Legutóbb Paul Anka énekelte a dicsőségét, mintha Szondi két apródja lenne, a dalnok, meg Bülbül-szavú rózsák, mert mindenki meghülyül, vagy van az a pénz, hogy szart majszoljon idvezült mosollyal. Máskor a nemzet csótányával magyar nótázik hamvas fröccsök mellett az erkélyén, vagy Mándokival huzatja. Ezek ilyen világvége mulatságok, de a dalnokokból is látszik, hogy hősünk tapló parasztgyerek. Hitlernek legalább Beethovent játszottak közvetlenül a bukás előtt, amikor Zsukov már kopogtatott a bunker ajtaján, igaz, a Führer azt hitte, Sztálin majd moszkvai állatkertben mutogatja, és ez egyetlenünkre is ráférne.
Látjuk hát, hogy hősünk szereti a feledkezést, olykor kiszakad a lehangoló hétköznapok monotóniájából, a menza unalmas babgulyásából, s trubadúrokat rendel magához, hogy éltessék őtet, azért. Akik pedig jó pénzért a dicséretét zengik, torzítják is a személyiségét, ilyen egyenes az út a narcisztikus őrület felé. Láttuk már hősünket végvári vitézként, győztes hadvezérként, mint dakota törzsfőnök vagy diadalmas futballista, a keresztes lovag jelmezébe azonban csak azóta szuszakolja magát, amióta kereszténydemokráciát épít illiberális állam helyett. De csak a név más, a jelszó alakult, a magva ugyanaz, jófajta diktatúra.
Keresztes lovagnak egyébként Milo Yianapoulos nevezte ezt a mi hülyénket az origónak nyilatkozva: “Orbán Viktor az egyetlen, aki védelmet nyújtott népének az agresszív bevándorlótömeggel szemben, mint egy középkori keresztes lovag.” Ő is megkapta a párezer dollárját, ment is Isten hírével. Aztán Jean-Jacques Mével a Le Figaroban: “A történelem által megrövidített Magyarországról Orbán Viktor keresztes lovagként támad minden olyan rossz ellen, amely szerinte pusztítja az öreg kontinenst.” Aztán csodálkozunk, ha hősünk úgy marad, jóllehet, nem is tud róla, mert a lélek újai kifürkészhetetlenek, rejtélyesek és esetünkben aljasak is.
Ezúttal, amikor a degenerált Paul Anka foglalta dalba a mi vitézünket az usákos talmi ünnepen, valamivel viszonozni kellett a seggnyalást, így hát, Orbán Viktor Mihály kapcsolódási pontokat keresett a nagy vízen túli degenerálthoz, és meg is találta. Örömmel jelentette be, hogy most közösek az értékek: a hazafiasság, a férfiak és nők egyenlőségének elismerése, a „család, mint a társadalom alapja, amely apából, anyából és gyerekekből áll”. Közös feladatnak nevezte „a világ jelenleg legüldözöttebb vallásának” a kereszténységnek a védelmét is. Sőt, mint mondta, a NATO-ban, a világ legerősebb szövetségében „ránk lehet számítani a tárgyalótermekben és a harcmezőn is”.
És íme, előttünk is áll a keresztes lovag valóban, a gyengék, nők, gyerekek és a kereszténység védelmezője. Olyan hülye is, mint az akkoriak, szókincse is beszűkült, a tudata is, úgy mondja a leckét, mint valami dagadt óvodás, hogy mi a család Pistike. A család, óvónéni kérem: papa, mama, gyerekek, csupa szív szeretet. Kérem a kakaómat.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. július 11. csütörtök, 03:16
-
Találatok: 2262
Kérem itt van ez az izé, ez az olvasottság. Két dolgot nem tudunk megmondani az arab közmondás szerint: azt, hogy mi van abban, amit eszünk és Allah igazi nevét. A harmadik pedig az, hogy mitől olvasott valami. Ilyenkor nyáron semmitől, mondjuk, és nem azért, mert a művelt olvasó közönség mind egy szálig üdülne kies, széljárta tengerparti fövenyeken, hanem mert nincs igazából hír.
