Orbán habverője
- Részletek
- Készült: 2021. november 23. kedd, 09:38
- Találatok: 2253
Rögzítsük mindjárt itt az elején, hogy menet közben feledésebe ne merüljön: kies hazánk, szűkebben a NER, és még jobban megvonva a határokat a Fidesz, következésképp Orbán Viktor ellen momentán hatvanegy ügyben folytat kötelezettségszegési eljárást az Unió. Ezek közül csak egy az, amely a menekültekkel való bánásmóddal foglalkozik, de Orbán számára valami rejtélyes okból kifolyólag mégis ez tűnik a legfontosabbnak. Ez a titok pedig a tavaszi választás, a rajongók és bávatagok kézihangolása, hogy a hős vezérre és galerijére tegyék az ikszüket. Ám, ha bonyolult volna a viszonyrendszer, azért vagyunk, hogy elmeséljük.
Olyan levelezés kezdődött a napokban az Unió és Magyarország kormánya közt, amit még a Mikulás is megirigyelne így az ünnepek közeledvén, és az utolsó, amit Orbánnak kézbesített a postás, cefetül fájhat. Mert az már előjátéka a kínos és Orbán számára új időket jelző és hozó időknek, ami az, hogy elzárják a pénzcsapokat, és akkor jönnek majd a bajok. Mert hiába mondta azt annak idején a mi bölcs vezérünk, hogy az Európai Unión kívül is van élet, ezen túl, hogy mi – illetve ő – nagyon jól elvagyunk a közösség pénze nélkül is, mindannyian tudjuk – leginkább ő –, ez nem így van. És nem csak azért, mert nem lesz mit lopni. 
Varga miniszter megdicsérte Brüsszelt. Megpaskolta mintegy a vállát neki, hogy hát végre, jól döntött, miszerint egy magyar vörösbort választott meg a világ legjobbjának. Na, ugye, nem vagy annyira hülye Brüsszel, mondta magában Varga, és elégedetten nyugtázta, hogy a folyamat, amit a pártja tisztújító kongresszusán fölvázolt, miszerint kies, kipcsak hazánk képére formálja a hanyatló nyugatot, ím, máris kezdetét vette. Holott a vörösbornak és a jogállamnak nem sok köze van egymáshoz. Annyi talán, hogy jogállamban és diktatúrában egyként fogyasztják, csak más-más szájízzel.
Ha Szijjártó nem mondja, eszembe sem jutott volna, hogy a Fidelitas huszonöt éves. De szóba hozta, mert a Párt keltetője tisztújítást tartott, ahogyan az atyák egy hete, és ezen szónokolt a külügyminiszter egészen különös dolgokat emlegetve, amitől elgondolkozott az ember, és úgy megszállta az undor, akárha Roquentin urat Bouville-ben, amikor felemelt a földről egy szaros papírdarabot. Ugyanazok a tébolyult tüzek égtek itt is a szemekben, mint ott, a nagyoknál. S már az, hogy a külügyminisztert küldték a fiatalokat lelkesíteni, felér egy vallomással.
Kubatov Gábor, aki nemcsak a Fidesz-listák kezelője, de a Ferencváros elnöke is, életszerű megoldást talált arra, hogy magyari kisdedek is járhassanak meccsre a stadionjában lelki sérülések veszélye nélkül. A Groupama Arena D1 és D2 jelű szektoraiban ezentúl tilos lesz a trágár, obszcén kifejezések használata, az ocsmány káromkodás (bár azt nem tudjuk, ez mennyiben különbözik az előző ponttól), a közösségellenes magatartás, fenyegető, kötekedő viselkedés, illetve a kiskorúak erkölcsi, érzelmi fejlődésére károsan ható egyéb magatartás.
