Menésünk iránya
- Részletek
- Készült: 2022. április 26. kedd, 11:12
- Találatok: 2235
Mindig külön élmény Orbán Viktort hallgathatni. Kiérlelt, nyílegyenes, konzekvens és előremutató gondolatait, ahogyan mutatja nekünk az utat a munka alapú kereszténydemokrácia építésének útján. És ezt az utóbbi szót, „útján”, tessenek kádári zamattal elgondolni, mikor is, mint emlékezhetünk, a szóbelseji „t” és „j” hangok nem olvadnak össze a kiejtésben egy zamatos „ty”-vé, mint az általában szokásban van, hanem hangsúlyosan ejtődnek külön, hogy a beszélő műveltsége kitűnjék. Már ahogyan ő gondolja, de van, aki emlékszik még erre, az ifjabbak pedig most tudták meg. Leginkább azt, honnan is jött kies hazánk Európa színpadára, és összegzésként, hová is tart, míg ki nem zuhan onnan egészen.
Orbán Viktor tegnap a XV. Szakma Sztár Fesztivál megnyitóján mutatta nekünk az utat – és népes hallgatóságának –, ahol mintegy szőrmentén és elharapva utalt csupán arra, hogy „nehezebb idők jönnek”. Nem mondta miért, nem mondta elkezdődött-e már és meddig fog tartani, csak fölskiccelte mintegy a geopolitikai helyzetet a „nehezebb idők” fokozott jelzővel, mert azt mégsem mondhatta, hogy egészen penetránsul szarok következnek mireánk. És ebben az eufemisztikus utalásban az volt benne, annak a sugallata mintegy, hogy az apró zökkenőket majd ő, a párt és a hit megoldja, mert rögtön mutatta is a fényes jövőbe vezető biztos utat a pöcegödörből a napvilágra. 
Most képzeljük el az ámulatot, amely akkor keletkezne az Orbán-egyház hívőjének különös fejében, amikor a falu határában, a kukoricás mellett megjelenne egy kék plakát, illetlen tartalommal. A kék plakát a kukoricás mellett megszokott jelenség, ahogyan autópályák vonzásában vagy a toronyházak oldalán, a kék plakát a NER-ben ott van minden kilométerkőnél és az összes lepusztult lakótelepen. A kék plakát olybá vehető minálunk, mint a szocialista brigád faliújságja, ahol a direktívák és teljesítések jelennek meg, amelyeknek a valósághoz köze nincs semennyi.
Ült a férfi a jászberényi Ferencesek terén a padon, és nézte az emlékmű oldalát, amit megszépített. Olyan szürke volt rajta a csatajelenet, amelyen hajdanvolt magyar hős ütötte a törököt. Szürke volt a kardjuk, szürke volt a pajzsuk és a ruhájuk. Szürke volt a háttér, nem volt kék az ég és zöld a fű, így a férfi képzeletében, ha az emlékmű oldalán lévő csatajelenetre gondolt, a madarak sem csácsogtak, felhők sem szállak az égen, így az sem juthatott eszébe, hogy lehetne ő is kamikázé. Jobbítani kell a dolgokon, vélte a férfi, miután nagyon sokáig nézte a nagy szürkeséget, az élettelen követ, és döntött, hogy ez így nem maradhat, hogy cselekedni kell, mert fölzabálja őt a színtelen világ, a térkövek és emlékművek, a szürke verebek és a még szürkébb galambok.
Erős az izgalom rohadtul nagyon, aludni se igen tudnak a népek igazából, hogy ki megy, ki marad, milyen minisztériumok lesznek és mekkora személyzettel, meg egyáltalán hogyan és miképp. Meg leginkább mivégre, de erről majd később. És az a legnagyobb reszketős dilemma, ki mehet majd az erkélyre csoportosan vagy egyesével ücsörögve. Az erkélyen levés minálunk a bensőség egy kitüntetett foka, alátekintés a városra, amelyik nem adta meg magát. Az erkély voltaképp egy kis NER-sziget a liberalizmus tengerében, az ellenálló Budapest közepén. Más világ, más eszmények.
