Novák árja Magyarországa
- Részletek
- Készült: 2021. április 10. szombat, 09:59
- Találatok: 2450
Nagyon reménylendő, hogy Novák Katalin nem tudja, mit beszél, mert, ha igen, akkor elég nagy a baj. Örvendezett a minap ugyanis, hogy a magyar termékenységi adatok is legalább olyan jók, mint az ojtakozásé, köszönhetően Orbán Viktornak, illetve a Fidesznek. Amióta a családok gondját viselik, szaporodunk. Vagy nem, de ez az összképen nem változtat, úgyis azt beszélnek, amit csak akarnak. Kitalálnak valamit, aztán hozzá igazítják az adatokat, gyártanak hozzá grafikont és szakértők is elmagyarázzák a tévéjükben. „A magyar termékenységi adatok immár második éve jobbak az Európai Unió átlagánál” – mondja nekünk az ablakpucolás nagymestere. Brüsszel csak leshet, a nyugat hanyatlik, Kipcsákia pediglen felvirágzik.
Mindezzel még baj nem lenne, az ember megtockolja a néni fejét, ügyes vagy Katika, kész a házi feladat, eridj játszódni a térre. Ezt a mi újabb diadalunkat azonban olyan toldással egészítette ki a szaporodási nagymester, ami miatt elengedő jóindulatunk elillan, és itt jön, hogy nem azt mondta, vagy nem ezt akarta mondani csak így sikerült, azt azonban cseszheti, hogy krisztusian elnézők leszünk vele, hogy bocsássunk meg neki, mert nem tudja, mit beszél. És itt jön a kiinduló tétel, ha viszont igen, akkor morcosan lefasisztázzuk az ablakpucolás nagymesterét arra figyelmeztetve, hogy erősen nácul is már a néni. Sőt kérdésünk is van, hogy erre az irányra gondolt-e eszméi fejlődésében, vagy csak pofázik összevissza. 
Szívünk minden fellelhető irgalmával láttunk neki tegnap Petry Zsolt szánásának, mert nem elég, hogy kirakták a munkahelyéről némi látens homofóbia miatt, még az is kiderült, milyen barátai vannak. A magyar nemzeti, keresztény oldal sajtóstól, kormányostól olyan visítva ment neki a Herthának és rajta keresztül az egész böhöm Németországnak, olyan megaherccel, hogy a denevérek irányba álltak, a kutyák pedig sorban vetették magukat a Dunába az elviselhetetlen kín miatt, vagy pediglen csendben és behúzott farokkal ment el az eszük.
Müller Cecília nem egy nyelvi zseni. Nincs meg benne Arany szókincse, Karinthy játékossága, József A. képalkotó készsége vagy Ady monolitikussága. Müller Cecília csak van, s amikor valamit le akar tagadni, el szeretne titkolni, akkor tipródik, és nem találja a szavakat, de nem a meghatottságtól. Emlékszünk a Hadházynak félkézről elküldött e-mailre, amelyben azon fészkalódott, hogy nincs-e valami jobb szövegük arra, miszerint nem akar válaszolni a képviselő kérdésére, de a kollégáinak nem volt. Ilyen panelek vannak, hogy csak, vagy a kérdés veszélyezteti a védekezést, esetleg az oltástagadó baloldal, ezek pedig mind fölérnek egy „boldog karácsonyt”-tal, ami lexika eufemisztikus kifejezése annak, hogy a kérdező akár be is kaphatja.
Petry Zsoltot, a Hertha BSC magyar kapusedzőjét kirúgták, mert, mint az indoklásban Carten Schmidt vezérigazgató kijelentette, a Magyar Nemzetnek adott interjúja nem összeegyeztethető a Hertha értékeivel. Petry Zsolt ebben az interjúban Gulácsi Péternek, az RB Leipzig kapusának a szivárványcsaládok melletti kiállását kritizálta mint a nemzeti oldal képviselője. Hrutka János, volt válogatott futballista ezzel szemben kiállt Gulácsi véleménye mellett hetekkel ezelőtt, ezért pedig őt a TV2 kebelébe tartozó Spíler TV-től rúgták ki indok nélkül, de mindenki tudta, miért. A Spíler TV nem hivatkozott a saját értékeire a döntése után, de ezek szerint valamilyen mégis csak van neki, ha az vacak is.
