Beléptető-lélegeztető
- Részletek
- Készült: 2020. május 13. szerda, 16:14
- Találatok: 2503
Portyáztak az Orbán-hordák hátrafelé nyilazva és lóhússal a nyereg alatt, s mindeközben beszereztek használhatatlan, szar lélegeztetőket. Mert, mint tegnap lehetett olvasni a sajtóban, több fővárosi és vidéki kórházba küldtek olyan gépeket, amelyek a koronavírusos betegek kezelésére egyáltalán nem alkalmasak. Ami gépet a légihíd hozott folyamatos dobpergés közepette, az stabil állapotú, fertőzéses betegségben nem szenvedő emberek légzésének könnyítésére szolgál. A hasonlóság annyi, hogy a nafta ezen is egy orrot és szájat fedő műanyag maszkon keresztül áramlik a páciensbe, de még ez is mindegy, mert a gépeken kínai nyelvű a menü, így, aki nem tud mandarinul, cseszheti.
Ez tehát olyasmi, mint a Dájcstomi beléptető rendszere, csak ebbe a mókába könnyedén bele is lehet halni, de ilyen kicsiségekre nem adunk. Emlékszünk Virág elvtársra, midőn az építkezést vezényelte: „Nincs homok??!! Akkor csinálunk, elvtársam! Nekem homok legyen a föld alól is! Efelől nem nyitok vitát elvtársam, várom a sódert meg a kavicsot!” – Ez megfizethetetlen, minden másra ott van a MasterCard. Amiképpen azonban Virág elvtárs annak idején dirigálta a kőműveseket és a culágereket a szakértelmével, minek következtében – mint emlékezhetünk – ajtó és ablak nélküli ház épült, hasonképp Orbán elvtárs is kiadta a jelszót, miszerint nincs lélegeztető, akkor csinálunk elvtársaim, és indult is portyázni mind az összes elvtárs.
És egyenesen nyolcezer gép szerepel az ötéves tervben. Ennyi lett kijelölve járványi csúcsokkal és fennsíkokkal, hogy a nyolcezer akkor lesz meg, amikor az utolsó fertőzött magyar is meghalt vagy meggyógyult, de meglesz, ha elfehérül a szájunk, akkor is. Viszont ezek szerint ilyenek lesznek, semmire se valók, csak házibulira szórakozni, buborékot fújni, ilyenek. Vagy mennek a raktárba, mint annak idején a beléptető, és annyi felelősségre vonással is, tehát semennyivel, hogy elkúrták a magyar adófizetők pénzét, vagy ellopták. Ezek a gépek is dobozokban vannak, amelyeket lehet fényképezni a reptéren, és ezeket is bejelentheti Szijjártó elvtárs reggel, délben meg este. Ő az új Mazsola a gyerekeknek lefekvés előtt.
Máma százmillió maszk érkezett a rózsaszínű légihídon, vattacukor felhők között, jó éjszakát gyerekek, aludjatok jól, álmodjatok szépeket. Meg nagyokat, mint a kedves vezető. Ő pedig olyat álmodott, hogy tábornokok meg ellentengernagyok legyenek a kórházak élén, s láthatjuk, mire vezet ez. Számol a kórházi katona, hogy egy doboz, két doboz, sok doboz, hogy viszont mi van benne, az másodlagos. A kedves beteg ott szomjúhozza a zoxigént, aztán úgy jár, mint a varázshegyi szereplők, akik szlopálták Behrens udvari tanácsos szerint a palackokat, egyiket a másik után, és mégis meghaltak Hans Castorp ámuló szemei előtt. Egy regény lett az életünk is.
A királyhű médiában a diadalmak közt egy szó sem esett és esik arról, hogy elbaszták ezt (is), abban ezekben a napokban az szerepel, hogy Szijjártó két esti mese közt móresre tanítja a vikingeket, Varga igazságügyes pedig szólni akar a távoli Brüsszelben, de nem engedik neki. 