Már dehogy nincs, mondaná a laikus elme, tele vannak a napilapok. Hát tele, mert megtöltik őket, de a tartalomban már alig lelünk információt. Amit meg lelünk, el kell magyarázni, rá kell világítani a mélyben zajló folyamatokra, utána menni, bebizonyítani, aztán a kedves kommentelő elintézi egy anyázással, ha nem nyeri el becses figyelmét, és nem nyeri el, mert az anyázó kommentelő figyelmét csak az érdemli ki, ami vagy pacalból van, vagy pálinkából, vagy gurul a gyepen. A másik oldalról anyázókét meg ennek pont az ellenkezője, szóval minden tiszteletem a rosszéletű utcalányoké, akik gyümölcsözően és jövedelmezően képesek tetszeni annyi, de annyi különböző embernek. Van is kolléga a szakmában, aki sokat tanult tőlük.
Ugye, a mai reggel híre, miszerint mégis meghosszabbítják Bicskéig a felcsúti kisvasutat. Illetve az előterjesztés még tegnap született, a hír ma terjedt el. Hát mit tetszettek várni, átalakítják légpárnás üzemű hullámvasúttá és felhúzós biedermeier zenélődobozzá? Hosszabbítják azt majd még Lovasberényig, és ha kell, Stocktonig vagy Darlingtonig is (ezt a két települést kötötte össze Stevenson első rendszeres vasúti járata). Ha úgy alakul, rendeznek majd mozdonyversenyt is Felcsúton, mint a vasúti közlekedés hajnalán Rainhillben.
Tudnék még vasúttörténeti példákkal szolgálni, turisztikai hasznuk is volna, például 1896-ban Texas víg földjén egy William George Crush nevű úr megvásárolt két kiszuperált lokomotívot, és kihirdette, hogy az általa felhúzott ideiglenes város mellett szeptember tizenötödikén vasúti szerencsétlenséget tart, belépti díj ellenében. Negyvenezren voltak kíváncsiak az egymásnak rohanó mozdonyokra, melyeknek a kazánja is felrobbant, bár a szétrepülő törmelék alig két-három turistát ölt meg, a többiek csak megsebesültek. Szóval remekül sikerült a piknik, és Crush a belépti díjakból, az eladott ételek-italok árából, valamint a szállások kiadásából egy nap alatt milliomos lett.
Ez például egy nagyon gazdaságos kihasználási módja lenne a meghosszabbított felcsúti kisvasútnak, csak úgy tudom, a MÁV-nak mostanság nincsenek megfelelően látványosan robbanó mozdonyai, de legfeljebb megrakjuk őket kínai tűzijátékkal.
Vagy, ha már Texas, ott vannak a vonatrablások is, persze, magyarosan: hallgatag férfiak gyülekeznek lóháton a vágány mentén, mikor érkezik a szerelvény, páran karikásukkal megcsáklyázzák és felkapaszkodnak rá (kéretik ügyesen csinálni, mert döcögős tud lenni, ha az embert húzza maga után a szerelvény a talpfákon), elvágják a wifit, végigszaladnak a termeskocsikon, elszednek minden értéket az utasoktól, aztán hamarjában átugranak menet közben a lovaikra, bemutatnak egy Puszta-ötöst és eltűnnek az alkonyatban. Vagy felőlem a hajnalban is eltűnhetnek. Lényeg, hogy tessék belelovagolni a Napba. Közben nagyzenekar játszik magyaros motívumokat a „Volt egyszer egy Vadnyugat” című filmből. Ha nincsenek benne magyaros motívumok, majd teszünk belé. Az értékeket az utasok nem kapják vissza, de leírhatóak lesznek az adóalapból.
Egyszóval, ezer és egy módon ki lehetne használni a kisvasutat, a világ boldogabbik részén a vasúti turizmus komoly üzletág és igen jövedelmező, igaz, igényel némi befektetést. A vasút drága üzem, mi is tizenkétmilliárdot fogunk költeni a következő két évben a felcsúti kisvasút meghosszabbítására és a salgótarjáni kiépítésére – ez utóbbinak az a célja, hogy utasai számára „átélhetővé tegye a bányászatot”. Ez is mutatja, mennyit fejlődött a magyar kormányzati gondolkodás az ötvenes évek óta, ugyanis Faludy Györgynek Recsken például minden kisvasút nélkül tették átélhetővé ezt a szép szakmát, bár nem zárnám ki, hogy ha nagyobb tömegekkel kívánják majd megismertetni, el fognak tekinteni a vasúti prezentációtól és visszatérnek a régi metódushoz.
