Magyarul Új honfoglalás címmel jelent meg a Bécsben élő neves publicista könyve arról, hogy egy kollégiumi társaság néhány évtized alatt miként kerítette gazdaságilag és politikailag is a hatalmába az országot. A cím azonban hosszas berendezkedésre is utal, amit a szerző azzal enyhít, hogy Orbán világa egy nyílt végű rezsim, bármikor vége is lehet. Paul Lendvait kérdezzük.
– A könyvben idézi azoknak a hazai értelmiségieknek a fogalmi kísérleteit, akik a gazdag történelmi minták között is nehezen jönnek rá, milyen rendszerben is élnek: maffiaállamban, esetleg egy sima kleptokráciában vagy már diktatúrában. Mi az ön megfejtése?
– Ezt nehéz röviden definiálni, mert a rendszer vegyüléke a Horthy-rezsimnek, a leghosszabb konzervatív periódusnak, Tisza Kálmán idejének és természetesen a Kádár-rendszernek is. De igazából nem lehet megérteni a magyar történelem sorsfordulói, a vezér személyének és családja történetének, illetve annak a társaságnak az útja nélkül, amely a Bibó-kollégium kicsi szobáiból indult. Ennek a baráti szövetségnek a tagjai emelkedtek fel országuk politikai csúcsaira, egyben Közép-Európa leggazdagabb családjai közé. Az mondható el, hogy ez egy rendszer sui generis, egyedi jelenség, amelyen kívül van egy demokratikus máz, de a belsejében egyszemélyi hatalom tanyázik.
– Itt a másik kérdés: a legújabbkori magyar történelemtől nem idegenek a tekintélyuralmi rezsimek, a hatalom kiépítése tehát nem zöldmezős beruházás, de a személyes teljesítmény is sokat számít. Orbán esetében mennyire?
– Meg vagyok arról győződve, hogy Orbán személye és tehetsége, hatalmi képessége nélkül a mai rendszer nem fejlődhetett volna ki. Ne feledjük, hogy már volt miniszterelnök 1998 és 2002 között, aztán elvesztette a választásokat, majd bukott 2006-ban is. Mégis, egy következetes stratégiával, a demokratikus politika hibáinak, bűneinek és korrupciójának a kihasználásával vissza tudott jönni úgy, hogy kétszer szerzett magának kétharmados többséget a parlamentben. Ez egyedülálló teljesítmény, amelynek az alapja az ő bátorsága, féktelensége és könyörtelensége, amellyel hideg polgárháborút teremtett a Gyurcsány-beszédet követően, és amellyel jórészt már leszámolt az egykori baráttal, Simicska Lajossal is.
– Megfordítom a kérdést: ha igaz, hogy a hazai politikai és társadalmi hagyomány befogadó az Orbán-féle vezérelvű hatalommal szemben, az is igaz, hogy egyúttal alakítja, esetleg korlátozza is azt? Tény, ilyesmit ma nem látni.
– Orbán politikai értelemben még fiatal, mindössze 53 éves. Amikor Bruno Kreisky osztrák kancellár lett, már 60 esztendős volt. A vezér tehát még képes tanulni, újra és újra átgondolni a hatalmi eszközök konkrét alkalmazását. Gondoljon arra, hogy Trianon és a Benes-dekrétumok állandó felemlegetésével akkor, amikor sokadszor tüntette fel magát a legmagyarabb politikusnak, mennyire összeveszett a szlovákokkal, és ma milyen szívélyes viszont ápol velük, mert ha kell, képes visszatérni a reálpolitikához. Ezt persze szlovák oldalon elősegítette Fico miniszterelnök, akit szociáldemokrata mázban és kisebb képességekkel, de ugyanaz a hatalmi vágy hajt, mint Orbánt. A rendszer tehát változás- és alkalmazkodóképes, ám a vezér személyéhez van kötve. Én nem tudok más Fidesz-politikust elképzelni, aki a könyörtelenség és a taktikai érzék ilyen kombinációjával képes lenne választást nyerni. Azt mondhatom, hogy ez egy „openended rezsim”, nem tudni, mikor lesz vége. A léte attól függ, hogy Orbán belátja-e a saját korlátait, és nem követ-e el a nemrégiben elbukott népszavazáshoz hasonló hibákat. A családja körüli korrupciót látva például kiderült, hogy a határokat nem mindig képes betartani.
A politikai alapon kialakított nemzeti burzsoázia a korrupció melegágya és torz, versenyképtelen gazdasági szerkezetet hoz létre - mondja Mellár Tamás. Ám a közgazdász, egyetemi tanár szerint adminisztratív úton nem lehet nemzeti burzsoáziát létrehozni. Az nem megy, teszi hozzá, hogy kijelölöm a nemzet gázszerelőjét, meg a hegymászó barátomat, hogy ti lesztek a nemzeti középosztály.
- Talán akadt, akinek feltűnt, hogy a Lámfalussy-konferencián a nemzeti függetlenség bajnoka, a szabadságharcos Orbán Viktor szinte engedélyt kért Donald Trumptól, hogy a nemzet lehessen az első. Ennyire fontos a magyar miniszterelnök számára a nemzeti önérzet hangsúlyozása?