Milyen jó is, hogy van a Ferenc, és mennyire megnyugtató, hogy él benne irgalom is. Másképpen szólva fogad boldog-boldogtalant, illetőleg, mint az tudvalévő – és Isten bocsássa meg – a hajléktalanok retkes lábát is megmossa. Mert Orbán Viktor Mihály fölnézett az égre a győzelme után, majd szerte is a világban, hogy hol, és legfőképp kivel lehetne legitimáltatni nagyarányú de kétes eredőjű diadalát, és nemigen talált senkit semerre. Elfogynak lassan a csapattársak. És bár Orbán fodbalista volt, lehet, hogy dekázni nem tud (viszont a Jucus igen, sőt hegedálni is), és aki fodbalista dekázni nem tud, az áll csak társak nélkül a grundon, hóna alatt a labda, és túrja az orrát.
Most képzeljük el, hogy költők vagyunk. Érzékeny lelkű népek, akik a világra különösképp rezonálnak, és annak bajai, örömei, egyáltalán az élet erősen zúg bennünk, vagy üvegszamovárok zúgnak el a fejünk fölött. Képzeljük el, hogy költőként közszerepeket vállalunk, mert lobog bennünk a világmegváltó lelkesedés, vagy, mert pénzéhesek vagyunk, és a Parnasszus kevésbé érdekel, mint a Mammon, ekképp a kockás füzetbe irkált szép szavak helyett csinovnyikok leszünk. Szürke hivatalnokok, amitől a lélek meghasonlik, és idegenül bolyong. Pártkatonák leszünk, de semmiképp sem tűzoltók vagy katonák, esetleg vadakat terelő juhászok.
Az élet szép. Mi több, csodaszép, ha kitekint az ember a rigófüttyös rétekre és mezőkre a galambszaros ablakon át, ami helyzet és állapot már önmagában mutatja nekünk az antagóniákat, aminek a végén ott csücsül a végkifejlet, ami az, hogy mindenki elmehet a nagybüdös francba. Nodemégis, mint ahogyan Bálint Gy. kollégánk és atyamesterünk tanította nékünk, az nem újságírás, ha a társadalom arcába köpünk, ezt az amúgy igaz tételt módosíthatjuk, miszerint az említett ajakmozdulat azért írásnak nevezhető. Ezért fogunk élni vele, midőn kies hazánk egy egészen bájos történetét tesszük nagyítóüvegünk alá, hogy jobban láthassuk, bár nem vagyunk mi nagymamája sem a Piroskának, sem senki másnak ezen a világon.
Mint ahogyan tizenkét éve mindig, akár valami mélyben zakatoló bányagép, NER volt most is, miközben föltámadott a föltámadó, főtt a sonka, körmeneteltek a körmenetelők, hülye locsolóverseket mondtak fehér inges hímnemű organizmusok, és fújt a hűvös, áprilisi szél. A világ működik, az entrópia fokozódik, mindannyian száguldunk a biztos elmúlás felé, a NER azonban most már olybá tűnik, örök. Végleg beléptünk a kapuján, teljesen fölhagytunk minden reménnyel, miközben Dante pajtás eltelten mosolyog. Elégedettek voltak a NER nagyjai is, ünnepi hangulatba kerültek ezeken a napokon, és valami különös ok folytán a foguk sem csikorgott.
Döbbenten hallhattuk a gyászhírt, felmondott a köztévé legnagyobb arca: Bende Balázs az orosz egyes csatorna, a Pervij Kanal igazgatójaként folytatja. A magyar közmédia működtetésében szerzett évtizedes tapasztalatait kamatoztatva az ő feladata lesz az orosz nyilvánosság maradéktalan meggyőzése arról, hogy Ukrajna indított inváziót ellenük, Brüsszel, az amerikai palagázkereskedők és a globális LMBTQ-lobbi által felbujtva. Ígéri, ott is példás fegyelmet fog tartani, ne történhessen többé olyan jogosulatlan nyilvános akció, mint az ukrán hadak elől azóta Németországba disszidált hisztis szerkesztőnő, Marina Oszvjannikova esete.