És játszunk tovább
- Részletek
- Készült: 2019. január 28. hétfő, 22:15
- Találatok: 1891
Legyen úgy, mintha. Ezzel a gondolattal játszott el a Fidesz-ből sarjadzó, de abból kiszakadni értelemszerűen képtelen ÁSZ, amelynek efféle létezése maga az abszurd, a törvénytelenség eleven bizonyítéka. Aztán mégis a törvényesség őre volna, röhej és zokogás. Innentől be kéne fejezni a felőle való gondolkodást, mert az ember nem Beckett vagy Ionesco, bár igény lenne rá. A valóság követelné az abszurd látást, mégis próbáljunk meg a realitás szemszögéből vizsgálódni. Nehéz lesz.
Ez az ÁSZ ez mostanában arra van, ha az ellenzéki pártok már nagyon elkanászodnak, ha túlzóan kinyílik a csipájuk, akkor egy kicsit megszorongassa őket, s ha olyan óhaj érkezik felsőbb helyről, lehetetlenítse is el működésüket teljesen arra hivatkozva, hogy túl olcsón béreltek irodát, vagy lekonyul a fülük. A színjáték azonban nem lenne komplett, ezért bejelentették azt is, hogy most a Fidesz meg az álkeresztények háza táján is vizsgálódnak, amitől az egész csürhe álmatlanul forgolódik biztosan.
Egy pártállamban bimbózó állampárt működését a tőle függő szervezet ellenőrzi, előadva itt nekünk a nagy hazugságot, és ámítva a világot, hogy a diktatúra az demokrácia, és mindenki bájosan mosolyog. Mindenki tudja, hogy ótvaros színjáték az egész, és mégis a nevét és az arcát adja hozzá, mindkét oldalról. Az előző diktátor legalább kimondta, hogy a krumplileves legyen krumplileves, kimondta magáról, hogy kommunista. Legalább egyenes volt, de ez a mostani még önmaga definíciójával sincsen tisztában, hogy milyen ing is van rajta épp.
Egyébként most két kimenetel van a tarsolyban, amit majd az ÁSZ itt előad nekünk vérkomolyan. Vagy minden rendben lévőnek mutatkozik a narancsosoknál, vagy, ha a gazda kicsit cifrázni akarja az előadást, akkor találnak valami apró vétket, amit majd két pofára harsognak, hogy na, ugye. Olyan lesz ez, mint az Orbán óvodás ámokfutása miatt kiszabott bírság. Megfényezzük a szart, hogy boldog legyen a proli. Meg elégedett. Már, ha foglalkozna ilyennel a zsák krumpliján kívül, de nem. Ezért is virul a gonoszság.
A kampányköltéseket vizsgálja egyébként most a nagyhatalmú ÁSZ, ami megint maga az anakronizmus, hiszen Orbán Viktor, a Párt és az egész nyüves államgépezet permanens kampányüzemmódban van. A kampány a lételemük és kormányzásuk lényege, egyszerűen máshoz nem értenek, és ennek is csak a mocskos fajtájához, de ez most épp lényegtelen. Másrészt pedig, amikor a közpénz, a magánvagyon és a pártkassza egyáltalán nem különíthető el, akkor milyen vizsgálatról is beszélünk vajon? Kinek a pénztárcájában turkálnak akkor?
Továbbá, ha már kampány és közpénz, akkor, ha hű lenne önmagához ez az ÁSZ, akkor egy füst alatt vizsgálhatná a médiaholding mint nagyra nőtt Fidesz-es kampánygépezet működését, a köztévét és közrádiót, a plakátokat és konzultációkat vezénylő minisztériumokat, voltaképp az államháztartást, amely kampánypénztárként zakatol. Tehát ne nézzük hülyének egymást, vagy, ha igen, akkor engedtessék meg az állampárttal ellenérdekelt félnek, hogy az álvalóság pofájába röhögjön. Már, ha akar, persze.
Most majd a szintén vizsgálat alá vontak – a Demokratikus Koalíció, a Jobbik Magyarországért Mozgalom, a Lehet Más a Politika, a Magyar Kétfarkú Kutya Párt, a Magyar Szocialista Párt és a Magyarországi Németek Országos Önkormányzata – fogják a kis számláikat, és az ítélőszék elé járulnak, miszerint mit parancsolsz, édes gazdám. 
A kormányzati gömböc mindent felfal / 2018.12.18.
