- Részletek
-
Készült: 2018. január 16. kedd, 01:52
-
Találatok: 1538
Nem egyszerű dolog stadiont üzemeltetni Magyarországon: üzletileg eddig kevés elkészült létesítményt sikerült sikerre vinni. Ráadásul egyre inkább úgy tűnik, hogy a hamarosan elkészülő újabb stadionokban sem sokan látnak fantáziát – így végső soron több helyen is az államra vagy az önkormányzatokra maradhat a feladat, és természetesen az esetleges veszteség is.
Miskolcon sem mer senki belevágni
Nemrég a debreceni Nagyerdei Stadion és a Groupama Aréna működésével
foglalkoztunk részletesen, most a közeljövőben elkészülő stadionok miatt érdemes elővenni a témát.
Kiderült ugyanis, hogy az új diósgyőri stadion üzemeltetésére kiírt közbeszerzésre sem volt jelentkező, pedig az idő sürget, hiszen a stadiont az eredeti tervek szerint, már februárban átadnák.
Hogy a DVTK-stadion működtetése éves szinten mennyibe kerülne, arra csak becslések vannak –
vetette fel a múlt héten a boon.hu. A lap szerint ki lehetne indulni a régi, elbontott stadiont korábban üzemeltető társaság adataiból, tehát abból, hogy az ezt végző cég, a Diósgyőri Sportlétesítményeket Működtető Nonprofit Kft. éves szinten 40 millió forintot kapott a feladat ellátására a miskolci önkormányzattól, de nem érdemes: ez a gazdasági társaság ugyanis csupán 4 főt foglalkoztatott, az őrzést, az állagmegóvási feladatok ellátását – a regionális munkaügyi központ közreműködésével – közfoglalkoztatottakkal látták el.
Mivel az új stadion közel kétszer akkora lesz, mint az előző, és az üzemeltetést magasabb műszaki színvonalon végzik majd, mint korábban, illetve aligha lehet megúszni a szakértelemmel rendelkező munkavállalók alkalmazását, óvatos becslések szerint is jóval több mint 100 millióba, de lehet, hogy éves szinten 200 millió forintnál is többe kerül majd a Diósgyőri Stadion üzemeltetése.
A borsodi lap kérdésére egyébként a stadion felépítésére alapított projektcég, a Diósgyőri Stadionrekonstrukciós Kft. ügyvezetője
elmondta: a sikertelen közbeszerzés arra jó volt, hogy kiderüljön: van 2-3 érdeklődő, illetve variáció a jövőbeli üzemeltetésre.
A mostani miskolci helyzet kísértetiesen hasonlít a tavaly őszi szombathelyihez. Akkor a Haladás új stadionját már megnyitották volna, amikor kiderült, hogy senki sem akarja üzemeltetni. Végül némi huzavona után ideiglenesen a Haladás Sportkomplexum Fejlesztő Nonprofit Kft.-t bízták meg a feladattal – ezt a céget is a stadion felépítésére alapították. Ugyanakkor ebben az esetben is vállalnia kell valakinek a költségeket, és a hírek szerint Szombathely városának is be kellett szállnia 9 millió forinttal.
Jönnek az újabb stadionok, jó lesz felkészülni
A magyar stadionépítési láz még nem ért véget, így arra lehet számítani, hogy a közeljövőben más helyeken is gondot okozhat majd az üzemeltető megtalálása. Idén tavasszal átadnák még a székesfehérvári Sóstói Stadiont, a Vasas új pályáját Angyalföldön, valamint az új kisvárdai ékszerdobozt, amelyeknek még szintén nincs üzemeltetőjük.
Grafika: Tóth Róbert Jónás 
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. január 14. vasárnap, 19:43
-
Találatok: 1615
Mélységesen megértjük a honi sajtó nagy részét, hogy szinte együttérző aggodalommal tudósított V. Tímea ama gyötrelmesen megalázó gondjáról, hogy a Golden Globe gálára is a Cannes-ban egyszer már viselt toalettjét volt kénytelen felvenni. Ah, minő csapás!
Igaz, a ruha újradizájnolásában némi alakítás segített (vajh’ szigszalagos tunningolás volt-e az eszköztárban?), de azért ami szörnyű, az szörnyű. Az emberek többsége természetesen így is zsigerien átérezte a celeblét búját s keservét. Ez a hír talán kicsit háttérbe is szorította V. Tímea intellektuális oeuvre-jének újabb, már-már melankóliába hajló szentenciáját, melyet szöveghűen idézünk: „Belefáradtam, hogy az élet állandó harc, és sokszor azt érzem, hogy több negatív dolog van, mint pozitív.”