- Azt, hogy a nemzet az első - úgy gondolom - nem az amerikai elnöktől kellene megtanulnia, vagy arra engedélyt kérnie a magyar miniszterelnöknek. Ennek kellene lennie az ő alapvető hivatásának. Az már egy sokkal nehezebb és bonyolultabb kérdés: hogyan lehet jól képviselni Magyarország érdekeit a gazdaságban és a társadalomban. Szerintem páratlan lehetőséget jelentett, hogy az elmúlt időszakban beléphettünk az Európai Unióba, betagozódhattunk a szövetségbe. Az megint egy másik kérdés, hogy mi ezzel a lehetőséggel nem nagyon tudtunk élni.
- Mégis, nem jelent előnyt, hogy most a világ legerősebb hatalmának a farvizén haladhat az ország?
- Úgy vélem nagyon szerencsétlen döntés, hogy mi ebben a bezárkózó politikában követjük Amerikát, mert szerintem Washington most egy rossz útra tévedt azzal, hogy a nemzetközi szerződések helyett a kétoldalú kapcsolatok kialakítására helyezi a hangsúlyt.
- Mi ezzel baj? Nem érvényesülhetnek ily módon hatékonyabban az adott két ország érdekei, mint a sokszereplős megállapodások esetében?
- Éppen ellenkezőleg. Senki érdekét nem szolgálja, mert be fog szűkülni a piaci verseny, ez pedig gyengíteni fogja a fejlődést. Ennek egyébként az egyik fő vesztese éppen Amerika lesz, hiszen az Egyesült Államokat a nyitottsága tette naggyá. Például azzal, hogy az elmúlt 200 évben rengeteg ember vándorolhatott be az országba. Így olcsó, jól képzett munkaerőhöz jutottak. Az utóbbi 20-30 esztendő konjunktúrájának az volt a forrása, hogy az ázsiai előállítású fogyasztási javak nagyon olcsón jutottak be az amerikai piacra. Ha most a Trump-adminisztráció úgy gondolja, hogy a saját munkahelyek megvédése érdekében egy védővámos rendszert kell bevezetni, azzal nagyon sokat veszíthetnek.
- Miért indulhattak mégis ebbe az irányba?
- Mert nem értették meg az elmúlt évtizedek leckéjét, pedig korábban mindig az angolszász országok mutatták meg a világnak, hogy mi a helyes út. Az 1929-33-as világválság bebizonyította, hogy a korabeli szabadpiaci gazdasági modellel óriási gondok vannak. John Maynard Keynes brit elméleti közgazdász nevéhez fűződik az az elv, amit Franklin Delano Roosvelt valósított meg a New Deal-programmal, de Nagy-Britanniában is éltek hasonló megoldással. Ezzel az angolszász úttal kijutottak a válságból és egy hosszabb stabilizációs időszak következett egy erős középosztály kialakításával, s ez a rendszer egészen az 1970-es évekig jól működött. Ezzel szemben Németország és más európai országok, közöttük Magyarország is, fegyverkezéssel, háborús uszítással, diktatúrával válaszoltak a kihívásokra.
- A 2008-as válság milyen következményekkel járt?
- Egyebek mellett a középosztály jelentős része leszakadt, mert elveszítette a munkahelyét.
Szokás szerint jó beszéd volt. Ami szokatlan volt benne, az Gyurcsány hangvétele. A DK elnöke kemény volt, mint a fagyott kutya lába, egyértelműen fogalmazott, most nem lehetett érezni benn azt, hogy mindenáron fenn akarná tartani a baloldal amúgy egyébként nem létező békéjét, láthatólag besokallt. Igaza van.
Ha ez a beszéd egy új politika kezdete a DK életében, akkor reményt keltő - bízzunk abban, hogy ezentúl sokkal markánsabb, ütősebb lesz pártja politikája. Persze ehhez az is kellene, hogy a DK kis idő múlva ne Gyurcsány pártja legyen, hanem - a "Sokak Magyarországa" jelszót házilagos használatra is bevezetve - sokak pártja legyen.
Gyurcsány szólt saját szerepéről, választ adva ezzel Botkának, aki miniszterelnöki ambíciójának születésekor első gőgicséléseivel is már őt ekézte, miközben Orbán látogatásán úgy viselkedett, mint Orbán - Putyin látogatása alkalmával. Ideje volt tiszta vizet önteni a pohárba, habár azt azért mindenki sejtette, hogy a DK nem fogja alku tárgyaként kezelni pártelnöke személyét, már, ha alkura egyáltalán sor kerül. Ami a beszédben elhangzott a titokzatos királycsinálóról, az roppant érdekes volt, nagy kár, hogy nevet ugyanúgy nem említett, mint az őszödi kiszivárogtatók esetében, és ez azért jelentősen lerontja a hitelességet és a hatást. Túl nagy fantázia nem kell ahhoz, hogy kitalálja az ember, hogy ki utálja annyira Orbánt, kinek van a politikai háttérmunkához tehetsége, pénze, sajtóbirodalma, ki az, akinek a támogatása megér annyit, hogy ilyen ügyekben szóba álljanak vele.
