„Vajon mikor politizálok inkább, Antiphón? Akkor, ha egymagam vetem be magam a politika sodrába, vagy akkor, ha arra fordítok gondot, hogy a lehető legtöbben műveljék hozzáértően a politikát?" Xenophón: Emlékeim Szókratészról
Szeptember 1-jén, csütörtök reggel a Magyar Szocialista Párt elnöke azt mondta a Klubrádióban, hogy pártja – hasonlóan a Fideszhez és a Jobbikhoz – ellenzi a „migránsok" kötelező betelepítését. De ellenzi a szerinte fölösleges népszavazást is, mert a kötelező betelepítés amúgy sincs napirenden.
Ez ugyan gyáva mellébeszélés, de jellegzetes, így hát fontos.
Azt javaslom, hogy egyszer s mindenkorra húzzuk ki a probléma méregfogát – azaz beszéljünk arról, hogy mindenfajta külső kényszer nélkül, minden külföldi befolyástól függetlenül mit tegyen a magyar állam avégett, hogy megsegítse a háború poklából (Szíriából, Afganisztánból, Líbiából és máshonnan) menekülőket.
Indítványom a következő.
Kötelezze magát a szuverén magyar állam – az Országgyűlés döntésével –, hogy (a kellő ellenőrzések után) lehetővé teszi HÚSZEZER MENEKÜLT magyarországi letelepedését.
Hogyan jutottam erre a számra?
A Magyarországhoz területben és lakosságszámban hasonló Ausztria harminchétezer-ötszáz menedékkérőnek teszi lehetővé a letelepedést. Ausztria gazdagabb hazánknál, ezért ezt a számot durván megfeleztem.
Igaz ugyan, hogy ez a fölső szám vagy fölső határ (Obergrenze) az osztrák alkotmányjog szerint törvényellenesen (túlzottan) korlátozó. Igaz ugyan, hogy bécsi baloldali barátaim úgy vélik: a fölső határ (Obergrenze) hívei, támogatói fasisztoid fajgyűlölők. (Mellékállásban persze szociáldemokrata és liberális-konzervatív államférfiak és politikusnők.) Sokkal több menekülőt kellene beengedni, egy darabig eltartani és segíteni, majd egyenrangú polgártársként valóban befogadni a baloldal (pillanatnyilag hatástalan) nézete szerint.
De akit a bécsi baloldaliak fasisztoid fajgyűlölőnek titulálnak, az Magyarországon ultraradikális, szélsőbaloldali „migránssimogató", gyökértelen kozmopolita, a Soros György és a Ferenc pápa által megtestesített globális zsidó háttérhatalom ügynöke.
Mellőzzük most mindezeket a túlzásokat és képzelődéseket, és maradjunk az ismeretes magyarországi politikai valóságban. (Amelyben ezt a számot majd még lefelé fogják alkudni, akár TÍZEZERig. A sok-sok MILLIÓból, akiknek a többsége törökországi, libanoni, jordániai, sőt: iráni menekülttáborokban található – erről a nagy hatósugarú magyar médiákból nem lehetett értesülni, pedig tény.)
Akármi lesz a sokrétű hazugságra alapozott október 2-i népszavazásból és a bojkottjából – bár sejthető, hogy micsoda – , mindenképpen abba kell hagyni, hogy a külföld felelősségéről, Németország és az Európai Unió menekültpolitikájáról locsogjunk tovább.
A tét: Magyarország becsülete, a mi tisztességünk.
Az Európai Unió ebben mellékszereplő.
A lényeg a mi kötelezettségvállalásunk.
A húszezres maximum a mi esetünkben: minimum.
Ezt a demokratikus közvéleménynek kellene előbb az olyan nagy szervezetekre kényszeríteni, mint némely települési önkormányzatok, a nem nagyon rasszista, nem nagyon etnicista ellenzéki pártok, a szakszervezetek, az egyházak, a civil társadalom szabad mozgalmai és intézményei.
Úgy gondolom, hogy nem árt időnként listát készíteni, mert az ember memóriája véges, a politikai memória pedig néhány lépéssel lemarad az aranyhal emlékezőképessége mögött. Lássuk.
Kicsoda egészen pontosan Habony Árpád? Mi a szerepe a kormányban? Miért sündörög folyamatosan Orbán Viktor körül? Ha a miniszterelnök tanácsadója, miért nem szerepel egyetlen fizetési listán sem? Miért tagadja le a miniszterelnök Habony Árpádot azon kívül, hogy én is letagadnám, ha az ismerősöm lenne?
