Az sem segítene rajta, ha újjászületne
- Részletek
- Készült: 2020. július 04. szombat, 23:19
- Találatok: 2089
Verőfényt, bort, búzát és sok világosságot a szellemi és morális nyomorban! Szombat van, de remélem, senki nem vetemedett arra, hogy valami tenger felé vegye az irányt. Még akkor sem, ha "a magyar ember az olyan, hogy ha nem látja legalább évente egyszer a tengert, akkor úgy érzi, hogy börtönben van. (…) Ez egy nagyon erős érzés a magyarok szívében, de lehet, hogy most inkább a Balatont érdemes választani."
Ennek a súlyos tudásnak a magamba szívásáért tegnap nem volt érdemes felkelnem – meg mindenki másra is érvényes ez, aki örömmel le tudott volna mondani az élményről -, amikor a legbátrabb 133 magyar legbátrabbja hagyományos, rendes, soros pénteki igehirdetését tartja a 100 milliárdos közmédiában. Az a helyzet, hogy a többi maradandó agykárosodást okozó súlyos állítása mellett ez tűnt a legocsmányabbnak, úgyhogy csak közhelynek tűnő, de nyomdafestéket alig-alig tűrő evidencia jutott eszembe. A magyar emberről, de főleg minden magyar emberek legnagyobb politikai elvetemüléséről. A börtönnel összefüggésben. Is.
Aki sajnálatos módon arról nem ejtett szót, hogy az olyan magyar emberekkel mi van, akiknek a köztulajdonból magántulajdonba került Balaton partjának elérése is kihívást jelent. Nem évente legalább egyszer, bazmeg, hanem egész életük során. Akiknek nem az a kérdés, hogy a Balatont választják, hanem a meleg étel, a villanyszámla és a gyógyszer között próbálnak egyensúlyozni és értelmesen választani. Szerintem ha egyszer majd a sok magyar ember olyan magyar embert választ a nyakára miniszterelnöknek (jó, tudom, nem választunk miniszterelnököt technikailag, de a lényeg a lényeg), aki nem akarja állandóan megvédeni és megmondani, hogy ő, a magyar ember, valójában milyen, és mi van az ő szívében, akkor szerintem sokkal kevesebb magyar ember fogja magát börtönben érezni, ellenben sokkal több magyar ember fogja látni a tengert. Ha nem is minden évben. 
Bazi nagy hajó az USS Gerald Ford. Háromszázharminchárom méter hosszú, száztízezer tonna, és elfér rajta Felcsút apraja-nagyja két és félszer, a magyar légierő összes Gripenje háromszor, és annyi bomba, amennyivel a középkorba lehetne rombolni fél Magyarországot. Most képzeljük el, midőn ez a jószág a Rákos-patakon lavíroz, végez mutatványokat fedélzetén egy ellentengernaggyal fehér lovon, miközben szól a Nélküled. Akinek ilyen hajója van, az a világ ura, vagy legalább azt hiheti.
Kaleta, volt perui nagykövetnek azért volt közel húszezer pedofil képe az ügyvédje szerint, mert megkísértette őt a sötét oldal. Mindemellett mélyen vallásos, és rendszeresen gyakorolja a hitét. Ezt büntetését érintő enyhítő körülményként adta elő ügyvéd úr, de túl sok szükség nem volt rá, ugyanis az ügyészség, úgy is, mint vádló, gondoskodott róla, hogy ne kapjon túl szigorú ítéletet. Nem hagyták őt az út szélén, de adott időben, a végső harsonaszókor vagy rendszerváltás esetén mindenki elszámol majd az életével Isten vagy egy másik bíróság előtt.
Jó, hogy van ez a XXI. század. Ha nem volna, zötykölődni kellene ide-oda, hogy szidjuk a kurvaannyát az EU-nak, Tusknak, vagy, akit a politikai gusztusunk és alávaló érdekeink kívánnak. Most a dolgozóban csak bekapcsoljuk a gépet, éppen csak a csipát töröljük ki a bedagadt szemünkből, és máris megválthatjuk a világot, lehetünk annak ura. S miközben mindezt a Facebookon közvetítjük a bávatag híveknek, duci ujjainkat áztatjuk a húggyal teli biliben, magyarán, belelóg.