Ó, tudjuk persze, hogy a Florida-Cannes-Malibu-Hawai tengely mentén is csupa szenvedés az élet, de azért némi csodálkozással vegyes rosszallással kell megállapítanunk, hogy a fenti megjegyzés nem pusztán a pillanatnyi hangulat kifejezése, hanem egyenesen a megengedhetetlen defetizmus irányába mutat. Ami minden tekintetben ellentétes a legfőbb orákulum és vezér alapvetésével, mely szerint nekünk magyaroknak mindig felkészülten kell állnunk a csatára, mert mi permanens harcban állunk.
Szabadságharcot vívunk a ránk galádul euroszázmiliókkal támadó Brüsszel ellen, harcolunk az IMF, a Világbank, a civilszervezetek, a liberális strigák, a wendigok, a migráns ufók ellen. És mindenekelőtt természetesen Soros ellen, aki a megtévesztés varázslójaként azért áldozott temérdek pénzt Magyarországra, hogy kalifátussá változtassa.
Nekünk pedig hősleg fel kell venni a küzdelmet a szüntelenül acsargó és fondorkodó ellenséggel, mint erre a bölcs vezető minduntalan figyelmezteti népét, akár legutóbb október 23-án, amikor emígyen szólt: „Ha magyar Magyarországot és európai Európát akarunk, arról nyíltan kell beszélnünk, és harcolnunk kell.”
Nincs itt helye csüggetegségnek, belenyugvásnak, mert a magyar szuverenitást kell megvédeni a bennünket rabigába döntő Unió ellen, ekként ha a legfőbb orákulum útja Brüsszel felé vezet, ő nem tárgyalni megy, hanem azért, hogy „hadállásokat tudjon megőrizni, támadásokat verjen vissza, rohamokat hárítson el”. Egy Napóleonba ojtott Vorosilov.
Na, de meg is van a foganatja ennek a harci kedvcsiholó mozgósításnak! Szép példája az éberségnek a minapi akció, mikor is a Megyei Jogú Városok Szövetségének (MJVSZ) polgármesterei rántottak össze egyfajta Soros-űző szeánszot. Különösen dicsérendő performansz volt ez annak fényében, hogy a legtöbb résztvevő akkor látott migránst, mikor a tizenhétszeres túlárazással épült helyi stadionban megtekintette csapata elefántcsontparti balbekkjét, a nicaraguai fedezetet valamint a zambiai középcsatárt (úgyis mint a magyar akadémiai utánpótlás ígéretes példáit).
De hát az ellenség nem alszik, sőt újabbak és újabbak támadnak (a munkaköri paranoián kívül éppen ezért van szükség a szakadatlan éberségre!).
Itt van például az USA szenátusa külügyi bizottságának – demokrata párti képviselők által összeállított – jelentése, ami nem más, mint rágalomáriával keresztezett hazugságcunami, hogy képletesen szóljunk. A
jelentés lényegében úgy jellemzi Orbán Viktort, mint Putyin legfőbb szövetségesét, sőt trójai falovát az EU-ban és a NATO-ban. Ami megfelel a valóságnak, az viszont már ordas hazugság hogy ez egyfajta kettős játék lenne részünkről. Hát nem világos mindenki számára, hogy az uniónak a markunkat tartjuk, csodálni viszont Putyint csodáljuk?
Az pedig merő hazugság, hogy mi teret engednénk az orosz propagandaeszközöknek. Minek tennénk? A média és tömegkommunikáció döntő többségét elfoglaltuk, megvásároltuk, így hát van saját arzenálunk, amelyik hihetetlen hatékonysággal terjeszt hazugságot, álhíreket és propagandát. Nem vagyunk rászorulva az orosz importra.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. január 12. péntek, 22:18
-
Találatok: 1538
Április nyolcadika: választásra készülődik Magyarország. A demokrácia ünnepére, ahogy mondják. A küzdelem egyenlőtlennek tűnik, és az is. Az egyik oldalon a politikai élet minden fórumát – az intézményeket, a sajtót, a parlamentet – uraló, állammal egybenőtt monolit tömb, a másik oldalon – valójában nem egy oldal ez, persze – az egymással marakodó, a hatalom által minden lehetséges módon gáncsolt ellenzék.