Hová tűnt Farkas Flórián, aki egyszemélyben felelős a Híd a munka világába címen futó program pénzeinek elsíbolásában? Miért védi Orbán Viktor azt az embert, aki meglopta a legkiszolgáltatottabb közösséget, a nekik szánt pénzt elköltötte, ellopta?
Hogy került Orbán Viktol Ráhel lánya és az ő férje a bahreini energetikai miniszterrel egy tárgyalóasztalhoz? Miről tárgyaltak? Milyen jogon tárgyal Orbán Ráhel bármiről, ami túlmutat az ő családján? Ha családi üzletről tárgyaltak, akkor a kormányból ki és milyen alapon nyújtott ehhez diplomáciai segítséget? Ki az az Orbán Ráhel?
Hol van Rogán Antal? Mikor indul nyomozás az ő viselt dolgaival kapcsolatban? Mikor jelenik meg a bíróságon? Hány gyanús ügy kell még ahhoz, hogy lépjen az ügyészség?
Hová tűnt Budai Gyula feljelentőbiztos? Hány per indult ellene rágalmazás ügyében és hol tartanak most ezek a perek?
Miből vásárolt földeket Lévai Anikó? Mennyi saját jövedelemmel rendelkezik és ehhez képest mennyi ingatlant vásárolt eddig?
Lévai Anikó rokonsága valóban ott nyüzsög a közpénzek körül? Amennyiben igen, hogy kerültek oda? Mi a szerepük a Magyar Kereskedőház körüli történetben? Ők mennyit profitáltak a közösséget ért veszteségből?
A letelepedési kötvények körül mikor kezd el nyomozni a hatóság? Pontosan hány ilyen kötvényt adtak el eddig és ez tényszerűen mekkora ráfizetést okoz a magyar adófizetőknek?
Lázár János mikor kér bocsánatot az Ökotárs alapítvány rágalmazása és meghurcolása miatt?
Rogán Antal feltaláló mennyi pénzt keresett (szintén a közös kasszából) a szabadalommal, amire megrendeléseket kapott állami vállalatoktól? Mikor indul vizsgálat ebben az ügyben? Is.
Kishantos tönkretételéért ki a felelős? Ott hogy áll a nyomozás?
Lázár János milyen forrásból vásárolt százmilliós nagyságrendben ingatlanokat a kiskorú gyermekeinek?
Pontosan mennyibe került eddig a Paks II beruházás? Kik profitáltak eddig az üzletből? Pontosan milyen tevékenység történt eddig, összesen mennyibe fog nekünk kerülni és mikor készül el?
Eddig mennyi közpénzt költött a kormány Orbán Viktor Várba költözésére?
Mennyibe került eddig az olimpia előkészítése és mennyi pénzt fog még erre elkölteni a kormány, valamint pontosan kik profitálnak ebből?
Mikor vizsgálják a hatóságok Mészáros Lőrinc ügyleteit, külföldön bejegyzett cégeit – például az orosz cégét – illetve azt, hogy mennyire érintett korrupcióban a polgármester, tekintettel Orbán Viktorhoz fűződő kapcsolatára?
Miután pontosan értesülhettünk arról, melyik szervezet mennyi pénzt kapott Soros György alapítványától, mikor kerül nyilvánosságra, hogy a kormányhoz kapcsolható szervezetek – Századvég, különféle médiavállalkozások, reklámcégek, CÖF – mennyi közpénzt szippantanak fel?
Egy baloldali politikai elemző azon kesereg a Magyar Nemzetben, hogy a kétfarkúak, kérem szépen, “infantilizálják” az amúgy igen érett politikát. Merthogy a politika végső soron komoly dolog, a pártok is komoly dolgok, a politikusok is komoly emberek, és a kétfarkúskodás “egyfajta kellemes és vicces kivonulási út a megcsömörlötteknek” – írja Böcskei Balázs.
Mikor 1968-ban a yippik Pigasust, a disznót indították az amerikai elnökválasztáson, hogy végre egy igazi disznó legyen az Egyesült Államok elnöke, az aktus komoly ellenzéki körökben is megdöbbenést keltett. A yippik ezzel, úgymond, a demokratikus berendezkedésből is gúnyt űztek, akciójuk zavaró, idétlen és oda nem illő volt. Micsoda disznóság! – méltatlankodtak.
