A gennyládák középső ujja
- Részletek
- Készült: 2023. május 22. hétfő, 09:40
- Találatok: 1691
Van valamelyik Bud Spencer film, amelyikben az autós oktató higgadtan magyarázza tanítványának, hogyan kell viselkedni az őt az utakon körülvevő barmokkal. Valahogy így: higgadtan nyújtsa ki a kezét, és mutassa fel a középső ujját, s közben bájosan mosolyogjon. A lány pedig mindezt zavartan és óvatosan megteszi, ám mindeközben földöntúli boldogság terül szét az arcán, hogy elmondhatta így mindazt, amit szavakkal nem tudott. Kultúrantropológusok kutatták ki, hogy ez a mozdulat – mint oly sok minden más -, az ókori görögöktől származik, és a lehető legnagyobb sértés volt, amit még a színházukban elő lehetett adni.
Hírlik, hogy politikai vitákban is használatos volt, és maga Diogenész, a decens filozófus is bemutatta volna a középső ujját magának Démoszthenésznek, innen nézvést tehát az azóta univerzálissá és globálissá vált szimbólum használata ugyan illetlen, de mégis elnézhető. Bár le lehet fordítani szavakra, de felesleges, ahogyan ekképp nem kell magyarázni azt sem, hovatovább miért lesz a mostani magyar diáktüntetések bevett eszköze. Ez egyébként – ha már kereszténység és kellékei – egy kanadai bíróság szerint „isten adta jog”, következésképp efelől sem lehet különösebb kifogást emelni ellene, hacsak nem Magyarország. 
Orbán Viktor itthon mindent megtehet, s ha nem teljesíti az Európai Unió feltételeit, akkor csak azért nem, mert nem akarja teljesíteni azokat. Fenntartja a konfliktust, ami a lételeme. A héten Budapesten járt EP-delegáció rávilágított arra, hogy ez a konfliktus mélyebb, mint amilyennek gondoltuk – fejtette ki a Hírklikknek Balázs Péter professzor. A korábbi külügyminiszter és uniós biztos szerint ugyan nem az Európai Parlament dönt arról, hogy feloldják-e a felfüggesztett támogatásokat Magyarországnak, de erős politikai szempontokat képes érvényesíteni, mégpedig óriási nyilvánosság előtt. Önmagában ugyan kevés ahhoz, hogy bármit eldöntsön, ha nagyon erős és hangos, akkor meg tudja akadályozni a pénzek folyósítását. 
2017-ben, természetesen uniós pénzből (azaz máséval kérkedve) kormányunk csomagokat állított össze azoknak a nincsteleneknek, akik szerinte amúgy nincsenek is. Az ilyen csomagoknak megszokott tartalmuk van, amit tartós élelmiszernek neveznek, de akasszanak fel, ha ép ésszel megértem, minek az ilyenbe sűrített tej, de ez épp mellékszál, csak úgy eszembe jutott. Szóval jegyezzük meg, hogy uniós az a pénz, de mégis úgy osztogatták azokat a csomagokat, mintha Orbán Viktor vette volna a szakmunkás béréből és fizetéséből félre tett kis zsebpénzecskéjéből, de momentán ez sem igazán érdekes.
Mészáros Lőrinc cége rohadt sok (közel hatvanmilliárd) pénzből dolgozott a MÁV-nak, s a munka végeztével a vasutasok tizenkilenc pontban sorolják a kifogásaikat. Jóvanazúgy, gondolta Mészáros Lőrinc cége, s amikor előállította a rengeteg hiányosságú, sőt, kijelenthető, használhatatlan állapotú végterméket, e pontok közül a legérdekesebb, hogy a vasbetonból nem egyéb hiányzott és hiányzik, mint a vas. Sosem voltam vasbetonszerelő, és már nem is leszek, csak culáger voltam boldogult úrfikoromban, de még így is van sejtésem arról, már csak a neve alapján is, hogy a vasbeton attól vasbeton, hogy van benne vas.
Deutsch T. a maga ostobán keresetlen módján számonkérte Ursula von der Leyent, miért javasolta azt az Ukrtransznafta cégnek, amely a Barátság (Drúzsba) kőolajvezetéket üzemelteti, hogy „ha a magyarok így állnak hozzá, akkor nyugodtan állítsák le a ’Barátságon a kőolajszállítást Magyarország felé”. Mint kiderült aztán, Ursula ilyet nem mondott, ilyet az Index mondott, amiből aztán MTI hír lett, és szétterült Orbán sajtójában, hogy lehessen mit visítani, hogy megint bántják a magyarokat. Megjegyezzük, bár ilyen mondat el nem hangzott, az Ukrtransznafta saját hatáskörben eltekerheti azt a rohadt csapot, hogy Orbán pofára essen.
Schmitt Pál tárogatózott, mint emlékezhetünk. De nem volt elég ennyi a muzikalitásból, az ’álamelnök annak idején kapott egy zongorát is szaros két és félmillióért. Tán azért, ha megunja az egyik hangszert, és nagyon magányos, kedvét felderítendő kicsit klimpírozhasson. Áder ’álamelnöknek nem voltak ilyen zenei álmai, ő a halakat szerette és szereti. Talán jobban is a ’zembereknél, az ő idejében Schmitt zongorája ott porosodott, és valami különös oknál fogva akkor még nem kellett ilyen hangszer „állami protokoll feladatok ellátására”, míg most viszont Novák regnálása alatt pedig igen. Nem tudtuk eddig, mi hiányzott.
Miután Putyin lerohanta Ukrajnát, megváltozott a világ. Az volt az a pillanat, amikor el kellett dönteni, ki hová áll, és az volt az a helyzet, amelyben nem volt helye a táncikálásnak. Orbán, s vele Magyarország történelmi hagyományainkat folytatva a rossz oldalt választotta. Ostobaságból, önös érdekből vagy kényszerből, az egyre megy, de döntésével, és azóta tartó viselkedésével latrok lettünk, akinek már csak kényszerből van helye a kultúrállamok között. Aki a barbárságot védi, másra nem számíthat, azzá válik maga is, és most ez a kép él az egész országról, és a benne lakozó mimagyarokról mind egy szálig.
Novák, kijelölt elnök megnyitotta a pórnépek előtt a dolgozóját, hogy elvegyüljön közöttük, érezze a szagukat, és lássa a kínjaikat. Legalábbis a kirakat szerint, ugyanis az ilyen nagy egymásra találások jól kidolgozott koreográfia szerint zajlanak, a szűrt és gondosan válogatott jobbágyok, kicsik, nagyok, gyerekek, fiatalok, öregek úgy jönnek a Sándor-palotába, akárha filmforgatásra érkeznének, ahol azt játszódják a vakuk és kamerák előtt, annyira szép az élet, hogy ennél szebb már nem is lehet. A nagyasszony pedig, aki látszólag közel engedi magához a nemzetet magát, növeszt még plusz harminckét fogat mutogatni azokat, mint mindenki boldogságának lenyomatát.
A főleg amerikai belpolitikával, a kongresszussal és a szenátussal foglalkozó 