Április nyolcadika: 1990-ben. És 2018-ban. Huszonnyolc évvel az első szabad választás második fordulója után ismét urnákhoz járul a magyar, a választás tétje pedig ugyanúgy történelmi, de éppenséggel fordított: a kérdés ugyanis az, hogy végleg visszatérünk-e a rendszerváltás előtti állapotokhoz, konfirmálva az elmúlt nyolc év (igen, ismét elmúlt nyolc) ámokfutását.
Akkor voltak már ellenzéki hangok, és voltak már független médiumok: most még vannak ellenzéki hangok és még vannak független médiumok. Most még mindenki, akinek kedve van hozzá, szabadon utánanézhet, hogy mi is a Fidesz nyolcéves országlásának mérlege. Belenézhet mindenki a saját pénztárcájába, aztán nagyjából azzal kapcsolatban is képbe kerülhet, ha utánanéz, hogy a Fidesz közelében lévő embereknek mi vándorolt a pénztárcájába. A nagy része le lett írva, el lett mondva, fel lett rajzolva, el lett mesélve. Mindenki elmehet körülnézni Felcsútra is, kisvonatozni a családdal, megcsodálni az impozáns stadiont a miniszterelnök úr hátsó kertjében, amelyről épp a minap közölt hosszú anyagot a brit The Guardian. Még onnan is a csodájára járnak! Mármint nem a stadionnak, hanem annak, hogy a kormányzat a kormányfő személyes passzióját kielégítve mennyi közpénzt öntött bele a magyar futballba – látványos eredmény nélkül.
Április nyolcadikáig nem egészen három hónap van hátra. Ennyi idő alatt mindenki megfontolhatja, hogy melyek az ország valódi problémái. Hogy valóban a migráció és Soros György, illetve az országot sok millió forintnyi fejlesztési támogatással elnyomó Brüsszel-e a legfontosabb problémánk, vagy valami más. Például a kórházak siralmas állapota, az országra rátelepedő – és a vidéket különösképpen megfojtó – hűbéri rendszer. Az, hogy minden fontos pozícióban, minden megmaradt demokratikus intézményben egy akaratot, egy célt kiszolgáló emberek ülnek. Nincs függetlenség. Nincs különvélemény.
Hogy mi ez a cél? Nem az, hogy mindenki lépjen egyet előre, minden keményen dolgozó kisember – ez lett volna a 2015-ös év szlogenje a Fidesznél, ha nem jöttek volna erre a Közel-Keletről menekülök. A cél az, hogy egy érdekkör meggazdagodjon. Ez minden korábbi „elmúlt nyolc évnél” tisztábban rajzolódott ki az elmúlt nyolc évben. Nincs mögötte egyéb magasztos gondolat, ideológia vagy összefüggő eszmerendszer. Persze, hivatkoznak rá. A Kádár-rendszer is hivatkozott ilyenekre, és elég sokan voltak tisztában ennek a teljes hazugságával, hogy aztán végül leváltsák a rendszert.
De akkor, huszonnyolc évvel ezelőtt, április nyolcadikán és előtte egészen más volt a helyzet. Nemcsak hazánk, de egész Európa egy hosszú történelmi pillanatot élt meg. A világtörténelem mozgott, és mozogtunk vele mi is. A politikai viták nem elhalkultak, hanem felerősödtek; a hatalom nem központosult, hanem szétosztódott; a sajtóélet nem szétesett, hanem felpezsdült, vidéki lapok tucatjai indultak, hogy a szintén felpezsdülő politikai élet tucatnyi pártjáról, az ő sokszínű jelöltjeikről tudósítsanak. Ez a választás nem ilyen lesz. Mocskos kampány lesz, amelyben az elmúlt években felhúzott fideszes bulvármédia teljes arzenálját bevetik majd. Miniszterelnök-jelölti viták nem lesznek, mert a Brüsszelben mindig oly bátor Orbán Viktor nem vállalkozik ilyesmire. A kormánypárt nem fog az ország jövőjéről szóló programot ismertetni.
Három hónap van hátra. Addig még mindenki magába nézhet, és végiggondolhatja, hogy mit akar tenni április nyolcadikán. A demokrácia ünnepén.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. január 11. csütörtök, 23:10
-
Találatok: 1685
Rétvári Bencét igazán nem kell félteni, ha frappáns válaszokat akar az ember kapni, elég az államtitkártól kérdezni, máris ontja a meglepetéseket.
Most két szocialista képviselő, Heringes Anita és Gúr Nándor volt arra kíváncsi, hogy megyénként mekkora az egészségügyi szakdolgozók hiánya az ellátórendszerben.