Vörös Imre: üzenet Európának, Orbán Viktor diktatúrájáról
- Részletek
- Készült: 2020. május 13. szerda, 02:35
- Találatok: 2757
Vörös Imre alkotmánybíró ezúttal egész Európa figyelmét kívánja felhívni arra, hogy Orbán Viktor korlátlan időre szerez teljhatalmat, amire a vírusjárvány kiváló alkalmat ad! Erről a jogtudós korábban a Hírklikknek is nyilatkozott, jelezve, hogy a kormány rendkívül veszélyes útra lépett. A felhatalmazási törvény elfogadása óta a Die Welt egy interjút közölt Varga Judit magyar igazságügy miniszterrel, aki álhírnek minősített minden olyan bírálatot, amely a kormányt diktatúrával vádolja. Vörös szerint azzal, hogy Varga álhírnek, illetve az európai liberálisok véleménydiktatúrájának minősíti a kritikát, azzal egész Európát félrevezeti. Az Európai Parlament a héten újabb vitát tart az ügyben, ebből az alkalomból közöljük Vörös Imre akadémikus érvelését, amelyben az uniós képviselőknek üzen, hogy ne dőljenek be Varga Judit igazságügy miniszternek:
Minthogy jelen esetben egy különleges jogrendre, szükségállapotra vonatkozó törvényről van szó, óvatosan közelítem meg a kérdést. A törvény megítélésének egyetlen mértékadó szempontja kizárólag a szöveg. A miniszter asszony állásfoglalása azonban inkább politikai propagandához hasonlít, semmint a szabályozás részletes elemzéséhez. Mint jogtudós – aki az Alexander von Humboldt-Alapítvány egykori ösztöndíjasaként Németországnak és a németeknek sokat köszönhet – kötelezettnek érzem magam arra, hogy a jogi szabályozást és annak jogpolitikai hátterét röviden megvilágítsam.
A felhatalmazási törvény jogi alapja a magyar Alaptörvény 53-54. cikkei, amelyek egyedül a kormányt jogosítják fel az úgynevezett veszélyhelyzet kihirdetésére és megszüntetésére. Más állami szerv közreműködésére tehát nincsen szükség. A kihirdetett veszélyhelyzet alatt, a kormány rendeleteket alkothat, amelyek azonban az Alaptörvény 53. cikke szerint, csupán 15 napig maradnak hatályban. Ha fenn kívánják tartani ezek hatályát ezen túlmenően, az Országgyűlésnek felhatalmazási törvényt kell alkotnia. A márciusban elfogadott felhatalmazási törvény ennek az országgyűlési felhatalmazásnak az időbeli vége tekintetében 8. §-ában a következően rendelkezik: „E törvény hatályvesztéséről a veszélyhelyzet megszűnésével az Országgyűlés dönt.” . Mint említettük, a veszélyhelyzet megszűnéséről azonban egyedül a kormány dönt – más szóval: az Országgyűlés a felhatalmazási törvényt csak a kormány engedélyével és ennek megfelelő megszüntető döntését követően helyezheti hatályon kívül. Melyik parlamentáris demokráciában lehetséges az, hogy a parlament a saját maga által alkotott, ráadásul felhatalmazási törvényt csak a felhatalmazott beleegyezésének előzetes beszerzése után helyezheti hatályon kívül? „A veszélyhelyzet akkor fog megszűnni, amikor a veszély már nem áll fenn.”, véli a miniszter. A miniszter által felhozott ezen „objektív” kritérium formáljogilag kétségtelenül összhangban van a törvény 8. §-ával és az Alaptörvény általánosan megfogalmazott 53.-54. cikkeivel. Objektívnek azonban semmiképpen sem tekinthető. A kormány a veszélyhelyzetet akkor fogja megszüntetni, amikor ezt helyesnek tartja. A veszélyhelyzet megszüntetése sokkal inkább a kormány szubjektív mérlegelésétől, és ezzel a kormányzati önkénytől függ. 
Rebben a szeme vajon?
- Részletek
- Készült: 2020. május 11. hétfő, 16:21
- Találatok: 2023
Nem rebben neki. Mármint Varga igazságügyis labdaemelgetőnek, ha emlékszünk még arra a népi mondásra, amely a hazugsággal élőket, akik orcátlanul, mindenféle lelki zavarok nélkül lódítottak, ezzel illette: a szeme sem rebben. Varga igazságügyisnek ebben a kontextusban szempillája sincsen. Mint Sartre „Zárt tárgyalás” című alapvetésében, amelyben a szereplők nem tudnak pislogni, igaz, a pokolban élnek, viszont a pokol a többiek. Nehéz ügy ez, nagy mókamester volt ez a Jean-Paul, de nézzük, mi miben élünk, és az az, hogy a fideszisták eredendően pszichopaták lehetnek, mert csak ez a fajta képes testi tünetek nélkül hazudni, pláne ilyen mennyiségben.