Mikor az összesereglett hippik kiáltozva vonultak végig New York utcáin, nagy, színes békemenetben, és azt kiabálták, hogy “a háborúnak vége!”, az elnöknek külön nyilatkozatban kellett bejelentenie, hogy a háború, hálisten, folytatódik, van még elég napalm, van még elég pénz, ember, befektetői akarat. Mérvadó háborúellenes körök az akciót felelőtlennek ítélték, és azon morfondíroztak, hogy komoly kérdésekben illetlenség az efféle öncélú ripacskodás. Egyenesen árt a háborúellenes mozgalom reputációjának – mondták. Mikor a yippik egydollárosokat szórtak a Wall Streeti-i tőzsde karzatáról az alkuszok közé, akik a földön hemperegve, egymást cibálva igyekeztek összeszedni a pénzt, ami talán a napi kávéjukra sem lett volna elég, tekintélyes antikapitalisták úgy vélekedtek, hogy az ilyen feltűnősködés sértés a komoly, tudományos kapitalizmuskritikára, és általában véve is, a yippiknek illene már felnőniük. A pénz olyan ellenfél, amit tisztelni kell – állították.
Mikor a yippik hangadói kifestve, bohócnak öltözve, az amerikai zászlót panyókára vetve, nyakukban műanyag géppisztollyal jelentek meg saját tárgyalásukon, a progresszív mozgalmak józan napszámosai a független törvénykezés és az amerikai jogállamiság méltatlan sérelmén morogtak, és értetlenségüket fejezték ki, hogy mit akarnak vajon elérni ezek a fiatalok, akik – szemmel láthatóan – azt sem tudják jódolgukban, hogy mit csináljanak. Mikor a Szinópéi Diogenész, a hajléktalanszagú cinikus oldalba pisálta az athéni Agóra egyik bódéját, a derék polgárok felháborodásukban majdnem agyonverték. Megcsúfolta, mondták, a polisz közösségét. Aztán siettek, hogy üdvözöljék a makedón hódítókat. Azok legalább néha mosakszanak – mondták.
Ez egy ilyen nap. Nem is tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy röhögjek. Vagyis de, el tudom. Röhögök. Az mégis kellemesebb.
Ma van az a nap, amikor a hetvenkettedik magyarázatot is meghallgathattuk arról, hogy mi a búbánatos túrót is keresett Orbán Viktor elsőszülött lánygyereke és az ő hites ura olyan helyen, ahová csak és kizárólag diplomáciai csatornákon keresztül előkészített módon lehet eljutni. Ma van az a nap, amikor Szijjártó Péter külgazdasági és miniszter bejelentette, hogy anya lesz. Már amennyiben ezt jelenti az, hogy ő a 24. órában van. Nőknél ez kilenc hónap szokott lenni.
És ez az a nap is, amikor a pofám leszakadt. Így, egyszerűen.
Magam is szülő vagyok. Ha a gyermekeim akkor is öltönyt húztak volna egyetemistaként, amikor éppen nem volt szóbeli vizsga, garantáltan orvoshoz viszem őket, bár a videón látható fiatalokkal nem ez a nagyon nagy baj, hanem minden egyéb.
A nyíllal díszített zászló, az ember rémálmaiból visszaköszönő szófordulatok, az egész videó…nem is tudom, hogy nagyon ijesztő, vagy nagyon szánalmas inkább.
Ki a jó fene gátolja meg ezeket a fiatalokat abban, hogy úgy éljenek, ahogy azt jónak érzik? Mi akadályozza meg őket abban, hogy ápolják a gyökereiket, vagy amit ápolni akarnak? Mitől nem tudnak ők konzervatív értékek szerint élni? Azt csak óvatosan kérdem meg, hogy egy huszonéves fiatal milyen fertőzés hatására akar konzervatív lenni?
A nagyon nagy baj ezzel az egész hülyeséggel nem az, hogy így, vagy úgy, netán amúgy akarnak élni. A szörnyű az, hogy mindenki mást arra akarnak kényszeríteni, hogy az ő elveiket kövesse. Hogy az legyen az etalon, a kötelező. Ők vissza akarnak térni őseik értékeihez – ám tegyék azt – de úgy tegyék, hogy lehetőleg ne lépjenek rá másokra.
Nekem bűzlik ez az egész. Tényszerűen. Miféle fiatal az, aki a szabadság ellen lázad? Ilyen nincs a világon sehol. Milyen egyetemista fiatal az, akinek halványlila fingja sincs arról, mit jelent a liberalizmus, vagy van fogalma és hazudik, mint a parancsolat. Ők akarnák a mi jövőnket irányítani? Csak az hiányozna, semmi más.