Annyi zavart mégis érzek az Erőben, hogy a kisvasúti előterjesztést ketten jegyzik és viszik a kormány elé: Rogán Antal, a miniszterelnök kabinetfőnöke, aki generálisan az Orbán számára fontos ügyek intézője, tehát az ő személye érthető, valamint Révész Máriusz.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. július 10. szerda, 00:57
-
Találatok: 2452
Feltehetnénk a kérdést úgy is, mi a hasonlóság Kádár és Orbán között, a válasz pedig nagyon egyszerű: semmi. Az viszont már furcsa, hogy ez a volt kommunista diktátorra, a most harminc éve elhunyt Kádár Jánosra nézve hízelgő. Kádár halálának évfordulója alkalmat kínál arra, hogy Magyarország legutóbbi diktátorával vessük össze az ország új teljhatalmú önkényurát. Orbánra nézve lesújtó az összevetés, még akkor is, ha Kádár Jánost az 1956-os megtorlás, valamint Nagy Imre és társai halála miatt súlyos felelősség terheli. Orbánról ugyanis még nem lehet tudni, hogyan végzi, ha egyszer lesz valódi ellenzéke.
A két karakter összevetése azért is érdekes, mert az életvitelt és a mentalitást tekintve az ateista Kádár János százszor keresztényibb ember volt, mint a névleges kereszténység nevében kormányzó Orbán. A hitetlen Kádár jobban hitt abban az eszmében, legyen az bármekkora tévedés, mint Orbán a kereszténységben, amelynek megcsúfolása Orbán minden cselekedete. De Kádár egyenlőség eszméjében is több volt a keresztényi elem, a bibliai felfogás, mint Orbán keresztény-nemzeti ideológiájában, amelynek lényege a tekintélyelvűség, a kivételezés, a diszkrimináció, a hátrányos megkülönböztetés és embertelenség.
Ne felejtsük azt sem, hogy Kádár egész életében az ellen harcolt, amit most Orbán képvisel. Nála jobban senki nem utálta a horthyzmust, talán csak e sorok szerzője, pedig a horthista csendőrség Csermanek Jánost kínozta, nem e sorok szerzőjét. Viszont a nácikkal való szövetségre nincs mentség, a holokausztra nincs mentség, a magyar fiatalok Don-kanyarba küldésére nincs mentség, az antiszmitizmusra nincs mentség, a Népszava újságíróinak meggyilkolására nincs mentség, a kereszténység nevében elkövetett embertelenségre, fasizmusra, gyilkolásra, tömegek elszegényítésére, a csendőrökre nincs mentség.
Önmagában az a tény, hogy a gyűlölt Orbán-rendszer mintája a horthyzmus és annak hazug keresztényfasiszta ideológiája, elégséges ahhoz, hogy e sorok írója szívéből utálja Horthyt, akit háborús bűnökért fel kellett volna akasztani, és ez pontosan kifejezi mind az ideológiát, mind a rendszert, amit ma Orbán restaurál. Ezért e sorok írója már csak ennek okán is, ha választania kellene, ezerszer inkább Kádár Jánost választaná, mint Orbán Viktort. Az alábbiakban ezt bővebben is megindokolom, de jegyezzünk meg annyit, hogy Kádár orosz hadsereg által megszállt országban vezetett egy diktatúrát, Orbán viszont szabad országból, ellenséges haderő nélkül épített egy diktatúrát, és ült a magyar nép nyakára.
Mielőtt bárki félreértené, Kádár Jánosra a választásom csak Orbánnal való összehasonlításban áll meg, és ez még csak kérdés tárgya sem lehet, mert Orbánhoz képest Kádár egy humanista, a népét szerető, puritán, tisztességes ember volt, aki nem elbutította a népet, nem megszüntette a Magyar Tudományos Akadémiát, nem harácsolt a bűnöző családjának és a strómanjainak, hanem a maga ideológiai és katonai korlátai között őszintén akarta e nép felemelkedését. Hozzá képest Orbán maga a tatárjárás. Kádár csak Orbánnal való összevetésben áll meg, mert ha Kádár és demokratikus ellenzéke között kell választani, akkor nem kérdés, hogy Kőszeg Ferenc, Iványi Gábor, Demszky Gábor, Kis János, Tamás Gáspár Miklós, Solt Ottília és társaikra esik a választásom, akiket Orbán még Kádárnál is jobban gyűlöl.