No most, Varga igazságügyis vagy pénzért teszi, amit tesz, vagy meggyőződésből, a végeredményt tekintve mindegy, viszont egyik szomorúbb a másiknál. Ezúttal az Európai Bizottság egyik alelnökétől, bizonyos Vera Jourovától védte meg a gazdáját és a rendszert a Facebookon, tehát a bávatag hívők számára csakis, ahogyan minden színjáték nekik szól. Emlékezhetünk, a kedves vezető kedvenc lapjai hogyan tálalták, miszerint na, ugyehogy ugye, azaz és tehát ez a Vera Jourova nem talál semmi kivetnivalót a fasiszta felhatalmazási törvényben. Viszont tegnapra kiderült, hogy Orbán kedvenc lapjainak slapajai ezt az állítást az ujjukból szopták, vagy épp a kedves vezető diktálta nekik.
Ki tudhatja? Mindenesetre ez a Jourova, aki eddig nemzeti hős volt Orbán kedvenc lapjaiban, mint aki tisztán lát, s megvédi az ő atyuskájukat a sorosistáktól, interjút adott a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak, amelyben nem átallott olyat nyilatkozni, hogy hiába sulykolja azt a magyar kormány, ő egyszer sem mondott olyat, hogy a magyar felhatalmazási törvény nem ütközik a közösségi jogba. Ilyenkor, amikor kap az ember egy nagy maflást, akkor befogja a pofáját, ha nagyon fáj neki, akkor mentegetőzik, hogy nem is úgy gondolta, félreértés történt vagy ilyenek. Ahogyan diplomáciában szokás volt a fideszistákig, náluk azonban nincsenek ilyen haszontalan formaságok.
Mivelhogy Varga igazságügyis labdaemelgető eltátotta a száját, és nekilátott okádni, hogy sárgarépa is jutott bele. Vera Jourova alelnök minden már, csak nem népünk és a kedves vezető nagy barátja, de elsősorban azért, mert a sorosisták módosították a tudatát, Vera Jourova egyenesen Coca-Cola mámorban fetreng, akárha imperialista fiatalok a békeharcok idejében. „Már mentegetőzik” mondta róla Varga igazságügyis lesajnálóan, „már fenyegetőzik” tette még hozzá, mert elvitte a liberális fősodor. Mindebben az a szép, hogy mostanában minden jóérzésű, konzervatívot elkap a liberális kórság, egy nagy liberális óceán a világ, és a közepén ringatózik a Fidesz fasiszta csónakja.
Ez a létállapot. Visszatérve azonban az elfajzott Jourova vs Varga igazságügyis csörtéhez, a labdaemelgető még azt is tudatta a Facebookon a hívekkel, hogy hallatlan az a metódus az igazság kiderítésére, amit az alelnök folytat, miszerint kapcsolatot tart magyar emberekkel, újságírókkal, civilekkel ahelyett, hogy beérné azzal, amit ő meg a Fidesz elétár. Ez a filozófiai a priori és posteriori dichotómiája, de, ha ilyenekkel operálok, akkor a fideszista azt mondja, hogy beszéljek magyarul, különben beveri a pofámat. Különben is, de ez most mellékszál, lényegesebb, hogy a Facebookon még azt is megtudják a hívek a sajtószabadság idilli magyar állapotáról, hogy senki ne pofázzon, mert vannak még nem leigázott lapok.
Múlt düledékei
- Részletek
- Készült: 2020. május 10. vasárnap, 15:01
- Találatok: 2084
Bocsáss el! – Ezt sírta, sóhajtotta, és remegte istenének Ivan Iljics szenvedésének csúcsain, mert vágyott a halálra. Ezt azonban addig nem nyerhette el, míg szembe nem nézett önmagával, és le nem mállasztotta róla a hazugságot arról, hogy élete szép és értelmes volt. Amikor saját maga is eljutott arra a megállapításra, amit Tolsztoj a szöveg első mondataként felütésként és mellbe vágóan közölt, hogy miszerint: „Ivan Iljics élete egyszerű, mindennapi és iszonyú volt”, amikor hőse képessé vált ennek elismerésére, megszabadulhatott szenvedéseitől, és az arcára halálában kiülő elégedettség azt mutatta, megbékélt magával. De ehhez szembe kellett néznie a múlttal.
Tegnap május kilencedike volt, a Hitler és a nácizmus fölötti győzelem napjának évfordulója és ünnepe, egy olyan dátumé, amikor az emberiség történelmében egyedülállóan a kultúra győzedelmeskedett a gépesített barbárság fölött. Még azok is jó szívvel emlékeztek erre a napra, akiket hetvenöt évvel ezelőtt legyőztek, és hálát adtak a sorsnak, hogy akadt olyan hatalom, amely megszabadította az emberiséget tőlük, így végső soron önmagukat saját maguktól. Hogy felébresztették őket a rémálomból. Azóta azért ténykednek, hogy még egyszer ne történhessen meg velük ugyanez, és ne tehessék meg a világgal azt, amit akkor megtettek.