Az olvasók többsége a „nagy magyar valóságot” bemutató riportokat várja, a NER ezt fojtaná meg. - Nemzetstratégiai jelentőségűvé minősítette a kormány azt az ügyletet, amellyel a kormánypárti sajtót tömörítő Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány (Kesma) megszerzett egy sor médiacéget. Ez azt jelenti, hogy a lépést nem kell vizsgálnia sem a Médiatanácsnak, sem a Gazdasági Versenyhivatalnak.
2018: a gigantikus sportberuházások éve / 2019.01.15.
Tavaly is hullottak az állami százmilliárdok a magyar sportba, természetesen a legnagyobb győztes megint a labdarúgás lett. - Az április 8-ai választáson aratott újabb kétharmados Fidesz-diadal után tovább folytatódott az elképesztő mennyiségű közpénz áramlása a magyar sportba. A megaberuházások és a sokszor arcpirító túlárazások révén milliárdok kerülhettek a megbízható NER-vállalkozásokhoz.
Rajk László: "Nem értem, Orbán hogy tud még egyáltalán létezni Európában"
- Részletek
- Készült: 2019. január 27. vasárnap, 19:11
- Találatok: 1684
Rajk László szerint Orbán diktatúrája szofisztikáltabb Kádárénál, de lényegében ugyanaz. A 70 éves építész, díszlettervező szerint a rendszer végéhez vezető gyújtózsinór most is a kulturális ellenállás lehet.
Édesapjáról felnőttfejjel sem tudja eldönteni – nyilatkozta –, hogy hős vagy antihős volt. Nagy Imre megítélése is kettős, de a forradalom egyenes, becsületes irányba fordította. Szobrának az eltávolítása se becsületes, se egyenes nem volt: hogy élte meg ezt?
Végtelenül felháborító és szomorú, hogy egy embert, aki az életét áldozta a szabadságért, többszörösen megaláznak még holtában is. Nagy Imrét 1958-ban kivégzik, először a Gyűjtőfogházban elföldelik, aztán a 301-es parcellában újra elföldelik, mindig arccal lefelé, és most, a kivégzés 60. évfordulóján életnagyságú szobrát levágják, és újra arccal lefelé fordítva, elszállítják a gyűjtőbe. Ez a morális szempont. A politikai pedig az, hogy úgy tűnik, ez a rezsim ki akarja radírozni az 1956-os forradalmat a magyar történelemből. Orbánnak nem kell Bibó, akit 1989-ben még bőszen idézett, sem a mártírok, akiknek koporsója mellett végtelenül öncélú beszédével ellopta a gyászt, díszletként használva őket. Minden ’56-os emléket eltüntetnek a Parlament környékéről. Lugossy Mária öröklángjával kezdődött, amit a Fő utca mellé költöztettek, mert mindig költöztetésről van szó, nem bontásról. De így volt a veszprémi 1956-os emlékművemmel is, amit a forradalom 50. évfordulóján átadni sem engedett egy Orbán-hívő polgármester, lebontatta, az enyészeté lett. Orbáné szofisztikáltabb diktatúra, mint Kádáré volt, de lényegében ugyanaz.
Mi lehet a Fidesz célja?
Nekem úgy tűnik, hogy az 1989. március 15-i tüntetést akarják a rendszerváltás kezdőpontjának tekinteni. Ez körülbelül olyan, mint amikor az 1848-as forradalom 50. évfordulóján Ferenc József már nem tudott engedni abból, hogy mégiscsak történt valami 1848. március 15-én, és ezért ellenünnepnapnak akarta nyilváníttatni az alkotmány aláírásának a napját, április 11-ét. Ez most egy rettenetes vergődés, kegyetlen és megalázó történet. De hosszú távon nem fog sikerülni.
A minapi „kulturális ellenállás” hívószóra megtelt egy könyvbemutató, a résztvevők alig várták, hogy rezonálhassanak a jelenkorra: megint „ugyanott” tartunk. Édesapja koncepciós pere, a ’70–80-as évek szamizdatja után ez már több mint vicc, nem?
A szamizdat és a demokratikus ellenzék döntés volt. Azt mondtuk, szabadon akartunk élni, kerül, amibe kerül. Megpróbáljuk, és nem az adott keretek között, hanem azokat rendesen szétfeszítve. Most megint olyan rendszerbe kerültünk, ahol a végtelenségig feszegetni kell a határokat. Ebben a kulturális szabadság kikényszerítésének nagy szerepe van. Az 1970–80-as években is ez volt a gyújtózsinór, és legalább olyan fontos szerepet játszott, ha nem fontosabbat, mint a politika. A kultúrának azt a részét, amire van ráhatásunk, most is meg kell próbálnunk szabaddá tenni.