Ilyen ember ma talán egy van, Simicskának hívják. Ő nem szeret reflektorfényben forgolódni, de ezer szálon be van kötve a jobboldalra - és minden jel szerint a baloldalra is, különös tekintettel a szocialista pártra, melynek erős emberei között rendelkezik egy-két jóbaráttal.
Hogy aztán milyen sikerei lennének egy DK nélküli demokrata összefogásnak, arról ne legyenek illúzióink.
A pártelnök azt is mondta, hogy természetesnek tartja a demokratikus oldal pártjainak egymással való küzdelmét. "Nagyon sok demokrata akar kormányváltást, a demokratikus létezés lényege, hogy nem egy a tábor és egy a zászló" - mondta, de ebben szerintem téved.
Orbán rendszere erős és egységes, szembe vele csak erőt és egységes fellépést érdemes fordítani, minden más csak vereséghez vezet.
Olyan ez, mint tűzvész idején az oltáshoz használt vödrök formájáról vitatkozva elnézegetni, hogy porig ég a ház. Aki a demokraták egységének jelentőségét lebecsüli, az kudarcra van ítélve. Ezért lett volna jobb kimászni a pártok homokozójából, befejezni az "enyém a vár, tied a lekvár" játékot és új játékba kezdeni - együtt. És belevonni ebbe a játékba a Jobbikot is, a szavazóival együtt, mert bár Gyurcsány szerint a Jobbik három mondatnál többet nem érdemel, ez a mai pártpreferencia - mérések tükrében nem csak beképzeltségre, hanem illúziókergetésre is vall.
Nem kell a Jobbikkal szövetséget kötni, nem kell politikai elveit elfogadni, csak abban kell megegyezni, hogy közös érdek Orbán elzavarása.
És ha minden párt rá tudja bírni szavazóit, hogy a legfőbb cél Orbán elzavarása, majd új választások kiírása a régi választási törvény és területi felosztás alapján, akkor van esély a sikerre. Az elzavarásra pedig alkalmasabb egy vadonatúj választási párt, vadonatúj vezetőkkel, mint ezek a harcokban megkopott gittegyletek és közutálatnak örvendő politikusaik.
A pártok foglalkozzanak néhány évig programjaik kidolgozásával, hogy legyen a választónak miből választani, a jelszavak gyártását meg bízzuk kétfarkú kutyáékra.
Először is, hadd legyek megértő Putyinnal. Nagyon nehéz és egyre nehezebb lenne Oroszországot - minden adottságával és képtelenségével - versenyképessé tenni a globális világban. Kis leegyszerűsítéssel ezért Putyin úgy döntött, inkább tönkreteszi a világot maga körül. Kicsiben ugyanez játszódott le Orbán agyában is, aki a saját személyes céljait, pszichéjét és tudását nem tudta összekapcsolni az ország felemelésével, ezért - Shakespeare-rel szólva - úgy döntött, gazember lesz.
Senki se higgye, hogy jobban hiszi a mai sódert, mint a húsz évvel ezelőttit – mindössze a mai sóder jobban illik a machiavellizmusához.
Putyin döntése akár érthető is lenne a saját országát illetően, ha éppen a versenyképességgel szemben lehetne más épkézláb stratégia, ami nem egy nép anyagi süllyedésével, háborús szenvedéseivel és további civilizációs lemaradásával járna. De nincs. Ám Oroszország “megreformálásába” már a cároktól Sztálinon át Gorbacsovig mindenkinek beletört a bicskája. Ez egy évszázados projekt lenne, amire érthetően nem vállalkozik egy – főleg nem az adott KGB-s stb. akkulturáción átment – ember. Oroszország objektíve nehéz helyzetben van.
De Magyarország nincs, azt le kell(ett) zülleszteni. Orbán projektje a maga nevében gonoszabb, mint a Putyiné, mert egy olyan országot tesz tönkre, amelynek nyugati affinitása tagadhatatlan, és néhány parlamenti cikluson belül kulturálisan is felzárkóztatható lett volna. Ez nem azt jelenti, hogy Magyarországnak az amerikai vagy a holland síkság mentalitását kellene felvennie az alföldi és a pesti helyett. Nem kívánom magunknak egyiket sem. De Magyarországból lehetne (lehetett volna?) gazdag, és mégis magyar országot csinálni.Ehhez persze civilizált embereket kellett volna a vezetőinkké tenni, amit elmulasztottunk.
Amikor Orbán a saját kulturális szintjén és ebben a kis országban Putyint akar játszani és játszhat, az nem Putyinra és az oroszokra vet rossz fényt, hanem rá és ránk. Ha imponál neki a három alternatív gépen és egy titkosszolgálati hadsereggel érkező Putyin, az nem Putyinról állítja ki a bizonyítványt, hanem róla. A (pl.) sokkal kézenfekvőbb dán mentalitás helyett cezaromániával felruházva a magyar kormányzati kultúrát semmit nem old meg abból, amit elől menekül. A világ logikája se Putyinnal, se Trumppal nem fog megváltozni, Orbánnal meg még kevésbé: az lesz a győztes, aki értéket tud termelni a világ számára. Miniszterelnökként is. És ez az ország egyre kevésbé tud, a miniszterelnöke utoljára talán 2000 környékén tudott, ezért szükségszerűen el fog bukni a projektje. (Nota bene, a protekcionista, etnicista Trump belépésével még hamarabb.)