Ám ehhez szembe kellett nézni a múltjukkal, és belátni, hogy iszonyú volt. Ugyanerre a napra esik az Európai Unió eszméjét és megalakulásának lehetőségét hordozó ünnep is, az Európa-nap. Ez pedig arra emlékeztet, hogy ez a tömörülés – legyen az gazdasági vagy értékek mentén szerveződött – azért jött létre elsősorban, hogy az az iszonyat, aminek a lezárását szintén ez a dátum hordozza, ne ismétlődhessen meg. Alapos ok és indok volt tehát tegnap, ha nem is a csűrdöngölős, hujjogatós mulatozásra, de az elgondolkozásra legalább, az afölött való révedezésre leginkább, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, hol tartunk és hová megyünk egyáltalán.
Ehhez képest és mindezekhez viszonyítva kies hazánkban, legalábbis annak hivatalos helyein ilyesmikről szó sem esett tegnap. Európában egyedülálló az olyan ország, mint a miénk, igazi hungarikum, mondhatni, amelyik még nem végezte el a gyászmunkát, és az egész hetven évvel ezelőtti történelme ott lebeg, mint Kölcsey rémalakja Husztnak romvánál. De nem szembenézni akar a saját rémségeivel, hanem igazolni óhajtja azokat, amitől életünk egyszerű, mindennapi és iszonyú lesz, akárha Ivan Iljicsé, de vele szemben soha nem kapunk elbocsátó feloldozást. Ha van bús magyar sors, akkor ez az, viszont csak magunknak köszönhetjük, ha körülnézünk, és meglátjuk, hová jutottunk.
Oda épp, hogy május nyolcadikán az iskolatévében egy Takaró Mihály nevű szörnyeteg a legújabb Wass Albert nevű istenüket mosdatta a romlatlan diákság számára, mondván, az, hogy őt háborús bűnök miatt elítélték, koncepciós per része volt. Ezzel elvetve annak a lehetőségét is, hogy a romlatlan diákság megismerje, vajh, miket is tett ez a Wass Albert az ítélet előtt, hogy odáig jutott. A történelem május nyolcadikán az iskolatévében a kegyetlen kommunistákkal kezdődött el, akik már akkor is a nemzet életére törtek. Az a generáció, amelyet ezek
Milyen magas a hajnali ég?
- Részletek
- Készült: 2020. május 09. szombat, 04:04
- Találatok: 2102
Azt mondta Semjén elvtárs bele a világba mintegy igét kinyilatkoztatva, hogy: „Amiben egyetértünk a balliberálisokkal, az az, hogy mindketten meg akarjuk akadályozni a családon belüli erőszakot. A különbség az, hogy mi az erőszakot akarjuk megszüntetni, ők pedig – ennek ürügyén – a családot.” – Semjén elvtárs ezt annak kapcsán jelentette ki, hogy leszavazta a csürhéje az Isztambuli Szerződés ratifikálását olyan utalgatós sunyi indokokkal, hogy buzik meg migráncsok.
Semjén elvtárs kijelentésében benne van az összes felszopós nyomorúsága, amit majd megbeszél az istenével, ha az szóba áll vele, bennem viszont az a kérdés vetült föl ennek kapcsán, hogy vajon mitől fél Semjén elvtárs, hogy milyen démonjai vannak neki. Mert szügyig van velük, mint ahogyan elvtársai, valamint a követő bávatagok úgyszintén. Hogy ezek reszketnek a szabadságtól. Ha fölnéznek az égre álmaik gőzei alól, ott feszül az egükön a rács, amitől nem rabnak érzik magukat, hanem húgymeleg biztonságban.
Mindenkinek mást jelentenek a szabályok és előírások, van, akinek a vágyott rendet, másnak béklyókat. Ha és viszont a korlátoltak a saját szűkös szabályaikkal akarják megakadályozni mások repülését, ráadásul hatalmi helyzetben is vannak, abból bajok születnek. Mint kitetszik, már nem a vak komondornál tartunk, ez csaknem ontológia, szinte már egészen az. Illetve természetszerűleg az aljasság fokának vizsgálata, aminek az eredménye nem kétséges. Nem az eleve elrendelés, hanem a biztos tudás birtokában.
Tegnap nézegettem a teleképben az ifjú Sheldont, ami sorozatnak kapitalistailag az a funkciója, hogy termeljen még sok profitot ebből a franchise-ból, de néha azért élvezhető is. Nos, az ifjú Sheldon, akinek az anyukája Semjén elvtárshoz hasonlóan bigott, ámde ő jó szándékú, mégis, de például Leonard anyukája, aki meg szívtelen tudós, és midőn megtudta, hogy Sheldon anyukája Kelet-Texasból származik, akkor a szívéhez kapott, hogy te jó isten, de nem a Sheldon anyukája-félére gondolt.