Van egy fekete karkötőm. Nem kincstári darab, csupán egy fekete gumi vagy műanyag karika, még az is lehet, hogy gyakorlati célra készült, de nem tudom mire. Tömítés, akármi, annyira értéktelen vacak, hogyha az utcán hömbölögne a flaszteron, még belerúgni sem volna érdemes, nemhogy lehajolni érte. Úgy nagyjából harminc éve van meg, valami züllött éjszakán kaptam egy ismeretlen alaktól, de nem tudom miért. Talán örök barátság pecsétjéül és zálogául, holott a nevét sem tudom, viszont az arcára világosan emlékszem, de azóta sem láttam. Nem az ő emlékére viselem, hanem csak. Ugyanolyan lenne az életem, ha nem lenne rajtam, mint amikor rajtam van.
Az volt a baj, hogy a baloldali médiafölény nem bírt magával, és szerte a birodalomban fotózta, filmezte az ojtást, meg ami körüle van. Alkalmasint sorokat és lerohadt ojtóhelyeket. És abban a permanens diadalban, ami a birodalmat megüli, hogy na, mindjárt meglesz a két és félmillió, már csak kettőt kel aludni, zavarta a baloldali médiafölény a héroszi ojtakozási munkaversenyt. Az ojtási termelést. Igazából nem tudható, mi lesz, ha két és félmillió lesz, mitől válik a mennyiség minőséggé épp ezen a bűvös határon, hacsaknem az, hogy a kedves vezető egy óvatlan pillanatában ezt mondta, s most már tenni nincs mit, ehhöz van az igazodás, mint a bekövetkező megváltáshoz.
Tap Lóránt ücsörgött a konyhájában a hokedlin, forgatta a lapot a győzelmi jelentésekkel, hogy állunk a stadionban az oltási dobogón, nyakunkban az aranyérem, kezünkben a kupa, fejünkön babérkoszorú, és a százezernyi közönség ütemesen tapsol és ordít, hogy Vik-Tor, Vik-Tor, Vik-Tor, a sapkák pedig röpködnek a levegőben. A vezércikkben Gyurcsányné lepleződött le, hogy összefertőzte a világot, miközben az ura nem elég, hogy ellopta a nyugdíjasok tizenharmadik haviját, meg az egészségügyet verte szét a vizitdíjjal, most meg rohangál az országban, és tépi ki a fecskendőt az orvosok kezéből, dobog a patájával és kénkőszaga van.
A magyar fideszkormány, plusz KDNP 2011-ben elvonta a rokkantnyugdíjak egy részét. Olyan bájosan, ahogyan csak a fideszkormány, plusz KDNP (a továbbiakban aljas rohadédok) tudja. Mégpedig keresztényileg, hogy a rokkantnyugdíjakat állapotjavulásra hivatkozva úgy csökkentették akár ötven százalékkal is, hogy a nyugdíjas tényleges fizikai állapotában javulás nem következett be. Emlékszünk a NER történetének erre a fejezetére, amikor az első társadalmi csoportot hagyták az út szélén. Illetőleg nem is, inkább belerúgták az árokba. De a társadalom nagy többsége „nem vagyok rokkantnyugdíjas” felkiáltással rendezkedett be a saját túlélésére, s amikor ő került sorra, érte sem ejtett egy csepp könnyet sem senki.
Valamikor kollégiumi nevelő is voltam halványuló emlékeim szerint. Nohát, az volt ám a móka és kacagás. Így visszanézve, akárha Hans Castorp a hóviharban, én is elmondhatnám, hogy „sokat tanultam itt a fentiek között kicsapongás és a józan ész terén, mindent tudok az életről”. Mert ha ugyan nem is varázshegyen, de egy kis dombocskán állott az épület, ahol laktunk mi a fiúkkal, külön az iskolától és a nagyüzemszerű igazi kolesztól. Vacsorázni, meg reggel iskolába úgy kellett leballagni, át az utcákon, keresztül a csábos külvilágon, és hát, az én kedveseim úgy vonultak mint a kamaszfiúk, azaz, akár valami disznócsorda vagy legalábbis egy hömbölgő hódító hadsereg.