Hogy éli meg, hogy 30 évvel a rendszerváltás után arra szavaz 2,5 millió ember, hogy ne legyen szabad az ország?
Ez számomra megfejthetetlen. Nem készülnek olyan felmérések, hogy mennyien vannak a vakon hívők, mennyien a rezsimet haszonelvűségből támogatók, és mennyi fiatal számít arra, hogy veszélybe kerül a karrierje, ha nem teszi meg ezeket a lépéseket. A 2,5 millió tényleg szomorú szám. A másik szomorúság a politikai struktúrából, pontosabban egy manipulált választási rendszerből és a diktatúra természetrajzából adódik: ezzel a támogatottsággal kétharmadot lehet kapni a parlamentben, és bármit meg lehet vele csinálni.
Ha ma lenne fiatal pályakezdő, mi lenne a stratégiája?
A kultúra felől érkeztem a demokratikus ellenzékbe, most is a kultúrából érkeznék oda. Egyszer minden kultúrát művelő ember – nem is kell, hogy kreatív legyen – szembesül azzal, hogy ki kell mondania: „ez nem mehet tovább!”. Van egy híres mondat a demokratikus ellenzék történetéből: „Kádárnak mennie kell”. Megint ott vagyunk, hogy az a politikai művészet, amiről a hatalom mondja azt, és nem az alkotó. Így ki kell mondani: Orbánnak mennie kell!
Milyen a közérzete?
Jól vagyok, köszönöm szépen. 
Ónody-Molnár Dóra: A takarító
- Részletek
- Készült: 2019. január 26. szombat, 18:46
- Találatok: 2237
Egy időben Victor, a takarító jutott eszembe Palkovics Lászlóról. Aki látta a Nikita című filmet, tudja, mi volt a feladata a Jean Reno által játszott fickónak. Ő tüntette el azokat a nyomokat, amelyeket a bérgyilkosok hagytak maguk után. És bőven volt mit eltüntetnie. A 2011-es Széll Kálmán-terv drasztikus megszorításainak egyik áldozata a felsőoktatás volt. Az ágazat akkor olyan sebeket kapott, amelyeket azóta sem hevert ki. A válságos állapotot a 2011–12-es diáktüntetések tették a szélesebb nyilvánosság számára is érzékelhetővé. A legfőbb elkövetőt a lebukás fenyegette, esetünkben az, hogy kiderül, az ellenzéki évek alatt végig a megszorításokat szapuló Orbán Viktor kormányon maga is megszorítást hajt végre. Ilyenkor jön jól a takarító.
Palkovics 2014-ben, amikor felsőoktatási államtitkári pozícióba került, a legfőbb szereplők megosztásával és a kifárasztós tárgyalási taktika bevetésével lassanként pacifikálta a területet. Ahogy Victor a hullákat oldotta fel savval, ő a maradék egyetemi autonómiát tüntette el nyomtalanul. Jött aztán a kancelláriarendszer, és a rektorok pisszeni sem mernek azóta sem, holott a finanszírozás mértéke még mindig nem érte el a 2009-es szintet.
Mindeközben akadt takarítanivaló a közoktatásban is bőven. Hoffmann Rózsa, majd Czunyiné Bertalan Judit után az összeomlás szélére kerülő állami intézményfenntartó központ maradt hátra. A félresikerült átalakítást egyre szélesebb körű tiltakozások kísérték, mert tanárok, szülők, diákok egyszerre fuldokoltak a megszorítások következményei miatt, és küzdöttek a megtaníthatatlan és megtanulhatatlan mennyiségű tananyaggal. Ez volt a kockás inges demonstrációk időszaka.
De jött László, és rendet tett. Persze a tetem – esetünkben a gyerekek jövője – elásásával csak annyit ért el, hogy a látvány ne legyen annyira felkavaró, a kárból semmit nem sikerült helyrehozni. Az egy központból irányított iskolarendszer 58 központból irányítottá vált, ami a lényegen semmit sem javított, ettől még centrális maradt. A tanszabadság nem állt helyre, a túlterhelés nem csökkent, a társadalmi mobilitás nem javult. De hát ez volt a megrendelő akarata, a profi csak teljesíti a megbízást. A takarító leszerelte az elégedetlenkedőket, és lám, az oktatásban évek óta nyugalom van. A gyerekek nem olvasnak ugyan jobban, a megfelelő végzettség nélküli iskolaelhagyás aránya nem csökken, sőt, de neki nem az a dolga, hogy az oktatás tényleges problémáit megoldja, hanem az, hogy ne legyen balhé.