Ez a bizonyság arra, hogy a gondok nem kicsik, de térjünk vissza az ifjú Sheldon kalandjaihoz. Nos, amikor tíz évesen egy elit iskola kedvéért idegenbe tévedt, és egy tudós, és libsi házaspárnál készült lakni, az első vacsoránál nyújtotta a kesztyűs kezét, hogy mondják el az asztali áldást. Ezek a libsik pedig felvilágosították, hogy az náluk nincsen szokásban. Az ifjú Sheldon ekkor szembesült a végtelennel, de nem szaladt el visítva, hanem azt mondta, jól van, és felszabadultan sóhajtott, hogy végre.
Nem ok nélkül meséltem el ezt a bájos történetet, hanem annak bemutatására, hogy értékkülönbségek másutt is vannak, sőt, olykor antagonisztikusak is. A szereplők viszont nem feltétlenül tekerik ki egymás nyakát, nincs késztetésük, hogy a másikat beleveszejtsék egy kanál vízbe, s ami a legfontosabb, nem gyűlölik engesztelhetetlenül, amiből fakadólag pedig az írmagjukat is legszívesebben kiirtanák az anyaföldről, sóval vetnék be a helyüket, miután beszántották volna őket ledarálás után.
Sokan vagyunk
- Részletek
- Készült: 2020. május 07. csütörtök, 21:19
- Találatok: 2324
Müller mama olyan megnyugtatóan tudja mondani napra-nap, hogy aki meghalt a járványban, azért voltaképpen annyira nem is kár. Ugyan sajnáljuk őt, de jobb is neki, úgyis tele volt más bajokkal, alig is szuszogott, hogy nehéz volt életben tartani is. A gyengék elhullanak, az erősek kivirulnak. Müller mama a társadalom, de leginkább a főnöke jóváhagyásával tömeges eutanáziát folytat, holott még ez egyes kegyes halála sem megengedett, sőt és ugyanakkor kérdésünk is volna.
Nem a csehtamási, hogy pálinkát mérnek-e már, hanem, hogy a klérus, amely vett malac módján visít mondjuk az abortusz ellen, mondván, hogy a négybe osztódott sejtnek is van lelke, mit szól ahhoz, ha a milliárdnyi sejtből és érzelmekből, gondolatokból, évekből, múltból és szeretetből álló báránya hal meg gondatlanság és sorsára hagyás miatt. Vagy csak az a baj, ha a színészt a saját fia veri fejbe egy kalapáccsal, ezzel szemben a társadalom virtuális kalapácsával kiirtott sokaság sanyarú és végzetes sorsa megengedett.
Elértünk egy olyan etikai határhoz és dilemmához, amiről azt hittük, hogy rég odahagytuk, viszont a lehető legembertelenebb kurzus kormányzása alatt tört ránk újra, megmutatva annak minden aljasságát. Egy társadalom minőségét az mutatja elsősorban ugyanis, hogyan bánik a gyengékkel, öregekkel, betegekkel, a NER pedig az öregeknek zsák krumplit, kirakati rezsiutalványt ad, különben nem nagyon törődik azzal, élnek-e, halnak-e, s legfőképp, ha élnek, akkor milyen minőségben.
A munka alapú táradalomban a munka a fontos, nem a társadalom, és a mostani válságos, de ugyanakkor tisztázó időszakban mutatkozik meg, mennyire így van ez. Amikor az emberi élet védelme helyett a gazdaság elindítása Orbán gondja, s hogy mindeközben is a nemzeti nagytőkés rokon-cimborasága érdekeit tartja szem előtt elsősorban, az nem csak azt mutatja, hogy országot vezetni nem tud, hanem azt, ami eddig is világos volt, hogy embernek is szaralak.
Most sokan vagyunk, ugyanakkor kevesen. Emlékszünk a „Sokan voltunk” című Sánta novellára, amelyben elborzadva olvastuk, hogy a haszontalan öregek, hogy ne legyen fölösleges éhes száj a családban, kimentek a „Büdösbe”, mert ők is tele voltak krónikus betegségekkel, mint a maiak is Cecíliailag, ami legfőképp az, hogy fölöslegesen éhes a szájuk. Itt tartunk a dübörgő és jobban teljesítő világunkban, hogy egy kis fuvallat dönti romba egyből az egészet, megmutatva, hogy a kultúra csak máz rajta.