Rétvári a válaszát azzal kezdte, hogy emlékeztette a szocialistákat arra, hogy fizetős egészségügyet vezettek be, vizitdíjat és kórházi napidíjat tettek volna kötelezővé, és egyéb galádságokat is a fejükre olvasott.
Az immár láthatóan kötelező vagdalkozás után Rétvári ráfordult a kérdés érdemi megválaszolására, hogy aztán
ne mondjon semmit érdemben.
Némi maszatolás után azonban azt azért közölte, hogy “a Kormány minden lehető eszközzel támogatja az egészségügyi szakemberek utánpótlását, ennek érdekében kimagasló képzési keretszámokat határozott meg az iskolarendszerű szakképzésben tanulók számára”.
És mivel ennyi bőven elég is, Rétvári Bence szerint 2018-ban Magyarországon
“az egészségügyi szakdolgozók helyzete rendezett, az egészségügyi ellátás zavartalanul működik, az ellátáshoz való hozzáférés biztosított.”
Az egészségügyi szakdolgozók helyzete ugyanis marhára nincs rendezve (talán jelzésértékű lehet, hogy még Lázár János is 5-6-szoros béremelést javasolna az egészségügyben, ha a miniszterelnök megkérdezné a témáról), a Magyar Idők(!!) nem is olyan rég az ágazatot sújtó munkaerőhiányról értekezett, az ápolók pedig már a sztrájkra készülnek.
Így néz ki egy rendezett helyzet?
Vagy megint csak arról van szó, hogy az államtitkár a kérdés megkerülésével igyekezett elterelni a problémáról a figyelmet? Nem ez lenne az első eset, amikor az Emberi Erőforrások Minisztériuma ehhez a módszerhez folyamodik…
Az viszont tény, hogy ennek a nagy terelésnek – mint mindig – most is a betegek láthatják a kárát. Mert az egészségügyben igenis van szakemberhiány, várólisták is vannak (csak hogy a “zavartalan hozzáférésről” is essék szó), és óriási a területi egyenlőtlenség, vagyis az sem mindegy, hogy az ország mely pontján lesz beteg az ember. Attól, hogy az államtitkár nem hajlandó erről érdemben tájékoztatni a választópolgárokat, a probléma még létezik: az egészségügy épp összeomlóban van.
Mondjuk tény, hogy ehhez nem kell kikérni az államtitkár válaszát, könnyedén megtapasztalhatja bárki, aki igénybe venné az állami egészségügy egyes szolgáltatásait.
Igazából a kérdés, amire az államtitkárnak -illetve az egészségügyért is felelős minisztériumnak – válaszolnia kéne:
Miért nem teszik rendbe? 
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. január 10. szerda, 20:19
-
Találatok: 1587
A Závecz Research kutatása szerint a baloldali választók többsége közös listát és közös miniszterelnökjelöltet szeretne, jelentős részük bevonná a Jobbikot is az együttműködésbe. Nem az első eset, hogy a választó okosabb, mint a pártkorifeusok.
Feledhetetlen látvány volt a 2014-es választásokon Mesterházy Attila értetlen és bambán döbbent ábrázata a Műegyetem előtti nagygyűlésen, melyen a választók - MSZP és DK szimpatizánsok együtt követelték az összefogást.
Sokan el sem hitték, hogy ez spontán megmozdulás volt, de aki ott volt, az tudja: senkit nem érdekelt a pártvezetők szánalmas vergődése, a választók ott és akkor választási győzelmet szerettek volna, és senki nem azért vett részt ezen a rendezvényen, hogy négy évre biztosítsa szeretett vezérkéinek helyét a parlamenti padsorokban.
Most is közel a perc, amikor a tömegek megértik, hogy a győzelemhez először saját vezetőiket kell világgá kergetni.
Ők ma még megengedhetik maguknak, hogy fennsőbbséges pofával doktrinerkedjenek, vagy a gyermekkorban hiányzó villanyvasút helyett a politikai játszótéren játsszanak, de a nép egyszerű gyermeke ezt nem engedhetné meg nekik - csak még nem jutott el ennek felismeréséig.
Igen, győzni akarunk, és elkergetni ezt a velejéig rohadt tolvaj bandát, akik páratlan lehetőséget kaptak a történelemtől, amit páratlan pofátlansággal háláltak meg.
Magyarországnak sokféle kormánya volt már, volt bolsevik, nyilas, de olyan, mint most, még soha.