Szerencsére nem hiszek abban, hogy túl nagy sikerrel járnának a nyilas zászlót bontó ifjak. Ilyen mentalitással leginkább az évtizedekig lelkes munkásőrként ténykedő, majd a rendszerváltást követően önmagukkal meghasonlott volt párttitkárok rendelkeznek, nem pedig tanult fiatalok. Az egész történetről süt a művi, célzott manipuláció.
Normális fiatal – ha egyetemista, ha nem – szabadságot akar, lázad, de nem a szabadság ellen. Normális fiatal szerelmet akar, tudni és megismerni akar, habzsolja az életet, nyitott mindenre és véletlenül sem akar egy vasbilivel a fején öltönybe szorulva, ökölbe rándult aggyal hátrafelé nyilazni.
Erről természetesen beszámolt az MTI – szemben például az Együtt közleményével, amely szerint Szigetvári Viktor pártja befolyással való üzérkedés gyanúja miatt feljelentést tesz ezzel a szép históriával kapcsolatban – Rogán Antal propagandaminiszter (nem, ne feledkeztünk meg róla sem!) egyik beosztottját idézve.
Dömötör Csaba nagynevű ismeretlen államtitkár arról beszélt, hogy új szakaszba lép a kormány népszavazási kampánya, mégpedig az alábbi szlogennel:
Ez persze nem minden: a kisajátított nemzeti szimbólumként funkcionáló magyar zászló alapú plakátok mellett minden háztartásba „tájékoztató kiadványokat” juttatnak el, és hogy a határon túli magyarok se maradjanak ki – ha akarnak se – ebből a fenyegető, uszító játszmából, őket „buzdító levelekkel” bombázzák. Ha már szóhoz jutott, a névtelen államtitkárka minden pártot és felelős politikai szereplőt arra utasított, hogy küldjék el választóikat szavazni, és tegyék világossá, hogy az igen vagy a nem szavazatot támogatják.
Ha vicces lenne, röhögni is lehetne mind az új szlogenen, mind az államtitkárocska szájába adott szövegen, amit azóta csak Kósa Lajosnak sikerült überelni. Igen, előkapták Lajost az uborkafa alól, aki hozta is a kötelezőt, amire képes, de most ezzel kivételesen nem fárasztanék senkit, mert van itt még egy dömötörös mondat:
Bulvárhírek következnek. Pontosabban egyetlen bulvárosodó hír. Egy olyan, ami tulajdonképpen nem is annak indult. Mert először felröppent, hogy Orbán Ráhel a magyar állam nevében tárgyalt Bahreinben. Aztán az érintett cáfolta. S miért is ne. Nem az első hír, amitől a saját lábára ál. Ámde...
A zavaros ügy egyik olvasata nyilván az, hogy igen érdekes állapot, lehet, amikor a miniszterelnök leánykája elkirándul az ő élete párjával, majd nem sokkal később egy egész küldöttség követi. S ez akkor is furcsa, ha az alaptörténet közel egy éves. De ez semmi kis kor ahhoz képest, amennyit egy-egy alapvicc képes „életben maradni” a nép ajakán. Bár, most Orbán Ráhelről egyetlen ilyen alapvicc sem jut az eszembe. Közmondásból is leginkább a korsó és a kút esete motoz elő. Legfeljebb a jelen esetben olajkútról van szó. Azon természetesen el lehet mélázni, hogy mennyiben egy dinasztikus nagyképűség tünete, ha netán mégis kiderülne a félig-meddig hivatalos út. S mennyiben az említett szindróma tünete, ha puszta „véletlennek” állítják be a hivatalos küldöttséget megelőző látogatást. Hivatalosan. Magyarországon. Mert Bahreinben alighanem legfeljebb az kelthetett meglepetést, hogy egy nő megy tárgyalni. De legfeljebb betudták a nyugatias hóbortok egyikének.
S itt kezd kissé bulváros fordulatot venni a történet. Az angol nyelven kiadott közlemény ugyanis egyértelműen úgy fogalmaz, hogy Bahrein energiaügyi minisztere a magyar miniszterelnök B. nejét fogadta. Alkalmasint a magyar konzul társaságában:
„Minister of Energy His Excellency Dr. Abdul Hussain bin Ali Mirza received in his office at the National Oil and Gas Authority (NOGA) the wife of Prime Minister of the Republic of Hungary Ms. Rahel Orban, accompanied by the Consul of the Republic of Hungary to the Kingdom of Bahrain Mr. Balazs Garamvolgyi in the presence of Dr. Ahmed Ali Al Sharyan, the NOGA General Secretary”.