Csupáncsak civilizációban élünk, hogy az alapfogalmak spengleri elkülönítésénél maradjunk, és, mint látjuk, ez a kultúra is most már Németh Szilárd görög-rómaija, amiben az az elborzasztó, hogy az ilyen szellemi horizonttal rendelkező egyedek döntenek most életről és halálról. Koszos körmű káslerek, kolbásztöltő orbánok, hogy aztán a cecíliák mondják el a döntéseiket, miszerint a halottak csurig voltak úgyis krónikus bajokkal. Éppen csak azt nem teszik hozzá, Isten adta, Isten elvette.
Önélzetesek a kis latlok
- Részletek
- Készült: 2020. május 06. szerda, 21:08
- Találatok: 2961
Tegnap Varga Judit igazságügyis fölriadt fél szendergéséből, és úgy, kótyagos-álmatagon sértve érezte magát. Üzenni kellene Brüsszelnek, a liberálisok képibe kellene vágni a virtust meg az igazat, a büszke magyar sorsot. Ezt gondolta, belebikázott a labdájába, ami azért volt az ágya mellett, hogy dekázhasson, ha unja magát, szóval belebikázott a bőrbe, amitől olyan lett, mint a főnöke az erkélyen ilyen imázsfilmekben, és megszületett benne a gondolat, hogy mit kell tenni, ha sértve érzi magát. Bekapcsolta a telóját, és a Facebookra írta, hogy elvárjuk a bocsánatkérést.
Ezt kevésnek tartotta, és még melléje tette, hogy azoktól, akik hetek óta alaptalanul vádolnak minket, és rosszindulatú álhíreket terjesztenek. Enterezett, és megjelent azonmód a kibertérben, az egész nyüves világ képiben, hogy kérjen bocsánatot. Ott rezgett a drótokban meg a mindenféle G-kben hullámilag a kibaszott magyar önérzet, a sértve érzés maga, meg az erkölcsi és szellemi fölény, mint a sajtómunkásaikban is a direktívák szerint. Egy kurva nagy önérzet az egész NER, ez van neki, felsőbbrendű magyarok gyülekezete bő gatyában, ahogy egymás lábára lépnek.
Belenézett a netbe ez az igazságügyis, kinyitotta mind az ötszáz kesmás lapját, bekapcsolta a teleképet, és mindenünnen az áradt, jött, szüremkedett, hogy kérjen bocsánatot mind, az egész világ, ezt mondta Kovács levelező, a Rogán propagandista, mind az összes, sőt, még maga a kedves vezető is, hogy tiszteletet akar és követel, de nem kapott olyat egyik se. Nem értették ezt a tisztelet dolgot, hogy nem úgy van az, miszerint pofán vágjuk a delikvenst, letépjük a tökeit neki, hogy tiszteljen meg szeressen, hanem épp ellenkezőleg lesz az. Ha sokat ordítjuk a képbe, hogy tisztejjé baszod, a végén arcul köp minket, a megváltót.
Mert a világ bonyolult, nem úgy van az, hogy oszt jónapot, hanem másképp. Ha pofán köpik az embert, akkor megvalósul a tettleges becsületsértés, ahogyan az a Btk.-ban leíródott és fektetődött, s ahogyan a hétfői dudálós demonstráláson is történt. Negyvenkilenc dudálót büntettek meg, negyvennyolcat tülkölés, egyet tettleges becsületsértés tényállása miatt, csak azt nem tudjuk, kit köpött képen ez az egy, irányult a test elleni bántalmazása, támadólag kit érintett meg, vagy öntött le. Ezek mind tettleges becsületsértések, amelyek zavarják az elszenvedett egóját.
Vagy a szuperegóját frajdilag. Ami, illetve amely, ahogyan a szakállastól tudjuk, neveléssel, tanárilag költözik az organizmusba, s jól látjuk, hogy igaza van, a fideszisták mind, midőn beszíják az igét a kedves vezetőtől, akkora hatalmas egójuk lesz, hogy szuper. Mindenki hülye, ők a helikoffer, következésképp az igazukat senki nem érti, aztán jön a bántás, a sértődés meg a posztolás, hogy kérjen bocsánatot az egész kerek világ őtőlük. Önélzetesek a kis latlok, a magyari übermencsek, a nemzet, aminek más része nem lehet, csakis ők.
No most, föltehető, milyen is annak a bűnösnek az élete, akinek a záloga a kezemben van, milyen szar is lehet permanensen magyarázkodni, hogy nem is vagyok fasiszta, csak rosszul vetül rám a fény, megtörik a nap sugára, ettől barna az ingem.