Egészen elképesztő kis műsorra akadtam a zinterneten. Van egy ATV nevű csatorna ahol ezek szerint igazi konfrontatív műsort is lehet látni, persze fiatalosan csak post hoc, a neten, de végülis tökmindegy, ez ha jól látom nem egy olyan nagyon sietős ország, na, én meg rendes magyar ember vagyok, ha hazaáruló is lettem ezzel a cikkel. Meg még sok másikkal is – úgy látszik a hazát sokáig lehet árulni na meg sokszor is.
Szóval az volt itt, hogy két baloldali és két jobboldali figura próbált volna értekezni közéleti kérdésekről, de nem igazán sikerült nekik, mivel gyakorlatilag az első két percben átment a dolog kabaréba, amiben azért volt néhány igen érdekes mozzanat.
Például az, hogy három újságíróval szemben valaki olyan ült – igen, ez volt Gulyás Márton – akiről mindösszesen az derült ki, hogy nem tudjuk, mi a foglalkozása. Na jó, még az is, hogy fehérebbek a fogai, mint a többieknek, fiatalabb náluk 20-50 évvel, és a jelek szerint az IQ-ja is magasabb egy fejjel, mint a vele üvöltöző jobbos notabilitásoknak (Kovács Zoltánról, az ÉS főszerkesztőjéről, aki messze a legvállalhatóbb figura volt az egész brancsból most nem szólunk külön, csak annyit, hogy respect nekije).
Történt ugyanis, hogy a beszélgetés egy igen korai pontján vitapartnerei azzal kívánták diszkvalifikálni Gulyást, hogy ő nem szakember, nem ért semmihez, és egyáltalán mit tanult, milyen jogon szól bele közéleti kérdésekbe.
Nos, ez azért volt külön érdekes, mert – ha figyelmesen nézzük a műsort - azt fogjuk látni, hogy Marci barátunk kb kétszer olyan tájékozott volt valamennyi felmerülő témában, mint hitelességét firtató jobboldali barátaink, és általában véve is választékosan, szakszerűen és világosan fejezi ki magát. S bár vitapartnerei, a meghívott tudós urak, díszdoktorok és lovagok rendre méltatlannak érezték, hogy vitába szálljanak vele, mégis úgy tűnt, hogy az értelmes felvetések kizárólag Gulyás oldaláról érkeztek.
Mint kíváncsi ember hát utána néztem, kicsoda Gulyás Márton. És tényleg, nem találtam. Annál szerencsésebb voltam viszont akkor, amikor tudós vitapartnereit, kétségbevonhatatlan renoméjú argumentatív antagonistáit próbáltam beazonosítani. Ők ugyanis mindketten egyetemi oktatók, sőt egyikük – mint azt többször is hangsúlyozta – egyetemi docens! Hű a mindenit neki, hiszen a docens az már valami, már majdnem professzor, vezető oktató, tudományos tótumfaktum. Jó esetben.
Hamar kiderült ugyanis, hogy a méltóságára oly büszke Stefka István docens úr egészen pontosan 0, azaz 0 darab publikációval rendelkezik, legalábbis azon MTMT adatbázis szerint, amelybe minden egyetemi oktató köteles felvinni a munkásságát. 0. Semmi. Nada. Die Null. Félreértés ne essék: egy tanársegédnek, de még egy doktorandusznak is publikálnia kell nem azért hogy taníthasson – az majd később jön – hanem már a doktori szigorlathoz is. Na mármost az az én naiv kérdésem: mi a lófaszra olyan büszke a docens úr, hogy vele földi halandó le nem ülhet beszélgetni, ha a docensi kinevezéshez szükséges feltételek 1 százalékának sem felel meg?
Na de nézzük a másik versenyzőnket, aki egy ponton olyan méltatlannak érezte a Kicsoda ez a Gulyás Mártonnal való vitatkozást, hogy még az asztalt is elhagyni készült. Őt, a politológust, a szaktekintélyt, egyetemi adjunktust, a máltai lovagrend kitüntetettjét, aki azt javasolta Gulyásnak – és ezzel, mint minden közepesnél is kisebb intellektus, belesétált egy nagyon csúnya csapdába – hogy inkább menjen közmunkásnak, még az is értelmesebb, mint az aktivizmus? Ki ez az ember? Csak nem a Kik támadják Magyarországot és miért? című tudós mű egyik szerzője? De bizony, maga Zárug Péter Farkas! Megnéztük hamar az ő szakmai profilját is, de nem nagyon estünk hanyatt tőle.
Ez a rendszer a robbanás felé tart, és nem tudjuk, mikor és kit hogyan talál meg. Orbánnak mennie kell. Ezt az írást eredetileg másutt szerettem volna közölni, de ott – a szerkesztők fönntartásai miatt – nem jelenhetett meg. Köszönöm, hogy itt helyet szorítanak neki (HVG).