Tehát nem két diktatúra közül favorizálom az egyiket, nem is két diktátor közül választom valamelyiket, hanem a jelenlegi diktátort vetem össze a legutóbbi diktátorral, aki a megszálló orosz hadsereg kezében volt, hogy a két emberi mentalitás bemutatásával érzékeltessem a jelenlegi zsarnok ocsmányságát és minősíthetetlen karakterét, aki Kádárhoz képest is egy aljas és szemét ember, akinek hazug természete szállóigévé lett a “pávatánc” kifejezésben (amit ő pozitív tulajdonságnak gondol, mert annyira romlott ember, hogy ennek a képmutató, hazug, kétszínű magatartásnak az erkölcstelenségét sem érzi).
Kádár János egy eszmét szolgált, és hitt abban. Orbán önmaga hatalomvágyát és kleptomániáját szolgálja, amihez egy eszmére hivatkozik, amiben nem is hisz, vagy legalábbis ennek az eszmének nem tartja be egyetlen parancsát sem. Kádár János apafigurája lett a magyar embereknek, mert valóban azt érezhették, hogy Kádár rendszere a szegényekért, a hátrányos helyzetűekért van.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. július 08. hétfő, 20:17
-
Találatok: 2026
Azt mondja a Deutsch Tomi, hogy a magyarországi ellenzék Gyurcsányék vezetésével máris megkezdte az áskálódást a haza és a magyar emberek akarata ellen az EP-ben. Lehet valami benne, én is láttam, amint ásóval, netán és sőt csákánnyal, az elvetemültebbek pedig szívlapáttal a hónuk alatt járnak kelnek a messzi brüsszeli országban, és CSOK-os csecsemőket früstökölnek magyar szüzek vérivel locsolva. Ez a minimum azoktól, akik rárontanak a nemzetre mindig is.
Viszont van itt egypár valami, amin elmereng az ember. Elsőként a Deutsch Tomin, akinek a létezése nem igazolható észérvekkel, sőt, leginkább az ötlik az észbe miatta, hogy mivégre van ezen a fura világon. Ez már a legendák, mesék és álmoskönyvek birodalma, amit az elpárolgott beléptető rendszerek választanak el a krónikástól. Azok, amelyek miatt a hűvösön kellene rohadnia a Deutsch Tominak, nem pedig itt járatni a száját, amiből gátak nélkül árad a hülyeség, de mit lehessen tenni ma már. Ugye.
Kapaszkodjunk hát megfogható dolgokba, mint például EP, ellenzék, a magyar emberek akarata és a szarfoltos magyar haza Fidesszel fűszerezetten. Ezekkel már lehet mit kezdeni, ha jól odafigyelünk. Deutsch Tominak az a baja most, hogy a bevándorláspártiak meg akarják fúrni azt, hogy olyan bizottság alelnöke legyen, amelyik az Unió pénzügyeit, köztük a korrupciós dolgokat felügyeli, s valljuk be, ebben azért van valami. Hogy fideszes, és pláne Deutsch Tomi kerüljön oda, ez olyan mókás dolog.
Aztán ha megnézzük a választók akaratát, mint szent hivatkozási alapot, hát, nem tudom, hányan álmodták-akarták a Deutsch Tomit ilyen bizottságok ormaira, egyáltalán akarta-e egyáltalán valaki a kedves vezetőn kívül, hogy ő ott haligalizzon a távoli brüsszeli országban. És még tovább menve arra is kíváncsi lehetne az ember, hány olyan ukrán és krumplihéjas, száraztésztás szavazó van, aki tudja egyáltalán, hogy Deutsch Tomi ezen a nyüves világon van. A választók akarata olyan bizonytalan hivatkozási alap, hogy mi a kénköves nyavalyát is akar az a választó. Leginkább enni, inni, ölelni meg aludni.