A kormány a kereszténységet emlegetve hazudja végig a járványidőszakot
- Részletek
- Készült: 2020. május 05. kedd, 20:58
- Találatok: 2822
A magyar demokratikus keresztények pártja személyiségi jogi pert indít egy karikatúra ellen. Mivel a koronavírus-járvány tetőzésekor egy grafikában látják a veszedelmet 2020-ban, Gábor György vallástörténésztől kértünk tanácsot, miként védekezhetünk a KDNP ellen...?
– Hogy a KDNP mit akar – főként a drámai Charlie Hebdo-ügy ismeretében –, ezt nyilván ők tudják. Öntől röviden kérdezném – vajon mire gondolt a költő?
– Fussunk neki a tágabb összefüggésekből. Ha csak az elmúlt napok eseményeire pillantunk, egy olyan kormánykoalíció pártját láthatjuk, amelynek egyik vezető politikusa, Magyarország harmadik közjogi méltósága és az Országgyűlés elnöke éppen a minap közölte, hogy az ellenzéki pártok nem részei a magyar nemzetnek. Egy olyan pártról van szó, amelyik a kereszténységet folyamatosan politikai eszközként használja, miközben a keresztény értékeket páros lábbal tiporja. A kereszténység számukra kirekesztő fogalom, s kifejezetten azokat foglalja magában, akik a kormánypártok értékrendjét vallják. A többiek nem keresztények, nem magyarok, nem nemzetiek, hanem idegen érdekeket szolgálnak, nemzetellenesek, kívülről irányítottak, s a kamatot szerető nemzetközi spekulánsok előretolt helyőrsége. Ennek a súlyosan kirekesztő politikai beállítottságnak lett az egyik eszköze a szótárukban a kereszténység, s ebbe a koncepcióba illeszkedik most a célkeresztbe állított karikatúra, amely az ő – tegyük hozzá: hamis – olvasatukban a belső idegenek újabb támadása a haza ellen.
– Vejkey Imre, a párt frakcióvezető-helyettese csütörtökön bejelentette, hogy bár „az alaptörvény rögzíti a véleménynyilvánítást és a sajtószabadságot, de egyidejűleg azt is, hogy ezek gyakorlása nem irányulhat bizonyos közösségek, többek között a vallási közösségek méltóságának megsértésére. Márpedig itt ez történt” – definiálta a Pápai Gábor által készített grafikát, amely a keresztre feszített Jézust s mellette Müller Cecíliát ábrázolja. Mindkét szereplő a közvélemény által, mondhatni történelmileg megszokott helyzetében látható – Jézus a kereszten, Müller Cecília az operatív törzs pulpitusán, egyik sincs megalázó vagy szándékosan eltorzított helyzetben, ami alapja lehetne a per tárgyának. Miután a személyiségi jogi pert nem az élő Müller Cecília kezdeményezte, a bejelentő Vejkey személyében nem érintett, vajon a holtából hajdan feltámadt Jézus lehet-e a felperes...?
– Bizony, itt egy hihetetlenül fontos ügyről van szó – messze nem pusztán a karikatúra miatt. Az ügynek vannak előzményei. Ilyen volt a dániai Mohamed-karikatúrák nyomán elhíresült karikatúra-háború, vagy ide tartozott a Charlie Hebdo szatirikus francia hetilap szerkesztősége elleni förtelmes merénylet. Ezeket a támadásokat a fanatikus-fundamentalista iszlám hajtotta végre. Idehaza most testvérpártjuk, a magyar fanatista-fundamentalista KDNP hallatja a hangját. Miért említettem, hogy az ügy fontos és önmagán túlmutató? Azért, mert idehaza sokan még mindig nem értik, hogy a mai világ működését, politikai gondolkodását – de sajnos még a terrorizmusát is – igen nagymértékben határozzák meg a civilizációs, s azon belül a különféle módon artikulálódó vallási kérdések. Ennek oka és formái külön elemzést érdemelnek, ám annyi bizonyos, hogy a vallás ma politikai erőforrássá vált. Ha ezt valaki nem érti, az semmit sem ért napjaink világából.
Ugyanakkor felettébb sokatmondó, hogy egyetlen olyan emberjogi egyezményt, megállapodást vagy ajánlást sem ismerünk, amely kimondaná vagy kodifikálná a vallások tiszteletét, vagy megtiltaná azok bírálatát, kritikáját. És ez nagyon helyesen van így! A törvények és szabályzók a vallási és lelkiismereti szabadságot deklarálják, azt, hogy mindenki szabadon megélheti saját meggyőződéséből fakadó hitét, világnézetét, s ebben nem lehet senkit sem meggátolni. A kritika – öltsön az bármilyen formát – megengedett, hiszen mindent és mindenkit egy demokráciában lehet és kell bírálni, kritizálni, a legnagyobb tekintélyeket, vagy a legtekintélyesebbnek vélt intézményeket is. Ezt biztosítja a demokráciák egyik legalapvetőbb pillére, a szólás-, a sajtó-, és a véleményszabadság elve.