Az aggodalmak, amelyeket szóba hozok, politikaiak ugyan, de mindenki számára érthetők és átérezhetők, beleértve a jelenlegi kormány őszinte, meggyőződéses támogatóit. Soraim hozzájuk is szólnak, bár én persze baloldali vagyok, ha nem is a Magyarországon közkeletű (szocdem/liberális) értelemben. Elég nagy a baj – benyomásom szerint – ahhoz, hogy előzetes föltételek nélkül megbeszéljük, anélkül, hogy elvi ellentéteinket (ha indokoltak) föladnánk.
A pillanatnyi politikai helyzet kiegyensúlyozottnak, nyugodtnak látszik. Azok a honfitársaink, akik szavazni szeretnének egyáltalán, többségükben a kormány, elsősorban Orbán Viktor miniszterelnök hívei – ám az ország teljes lakossága körében csak kisebbséget jelentenek (igaz, a viszonylag legnagyobb kisebbséget). Orbán úrnak a pillanatnyi állás szerint kényelmes mandátumtöbbsége lesz a következő Országgyűlésben is. Orbán úr szavazótábora osztja a miniszterelnök mostanában hirdetett nézeteit; számos fontos gondolatát – mindenekelőtt a menedékkérők, a külföld és bizonyos hazai kisebbségek tekintetében – az ellenzékkel rokonszenvező honpolgárok nem csekély része is gondolja.
Én ezekben a kérdésekben helytelenítem a közvélemény többségének az állásfoglalását és magatartását: a többséggel tartani, ha az ember ezt erkölcsileg elfogadhatatlannak tartja, nem más és nem több, mint konformizmus. De tudom, hogy kisebbségben vagyok. Az érvényes játékszabályok szerint tiszteletben tartom a többség véleményét, bár az ellenkező meggyőződésem nagyon erős.
Ugyanakkor a baloldaliaknak meg kell érteniük a konzervatív középosztály ugyancsak erős érzéseit. Mohács és 1918 között a magyar nemzet (azaz sokáig: a magyar nemesség) gondja az önálló magyar államiság hiánya volt, illetve az idegen dinasztiával való ellentmondásos kapcsolat, a félelem a nemzet föloldódásától a birodalmi közegben. A nemzeti függetlenséget a tragikus trianoni békeszerződés hozta el végül, amely egyben véget vetett a „történelmi” Magyarországnak. Pár év kényszerű, kikényszerített függetlenség után, 1938 óta Magyarország előbb a Harmadik Birodalom, majd a Szovjetunió árnyékában élt. Sok embernek főleg, de nem kizárólag a jobboldalon úgy tetszett, hogy most meg az Európai Unió (és általában a nyugati hatás) teszi illuzórikussá a magyar függetlenséget, ami az új szociális attitűdökkel – feminizmus, a melegek egyenjogúsága, antirasszizmus, ökológia, az „improduktív” underclass iránti együttérzés, kommersz-populáris tömegkultúra, „közösségi” médiák befolyása, stb. – együtt a nemzet hagyományos „szellemi alakjának” a veszélyeztetettségét is jelenthette. Az Orbán-rendszer ideológiája visszhangozza ezeket a mély konzervatív aggodalmakat (nem tudni, menyire őszintén, de ez végül is mellékes) – ennek is köszönhető a sikere, a konzervatívok között is terjedő kételyek ellenére. (Én nem tartom helyesnek a magyar történelemnek ezt az értelmezését, de nem tagadom, hogy legalább egy tekintetben van valóságalapja: senki nem vonhatja kétségbe, hogy a nemzeti függetlenség fontos és reális probléma. Ezt – többek között – Antonio Gramsci figyelmes olvasói is jól tudják.)
A rendszer stabilnak tetszik, Magyarországon – kisebb morgásoktól eltekintve – csönd van.
Ugyanakkor egyre többen tesznek föl (egyelőre főként saját maguknak) megválaszolhatatlan kérdéseket.
Hogyan lehetséges az, hogy üzleti tevékenységet soha nem folytatott, a termeléshez, a tőkepiachoz, a gazdálkodáshoz, a kereskedelemhez semmit se értő politikusok és barátaik milliárdos vagyonokat halmoznak föl pillanatok alatt?
A szabadság OK, hisz én eddig még sosem voltam ilyen szabad soha. Önkényuralom nincs, hisz felettem nem áll senki, és az Alaptörvényt saját képemre formáltam.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Jani!! És Bajuszkirály!
Szép hétvégét kívánok mindenkinek, legfőképp magamnak és kedves családomnak, oligarcháimnak itt, Budapesten, Felcsúton, Alcsúton, Csúton innen, Csúton túl! Ugyan pár éve még azt mondtam, hogy a „hogyan szabaduljunk meg a kommunistáktól” örökzöld kérdését már idejét múlt feldobni, de mint tudjuk, egyrészt nem kell azzal foglalkozni, hogy mit mondok, másrészt meg mégis a legjobb adu a kezemben az ellenzék ellen, ezért hát engedtessék meg nekem, hogy most is azzal indítsam mondandómat, hogy ideje lenne végre megszabadulni tőlük.
