Hírek

Megtennénk mi helyette az összegzést, de még nekünk sem kell erőlködnünk, hiszen a soha nem látott ünnepségsorozat mindent elmond a Fidesz, így Orbán hatalmáról, s ami ezzel egyet jelent, a mi nyomorult életünkről. Erre akkor jövünk rá, amikor világossá válik, a 2021-es maratoni államalapítási dzsembori nem ma reggel, hanem már 2000. január elsején elkezdődött, amikor a korona úszott a Duna szerencsére be nem fagyott jeges vizén. S ha ugyan akkor még nem tudtuk – dehogynem – mi lesz, illetve lehet ennek a vége, ma, amikor a korona majd kerekeken gurul a flaszteron a szintén görgőkre szerelt pléh Szent Istvánnal és bazi nagy turullal, már világos, hol is élünk.

Hogy meg is lehetett-e tapogatni és szagolgatni a politimókusokat, vagy csupán mindent a szemnek alapon távolról voltak csodálhatók, arról nem szól a termelési jelentés. De nem is kell igazán, már ebből is láthatták a leendő gólyák, hová kerültek, és mi vár rájuk. No most akkor, amikor a gyászos emlékű Hofmann Rózsa, aki megkezdte a felsőoktatás szétbarmolását, kijelenti – mert kijelentette -, hogy az iskolákban hazafias alapú szexuális nevelést kell folytatni, akkor mit várhatnának szegény színészpalánták. Örüljenek, hogy nem festik őket nemzeti színekre, és hajtogatnak belőlük kokárdát Orbán Viktor lukába. Viszont látjuk, mire megy ki az egyetemek alapítványi fenntartása.

A bencsikandrások közül pedig a jelenség névadóját, Bencsik Andrást az 56-os hősök még pofán is vernék. Ha volnának 56-os hősök. Ámde nincsenek. Ebből a nézőpontból érdektelen volna Bencsik András delíriuma, amelyben a tálibokat, azok mostani afganisztáni térfoglalását a magyari 56-osok ténykedéséhez hasonlította, mondván, nem elfoglalnak, hanem vissza. Ebből neki a szabadságharc jött le, vagy csak a kalasnyikovok látványa igézte meg, nem tudható, viszont, ha 56-os hős lennék kikérném magamnak nagy öntudattal ezt a párhuzamot, mert létezésem értelmét vonja kétségbe. Nem egyéb különbözik a két eseményben, mint a történelmi helyzet és az eszmék.

Mert a kiírás elég szűk mozgásteret ad a cél eléréséhez – tízparancsolattal az ajkukon üljenek be a parlamentbe nemzetünk nagyjai –, ugyanis úgy értelmezem a dolgot, ha egyszer is, egy adott pillanatban a hosszú hónapok alatt nem lesz minden településen ezért imádkozó ember, a varázslat megszűnik, és például Orbán Viktor újra a nyakunkra telepszik, azt pedig ki akarhatja, és hát, ki, az imádkozók. Ez a világ legnagyobb ellentmondása. A mozgalom elindítója bizonyára azért találta ki magunk közt szólván a röhejes és gyerekes maratoni imádkozást, hogy ő és a hasonszőrűek jussanak be megint a parlamentbe, de ezen a ponton megbicsaklik a logika. Mert a tízparancsolatot Orbán nem, hogy nem tartja be, szerintem nem is ismeri.

Visszatérve azonban Novák meghirdetett büszke évtizedére, ami a mai kályhánk, azt kellene tudni, hogy csupán improvizált a drága, vagy ez a hivatalos történelmi irány, mert egyáltalán nem mindegy, magam is úgy alakítom a tudatom. Amikor kölökoromban az énekkarban (vagy karének) erősen harsogtuk, hogy „büszke név az úttörő, viharban edzett drága név, ha hallod a szót úttörő, nevedre százszor büszke légy“, akkor sem dagadt az ember keble, mert büszkének lenni nem úgy megy, hogy, na, legyél már büszke, szorítsad Józsi, míg el nem fehérül a száj is. Büszkének lenni valamire lehet, a semmire lehetetlen, vagy káprázat csupán, délibáb a Hortobágyon.

Nagy Ferenc koncertezett a minap, és ezen szükségét érezte a buzizásnak, ráérezve mintegy a kor üterére. Bár a dramaturgia és a koreográfia hagyott némi kívánni valót maga után, de a Kossuth-díj nem garancia a minőségre, mint ahogyan mindenféle keresztek sem az erkölcsi tartásra. Manapság a díjak a hűség jutalmai, ezért kapja meg őket mindenféle szaralak. Nagy Ferenc is a Kossuth-díjával három nőnek öltözött férfit vezényelt a színpadra, miszerint ezeket Merkel küldte, hogy ők nem buzik, de nagyon melegek, azt sem tudják, fiúk vagy lányok, mert transzvesztiták. Majd megénekeltette őket, és a tökeit markolászva elbocsátotta a statisztákat.

Az irány, amelyen a hercegkisasszony elindult, helyes tehát, de kisebb módosításokra szorul, ha nem is tesz tanúbizonyságot túl nagy képzelőerőről. Vajna Timi fánk, Orbán Ráhel rugdalózó, seco jedno, mindkettő arra mutat, hogy tőke van, ész nincs, de miért is lenne. De nem is ez az érdekes, hanem a megcélzott közönség, ők a jómódú, a NER által kitömött kispapák és kismamák, akik, ahogyan olvashatni a tervekben, különleges életérzést és szemléletmódot is kapnak, és mindettől meg kell a szívnek szakadni. Már épp készül is. Nem volt hiábavaló a svájci oskola, ahol ráragadt Ráhelre a minőség, ám ebből az is kiderül, a magyar valósághoz olyan a viszonya, mint az apukájának.

Olimpiázott a kedves vezető a talmi sikerektől eltelve, és elsőként a macsó énje jött elő, hogy úgy ne mondjuk, a vak komondor oldala, amikor afölött örvendezett, hogy végre férfiak is nyertek aranyat. Mert, mint bánatosan kifejtette, Rióban egy kivétellel csak női első helyezettünk volt, ami nem az igazi, hogy miért, azt kérdezzék meg őméltóságától. Már ebben is minden benne, van, hogy ez az alak a falusi párttitkárságnál magasabb hivatalra alkalmatlan – erre is kis jóindulattal –, amit ezután delirál, az azonban mindenen túltesz. Nem is tudom a feelinget mihez hasonlítani, az ötvenes évek texasi kertvárosától a kakastollas magyar faluig minden benne van, de leginkább Kövér bajusza.

Másodjára srejboljuk ide, hogy ennek a tíz százalékára volt csupán szükség, a maradék raktározásából pedig újabb nerlovagok mártogatnak vajas kalácsot a kakaójukba. Harmadikként pedig jegyezzük fel, hogy a fölösleget viszont – amit az adófizetők pénzén vettek, hogy bevéssük – úgy osztogatja Szijjártó szerte a nagyvilágban, mint valami kakasnyalókát a gyerekeknek vasárnap délelőtt a mise után a keresztényi Neriában. És többek közt erre sem adtunk felhatalmazást, mint ahogyan alig is van olyasmi kormányzati intézkedés, ami a jóváhagyásunkkal vagy belenyugvásunkkal történne meg, és mégis megtörténik, de most mégsem erről lesz szó.