Orbán, a messzire ment ember
- Részletek
- Készült: 2022. augusztus 05. péntek, 09:59
- Találatok: 1917
Messzire ment ember azt mond, amit akar. Orbán, úgy ötvenedik felszólalóként, de amúgy mint fő attrakció feltüntetve magát, szót kapott a dallasi CPAC konferencián. Ha a Trumppal való találkozó a szürreális világ kapuja volt, akkor ez annak a mélységes gyomra, aminek azon kívül, hogy Orbán beteg egóját és manapság erősen megcsappant népszerűségét némiképp foltozgassa, semmi értelme nincsen. Mert ez csak olyan, mint amikor a nagyi a kipukkant villanykörtén stoppolja a lukas zoknit. Bár titkolják, de ne legyen kétségünk afelől, hogy mindez pénzbe került, és Orbán nem a magáéból fizetett, hanem az épp kizsigerelt magyar adófizetők állták a cehhet, ha a kormány, ha a Fidesz, ha akárki más rendezte a számlát.
Az Alapjogokért Központ biztosan, amely Supporting Sponsor néven és címen kénytelen volt huszonnyolcezer dollárt perkálni, a többiről, ami jóval nagyobb tétel, nem tudunk, és nem is fogunk tudni soha a titkosítások országában. Nem olyan időket élünk, amikor ilyenre kellene költeni, de egy kis önfényezés Orbánnak minden pénzt megér, mert míg azzal indítottunk, hogy messzire ment ember azt mond, amit akar, és ezt mindjárt el is meséljük, ha a szólást visszafordítjuk az eredeti színére, akkor a messziről jött is ugyanezt teszi. Mindkét állítás hatványozottan igaz Orbánra, akinek ez a szereplése már nem a szekunder, hanem a primer szégyen kategóriájába tartozik, de nem neki ég a képe, hanem nekünk. 
Mindannyian emlékszünk, mert hogyan is feledhetnénk, amikor jótevőnk tavaly a királyi erkélyen megszegte a böhöm nagy, legalább három kilós ünnepi kenyeret, ami nemzetiszínű szalaggal volt feldíszítve. Nemzeti kenyér volt az így, azzá transzformálta a szalag, és a megszegés helye. A szakrális jószágot egy akkora késsel szelte a kedves vezető, akárha lovagi kard, már csak a páncéling és más hasonló középkori készségek hiányoztak róla, hogy abba a múltba röpüljünk vissza, ahová ma az ispánok, főispánok, vármegyék és más, nemzeti nagymúltunkra utaló avas szagú szarságok juttatnak bennünket.
Közös lájkot mutogatva fotózkodott Orbán és Trump a volt amerikai elnök bedminsteri (New Jersey) birtokán, miszerint ők a békére kötöttek volna szövetséget, ami érdekes. Nem különösebb kifogást keresve, de eszünkbe ötlik, amikor Trump csapatai megrohamozták a Capitoliumot, amiből az a következtetés fakad, hogy neki az a béke, ha ő van hatalmon. Mondjuk Orbánnak is, különben meg az ő csapatai a magyar tévészékházat ostromolják meg, és nem azt állítjuk, hogy ez már közös nevező a két bajkeverő között, de már majdnem az. Ahogyan Trump eszméje az ukrán békéről, hogy a megtámadott ország mondjon le a Krímről és egyéb területekről, valamint a NATO tagságról, és legott béke lesz.
Jóska bácsi egyik reggelre megbolondult. Nem ganajozta ki a tehenet, a disznónak nem adott enni, és bezárta a tyúkok ketrecét, hogy se ki, se be. Sőt, belerúgott Morzsiba, a kis korcs kutyába, a macskát viszont csak megfenyegette, mert az elszaladt előle, és nem mászott utána a tetőre. Félt, hogy kitöri a nyakát. Fogta magát, és ahogy volt, svájcisapkában, gumicsizmában és a kék munkáskötényében letelepedett a kapu elé a felhajtóra, ami alatt a tegnapi eső miatt sáros és büdös víz állott, a halál rothadás szaga büfögött fel a posványból, de ez Jóska bácsit nem érdekelte egyáltalán. Ült a feljáró közepén eltorlaszolva a be-, és kijárást, véreres szemeivel a kocsma felé pislogott a sapkája alól, ahol már dülleszkedtek a biciklik.