Múlt évben még kétmillió-hatszázezer fiatal – rendszerváltás idején még nem éltek – miatt kellett felhoznom ezt a témát, mára csak kétmillióan maradtak, a többi kalandvágyból szétszéledt a mocskos, uniós nyugati tagállamokban, na, ők nem tudhatják mi is volt az a bizonyos kommunizmus, ami állítólag nem is volt soha magyar honban, csak előszobája, a szocializmus, de ezt nem kell az orrukra kötni gyermekeinknek, a kommunistákkal sokkal jobban lehet ijesztgetni. Ők, az akkor még tíz év körüli, vagy még meg sem született fiatalok azt sem tudják hála a magasságosnak, hogy mi, fiatal demokraták is a rendszer talpát nyaltuk akkoriban. Jó magam KISZ-titkárként, Házelnök Úr pártfunkcionáriusként, Elnök Úr pedig úgyszintén KISZ-titkárként rohasztottuk a rendszert az átkosban. Örülnünk kell, hisz az akkori iparpolitikai kérdések helyett ma már a közfoglalkoztatási forradalom feszegeti ajtónkat. Az állami tervgazdaság meghaladása helyett azon agyalunk, hogyan építhetnénk mind több stadiont, rendezhetnénk vizes vb-t, pályázhatnánk az olimpiára, mely egytől-egyig fejlődésünk abszolút zálogai. Fejtörést ma már csak az okoz hogy merre araszoljunk ki az Unióból, előtte persze alaposan megcsapolva a közös kasszát. Elszaladt az idő. Sok stadion felépült azóta az országban.
Hol tart ma Magyarország, a Kárpát-medencei magyarság? A szabadság OK, hisz én eddig még sosem voltam ilyen szabad soha. Önkényuralom nincs, hisz felettem nem áll senki, és az Alaptörvényt saját képemre formáltam. A népet úgy etetjük be, ahogy akarjuk, minden eszköz a kezünkben van hozzá. A vélemény és a szólás szabad, én mondhatok mindent, bárhol, és bármikor. Más meg kit érdekel? Az egyesületeket megfincogtagjuk, és végre újra találtunk egy nagy-nagy ellenséget Soros György személyében. Pedig évekkel ezelőtt még azt hittem, hogy a Gyurcsányozást nem lehet felülmúlni. Ámde mint látjuk, fáradozásunkat siker koronázta. Végre ismét egy zaftos gumicsontot dobhattunk a népnek.
De hol is tart most Magyarország? Hol tartok én? 30 éve szívom a véretek, és immár töretlen lendülettel építjük birodalmam, és az illiberális Magyarországot. Az én Hazámat. Meg a tieteket is. Önökét is!
Mert most épül, most épülhet az ország Miattam, Általam, amit polgári Magyarországnak, polgári berendezkedésnek,polgári háznak, polgári életnek, nemzeti-keresztény korszaknak, magyar országnak gondolunk, csak magyarokénak.
Az, hogy még mindig csak ott tartunk, ahol – az egyértelműen Árpád vezér, István a király, aztán a többiek, Mátyás, a Habsburgok, Horthy, és természetesen a kommunisták hibája. Több ezer év hánykódásait, rossz intézkedéseit nem lehet 5-6 év alatt helyrehozni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Ami az 1990 utáni huszonhat évünket illeti, itt kéne megmagyaráznom, miért lettünk mostanra sereghajtók.
Hibátlan kezdeményezés a Momentum-népszavazás, nem tudunk olimpiát rendezni súlyos veszteségek nélkül – mondja Chikán Attila, az első Orbán-kormány gazdasági minisztere az atv.hu-nak adott interjúban. Szerinte Orbán Viktor nem tudja Trumpot másolni. A Putyin vizit kapcsán a Corvinus professzora figyelmeztet: nem vagyunk alkupozícióban, az orosz pillanatnyi érdekek dominálnak. A történelmi fejlődésünk bázisa Nyugat-Európa, az nem megoldás, hogy az európai uniós integrációs kereteket Orbán Viktor szétrobbantsa.
Olimpiapárti? Ez most aktuális kérdés. Igen, én olimpiapárti vagyok, mert magam is sportember, majd sportvezető voltam, jártam nézőként olimpián, Londonban. Magyarán szólva érzelmileg az olimpia mellett vagyok...
De?
…de nem tartom reálisnak azt, hogy egy ilyen helyzetben lévő ország, mint mi, súlyos veszteségek nélkül meg tudjunk rendezni egy olimpiát.
3 ezer milliárd a tét. Olvasta a PricewaterhouseCoopers 2024-es olimpia budapesti megvalósíthatósági tanulmányát?
Igen, átnéztem az egészet, mintegy 1300 oldal, s gondosan tanulmányoztam a gazdasági részét. Dicsérni tudom a PwC tanulmányát, ha elfogadjuk, hogy őnekik nem kell politizálni. Ezen belül gondos, minden fontos kérdésre kiterjedő munka. Összességében, gazdasági szempontból viszont egy szélsőségesen optimista álláspont jelenik meg a tanulmányban, miszerint ha azok a dolgok mind pozitívan sülnek el, amik kérdőjelesen vagy feltételes módban vannak náluk megfogalmazva, akkor lehetséges, hogy az olimpia gazdaságos legyen.