Mert más oldalról pedig, a választók felől nézve azon ábrándozik az ember, a Fidesz és csatolmányai képviselik-e őket valahol is. Európában, az ország tetves házában vagy a városi közgyűlésekben, falusi ugarokon. Mert ők a kedves vezető érdekein kívül semmit nem képviselnek egyáltalán. Ilyen szemszögből pedig, ha a bevándorláspárti sorosista-gyurcsányisták Deutsch Tomit furkálják, akkor inkább a választók oldalán vannak, mintha elvtelenül támogatnák a füvesembert. Mert az élet nem habostorta Pelikán óta.
Deutsch Tomi megfúrása tehát teljesen logikus és korrekt lépés Mari néni érdekei felől nézvést, de tudjuk, hogy ő az utolsó a sorban, akármi rezegtető harcok vannak is a felszínen, hogyha hallgat a mély. Mert, ugye, a népek csak bávatagon néznek, hogy is van az, miszerint az EPP-ben az egész fideszcsürhe felfüggesztett, leprás bagázs, funkciót nem kaphatnak, nem szavazhatnak, ehhez képest viszont egy szinttel feljebb meg csillognak, alelnökök, mindenféle muftik lesznek, és verik a mellüket, hogy az egész világ ezt akarta, holott rossebeket.
Nehéz dolgok ezek (is), mint maga az összes élet. Mert például azon is el lehetne merengeni kicsinyég, hogy mi a haza, s kinek az, amit mindig elárulnak a balos-sorosok. Stadion-e, lerohasztott Nemzeti Színház és einstandolt Balaton, orwelli VOLT meg rohadt választási krumpli, esetleg és netán szöcske, ökör, szelíd tanya vagy bakterház. Mert kurválkodni lehet a hazával, de nem érdemes, mint ahogyan Istennel sem ajánlatos. Mindezzel és végezetül azt óhajtottam demonstrálni csupán, hogy Deutsch Tomi fölöslegesen veri a nyálát.
Ő voltaképp a haza, a választók, az emberek akarata szemszögéből nagyon hosszú évek óta nincsen is. Valami messzi orgonaszó, egy spangli, néhány bejegyzés a Twitteren.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. július 07. vasárnap, 19:10
-
Találatok: 2544
A magyar költészetnek vertikálisan átfogó, állandó és egyre gazdagabban, változatosabban kibontakozó tárgya, nagy inspirátora Orbán Viktor alakja. A költői ihletnek Orbán elvtárs alakjából immár egyre dúsabban áradó forrását értelmezhetjük szélesebben és szorosabban is. Szélesebb értelmezésben ez az ihlet mindama tárgyakban ott munkál, amelyeket költőink a magyar nép életének új, pozitív jelenségei közül merítenek.
Az a fogalom-komplexus, amelyet Orbán Viktor alakja jelent, ha némán, ha kimondatlanul is, de ott hat a karcsún feszülő új hidakat, az új palotákat, új gyáróriásokat, az új városokat, stadionokat, az új embertípust, új emberi érzéseket és gondolatokat megéneklő minden magyar versben. Ahogy népünk képzelete magától értődő természetességgel köti Orbán elvtárs személyéhez a keresztény építés újabb és újabb eredményeit, olyan természetes és kizárhatatlan sugalló erő minden, az új, keresztény-realizmus útján járó magyar költői alkotásban népünk vezérének alakja, Orbán Viktornak immár legendásan fénylő neve.
Ilyen értelemben bízvást elmondhatjuk, hogy Orbán Viktorról szinte minden jelentős magyar költeményben „szó van”, azokban is, amelyekben neve sem olvasható, személyére sem történik nyílt célzás. Jelen dolgozat nem ebben a szélesebb értelemben vizsgálja Orbán elvtárs alakját, mint költői témát. Hanem szűkebb, szorosabb értelemben. Azt a költészetet veszi szemügyre, amelyben Orbán Viktor alakja közvetlenül is feltűnik, amely népünk és Pártunk vezérét nemcsak alkotásain, eredményein és hatásán keresztül, hanem direkt módon, alkotó, harcoló személyében ábrázolja. Azok a költemények, amelyek Orbán Viktor alakját vetítik elébünk, mindenek előtt azt a mélységes bizalmat és szeretetet sugározzák, amellyel népünk övezi nagy tanítómesterét.