Melyből természetesen adódna a kérdés, hogy amennyiben Ms. Rahel Orban nem hivatalosan fordult ott elő, akkor miért a konzul és nem a kedves férj kísérte. Tekintettel arra, hogy Ráhel szerint a férjével mentek oda a saját lábukon. S minden más hazugság.
Azonban az is nyilvánvaló, hogy amennyiben nem a hivatalos ügyekben jártas konzul kíséri, akkor a férj jelenléte szinte azonnal szöget üthetett volna a butuska arabok fejébe. Talán nem is esnek könnyedén abba a tévedésbe, hogy Orbán Viktor feleségének aposztrofálják Orbán Viktor lányát. Ha mindjárt a legidősebbet is. Meg aztán még az is lehet, hogy amennyiben nem a konzul, hanem a közvilágítás sztahanovistája kíséri el Ráhelt, akkor szóba sem állnak vele. Legfeljebb adnak neki egy játék-olajkutat, és egy autogramot. De csak akkor, ha jól viselkedik. Aztán megsimogatják a buksi fejét, és elküldik zabot hegyezni. Ami valószínűleg akkor is bekövetkezik, ha a félreértést helyben tisztázzák. Amit különben a konzul is megtehetett volna. Akár utólag is. Például, akkor, amikor a sajtóközlemény megjelent.
Mert az alig valószínű, hogy sem a konzul környezetében, sem a külgazdasági apparátusban egy fia sajtófigyelő se fordulna elő. Közel egy év alatt meg hátha sikerült volna felhomályosítani a bahreini bácsikat. Arról, hogy akivel beszélgettek, az nem Orbán Viktor felesége volt, hanem a lánya. Ráadásul még a feleségének is pont annyi hivatalos köze van a magyar hivatalos politikához, mint a lányának. Tekintettel arra, hogy még nem ütötték, pontosabban kenték, királlyá
Két hete a Kettős Mérce, 10 napja az Átlátszó, most pedig az atv.hu írta meg: a Fidesz ráteheti a kezét a jelenleg második legnagyobb árbevételű magyar médiacégre: a Népszabadságot, 13 megyei lapot, a hozzájuk tartozó hírportálokat, a Nemzeti Sportot és a Világgazdaságot kiadó Mediaworksre. Hiába a három cikk, a nagy sajtótermékek és az ellenzéki közvélemény is szemet hunyt a magyar médiahelyzetet döntően befolyásoló fejlemény felett.
Az Átlátszó és a Kettős Mérce cikke is arról szólt, hogy a Mediaworks nevű céget, amelyet eddig a Spéder Zoltán oligarchához köthető osztrák üzletember, Heinrich Pecina birtokolt, sajtóhírek szerint egy Mészáros Lőrinchez köthető cég veheti meg Habony Árpádék számára. De az ügy egyelőre ennyiben maradt: Bayer Zsolt kitüntetése jobban érdekli az embereket, mint a teljes vidéki sajtó letarolása. Persze érthető a szituáció, Bayer Zsolt esete jobban megfogható, és könnyebb tiltakozni ellene. De talán pont ennek a két ügynek az összehasonlítása mutatja meg, miért siklik félre az ellenzéki közvélemény Magyarországon.
A helyzet ugyanis egyszerre két dologra mutat rá. Mennyire rossz a szabad média állapota ma Magyarországon, hiszen a cikkek átvételét nem a minőségük, és nem is a más újságokban dolgozó újságírók figyelmetlensége akadályozhatta, hanem valamiféle rosszul értelmezett kollegialitás, esetlegesen félelem, illetve üzleti érdekek. Azt is láthattuk ebből, egy ennyire durva politikai beavatkozás se ösztönzi szolidaritásra a kollégákat: a többi újságban dolgozó újságíró természetesnek tekinti a politikai felvásárlást, nincs olyan újságíró szervezet például, amely szót emelne a szektorba történő ilyen durva beavatkozás ellen. De a helyzet rámutat arra is, mennyire nem létezik a politikát értő és alakító “második nyilvánosság” Magyarországon: mennyire nem vagyunk tudatosak médiafogyasztásunk következményeit illetően, és mennyire esetlegesen csapódik ki felháborodásunk.