Ön szerint? Én azt gondolom, hogy nem lehetséges. Nem lehetséges, hogy 2024-ben Magyarország, Budapest gazdaságosan rendezzen egy olimpiát, és nemcsak a sokszor emlegetett korrupciós kockázat miatt.
Mik a kockázatok?
Az első számú kockázat az, hogy a költségek az eddigi tapasztalatok alapján mindenhol mérhetetlenül megemelkednek.
Általában 179 százalékosra - a Forbes magazin egy 2012-es oxfordi tanulmányra hivatkozva számolt be arról, hogy az olimpiák büdzséje mindig elszáll. Külföldi összehasonlításban is, meg a saját nagyberuházásainkat illetően is azt látjuk, hogy van egy ilyen igen erős tendencia. Nem látok okot most arra, hogy ez másképp alakuljon az olimpián. Másrészt legalább ennyire problémás, hogy az 1.043 milliárd elköltése olimpia specifikus fejlesztésekre nem lenne egy szerves fejlődés része.
Tehát hiába mondja azt valaki, hogy azokat a létesítményeket, amiket az olimpiára felépítünk, utána hasznosítjuk, arra az a válaszom: lehet, akár még ezt is elfogadom, bár erre sincs bizonyíték, mert Görögországtól Kanadáig sok más helyen csődbe mentek ezekkel a létesítményekkel. A probléma az, hogy ezek nem az ország tényleges szerves igényei szerint épülnek, hanem az olimpia igényei szerint. Vagyis, nem arra költjük a pénzt, amire szükség lenne, köztük a lehet, hogy untig, de nagyon indokoltan emlegetett oktatásra és az egészségügyre.
Jó ötlet a népszavazás? A Momentum Mozgalom, a „semmiből” felbukkanó fiatalok kezdeményezték.
Ez egy hibátlanul értelmes kezdeményezés. Azért is, hogy ne csak akkor kérdezzük meg az embereket, ne csak akkor lehessen népszavazást rendezni, amikor a kormánynak éppen kedve van hozzá. Nagyon jónak tartom, hogy a mozgalom ezzel mutatkozik be.
Ma csak azok dolgoznak a baloldal és a liberalizmus újjászervezésén, akik e célra dedikált, önálló politikai közösségeket, pártokat építenek. Vélemény.
Régi paradoxona a magyar politikának: az igazán gyűlölettel teli, magukat viccesen demokratáknak hívók (lásd még a másik oldalról: „Béke”-menet, nyugdíjak „megmentése”) egyszerre hordják el mindenféle gazembernek az ellenzék más szereplőit, hogy ugyanekkor a legszorosabb, önfeladó összefogósdira kiabálják fel őket. Az elmúlt hetek artikulálatlan üvöltése is erről szólt – de most elmondom, miért örülök ennek, és miért lehet pozitív végkicsengése a legújabb őrjöngésüknek.
Kezdődött azzal, hogy a magyar politikai élet benkelacibácsija, az MSZP megint hozta a formáját. Bár tavaly nyáron jól odaégette a Botkáját, fél év elteltével mégis föltálalná. Kapargatja az elszenesedett részeket. Lacipecsenye. Kiderült, hogy nincs más a hűtőben. A többinek lejárt a szavatossága, átcsomagolva, kiforralva, sok ecettel se jó. Arra persze nincs válaszunk, hogy a tavaly június óta tartó totojázáshoz minek kellett kirúgni az előző elnököt, hiszen ennyire Tóbiás is tudott volna produkálni... Oké, a pompás Hiller-interjúk a kormány propagandalapjaiban talán nem lennének. Vagy de.
Egy biztos: a madárlátta Botka újrahasznosítása hihetetlen felzúdulást okozott a „demokraták” körében – és ez hasznos düh. Szeretném, ha még magasabbra csapnának az indulatok. Annál jobbat ma nem lehet tenni egy ellenzéki párttal, mint amikor az összefogósdi tálibok fatvát mondanak rá, kiátkozzák a Másodjára Biztosan Sokkal Jobb Lesz Összefogásból.
Az első ilyen esélyt egyébként Fodor Gábor kapta meg. A legjobb ajánlólevél lett volna a bizonytalan szavazók megszólításához, hogy maga Gyurcsány Ferenc nem akart vele összefogni – ezért is szomorú, hogy önálló liberális párt építése helyett az MLP elnöke már megint összefogós felhívásokkal jelentkezik. Mehet majd szépen a P mellé, ami a Magyarország Legnaivabb Pártja Lovagkereszt birtokosa: még mindig nem vették észre, hogy az általuk (de miért?) kezdeményezett összefogós tárgyalások épp meghaltak.
Ami fontos, hogy az összefogósdival megmérgezett, kommentelő-betelefonáló, hangos kisebbség rögvest elkezdett üvölteni: hogy képzelik a szocik Botka jelölését? Micsoda pofátlanság: a legnagyobb ellenzéki párt azt meri állítani, hogy talált a soraiban 1 db olyan embert, aki szerinte alkalmas lenne az ország irányítására! Hisz a legfontosabb politikusi posztot egy nem-politikusnak kéne betöltenie! Ne az orvos gyógyítson, ne az autószerelő nézzen a motorháztető alá, a pártok pedig adják oda (pardon?) a szavazóikat olyan embereknek, akik még soha nem győztek meg semmilyen politizáló közösséget saját alkalmasságukról.