Tegnap láttam egy videót. Nem volt különös, madártávlatból mutatott egy kikötőt, amelyben jachtok sorakoztak, ilyen milliomos-milliárdos játékszerek, kotyogott a szelíd tenger a tövükben, csillogott a nap a vízen, majd kisbusz érkezett a parthoz. Kiszállt három nő, akiket a kapitány, matróz vagy hajószakács puszival üdvözölt, mint jól ismert vendégeket, aki beszálltak abba a jachtba. Olyan békés és olyan távoli volt a kép, hogy az embernek kedve támadt valami sírós zenét keresni a jutyubon, beüzemelni azt, majd fönnakadt szemmel nézegetni a légyszaros plafont az élet értelmén merengve.
Nézzük Hollik képviselő lelkét, amit tegnap tárt elénk már nem először. És bár azt hittük, ismerjük setétségét és minden titkait, megtudhattuk mellbevágóan, hogy egyáltalán nem. Próbáljuk tehát rekonstruálni az ügyet, a bűncselekményt kezünkben nagyítóval, fejünkön pörge kalapocska, bajszunk hegyes, szívünk vidám. Hiszen csácsognak a madarak, és a kukásautó is elment már. Tegnap vasárnap volt, és közelítőleg negyven fok. Ilyenkor és így az emberek pihegnek, strandra vagy misére vágynak, esetleg klopfolják a rántott husi anyagát. Illetve fölteszik egyet rottyanni a farhátat, száraz zsömlét tördögélnek a cikóriás kávéba.
Valaki szólhatna a kedves vezetőnek, hogy jöjjön vissza a fényből, ahová elmerülni készül, s hogy meg ne riadjunk, ez nem az a fény. Másik. Tudtuk, hogy egyszer szét fog csúszni a manus, de nem gondoltuk volna, hogy ilyen gyorsan, a szemünk előtt, kamerák kereszttüzében és lapok által dokumentáltan hatalmasodik el rajta az infantilizmussal elegyes demencia. Nem tudom, érződik-e, ahogyan keresem a szót meg a hangot, hogy valamiképp formáját találjam annak az elborzadásnak, ami tegnap telepedett rám, midőn megláttam, hallottam azt az újabb pörformanszt, amit egyetlenünk celebrált az NKE tisztavatóján.
Hirtelen nagyon megnövekedett az értéke a kedves vezető szívhez szóló levelének, amellyel a gyűlöletet, hülyeséget vagy a rajongást, és nem utolsósorban a reá szavazási buzgalmat igyekszik szinten tartani, s amit mindközönségesen nemzeti konzultációnak nevez a rezsim. Háború is van a papírok körül, legalábbis fideszi szemszögből, mert most jöttek rá arra, hogy ugyan sok következménye nem lenne, de mókásan venné ki magát, ha az M1 beszámolna szokás szerint a teljes és lehengerlő sikerről, miszerint 15.187.616-an küldték vissza helyeslőleg és rajongással az íveket, közben meg Hadházy mutatná, hogy nála van az összes.
Gulyás miniszter az infóján lélegeztetőgépekről értekezett, amely készségek máma a valuta a világban, mint megtudhattuk, kies hazánk kormánya pedig ebben a felállásban a gonosz szatócs. Az a fajta, amelyben Füst Milán Hábi Szádija kegyetlenül csalódik, de erről majd későbben. Gulyás miniszter egyáltalán nem gondolta végig, miket beszél, de ez nem újság, ezek ilyenek. Nos, kiindulásként megtudhattuk, ártunk és ormányunk háromszáz milliárdot vert el lélegeztetőgépekre. Ez sok pénz nagyon. Például háromszáz évig lehetne belőle világra szóló tűzijátékot rendezni a Duna fölött, kijönne belőle másfél kisebb stadion, vagy húszezresekkel ki lehetne tapétázni az aranyozott budit.