Örvendezett módfelett tegnap Novák Kati néni családügyi ablakpucoló mind a magyari fiatalok bősége felett, hogy elengedi nekik a gazda a tizedet ezentúl. Hogy nem adóznak ők, és élhetnek, mint Márton Hevesen, ha akarnak. De ki a rosseb tudja, hogy a magyari fiatalok mit is óhajtanak igazán, milyen dévaj életet, hedonizmust meg romkocsmát, csajokat, ilyenek. Novák Kati néni rég volt fiatal, nem emlékszik ő semmire, csak úgy tesz. Novák Kati nénit fölzabálta a rendszer, vagy ő maga az, ami fölzabál. Erre is juthatunk, ha látjuk, hogy amikor bejelenti csillogó szemekkel – akárha az ő érdeme volna –, miszerint a huszonöt év alattiak az új esztendőben nem fizetnek személyes jövedelemadót, akkor legott neki is lát tanácsokat adni.
Van egy kis sajtónyilvános affér Szabó Tímea és Rétvári Bence között. Igazából szót sem érdemelne, ha nem emberéletekről volna szó, ami drámák mostanában kimaradnak a csatározásokból, hogy amikor egymás gyalázása folyik az orrunk előtt a politikusok által, akkor rólunk van szó. Az életünkről és a halálunkról. Szabó Tímea kiakadt Orbán Viktorra, ami nem nóvum, mind így vagyunk ezzel, akikben lakozik még valamicske lélek. Kinyílik az ember zsebében a bicska, amikor a kedves vezetőt a számonkérés, kérdezés vagy protestálás lehetősége nélkül hallgatja. Mostanában csak ilyen alkalmak vannak, mint legutóbb a kongresszusukon, ahol is szokás szerint ájultan tapsoltak neki, akármekkora ökörséget beszélt is.
Varga Judit miniszterasszony módfelett elfoglalt. Temérdek a feladata, így napi rutinja közé tartozik Brüsszel ócsárlása lehetőleg külföldi tévécsatornákon, de a hazai sem rossz, hegedülgetés, dekázgatás a lasztival, pózolás a kameráknak, rövid távú menekülés újságírók elől, lájkok számolgatása, futkorászás, sportolgatás, különféle aljadék törvénymódosítások előkészítése (erről bővebben később), megfigyelési, lehallgatási engedélyek aláírása, és így tovább. Látjuk, hogy a föladat tengernyi, érthető tehát, ha olyan apróságokra, mint a rá bízott cég vezetése, aminek a neve Igazságügyi Minisztérium, kevéssé marad ideje. Mert egy nap csak huszonnégy órából áll, és a fentiek ezt mind az összeset kitöltik.
Nem igazán akarja a Fidesz ezt a 2006-ot elengedni, amíg szavazatot remél tőle. A narratíva azonban már kezd Dózsa László 1942- nívójára süllyedni, feltéve, ha egyáltalán van hová lejjebb ereszkednie. Most épp kerekasztal beszélgetésen hamisították a történelmet „Mit tettek velünk 2006-ban” címmel. Balog püspök és Gulyás miniszter nézte sajátos szemüvegen át a múltat, ami melankolikus történelem-átpingálás akkor vált komolytalanná, amikor Balog páter elmesélte 2006. október 23-i emlékeit, ekképp: „Imádkoztam, politikusként. Az Astoriánál a gyűlés úgy végződött, hogy három felekezet papjai mondtak imádságot, én voltam az utolsó, akkor már lőttek”.
Sem terv, sem késztetési ösztökélés okán nem akartam én egyáltalán arról a tegnapi Fidesz-szeánszról értekezni, amit kongresszusnak neveztek a bávatagok számára, mert minek. De hát van nekünk egy Varga Juditunk. Amikor őt lehetett olvasni a fölszólalók sorában, akkor úgymond bekkattant valami, közlési kényszer generálódott mintegy a bensőmben, hogy szólani kell. Ha nem is krónikásként, lineárisan, tudósítást srejboló slapaj módján, hanem elmesélni az érzelmeimet, amit generálnak ezek, már csak egészségügyi szempontból, megelőzendő az agyvérzést és aztán a gyomorfekélyt, amikor vért okádik az ember. Volt már ilyen.