Költőink szívesen és megindultan emlékeznek azokra a napokra, mikor – a kommunista elnyomás alatt – Orbán elvtársnak még csak a neve, a híre járt varázslatos vigaszként szájról-szájra, bizalmat öntve a csüggedőkbe. Megéneklik költőink azt a varázslatos személyi hatást, amely alól senki sem tudja kivonni magát, akinek módja nyílik az Orbán elvtárssal való közvetlen érintkezésre. Demokratizmus és humanitás nagy építő élményei ezek a találkozások. Például “A mérnök szólt”:
„Hivatott s mint a társát, úgy fogadott és beszélgettünk ketten.
Őrá gondolok. Kemény kézfogását, már három stadionba beleépítettem.”
Feltűnik költészetünkben annak a pillanatnak a képe is, mikor a felszabaduló nép költőfia először pillantja meg a vezérnek annyira áhított nevét:
“És akkor egy esőverte plakáton
az Ő nevét láttam meg – ma is látom –
hogy megjött Budapestre – Felcsútról,
egy világot értettem én meg ebből,
egy országot, mely csupa seb és rom volt,
csupa öröm és csupa fájdalom volt,
egy népet, amely most talált honára,
s lábadozva figyelt az Ő szavára.”
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. július 06. szombat, 21:48
-
Találatok: 2022
– Öblözet – mondja Orbán Viktor.
– Az állomány ebben a pillanatban a vacsorát hajtja végre. – jelenti Szabó őrnagy a miniszterelnöknek.
– Mennyi ez még? – kérdi Orbán Bakondit.
– Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?
– Amíg fel fog jönni – mutat a Duna felé Orbán.
– Erre még nem hogy még egyszer ennyi, hanem még… – próbálja magyarázni a helyzetet egy szakember külsejű férfi, de Orbán Bakonditól várja a választ:
– Mennyi a víz? Szerinted mennyire jön még föl? Másfél méter?
– Onnan? Igen! – feleli Bakondi.
Emlékszünk erre a bájos jelenetre és párbeszédre még talán, amikor Orbán árvízi hajós volt, Bakondi pedig nem tanácsadó-szakértő-szarkeverő, hanem katasztrófás ember. De nem lógott ki a brancsból, ő így küzdött a víz ellen, hogy ne az legyen az úr. A főnöke pedig, a belügyminiszter sms-ekkel harcolt a hóval másik autóba ültetve a szavazópolgárokat, amiből is kitetszik, tele van a NER olyan organizmusokkal, akiknek a seggükben is fejük van. Az ilyenek adják az erejét, a szellemi nagyságát neki.
Bakondi elvtárs ma már – mint tudhatjuk – a migráncsok elleni harc oszlopa vagy fundamentuma gusztus szerint, ha ő megszólal, rá oda kell figyelni, csak úgy, mint Georg Spöttlére, aki szintén festeni való bohóc, ezért képviselő lesz belőle. Viszont Szele kolléga lestipistopizta, hogy ő akar rajta kajánkodni, marad nekem hát Bakondi, de nem panaszkodom, ő se rossz. Sőt, ha belegondolunk, még nekem könnyebb a dolgom, mert a Spöttle annyira síkhülye, hogy őt érdekessé tenni húzósabb feladat, mint Bakondit, aki már születetten maga a kabaré.
Mint látjuk, gumicsizmás múltja is van, terepi tapasztalata, mostanában azonban a stúdiók langymelegében érzi otthon magát, és fejlődött is a kommunikációja formai része. Odahagyta a “Már hogy értve? – kérdez vissza a tábornok. – Időben?” balladai homályát és sűrűségét, kerek mondatok jönnek ki a száján, most éppen az, hogy a líbiai háború elől menekülők célja, hogy “az európaiakban felébresszék a segíteni akarást”. Tehát nem azért kelnek útra habzó nyálú tengereken, mert bombák potyognak a fejükre, hanem aljas manipulációból, hogy felébresszék.