Ez az üvöltés hasznos is lehet, ha eléri a fortissimo tetejét, megadva az MSZP-nek a Fodor-kártyát: nincs velük összefogás. Botka jelölésére különösen érzékenyen reagált a DK, hiszen a hivatalosan deklarált „nekünk minden megoldás jó, nem az összefogás technikai részletei, hanem a tartalmi ügyek a fontosak” stratégiájuk csak addig él, amíg 5% fölött vannak, és az aktív szoci szavazók elszívása sikeres. Botka viszont jó eséllyel meg tudná állítani pártja szavazóinak DK felé történő áramlását, sőt, párat vissza is fordíthat az úton, ha képes Orbán kihívójaként megjelenni.
Ugyanakkor a DK-ban Botkát ütve sem tolhatják túl az összefogósdit, nem hozhatják vissza hirtelen a 2013-as taktikájukat, hisz ekkor az eddig összekapart szavazóikat mégis be kéne dobni a közösbe, és abból nehezebben lesz Gyurcsány-frakció.
Fentiek azonban még mindig ugyanannak a gittnek a rágicsálását jelentik, amin 2012 nyammog az ellenzék. Az összefogva vagy külön kérdés megválaszolása után talán elkezdhető lenne a munka.
Magyarul Új honfoglalás címmel jelent meg a Bécsben élő neves publicista könyve arról, hogy egy kollégiumi társaság néhány évtized alatt miként kerítette gazdaságilag és politikailag is a hatalmába az országot. A cím azonban hosszas berendezkedésre is utal, amit a szerző azzal enyhít, hogy Orbán világa egy nyílt végű rezsim, bármikor vége is lehet. Paul Lendvait kérdezzük.
A politikai alapon kialakított nemzeti burzsoázia a korrupció melegágya és torz, versenyképtelen gazdasági szerkezetet hoz létre - mondja Mellár Tamás. Ám a közgazdász, egyetemi tanár szerint adminisztratív úton nem lehet nemzeti burzsoáziát létrehozni. Az nem megy, teszi hozzá, hogy kijelölöm a nemzet gázszerelőjét, meg a hegymászó barátomat, hogy ti lesztek a nemzeti középosztály.
Szokás szerint jó beszéd volt. Ami szokatlan volt benne, az Gyurcsány hangvétele. A DK elnöke kemény volt, mint a fagyott kutya lába, egyértelműen fogalmazott, most nem lehetett érezni benn azt, hogy mindenáron fenn akarná tartani a baloldal amúgy egyébként nem létező békéjét, láthatólag besokallt. Igaza van.
Először is, hadd legyek megértő Putyinnal. Nagyon nehéz és egyre nehezebb lenne Oroszországot - minden adottságával és képtelenségével - versenyképessé tenni a globális világban. Kis leegyszerűsítéssel ezért Putyin úgy döntött, inkább tönkreteszi a világot maga körül. Kicsiben ugyanez játszódott le Orbán agyában is, aki a saját személyes céljait, pszichéjét és tudását nem tudta összekapcsolni az ország felemelésével, ezért - Shakespeare-rel szólva - úgy döntött, gazember lesz.
Megint itt volt Putyin
Egészen elképesztő kis műsorra akadtam a zinterneten. Van egy ATV nevű csatorna ahol ezek szerint igazi konfrontatív műsort is lehet látni, persze fiatalosan csak post hoc, a neten, de végülis tökmindegy, ez ha jól látom nem egy olyan nagyon sietős ország, na, én meg rendes magyar ember vagyok, ha 
Ez a rendszer a robbanás felé tart, és nem tudjuk, mikor és kit hogyan talál meg. Orbánnak mennie kell. Ezt az írást eredetileg másutt szerettem volna közölni, de ott – a szerkesztők fönntartásai miatt – nem jelenhetett meg. Köszönöm, hogy itt helyet szorítanak neki (HVG).
A szabadság OK, hisz én eddig még sosem voltam ilyen szabad soha. Önkényuralom nincs, hisz felettem nem áll senki, és az Alaptörvényt saját képemre formáltam.
Hibátlan kezdeményezés a Momentum-népszavazás, nem tudunk olimpiát rendezni súlyos veszteségek nélkül – mondja Chikán Attila, az első Orbán-kormány gazdasági minisztere az atv.hu-nak adott interjúban. Szerinte Orbán Viktor nem tudja Trumpot másolni. A Putyin vizit kapcsán a Corvinus professzora figyelmeztet: nem vagyunk alkupozícióban, az orosz pillanatnyi érdekek dominálnak. A történelmi fejlődésünk bázisa Nyugat-Európa, az nem megoldás, hogy az európai uniós integrációs kereteket Orbán Viktor szétrobbantsa.
Ma csak azok dolgoznak a baloldal és a liberalizmus újjászervezésén, akik e célra dedikált, önálló politikai közösségeket, pártokat építenek. Vélemény.