Magyarországon első ízben jutott kormányra a szervezett bűnözés, ami csak annyiban nem meglepő, hogy a fasizmust is Olaszországból importáltuk és importáljuk a mai napig, hát akkor a szervezett bűnözést miért importálnánk máshonnan?
Az idősebbek még emlékezhetnek Andreotti olasz politikus nevére, akit a maffia emberének tartottak, de emlékezhetnek , Aldo Moro, a meggyilkolt miniszterelnök nevére is, akinek halálában Andreottit is bűnrészességgel gyanúsították.
Morot agyonlőtték, így jár, akinek nincs létrája...
A nép pedig csak nézegeti, mi is folyik itt?
Egy ideig hajlamos voltam a baloldali kommunikáció szimpla ügyetlenségének tulajdonítani a kialakult helyzetet, de mára már más a véleményem - ennyire ostobának ingyen nem lehet lenni, ez az emberi agy ismeretében elképzelhetetlen.
Egyszer már megszívta a demokratikus oldal a miniszterelnöki castingot, mikor Gyurcsány lemondott, de nem tanult belőle senki semmit.
Ma éppen a még meg sem szerzett képviselői helyekről folyik az osztozkodás, a lehető legócskább módon.
Már maga a helyeken való osztozkodás is kontraproduktív, az emberek nem szeretik a mutyit, márpedig az ilyen osztozkodásoknak kimondottan mutyiszaga van, akárhogy is tálalják a résztvevők.
Itt három politikai iskola vetélkedőjét nézegethetjük, az elsőt a Fidesz képviseli, ők az elitiskola, kitömve pénzzel és korlátlan lehetőségekkel, úgy vehetik meg a számukra szükséges embereket, mint Mari néni a libát a piacon, az igazgató pedig élet-halál ura.A másik politikai iskola a szoci-dk kamarillapolitikai iskola, ahol a döntések homályosan körvonalazott elvek mentén, sötét párthelyiségek mellékhelyiségeiben jönnek létre, száz vezér kétszáz ötletéből.
A harmadik iskola a Jobbiké, ők a terepen ügyködnek és az emberek érzelmeire építenek, - utóbbi tekintetben hasonlítanak a Fideszre, mely gyűlöli is ezért őket.
Itt a Vezér szava szent, csak az a baj, hogy hátát a falnak vetve kell élnie életét, előtte a fal vastagságáról pedig nem hátrányos meggyőződnie.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. január 10. szerda, 00:51
-
Találatok: 1541
Vége van az átmenet nehézségeinek, megszűntek a működési problémák, bejáratott rendszerben folyik a tanítás, a köznevelés átalakításával jelentős terhet vettek le az önkormányzatok válláról – büszkélkedett Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere.
Két eset lehetséges:
- A miniszter egy másik filmet néz.
- A miniszter tényleg elégedett azzal, hogy sikerült lezülleszteni az oktatás színvonalát.
Hogy mennyire elszakadt a kormány a valóságtól, azt talán azzal a legkönnyebb példázni, hogy Balog még egy olyan eredményt is sikeresnek könyvel el, ami valójában sírnivaló.
“A miniszter szerint ennél is fontosabb az oktatás színvonala, példaként említette, hogy a PIRLS-felmérés szerint a magyar gyerekek szövegértése a 13. legjobb volt, ezzel az utóbbi 15 év legjobb eredményét érték el” – áll a kormányzati beszámolóban. Csakhogy a PIRLS-felmérés eredményei az oktatás színvonaláról legfeljebb annyit mondanak el, hogy az újratermeli az egyenlőtlenségeket, ezáltal pedig nem esélyteremtő, hanem inkább a leszakadást elősegítő szerepet tölt be.
Sajátos adalék a sikerpropagandához, hogy a Népszava információi szerint a szakképzésért felelős Nemzetgazdasági Minisztérium belső használatra készített jelentése szerint a szakképzésben is őrületesen nagy problémák vannak. Na, nem mintha ez a szakmát meglepné, hiszen hosszú ideje sorolják ezeket a problémákat, csak eddig süket fülekkel és kormányzati gőggel szembesültek.
Balog egyébként nem tesz mást, mint amit az egész oktatási kormányzat szisztematikusan művel: homokba dugják a fejüket, és onnan harsogják, hogy az oktatásban minden rendben van, miközben az egész rendszer kezd a fejünkre dőlni.
Vége lenne az átmeneti nehézségeknek?
Nézzük csak át, mit hozott csak a 2017-es év az oktatásban:
- Az év elején a szakma és a diákok tiltakozása ellenére is átverték a szakmai érettségit, amiről még az ombudsman is kijelentette, hogy bevezetése jogsértő volt. Meg is lett az eredménye.