David Pressman lesz az USA leendő magyarországi nagykövete. A jótét lélek még csak be sem tette a lábát a kipcsakok földjére, még talán csak a fogkeféjét csomagolja a nagy útra – vagy azt sem -, Szijjártó már elküldte őt az anyukájába, és erre nagy hangon büszke is. A mi külügyminiszterünk a diplomáciának egy egészen új iskoláját teremtette meg, a NER-ből kivirágzottat, amelynek alapelve a „leordítom a fejed” és elzavarlak a nuniba. Ezt a metódust a világ egyetlen más pontján nem ismerik, és majd száz év múlva a hungarian shout lesz a neve, a magyar üvöltős, és nem lesznek rá büszkék a kisonokáink. Feltéve, ha lesz még magyar a Föld nevű bolygón azidőtájt.
Most már izgulás van. Csomagolás a bőröndbe, hogy mi kerüljön bele. Melyik ing, boxer, fürdőgatya, szalmakalap, napszemüveg itthon ne maradjon, úszógumi, gumimatrac vagy motorcsónak. Jachtot rendelni a közeli kikötőbe, elemózsia az útra, vagy épp előre főzve fagyasztótáskában vinni a pörküttet, koviubit, kirántott húst, egy butykosban alapvető élelmiszert, mert Horvátországban rohadt drágaság van. Egyrészt. Másrészt pediglen még az sem biztos, hogy az embert beengedik az étterembe, lévén, olyikban magyarokat nem szolgálnak ki. És éppen az ember miatt.
Hogy Hegedüs Zsuzsa lemondta a lemondást, arról lehetne írni, de minek. Mindent elmondtunk már elsőre, ezen másodjára sem módosítanánk, kegyelem nincs, mert a dolgok túlléptek azon a ponton, hogy ezt a luxust megengedhessük magunknak. Az ő dolga, hogy érdekből, félelemből vagy netán zsarolás miatt cselekedte ezt, mint ahogyan az is, ha így másodjára a hűségnyilatkozatot megfejelte a büszkeséggel, ami eltölti az ő szívét, ha régi cimborájára néz. Két mínusz szorzata nem mindig pozitív, az élet bonyolultabb a matematikánál, mert például azt nem feledhetjük, milyen hivatala volt az oda-vissza táncikáló nacsasszonynak a szegényekkel, s amelyben kudarcot vallott.
Baromi meleg volt azon a hétvégén ott, a hegyek között, hogy az árnyékban is alig lehetett elviselni, a napon meg sehogy. Ennek ellenére rengetegen gyűltek össze a tisztáson, ahová meghirdették az előadást, a szózatot mintegy, amellyel Ő utat mutat mindeneknek, kijelöli az ösvényt, amelyen csapásokat adnak és kapnak. Nem lennénk most az imperialisták helyében, mondogatták a tömegben, akik ott ültek a napra kitett székeken, homlokukon folydogált az olvadt zsír, az elfogyasztott kisüstiktől pedig akárha valami gőzmozdony, sípolt és párolgott ki az agyuk a fülükön át, a sok gőzök pedig kis felhőpamacsokat képeztek a levegőégen, ahogyan alátekintettek önmagukra a napon ücsörögve.
Nézzünk körül így indulásképp az elmúlt száz év tíz legsikeresebbike után a kietlen pusztaságban. Hogy hol is élünk. Mi az, ami elibénk tárul, ha nem Orbán szétfolyó képét kell bámulnunk. Nos, hát, kedveseim: kilóg az ország valaga a lukas gatyából. A forint fost se ér. Egekben az infláció. Milliók nem tudják, télen miből fizetik ki a rezsit. A hiány hegy nagyságú. A gazdaság összeomlás előtt. Utálunk mindenkit. Nincs jövő, amit várhatnánk. A jelen kilátástalan. És még a fülünk is lekonyul. Ilyenkor elmereng a fajtiszta kipcsak Európa DNS-ével a valagában, mi marad, illetve és legfőképp mi az, ami hiányzik az elaléló boldogsághoz.