Darált hús a reptéren
- Részletek
- Készült: 2023. szeptember 07. csütörtök, 10:03
- Találatok: 1909
Négy és félmilliárd eurós árajánlatot tett kormányunk a Budapest Airportra. A szerzési vágy biztos, az összeg csak nagyságrendekben, de ezért a pénzért a cég ötvenegy százalékát venné (veszi) meg Orbán valami ismeretlen, titokzatos okból. Nem tudjuk (persze igen), csak közgazdasági indokát nem látjuk ennek az üzletnek, ami még akkor is indokolatlan lenne, ha tele lenne a kincstár, de éppen nincsen. Most éppen kong az ürességtől, sőt, akkora mínuszban van, hogy a templom egerei hozzánk – illetve hozzá – képest Krőzusok a hegyen.
Régóta fáj Orbán foga a magyari reptérre, de nem gondoltuk volna, hogy épp most kellene azt megvenni. Innen az látszik tehát, hogy a kedves vezető nagy ívben szarik amúgy Magyarországra, annak lakosaira, nem érdekli semmi sem, csak megy előre, és megvalósítja az álmait, ha mindenki beledöglik, akkor is. Ha az üzlet létrejön, márpedig nincs az az isten, ami megakadályozná, akkor ez is – mint a Vodafone – a cimboráké lesz, mint minden ebben az országban, amelynek lakosai mindeközben épp készülnek éhen dögleni. 
És akkor ott, a távoli és ellenséges Brüsszelben Deutsch Tamás kopogtatott egy ajtón, majd átnyújtott egy levelet a májusban kies hazánkban jár küldöttségnek, mint valami csámpás postás. Ezt a levelet az Állami Számvevőszék küldte a bizottságnak, akinek (így cuzammen a komplett csapatra tessenek gondolni) leesett az álla azt gondolva, hogy ilyet ők még nem láttak. Elcsodálkozásuk annak szólt, hogy egy pártmufti (Deutsch) postáskodta oda nekik egy állami, azaz pártoktól elvileg független szervezet levelét.
Amióta kipcsakok lettünk, teljesen elfeledtük a halszagú rokonokat. Sőt, leginkább le is tagadnánk őket. Ezen túl ma már – a felmérések szerint – olvasni sem nagyon tudnak a magyari kisdedek. Ha pedig a betűket ismerik is, meg nem értik az azokból formált szöveget, így kerülnek a megfelelően bamba állapotba, amelyben hatni tud a trombitaszó meg az ágyúdörej. A harci dumák. Amikor még nem voltunk kipcsakok, akkor sem sokat foglalkoztunk a finn népi eposszal, a Kalevalával, de azért benne volt a tantervben.
Az a malőr esett meg nemrég, az az aprócska baleset, hogy a Budapest-Hegyeshalom vasútvonalon sebességkorlátozást kellett bevezetni egy szakaszon, lévén, úgy szétrohadt a pálya, hogy különben bajok lehetnének, amelyekbe jobb bele sem gondolni. Ettől a korlátozástól aztán megborult néhány menetrend, a vonatok ott döcörésznek, akárha Thomas a gőzmozdony, és ez nem vet jó fényt kies hazánkra. Mert mindenféle masiniszták, akik a rothadó nyugatról erre keverednek, még rájönnek, rájönnének, jobb volna kétökrös szekéren haladni a magyari Mordorban. Azaz, kiderülne, hogy kilóg a seggünk a lukas gatyánkból.
És akkor, délután hat óra körül, a Szentháromság szobor takarásából a nap benézett az ivóba, majd csíkokat rajzolt a fröccsök urának arcára. Ott ült Béla a feneke által otthonossá alakított széken, amely az évtizedek alatt fölvette annak alakját, mint egy lenyomat az időben és a térben, két mélyedéssel mutatva a helyet, ahol otthonra lelt, s amely megadta magát neki és sorsának is egyaránt, ez utóbbiról azonban nem lehetett tudni micsoda, s hogy van-e egyáltalán. Úgy volt, mintha nem lett volna, valami halvány emlékek csupán, árnyképek a falon és sejtések, hogy valamikor ugyanígy sütött a nap egy pincérnő arcára, de nem itt, nem ekkor és nem is ebben az életben talán, mégis egy valamit mutatva akkor is és mindörökké, hogy közelít a hullás, azaz, mint valami verstöredék, hogy már őszül is, az ősz is itt felejt még.
Az ellenzéki (vö.: nem orbánpárti) média úgy adogatja kézről kézre Pesty Lászlót immár, mint valami ékszerdobozt, hozzá hasonló, belőle sarjadzó felfedezettet, akitől bármit is lehetne remélni, holott semmit sem. Mint emlékezhetünk, az ősfideszes filmrendező Tusványoson egy rossz (részeg) pillanatában nekiment Mészáros Lőrincnek Lölö-jelenségként emlegetve a gázszerelő mesébe illő gazdagodását. Ezen akkor mindenki megdöbbent, Pesty pedig az első ijedtség után (hogy akkor most őt felnégyelik vagy kerékbe törik), igyekszik a legjobban kijönni az elszólásból, és elkezdett belőle rendszert építeni.
Ugyan sejtettük, de nem gondoltuk volna, hogy eljön ez az idő is. Lamentálhatnánk itt Rákosi-, vagy Horthy-korról, sötét fasizmusról vagy elrettentő kommunizmusról, de azt kell látnunk, hogy a NER-ben mindkettő jelen van egymásba gabalyodva, megspékelve műkeresztény feudalizmussal, amit ma már bízvást nevezhetünk Orbánizmusnak is. Mert az. Azt is látjuk, hogy ennek kivirágzásához nem elég a névadó tébolyodott gondolatisága, narcisztikus hatalomvágya, mert ha nem volna hozzá rajongó fogadókészség, nem telepedhetne a nyakunkra, pedig azt látjuk. Szügyig vagyunk benne, s egyre csak merülünk.
Az a legszebb az egészben, hogy a kereszténység legfőbb szimbóluma – amiből a neve is ered, így pedig igazán delikát – egyes történészek szerint egészen egyszerűen kitaláció, másképpen blöff. Arra hivatkoznak ugyanis, hogy a Bibliában szó nem esik sehol sem keresztről, mint amire Jézust megfeszítették volna, hanem egészen profánul annyit írnak az eredeti görög szövegben, hogy Mária fiát „fellógatták”. Nem fölakasztották természetesen, hanem egy ismeretlen kinézetű alkotmányra – netán egy élő fára – rakták, szegezték föl.
Cigányellenes tüntetést tartott a Mi Hazánk a Venyige utcai börtön előtt, ahol két óhajukat fejezték ki: mondjon le Pintér Sándor, és legyen létjogosultsága a „cigánybűnözés” szónak. Enélkül ők nem tudnak élni nagy valószínűség szerint. Ha nem mondhatják naponta ötször, hogy „cigánybűnözés”, akkor az a nap el van cseszve. Ennél azonban többről van szó, mert az ott megjelentek, akik erősen hasonlítottak valamely futballmeccs „B” középnek nevezett törzsközönségéhez, így egyben az elnöki kegyelemmel szabadult Budaházy híveihez is, tíz éven belül szeretnének hatalomra kerülni.