a rasszizmus, homofóbia és idegengyűlölet a magyar külügyminiszter szerint rendben van, akkor ezek szerint ez a hivatalos irány, mondhatni, nemzeti. Szijjártónak valaki fölüthetné a szótárt, ás megmutathatná neki az elnézést szót a jelentésével együtt, mert a jelek szerint ilyet ő nem ismer. Ezért szokott általában tutulni. 
A Puskás Aréna úri közönsége a tegnapi magyar-angol előtt letérdelő angol játékosok gesztusát hangos pfújolással és füttyel honorálta, mutatva és jelezve azt, hogy a szimbólumot magát nem értik, egyszerűen föl nem foghatják, miről is szól ez az egész. Az Origo névre hallgató nertudományos szaklap pedig azon melegében gúnyolódva tudósított a gyalázatról megjegyezve azt, hogy a török bíró is részt vett az angolok bohóckodásában. A szerkesztő pedig feltehetőleg elégedetten böfögte fel a fokhagymás szalonna csípős gőzeit. Másképp ez nem is történhetett, mert a viszonyulási pontokat a kedves vezető jelölte ki a legutóbbi írek elleni meccs után, akik szintén térdepléssel „provokálták” a felsőbbrendű magyarokat.
Amikor Fekete-Győr és decens csapata még úgymond tojáshéjjal a valagán megakadályozta a budapesti olimpia megrendezését, illetve a megrendezés szándékát, fideszi értelemben elveszítette azt a jogát, hogy hátralévő, hosszúnak ígérkező életében olimpiára menjen, akárhol is rendezik azt. Nem méltó azóta arra, hogy olimpiát nézzen a televízióban, egyáltalán olimpiára gondolnia sem szabad vagy szabadna, ha jót akar. És vele együtt természetesen nekünk sem, akik akképp vélekedtünk vele együtt, hogy olimpiát rendezni gazdasági öngyilkosság, de legalábbis fölösleges pénzkidobás, hacsak a lopási együtthatót nem vesszük figyelembe.
Ahogy Mészáros Lőrinc mindenhez is ért a gázszereléstől a hídépítésig és tovább vagy pediglen egyikhez sem, akképp foglalja magában Orbán Viktor mind a széles univerzum összes kajla istenét, vagy pediglen úgyszintén egyet sem. És ez a valószínűbb. S hogy ez a két úriember most hogyan kerül együtt a tányéromra, hogy fölszeleteljem őket, annak oka az, hogy egylényegűek. Egyik sem lehet a másik nélkül, legalábbis egyelőre, s voltaképp mindegy is, melyik követi el az aktuális ganajságot, az úgymond a családban marad. Mészáros Lőrinc kapott ötvenmilliárd kölcsönt, hogy megvehesse a Titászt, és kapott is ennyi rengeteg pénzt.
Ilyen ország még egy nincsen. Vázolom a cifrát: Bayer Tagkönyv lecseszte Csányi Sándort, mert az békülékeny hangon meccsre hívta Karácsonyt és Fekete-Győrt, azért mert Budai Gyuszi bácsi meg kitiltotta őket onnan, és így zárul be a kör, amelyben eljutunk Budaitól Bayerig meg vissza. A Fidesz kemény magja vicsorog. Budai Gyuszi bácsi már volt a mese tárgya, máma Bayer Tagkönyv következik, illetve nem is ő igazán. Hanem a jelenség, illetve a vonal, amit képvisel, s amelyben minden nehézség nélkül fedezzük fel Virág elvtársat, aki Pelikán gátőrt ekképp oktatta az irányra: „Aki mibennünk nem bízik, az önmagában sem bízik. Aki mibennünk nem bízik, az a mi fényes jövőnkben sem bízik. És aki a mi boldog, fényes jövőnkben nem bízik, az áruló.”
Hadházy képviselő – mint lángoktól öleltünk eleven lelkiismerete – érdekes dolgot osztott meg velünk ma. Megint. Hadházy képviselő csoda, hogy jó egészségnek örvend, nem környékezték meg még osztrák nyugdíjasok, vagy nem lett váratlanul rosszul egy rendőrautóban, ami föltevésekkel az érette való aggodalmunkat mutatjuk meg. Ő ugyanis elképesztő dolgokkal jön elő napra-nap, dokumentálja sziszifuszi kitartással a NER ganaját, egy halomba lapátolja mintegy nekünk, hogy hátha egyszer majd bántja az orrát valakinek a szarszag. De ilyen embert ezidáig még nem talált.
Ötödikesek lehettünk talán, amikor Takács Laci egy hétig idvezült, idióta mosollyal az arcán mondogatta a kis versikét, miszerint „utolsó óra, utolsó nap, nem fog az óra, nem fog az agy, aki eztet megszegi, Szájmon Templár leüti”. Hogy maga szerezte-e a rímeket vagy készen találta valahol, az soha nem derült ki, de mire véget ért a tanév, mindenkinek elege lett Takács Laci bárgyú képéből, és legszívesebben leütöttük volna, mint az általa emlegetett Szájmon Templár, akit a fekete-fehér Kékes típusú televízión lehetett látni odahaza, mint a világ rettenthetetlen hősét.
Milyen szép is lesz majd, amikor a magyari kisiskolások átbújnak a vadászati kiállítás agancskapuján (vö: bújj, bújj, zöld ág, zöld levelecske, etc.), és így megérkezvén Semjén csodáinak birodalmába, hálatelt szívvel gondolnak a fővadászra, mert nem kell iskolába menni. Aki emlékszik még boldogult úrfikorára, s abban is a nebuló korszakra, jól tudja, milyen kincset érő minden lógási lehetőség. Mi annak idején almát szedtünk, ezek a maiak vadászati kiállításra járnak, s ráadásul ingyen. Nézhetik a molyette kitömött oroszlánt, a tározókat, amelyek között – ha őszinték akarnának lenni – szentelni kellene egyet Semjén svédországi házi rénszarvasos kalandjainak.
Budai Gyuszi bácsi felhívta a figyelmünket, hogy ne járjunk futballmeccsre, mert nem vagyunk mi arra méltók. Ugyan nem nekünk mondta mind, de Karácsonynak és Fekete-Győrnek, s lévén mi magunk velük egylényegűek, úgy nekünk is szól az intés, hogy „maradjunk távol” a futballmeccsektől. Rosszak vagyunk ugyanis mi, libernyákok, így néven nevezve és szó szerint, hogy „a magyar focit hagyjuk békén”. Hogy rosszak vagyunk, ez mélázós föladat, mert és ugyanis, ez lehet mechanikai, morális vagy esztétikai ítélet. Ha azt mondom, hogy például Dzsudzsák egy csámpás szerencsétlenség, akkor az mechanikai ítélet, mintha azt jelenteném ki, kitörött a kisvasút kereke.