- Áprilisban benyújtották a Tajgetosz-törvényt (véleményezése épp a húsvéti időszakra esett), majd el is fogadták, ezzel végképp kényszerpályára ítélve a beilleszkedési, tanulási, magatartászavarral diagnosztizált gyerekeket. A szakma és a szülők, érintettek több alkalommal tiltakoztak, a törvényt júniusban Áder János mégis aláírta, azzal az indoklással, hogy széleskörű szakmai támogatás áll mögötte.
- Az írásbeli érettségi idején kiderült az is, hogy az amúgy jogsértő szakérettségi ráadásul a hibáktól is hemzseg, a gépészeti tételek készítője el is ismerte, hogy hibázott, és lemondott. De az elért eredmények mégis érvényesek maradtak!
- Júliusban kormányhatározat jelent meg a hazafias testnevelés oktatásáról, bekerültek a köztudatba a lőterek is, amikre később milliárdokat különítettek el.
- A nyár közepén újabb igazgatóváltási hullám érte el az iskolákat, érdekes (botrányos) módon több olyan intézményvezetőt is kineveztek, akiket nem támogatott a tantestület, miközben évtizedek óta megbecsült kollégáknak kellett távozniuk.
Bővebben ...
HVG: Írt már jó néhány keserű szatírát Magyarországról, például 2009-ben a Feleségversenyt. Miért vette elő a most megjelent Kőbéka című könyvében ismét ezt a műfajt?
Spiró György: Ha erről a világról realista prózát írtam volna, sem én nem élvezem, sem az olvasó: unalmas lett volna. Egy szatírán legalább nevetni lehet. A nevetés nagyon fontos, és hosszú évszázadok óta teszi elviselhetővé az életet. Ha nem tudunk nevetni magunkon, akkor régen rossz, akkor már háború van.
HVG: Talán még szürkébb, kietlenebb világot jövendöl a Kőbéka, mint a korábbi disztópiái. Meglehetősen bugyuta főhőse hiába utazza keresztül-kasul a világot, az USA-tól Oroszországon át mindenhol hasonló kegyetlenséggel, maffiaállam-szerű berendezkedésekkel találkozik.
S. Gy.: Úgy látom, hogy lassan az egész világ magyarrá válik. A második világháború óta nem volt példa arra, hogy Magyarországon is a világtendenciák uralkodjanak, és ne legyünk fáziseltolódásban. De nem maffiaállamokról írok, hanem a modern világban sokfelé létező archaikus struktúrákról, amiket lehet törzsinek vagy feudálisnak nevezni, mindenesetre ellentétesek a felvilágosodás eszméivel. Magyarországon nem új az a mentalitás, hogy nem munkával, hanem rablással lehet vagyont szerezni; gyakorlat volt a Horthy-korszakban, a nyilasok idején és a háború után egyaránt. Ahogy az előjogok rendszere is szinte folyamatosan működött, a dzsentrivilágban és a szocializmusban is, csak a kiváltságosok cserélődtek. Ebből a hosszú, másfél évszázados folyamatból született meg nálunk – ironikus módon már a rendszerváltás után – a szovjet embertípus, amelynek jellemzője az önfeladó, erőszakos kollektivizmus, a közöny, az engedelmesség, a hiszékenység.
HVG: Ezekre a mai politika is rájátszik.
S. Gy.: A regnáló hatalom jól ismeri a létezett szocializmus gyakorlatát, és az állam ma ugyanúgy szól bele a gazdaságba és az egyéni sorsokba. Létrejött egy félfeudális államkapitalizmus, amilyen egyébként a világ számos országában hasonlóan működik.
HVG: Latin-Amerikában vagy a Balkánon?
S. Gy.: Mindenhol, ahol a polgári forradalom nem tudta teljesen megsemmisíteni a feudális struktúrákat, ahol tovább él a jobbágymentalitás. Évszázados tapasztalat az ilyen térségekben, hogy csak önfeladással, hajbókolással lehet túlélni, és az állam képviselőihez kell dörgölőzni. A regénybeli Záp községben minden mindegy, nem történik semmi, se ipar, se mezőgazdaság, mindenki segélyből él; összekeveredik a múlt és a jelen, és nincs jövő, de nem is hiányzik nekik.
HVG: A regényből úgy tűnik, ön szerint volt esélye a demokratikus berendezkedésnek. Ezért találjuk magunkat a szöveg egy pontján hirtelen 1946-ban?
