Hírek

Nagy Márton ugyanis ezt felelte a kérdésre: “Én azt gondolom, hogy a SPAR elkezdett politizálni, és ebben a térben mások a szabályok, ez egy normális dolog”. Hogy mi egy áruházlánc politizálása, illetve, a magyar politikai térben milyenek azok a másfajta szabályok, és hogyan működik ez az egész, nos, ez az, ami érdekes. Elöljáróban: lehet, hogy a SPAR még nem tudja, de már biztosan sejti, hogy Karthágó sorsára jut.

Semennyire. Pedig akkor még igazán ki sem jegecesedett a mi békegalamb szerepünk, Szijjártó még nem röpködött hetente Lavrovhoz, és ebben az időben még nem is vétózgatott a kormány az EU-ban Ukrajna kapcsán, csak sejteni lehetett, hogy ezt fogja csinálni. És most, hogy elmeséltem a két évvel ezelőtti életünket, azzal is egészítsük ki a tablót, hogy az ukránok nem álltak neki hőbörögni a misebor miatt, nem üzenték Orbánnak, hogy borítsa a saját fejére, hanem elfogadták, és nagy valószínűséggel el is szopogatták azóta.

2024-et írunk, amennyit azóta haladt előre a diktatúra kiépítése – és nem az árvízi védműveké, mert azt le sem szarták -, legalább annyira súlyosbodott a populizmus is, amit doktorminiszter urunk (Magyar Péter után loholva) most jól megmutatott. Megvolt a gumicsizma, és egy szeles hely, ahol a fotók készültek, s hozzá a drámai szöveg: „Ahol most állok, egy nap múlva már járhatatlan terület lesz. A várható, érkező nagy víztömeg holnapra már a fejem magasságában áll, rá egy-két napra pedig két méterrel följebb”.

Viszont akkor, még tizenegy évvel ezelőtt megtisztelt minket azzal, hogy gumicsizmát öltött, és képzelt aggódó beszélgetést produkált a megjelentekkel öblözetről és a mennyi a vízről, illetve a meddig fog ez még feljönni vizsgálódásról. Nem mondom, hogy nem volt kabaré, de valami törődés íze volt a dolognak, míg azonban most, 2024-ben már alig is foglalkozott az árral, bár arra még vette a fáradságot, hogy levitesse a seggét a helyszínre. Ott azonban csak annyit mondott, „kritikus napok jönnek”, és már suhant is tovább a páncélozott járművel.

Pedig nem sokkal előtte megírták a lapok is, hogy soha ilyen kevés gyerek nem született, mint éppen most, de ugyanezt mondják a statisztikusok már hónapok óta. Azaz, ez akkor tendencia, következésképp nem kellene csűrdöngölni egy hazugságra alapozva, de Rétváritól megszoktuk. Neki ez a szerepe a kártyapakliban vagy a sakktáblán. Nem is foglalkoznánk ezzel a szerencsétlennel emiatt, ha oldalról nem úszott volna be a képbe a Katika.

Hogy az ember csendesen suttogta magában, ezeknek meg mi a rosseb a bajuk, ahogyan mind az összes kapcsán is fölmerül a kérdés, akik valami ellenállhatatlan vágytól fűtve engedelmeskednek annak a késztetésnek, hogy a vezérrel közös képnek kell készülnie. Temérdek ilyenünk van Nagyferótól Zalatnayig, zenésztől színészig, nyugdíjastól óvodásig, mintha az volna a kényszerképzet, hogy egy ilyen kép megvéd a bajtól.

Ehhöz képest, mint emlékezhetünk, az ellenzékben lévő Fidesz szerint ez maga volt a végveszedelem. Egy bizonyos Éger István – akit már belepett az idő pora – azzal érvelt, hogy ez megalázó annak is, aki adja, annak is, aki kapja. Igaz, hogy senki nem számolt be arról, hogy meg lett volna alázva – Európa azon részéből sem, ahol volt, van és lesz ilyen -, ennek ellenére kikényszerítették az úgynevezett „szociális népszavazást”, ahol a vizitdíj elbukott.

Mint ahogyan a legutóbbi szlovák választás előtt Ficónak is, akinek – mint cimborájának és elvtársának – Orbán tálcán kínálta a határára a szerencsétleneket, akik aztán annak rendje és módja szerint annak győzelme után el is tűntek. Magyarországon nem menekültpolitika van, hanem az általuk generálható hatalmi sakkjátszma, a migrációs veszélyhelyzet azóta is, immár kilencedik éve él és virul, de tegye fel a kezét, aki az utóbbi időben eggyel is találkozott, pedig nem a kerítés állította meg őket. Sem Pintér.