A kritika – megengedem –, lehet ízléstelen, méltatlan, durva vagy sértő, csakhogy ez ízlés dolga, amelyet nem lehet felülről, jogi szankciókkal szabályozni. Nem véletlenül mondjuk, hogy ízlésekről nem lehet vitát nyitni.
Itt, az ormokon
- Részletek
- Készült: 2020. május 04. hétfő, 19:56
- Találatok: 2316
Megébredtem a világossal, és mondok, na, Kázmér immár negyedike van, tehát tegnap, úgymint harmadikán eljutottál a csúcsra, pláne óvszer nélkül, ami felelőtlenség. De hát nem is csúcs ez, mint tudható, hanem kies fennsík, elterülő jól végzett munka, ormok egymás hegyén, hátán, már csak egy ugrás innen a menyeknek országa, amelynek kapuja a pokoléval határos. És Isten olykor játékosan föl is cseréli a kettőt, hogy a delikvens pofára essen, rigófüttyöt vár, aztán kénköves bűzt kap a képibe az angyalördög és istensátánoktól. Szóval szar ügy ez a megboldogulás, másképpen elszenderülés vagy jobblét.
Megyek is a világossal nemzeti dohányért nemzeti boltba azon tűnődve, hogy én, aki közkeletűleg és Kövér elvtárs Brehmje alapján nem vagyok része a nemzetnek, milyen elbánást kaphatok a nemzeti boltban, mivel ezek szerint nem vagyunk kompatibilisek. Ahogyan elborítja a nemzet az anyaföldet, ellepi mintegy ponyvaként, melegítve a nemzettestet jóindulatúlag, mi, akik kilógunk, látjuk ám, hogy a kedves vezető megint csurig töltötte jótéteménnyel a nemzetet. Kék plakátok mutatják újfent az adományokat a járvány okán, hogy mind megmenekülünk, vagy pediglen nem. Itt-ott még régi kék ragasztványok is látszanak, foszlányok, hogy ne nevessen a végén.
Kilógnak ezek a cafatok a jótétemények alól, hogy ne nevessen, jogunk van tudni, ha Magyarországra jössz, ilyenek vannak a jótétemények alatt, tíz év heroikus küzdelme érettünk, de leginkább az agyunkért. Hogy a Sziszi bográcsolhasson belőle velőspacalt, amit aztán két pofára töm be a kedves vezető, falja föl az agyunkat nekünk, eszi meg az életünket teljesen. Mondok, Kázmér, azért próbáld meg azt a nemzeti boltot, hogy idegenszívűként is adnak staubot talán, és kiírva, hogy kizárólag maszk, a nemzeti boltos meg anélkül vigyorog. Teheti, ő nemzeti, engemet meg szerencsére takar a maszk, elfödi a liberális pofámat, a kommunista fogaimat, álruhás herceg vagyok.
Itt, az ormokon olyan kihalt az utca, akár a Mars, a népek függöny mögül nézik a vírust, a kórházakban ezredesek osztják a nyugtatót és a klozettpapírt, tábornokok ügyelik a vízcsapokat, ehetsz fagyit, de csak maszkban, ami naponta jön a légihídon. Egy futsalos jelenti be reggel, délben meg este, hogy aktuálisan hány millió érkezett, ráírva a dobozára, hogy használhatatlan. Jönnek a légihídon a selejtes tesztek, de csak a krónikus vének halnak meg, míg azonban a féllábúak és halálra ítéltek a kihalt utcában vonszolódnak, Kásler pedig dobol a koszos ujjaival az üres kórházi ágyakon, s mondom, mindezt az ormokon.
A királyi tévében annyira az ormon vannak, hogy arról folyik diskurzus rózsaszín és babaszagú díszletek között, hogyan fogyjunk le nyaralás után, ha túlzabáltuk magunkat velőspacalból Mészáros üres szállodájában. Mert a portást kirúgta, a szobalányt kirúgta, a londinert kirúgta, a pénzt meg zsebre rakta. Mondok aztán, Kázmér, cseszmeg, a csúcsok nem is ránk volt értendő, hogy megmenekül a szaros életünk most már, hanem a parlamenti pörformansz volt az, amelyen írásba foglalták, csak ők vannak, ami volt, az nem történt meg, velük kelt föl a nap kizárólag, viszont nekik is süt, a madár nekik fütyöl, a szüzek nekik bimbóznak csakis.