Ugyanis nagyon úgy tűnik, csak abból lesz ügy, amit a mainstream sajtó felkap, és nincs társadalmi igény, amely alapján a sajtó képezhetne ügyeket. Pontosabban a sajtó eszkalálja a különböző társadalmi botrányokat saját igényei szerint, és lényeges, potens és akcióképes ellenzéki szereplő hiányában a napi tematizációt is ő végzi el az ellenzéki térfélen.
Persze ezzel a tematizációval nem lenne gond, ha a sajtó egy aktív, társadalmi ügyekben kiállni képes civil kontroll egyik szereplője lenne. Az a gond, hogy lényegében az egyetlen ilyen szereplő.
És ebből következik az is, hogy mennyire esetleges, tudatlan, és ezért bármilyen cselekvésre alkalmatlan az ellenzéki közvélemény is. A baloldali, liberális médiateret ugyanis nem alakítják politikai témák. A pártok elvesztették mára témaalakítási lehetőségüket; olyan politikai mozgalom, mint korábban a Milla, vagy a Szolidaritás nem létezik, így senki sincs, aki terelni tudja az ellenzéki választó elnyomásából fakadó folyamatos felzúdulásait. Csupán az újabb és újabb botrányok mentén tör fel a tiltakozás, vagy valamiféle felzúdulás.
Viszont mivel a Népszabadság kapcsán nincs ilyen felzúdulás, a média nem foglalkozik vele, és nem szólaltat meg nap mint nap szakértőket, nem viszi az ügyet. Az ellenzéki közvélemény se paprikázódik fel.
Itt és most, ebben a politikai helyzetben, ilyen erőviszonyok mellett is megtehetnénk annyit, hogy a saját életünket, a saját személyünket nem vetjük alá a gyűlölködésnek - fogalmaz Lakner Zoltán. A politikai elemző a kormány menekültügyi indulatgerjesztéséről, valamint az arra való választalanságról beszélgetve arra jut, hogy az ellenzéki oldal egyetlen kötőereje ma az Orbán-ellenesség, amelyből sem valódi alternatíva, sem értékalapú politika nem látszik kifejlődni. Lakner szerint az egyes embernek, az egyes választópolgároknak is felelőssége van a maga körében.
- Tudta?
- Csak sejtettem.
- Lehetett sejteni, hogy ez lesz?
- Az ember időnként azt gondolná, hogy őt már itt nagy meglepetések nem érhetik. De persze, meg lehet lepődni ma is. Mert ugyan régi szabály, hogy mindig van lejjebb, ám hogy ez a menekültellenes kampányhisztéria valójában mit tett és tesz ezzel az országgal, azért többféle meglepetéssel tud szolgálni még nekem, nekünk elemzőknek is. A felmérések mutatják, hogyan emelkedik az amúgy sem alacsony szintről induló menekült-, s idegenellenesség. Persze, mindez nyilván beleillik a sérelmi politikai hagyományokba, s a felelősség-elhárítás klasszikus struktúráiba, de azért az mégiscsak meglepő, hogy ennyire képesek vagyunk utálkozni. Mert azt eddig is tudtuk, tapasztaltuk, hogy van egy iszonyatosan frusztrált társadalom, amely rendre ki akarja tölteni a mérgét valakin, vagy valakiken, de hogy ez a politikai játék a menekültekkel ennyire sikeressé válhatott, némileg meglepő. Ahogyan az is, hogy mennyire választalanok vagyunk rá.
- De miért szeret a magyar ennyire gyűlölködni?
- Nyilván létezik történelmi hagyományokból fakadó hajlamosság, de ez nem fátum. A cselekedetek számítanak. Vagy a hiányuk. Én mindig azt gondoltam, hogy minden embernek van felelőssége a maga körében, életében, hatósugarában arra, hogy egy-egy élethelyzetben mit tesz. Hogy mihez kezdünk a menekültválsággal, ami egy létező, komoly probléma - egy pillanatig sem akarom alábecsülni -, szintén a saját döntésünk. Az állami szintű válasz a kormány döntése volt, illetve a kormány n plusz egyedik plakátkampányát is hitelesként és valódi politikai tartalomként kezelő társadalomrészé, így az egyes embernek, az egyes választópolgárnak is a maga körében felelőssége van ebben. Azoknak is, akik csak csöndben elfogadják, és azoknak is, akik hangosan helyeslik. Mindenki a saját életében dönti el, hogy akár az utcájában lévő hajléktalanban, akár egy menekült emberben ellenséget lát-e. Ez nem csak a politikán múlik, a politika adhat persze instrukciókat a döntéshez, de nem vagyunk kötelesek ezeket elfogadni.