S. Gy.: Az 1945-től 1948-ig tartó, koalíciós időknek nevezett néhány évről érthetően keveset tudunk, hiszen a háború és a Rákosi-féle diktatúra mélyebb nyomokat hagyott a kollektív és az egyéni emlékezetben.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2018. január 01. hétfő, 10:02
-
Találatok: 1512
Reggel négy óra van egy európai városban, télen. Sötét, csak a képernyő világít. De most fölgyújtom a villanyt, hogy megkeressem a kedves olvasónak szánt, elkésett ádventi idézetet (régi Heiner Müller-interjúból, 1990):
„Ha a kommunista utópiát visszavezetjük a vallásos magvára, akkor nem más, mint halhatatlansághit. A párizsi kommünárok 1871-ben a toronyórákra lőttek. Ez volt a forradalmi impulzus – megállítani az időt: ebben a halhatatlanság vágya rejtőzik. […] Egyénülésről [Vereinzelung] van szó, nem szolidarizálásról. A kapitalizmus tendenciája az egységesülés, amely a technikai átalakulás fölületén rajzolódik ki. Ezt csak kommunista úton lehet megkerülni, az egyénülés (egyéniesülés) révén. Akkor a technikát egyénülésre lehet majd használni, a kapitalizmusban nivelláláshoz vezet. Alapvető tévedés [es ist der allgemeine Grundirrtum], hogy a kapitalizmus előmozdítja az individualizmust. Az ellenkezője az igaz. A kommunizmus egyénít [vereinzelt], a kapitalizmus uniformizál. A kommunizmus az egyetlen vallás individualistáknak.”[1]
Olvasóm ellenvetései, mondhatni, természetesek. Hiszen mindenki ennek az ellenkezőjét mondja több mint száz éve, s Heiner Müller mintha csak megfordítaná a közhelyet. Vajon.
Annyi bizonyos, hogy az egyéniség romantikus-liberális középpontba állítása, amelyet meg se érintett a menetelő, fegyveres európai tömegmozgalmak kora, meglepő vereséget szenvedett olyan köznapi jelenségektől, mint a divat (amely a sorozatgyártott tömegtermékek gyors eladásának, gyors elavulásának és gyors helyettesítésének, pótlásának a terméke → tömegsajtó, „bulvár” → operett, írógép, fényszedés, illusztrált magazin, mozi → tévé → lemez, cd, dvd, e-book, app → internet, mobil, fényképcsere, instant messaging, social media → automatizálás, robotizáció, génpiszkálás, tömeges fölsőoktatás, tömeges munkanélküliség, spontán-konformista „blog- és videokultúra”). A tekintély összeroncsolódott, de a helyét nem a plurális anarchiák vették át, hanem az egyhangú változatosság (MINDENKI műanyag ásványvizes palackot tart a kezében).
De hát persze „kommunizmusnak” voltaképpen a posztsztálinista rendszereket (1956-1989: 1956-ban volt az SZKP XX. kongresszusa és evvel szoros oksági összefüggésben a magyarországi forradalom és ellenforradalom) nevezik utólag, azaz „a valóságosan létező szocializmus” (reálszoc) különféle változatait. (A rendszer fönnállása alatt nem így hívták, és elsősorban maguk a kommunisták nem.) Heiner Müller az NDK-ban (a szovjet tömb leginkább félreismert tagállamában) élt, tudta, miről beszél. Ezt a harminchárom évet – a hatalmas kiterjedésű szakirodalom ellenére – ma ismeretlennek tekinthetjük, az akkor élt és ma is élő milliók a mai bulvártévé-adásnak hisznek, nem a saját emlékeiknek. 1956-tól 1989-ig a reálszoc rendszerek a terror fokozatos enyhítésén és a stabilitás megőrzésén, a fogyasztás bővítésén és a szolgáltatások javításán dolgozva, fokozatosan föladták az egyenlőség követelményeit és a centralizált tervgazdaságot, bár teljesen soha. Ezek népjóléti államok voltak, nem kommunisták, hanem kispolgárian konformisták, ideológiájuk már nem antikapitalista, hanem Nyugat-ellenes körülbelül abban a szellemben, mint mai utódaiké Kelet-Európában: „az a nagy szabadosság, az a sok néger, az a sok buzi, az a sok balos!… nahát!… elment az eszük jódolgukban!…”
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2017. december 30. szombat, 22:51
-
Találatok: 1840
Magyarországra visszajönni: szar. - Stanislaw Lemtől lopom a címet. Az ő űrhajósa azzal küzd meg, hogy otthon minden megváltozott száz év alatt. Én csak három hónapot töltöttem Bécsben, és az a bajom, hogy itt nem változott semmi. Hiú remény volt, viszont ha kétszáz kilométerre innen tök másképp lehet élni, akkor nem lehetetlen másmilyen országot csinálni. Akár már most lehetne olyanabb.
