Igen, nem, nemigen
- Részletek
- Készült: 2022. április 08. péntek, 09:30
- Találatok: 2063
Varga Judit egyetlen közlendője a választás után annyi volt, hogy csupán az dőlt el, fiaink – esetleg lányaink – nem mennek háborúba, és gyermekeink meg lettek védve úgymond. Egy minimalista célkitűzés hamis interpretációja, amit az igazságügyi miniszter elibénk delirált, mert fiaink – netán lányaink – semmiképpen nem indultak volna a vérzivatarba, és senki nem is akarta lemetélni Orbán kis huszárainak fütyijét egyáltalán, sőt a kisleányok (mint leendő magyari édesanyák) sem lettek volna kényszerítve arra soha, hogy pajeszt és méteres szakállat növesszenek.
Ilyképp miniszterasszony közlésén, ha nem lenne cserepes az ajkunk, és nem csöpögne vértől karóba húzott lelkünk (a képet eladjuk egy kupa borért és hátlapogatásért Vörösmarty atyánknak), egyszóval, ha nem lenne rohadt szar a kedvünk, mosolyognánk jót, hogy a fülünkig érne a szájunk. Ilyesmi a fentiek miatt érthető okok miatt nem következik be, pedig a körülöttünk zúgó tébolyda immár kabaréjeleneteket kínál, ha elővesszük porosodó esztétikai ismereteinket, akkor tragédiába ojtott bohózatot, ismeretlen fajú színművet, ami az elcseszett életünk maga. 
Ha nem lenne teljesen formán kívül, azt kellene mondanunk, hogy formában van Orbán Viktor Mihály, a magyarok – immár tényleg – örökös miniszterelnöke, aki a megszokott kétharmados győzelme után újult erővel lakja be a NER-t (vö: Neria), mintha nem töltötte volna ki már eddig is egészen. Minden zegét és zugát. Emlékezhetünk, mert emlékeznünk kell – és nem azért, mert oly jó –, midőn minden egyes megyei lapban ugyanott és ugyanaz a kép, szöveg és borzalom jelent meg Orbánt tolva a képünkbe, mintha megtöbbszöröződve egyszerre adott volna interjút ugyanakkor Borsodban és Vasban, Szabolcsban és Zalában.
Van, ami nem változik, egy bizonyos aspektusból pedig – hogy már tizenkét éve ülünk a ganyéban, és négy esztendeig még biztosan fogunk – szinte öröknek tetszik. Ez pedig Szijjártó, az ő kommunikációja, ami azonban a Fideszé is egészen. Csak úgy elalélva, mintegy a ránk váró pokol egyik elemeként sóhajtottam meg a sejtést, hogy ezeknek mekkora lesz a pofájuk a választás után, hogy milyen hatalmasra növekszik az egójuk és az eget beborító arcuk, és nem is kellett sokáig várni, hogy igazam legyen, s bár ne lett volna az. Külügyminiszterünk mellén az orosz hűségkitüntetéssel szólt be az Uniónak (Prüsszel), hogy szálljon le a magas lóról, illetve elég a nagyképű nyilatkozatokból, és vegye fel tagnak a putyinbarát Szerbiát, mert a magyar kormány óhaja ez.
Sajnálatos módon nem játszik már a néhai Antall József taktikája és szlogenje, miszerint most alámerülök és kibekkelem őket, utalva a kommunistákra, akik aztán múzeumigazgatói széket tettek alája, hogy módosan bekkelhessen. Mi hozzá képest már túl régóta vagyunk a folyó túlsó partján, és a mostani hatalom nem gyakorol velünk gesztusokat, mert a jelek szerint elszántabb és módszeresebb, mint a kommunisták – akik ellen még harminc év múltán s bőszen harcol –, és az írmagunkat is ki akarja irtani. Nem vagyunk hát olyan kivételezett helyzetben, mint a rendszerváltók, akik közül a leghangosabbak jól éltek addig is, míg eljött az ő idejük.
Hogy miért nyert megint Orbán és miért újra kétharmaddal, arról majd az okosok nekilátnak köteteket írni, és ami teljesen érdektelen lesz. Így, első ránézésre nagy valószínűséggel egy bűncselekménnyel, ami a háborúval fenyegetés, összefoglalva pedig, és ez a lényegesebb, mert úgy tűnik – és most már teljesen biztos –, hogy a magyar társadalomban erre van igény. Fizikailag, lelkileg, de legfőképpen szellemileg, így a negyedik után ez már teljesen bizonyos, mint ahogyan az is, hogy nagy valószínűséggel most már nincs értelme semminek sem.
Négy éve a választás napjának éjszakáján nagy valószínűséggel volt egy infarktusom. Mindenféle tünettel, ami a tankönyvekben írva van ilyen esetekre, levegőért kapkodva, jeges izzadságban úszva, iszonyú, zsibbadt fájdalommal a karomban és a mellkasomban néztem, ahogyan Orbán részegen tutulva ünnepli a semmiből jött kétharmadát. Addig még soha nem volt ekkora szerencsém, hogy infarktusom legyen, ilyképp nem tudhattam, mivel jár a létezés eme gyönyöre. Lehet, nem az volt, de hetekig kóvályogtam az utcán légszomjtól meg-megállva, tisztára, mint a filmekben a szívrohamból lábadozó sztárok. Ha nem lett volna iszonyúan spleenes hangulatom, Hollywoodba képzeltem volna magam a lepusztult, gödrös, madárszaros utcán.
“A mi méréseink szerint fej fej mellett állunk” – állította az ellenzék kampányzáróján Márki-Zay Péter, aki szerint az ez mozgósítással és a bizonytalanok meggyőzésével vasárnap győzelmet hozhat. A miniszterelnök-jelölt nem kímélte Orbán Viktort, bízik a fiatalokban és a csodában. Az eseményen volt “politikai divatbemutató”, buzdított Karácsony Gergely, Hajós András és Iványi Gábor is.
Amikor csütörtökön a Fidesz közleményében a Marosvásárhelyen elégetett levélszavazatok kapcsán kijelentette, hogy „baloldal minden aljasságra képes, 2006-ban tévészékházat gyújtottak fel a hatalom megtartásáért, most szavazólapokat”,
Aszonta az Ibojnéni a tennap, hogy máma a vasárnapról fogunk beszélgetni sokat, de nem értettem, hogy mit kell a vasárnapról beszélgetni, sőt, sokat. Mondtam is az anyunak mega zapunak, hogy beszélgetni fogunk a vasárnapról az oviba, és az apu meg fölsóhajtott, hogy mit akar ez a némber már megint, de az anyu mondta neki, hogy ne a gyerek előtt. De mindegy volt már, meghallottam, hogy némber az Ibojnéni, de nem tudom mi az, ezért kérdeztem az anyut, hogy hogyan némber az Ibojnéni, de nekem meg azt mondta az anyu, hogy ne az apu előtt kisfiam. Az apu elment a konyhába morogni, én meg a szobámba legózni kicsit.