- Sőt, a kutatások épp azt mutatják, hogy politikai tábortól függetlenül fogékonyak az utálkozásra az emberek.
- Azért vannak különbségek a mértékben. Összességében viszont van abban valami, hogy az elhallgatás vagy az elnyomás miatti feszültség kitör egy-egy ponton és egyes csoportok elleni gyűlöletben tör a felszínre. Ami ön- és közveszélyes tendencia.
- Elhallgatást említ, de ez jelentheti a társadalmi ismeretek, a tudás hiányát is.
- Valóban sok jel utal arra, hogy csak foltokban van tájékozottságunk. És a foltok között, ami érdekes, ami indulatot kelt, félelmet vagy más érzelmeket vált ki, eltér a megszokottól, normasértésnek látszik, és amiért nem kell felelősséget vállalni, az sokkal könnyebben átszűrődik.
Bár hivatalosan csak tanácsadója az MTVA-nak, úgy tudni: valójában ő dönt minden egyes beszállítóról, kifizetésről, személyi változásról, kinevezésről. Bár bírósági ügye és elmarasztaló ítélete miatt sokáig a háttérből dolgozott a Fidesz pénzügyei körül, a G-nap után Orbán rábízta – igaz, álruhába bújtatva – a közmédia nyolcvanmilliárdos büdzséjének felügyeletét. Keresve sem találhatott volna jobb embert a feladatra.
„Táskásember”, „pénz- és selyemzsinór-kihordó”, „a Fidesz fekete embere”, „a végrehajtó” – ilyen és ehhez hasonló minősítésekkel illetik ismerői Várhegyi Attilát, a közmédia jelenlegi urát. Szívós, állhatatos és nem utolsósorban pénzimádó embernek írták le, aki Szolnok egykori polgármestereként a bíróságon belebukott a pénzosztásba, Orbán Viktor mégsem engedte el a kezét. Sőt, sokévi hibernáltság után nemrégiben újra fontos szerephez juttatta: ő kezeli az MTVA-ra, azaz a közmédiára szánt 84 milliárd forintot.
Várhegyi 1963. október 5-én született Siklóson. 1987-ben a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát, majd 1988-ig a szegedi egyetemen tanult. Később általános iskolában dolgozott, majd a Repülőgépszerelő és Repülőműszerész Szakközépiskolában, aztán egy nagy ugrással a Fidesz Szolnok megyei Területi Koordinációs Irodájába került. 1990-ben már Szolnok alpolgármestere, 1991-től polgármestere. Egy ismerője szerint „nagyon elhitte magát, mármint azt, hogy hatalma van, s azonnal fejest ugrott a politika sötét bugyraiba”. Nem is volt kérdés, hogy az 1994-es önkormányzati választásokon újraindul a polgármesteri székért, de a kampányhoz nem volt elég pénz sem a város kasszájában, sem az akkor még ellenzékben működő szolnoki Fidesz-szervezetben. Várhegyi pedig vállalta, hogy majd ő szerez pénzt. Ekkortól – ahogy segítőink fogalmaztak – „nem volt megállás, semmi nem volt drága a számára”. Cégeket keresett meg, politikai támogatásért anyagi juttatásokat akart, mindent és mindenkit beszervezett, felhasznált.
A Pest Megyei Főügyészség huszonkét rendbeli bűncselekmény vádjával már 1996 decemberében bíróság elé citált kilenc embert, köztük Várhegyit. A per másik szála egy ingatlanértékesítési ügy volt, melyben a vád szerint Várhegyi polgármesterként az önkormányzat képviselő-testületének jogosítványát törvényellenesen magához vonva 192 millió forintos vagyoni hátrányt okozott Szolnoknak: kenőpénz fejében belvárosi telkeket adott el áron alul egyebek mellett olyan cégeknek, amelyek támogatták a kampányát. Az ügyészség különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezeléssel vádolta meg. A hat évig tartó per nagyon nem jött jól a Fidesznek. Orbán mégis tartotta Várhegyit, sőt pozícióhoz juttatta: 1998-tól 2001-ig – forrásaink szerint „poénra véve a titulust” – a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának kulturális államtitkára lehetett.