Hogyne, ott is vannak bajok, be vannak már vándorolva a migránsok, némelyik balhézik, a másik meg burkában akar villamost vezetni, és tessék, meg is jöttek a populisták dérrel-dúrral kormányra. Majd lesz ott is orbanizmus, erős kéz, disznóként ábrázolt Hókuszpók, és ők is rájönnek, hogy tök menő, ha a miniszterelnök felvásárolja az egész országot az utolsó Mozart-golyóig.
De hát ez nem lesz. Most van ez a kormány, és senkinek sem fordul meg a fejében, hogy ne lehetne leváltani, sőt addig is tiltakozni, szerveződni, kritizálni. Van sajtó, amely eztán is utánamegy a gyanús ügyeknek meg a bombasztikus hazugságoknak. Hiába vannak pillanatnyilag rossz állapotban az ellenzék pártjai, mert van rajtuk kívül is független, kritikára és a politika befolyásolására képes infrastruktúra. Ahogy vannak független intézmények, feladatát komolyan vevő elnök, bíróságok és civilek, akik korlátozzák a hatalmat. Ja, és van az egész mögött egy sikeres gazdaság, amelynek szereplői nem függnek az osztrák államtól, és nem kérik ki a véleményét arról, hol költsék el a bevételüket, kit alkalmazzanak vagy mit szponzoráljanak. Nem azon múlik, hogy Kurz vagy Strache úriemberebb-e a mi földesurainknál, hanem hogy nincs is módjuk megszállni az egész országot.
Így aztán háborítatlanul, szemtelen autonómiával működik a kultúra, a számtalan civil kezdeményezés, és nem hajlandók félni, hogy megütik a bokájukat, ha a szövegük nem passzol a kormány propagandájához. Nem a polgármesternek beszóló kisembernek kell megbánnia a Facebook-posztját, hanem a véletlenül rasszista vagy más vállalhatatlan szövegeket közzétevő képviselőknek.
És talán ez a legfontosabb különbség. Ebbe a legszörnyűbb a visszatérés. Az egyre hangosabb pisszegésbe. Mintha egy kazán hevülne túl mellettem. Néhány hivatásos politikus és aktivista szól már csak, és körülöttük egyre szaporodnak a gyáva majmok. Nem látnak, nem hallanak, főleg nem beszélnek. Süpped Magyarország abba, hogy ez már így marad, hogy nincs mit tenni, és hogy ennél jobb sosem lesz. Menekül a négy fal közé, vissza a belenyugvásba, az otthonok lovagvárak, ahová be lehet még zárkózni, és átvészelni a dinasztiát. Hátha békén hagynak, ha kussolok.
Sokat mesélek a fiamnak a nyolcvanas évekről, amikor én voltam ekkora. Arról, ahogy kifelé tárultak a kapuk. Ahogy ujjal kezdtünk mutogatni a piacon grasszáló szovjet tisztekre. Ahogy a hatalom visszavonult, és beismerte, hogy a zöldséges jobban ért nála a kereskedelemhez, és a tanár a tanításhoz. Ahogy rácsodálkoztunk arra, hogy a hanyatló Nyugaton mennyivel jobban élnek az emberek – sőt boldogabban. De azért boldogok voltunk mi is, mert egyre biztosabb volt, hogy odafelé tartunk, és ez lesz a jövőnk.
A jövő logikus volt. Szerveződött az ellenzék, mindjárt több táborban, sátrakban és az éledező nyilvánosságban mondta a magáét. Tudtuk, hogy az egypártrendszernek vége lesz, és onnantól a felszabadult nép millió hangon mondja el, mi fáj neki. A politika pedig kénytelen meghallani, és úgy rendezni, hogy ne fájjon. Hiszen az egész rendszerváltás lényege az volt, hogy a hatalmat korlátok és keretek közé szorítjuk, hogy többé ne kelljen félni tőle.
Bővebben ...
Demokráciának nálunk a diktatúrák közti átmenetet nevezik – mondja a Kőbéka című új regényével jelentkező író, aki szerint még a szocializmusban is jobban álltunk. Interjú.