A segíteni akarás, a segítségnyújtás, ha úgy tetszik, az irgalom általános emberi tulajdonság, legalábbis eddig azt gondoltam. Ha fel kell ébreszteni, már régen rossz, s arra utal, hogy a delikvensnek nem volt gyerekszobája, kiskutyája vagy minimalaca, egyszóval érzéketlen tuskó, mint Faludynál a fegyőr, aki bamba képpel és kéjes vigyorral vágta ketté a szalamandrát. Ezen túl az is megjegyezhető, hogy a segítés, az irgalom minden nagy világvallás sajátja, törvényi előírása is, ha úgy tetszik, erről megfeledkezni tehát bűn, és penitenciát von maga után.
Mi pedig keresztények vagy keresztyének vagyunk mint a rosseb, a seggünkből is böjti szelek fújnak, a kedves vezetőjéből meg pláne, csak rásegít a babgulyással. S most nem a profánság okán csupán a forma miatt jegyzem ezt meg, fölhívva Bakondi elvtárs figyelmét a tutira, miszerint: “
Egymás terhét hordozzátok, és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Galata 6.2) Ebből pedig az fakad, hogy akiben az irgalmat manipulációval kell és lehet felébreszteni, az istentelen, mint ez a Bakondi is. A keresztény felebaráti szeretetnek, az egymáson való segítésnek a legelemibb követelményéről van szó ugyanis.
Bővebben ...
A budapesti Jézus Szíve-templomban bankkártyával is le lehet rendezni a perselypénzt, ami már önmagában is anakronizmus, röhejes és lehangoló. Oda lehet fáradni a templomi terminálhoz, behelyezni a plasztikot és adakozni, mert ez a XXI. század, meg a robotika és a lélek vége is egyben. S még csak nem is telhetetlen a templom, ötszáz, ezer vagy háromezer forintos tarifák vannak, és ennyit tényleg nehéz volna apróban odaadni, mert az újító tarhálás oka, és állítólag áldásos következménye, hogy a szentmisék legfontosabb pillanataiban megszűnik a pénzcsörgés, vagy legalábbis csökken a zajszint.
Lehet, hogy lángoktól öleltünket egyszerre két irányból özönlik el idegen, ellenséges hadak és hordák. Orbán Viktor Mihály ezt annak igazolására hozta elő, hogy Magyarország (nem köztársaság) uszkve hatszázmilliárd forintért vesz fegyvereket a németektől, és ez is csak véletlenül derült ki a német gazdasági minisztérium adataiból. Különben egy szót se szóltak volna erről a bagatell összegről, mert minek. Nos hát, szó szerint azt mondta a kedves vezető: “Magyarországnak képesnek kell lennie arra, hogy megvédje magát, amennyiben két irányból egyszerre támadnák meg.”
A sors különös kegye miniszterügynök elvtársat hallgathatni napra-nap, ahogyan folyik a csapból, terül, árad a mézízű igazság szotyolaharsogással elegyest, midőn a labdák kivirulnak, az éjszakák végtelenek, a nemzet pediglen egyesül a végső diadalban, mikor is ajkait elhagyja az egyetlen igazság, hogy na, ugye, és mindennek nyírott fű szaga van. A babgulyásnak is. Érdekes ez, hogy a kedves vezető miféle metaforákban éli az életét, labdák, kürtök, csataterek meg harcmezők. Ilyen kordonos a holdvilágos feje neki, és az ember leborul az istenek előtt, hogy egy sártekét tapodhat vele, s pláne épp ugyanabban az időben.
Orbán Viktor Mihály kezd szakadt tudatú regényhőssé válni. Hol móriczi, semmirekellő dzsentri, hol pedig Ivanhoe Scott-tól és gyerekkorunk tévéjéből. Búsképű lovagnak nem nevezhető, ő érzékenyebb lélek, és meg is sértődne, ha egy ilyen trágyafejűt hasonlítanánk hozzá, mert szétesne a szélmalmok koherens világa. Megfigyelhetjük, hogy a vizsgált alany (OVM) egyre többször él a léha mulatozás és danászás valóságot feledtető eszközével. Ilyképp úri murit tart a lelkem, más értelemben a római végnapok hedonista lerohadása is jellemző rá, de nézzük, miből élünk.