A 2001-ben megszületett elsőfokú ítélet hanyag kezelés miatt bűnösnek mondta ki Várhegyit, aki fellebbezett, egyúttal – úgy tudni, Orbán felszólítására – benyújtotta a lemondását. Lépését azzal indokolta, hogy „nem akarja erkölcsi értelemben terhelni a kormányt.” Ugyanakkor közölte, hogy a közéletből nem vonul ki, a Fidesz választmányi elnöke marad. A 2002-ben megszületett jogerős döntés Várhegyit folytatólagosan elkövetett, különösen nagy vagyoni hátrányt okozó hűtlen kezelés bűntette miatt felfüggesztett egyéves börtönbüntetésre ítélte. Az ítélet indoklásában egyebek mellett az áll: a Fidesz-szervezet és Várhegyi „jogszabállyal ellentétesen, átláthatatlan és ellenőrizhetetlen módon” fogadott el kampánypénzt. Az ítélettel Várhegyi lett a rendszerváltás utáni első, bűncselekmény miatt jogerősen elítélt országgyűlési képviselő. Mégsem merült fel, hogy kivonul a politikából, Orbán értékelte benne az elkötelezett, megbízható kádert.
„Vajon mikor politizálok inkább, Antiphón? Akkor, ha egymagam vetem be magam a politika sodrába, vagy akkor, ha arra fordítok gondot, hogy a lehető legtöbben műveljék hozzáértően a politikát?" Xenophón: Emlékeim Szókratészról
Úgy gondolom, hogy nem árt időnként listát készíteni, mert az ember memóriája véges, a politikai memória pedig néhány lépéssel lemarad az aranyhal emlékezőképessége mögött. Lássuk.
Egy baloldali politikai elemző azon kesereg a Magyar Nemzetben, hogy a kétfarkúak, kérem szépen, “infantilizálják” az amúgy igen érett politikát. Merthogy a politika végső soron komoly dolog, a pártok is komoly dolgok, a politikusok is komoly emberek, és a kétfarkúskodás “egyfajta kellemes és vicces kivonulási út a megcsömörlötteknek” – írja Böcskei Balázs.
Ez egy ilyen nap. Nem is tudom eldönteni, hogy sírjak, vagy röhögjek. Vagyis de, el tudom. Röhögök. Az mégis kellemesebb.
Miközben Orbánné Orbán Ráhel sértődötten közszerepel az MTI-ben, pedig állítólag nem is közszereplő, és kikéri magának, hogy ő márpedig turistaként látogatott férjestől-urastól Bahreinbe, egészen pontosan azért, hogy udvariasságból üdvözölje a muszlim arabokat, apu 
Bulvárhírek következnek. Pontosabban egyetlen bulvárosodó hír. Egy olyan, ami tulajdonképpen nem is annak indult. Mert először felröppent, hogy Orbán Ráhel a magyar állam nevében tárgyalt Bahreinben. Aztán az érintett cáfolta. S miért is ne. Nem az első hír, amitől a saját lábára ál. Ámde...
Két hete a Kettős Mérce, 10 napja az Átlátszó, most pedig az atv.hu írta meg: a Fidesz ráteheti a kezét a jelenleg második legnagyobb árbevételű magyar médiacégre: a Népszabadságot, 13 megyei lapot, a hozzájuk tartozó hírportálokat, a Nemzeti Sportot és a Világgazdaságot kiadó Mediaworksre. Hiába a három cikk, a nagy sajtótermékek és az ellenzéki közvélemény is szemet hunyt a magyar médiahelyzetet döntően befolyásoló fejlemény felett.
Itt és most, ebben a politikai helyzetben, ilyen erőviszonyok mellett is megtehetnénk annyit, hogy a saját életünket, a saját személyünket nem vetjük alá a gyűlölködésnek - fogalmaz Lakner Zoltán. A politikai elemző a kormány menekültügyi indulatgerjesztéséről, valamint az arra való választalanságról beszélgetve arra jut, hogy az ellenzéki oldal egyetlen kötőereje ma az Orbán-ellenesség, amelyből sem valódi alternatíva, sem értékalapú politika nem látszik kifejlődni. Lakner szerint az egyes embernek, az egyes választópolgároknak is felelőssége van a maga körében.
Bár hivatalosan csak tanácsadója az MTVA-nak, úgy tudni: valójában ő dönt minden egyes beszállítóról, kifizetésről, személyi változásról, kinevezésről. Bár bírósági ügye és elmarasztaló ítélete miatt sokáig a háttérből dolgozott a Fidesz pénzügyei körül, a G-nap után Orbán rábízta – igaz, álruhába bújtatva – a közmédia nyolcvanmilliárdos büdzséjének felügyeletét. Keresve sem találhatott volna jobb embert a feladatra.