Így ment ez 2018-ig. Akkor azonban valami megváltozott, és ami azóta történik, már nem a takarításról szól. A technokrata válságmenedzser takarító miniszteri bársonyszéket kapott. Most már nem a korábbi vezetők után hagyott káoszt kell felszámolnia, hanem előállíthatja a sajátját. Önéletrajzának kitörölhetetlenül része lett, hogy a minisztersége idején üldözték el a CEU-t, és az ő idején rohanta le a kormány az Akadémiát. Utóbbit ráadásul a főszereplésével. Mivel Palkovics nem tartozik az egybites fideszes pártkatonák sorába, pontosan tudja, mekkora veszteség a magyar felsőoktatásnak és az egész országnak egy olyan intézmény távozása, amelyet több tudományterületen a világ száz legjobbja között jegyeznek. A Magyar Tudományos Akadémia ellen indított támadás pedig nem nyugalmat hozott, hanem viszályt, békétlenséget, zűrzavart.
Hol van már a csendes takarító, a szenvtelen problémamegoldó? Mintha Victor szakmát váltott volna, és ma már ő hagyná a színen azokat a hullákat, amelyeket korábban eltüntetnie kellett. A parancsot kiadták, meg kell gyilkolni az Akadémia önállóságát, le kell vadászni az elnökét, fel kell robbantani azokat a kutatóintézeteket, amelyek a kormányzati propagandába nem illeszkedő tudományos eredményeket publikáltak.
Az egykori takarító munkába állt. Új szerepkörében is úgy dolgozik, ahogy korábban, módszeresen, szisztematikusan, érzelmektől mentesen. 
Freud is állva tapsolna, ha ezt látná
- Részletek
- Készült: 2019. január 26. szombat, 04:44
- Találatok: 1459
Nagyot futott már megint a doktorminiszterelnök úr soros péntek reggeli igehirdetésében, bár megszokhattuk tőle – különös tekintettel mióta a migrációs válság felütötte a fejét és az elvetélt sufnijogász megélhetésileg belecsimpaszkodott (és az nem tegnap volt) -, hogy egyetlen olyan pénteki monológot nem bírt még lenyomni, amiben ne az őt hatalomban tartó beteges rögeszméjét puffogtatta volna, leszarva a mindennapok húsba vágó rögvalóságát. Egészségügy, oktatás, társadalmi rohadás? Ugyan már.
Ma sem volt ez másképp, de mivel semmi kedvem ingyenes felületet biztosítani a szégyennel teljes, nettó hazug sorosozásának (23 másodpercenként egyet sorosozni, újabb világrekord), az Európai Unió kifutó szériájára zúdított mocskolódásának, de a gazdasági sikerekkel kapcsolatos hőzöngéseinek és a családügyi nemzeti kamukonzultáció köré kerekített rablómeséjének sem, álljon itt egyetlen, Freud mestert megszégyenítő kiszólása Puritánia teljhatalmú urának.
A néplélek húrjainak világszínvonalon teljesítő pengetője remekbe szabta, mit gondol nemzetté válás útján megtorpant magyar népről, amelynek nyakán kilenc éve megszakítás nélkül pöffeszkedik, és amelynek immár a Várból köpködheti – nem csak szimbolikusan – a fejére a szotyolahéjat:
"Nehéz nép a mienk, tehát sikeresnek lenni Magyarországon az nem egyszerű dolog, és nem csak azzal kell megküzdeni, hogy a sikerhez teljesítmény kell, hanem a közeggel is. Tehát Magyarországon sajnos a közeg az nagyon ritkán inspirál bennünket sikerre, kiemelkedő teljesítményre. Az, hogy a legnépszerűbb kártyajáték az az ulti, ami arról szól, hogy ha valamit akarsz csinálni, akkor neked egyedül meg kell küzdened két másik emberrel, akik összefognak veled szemben, hogy ne sikerüljön, amit akarsz, ez sok mindent elárul rólunk. Tehát itt nagyon nehéz alkotni ebben az országban, de mégis mindig voltak emberek, akik ezt vállalták."
Nem tudom, hány ember van, akinek Magyarországról az ulti nevű népnemzeti mulatság jut eszébe (egyáltalán vannak olyanok, akik ismernek élő embert, akinek a kikapcsolódás, a kultúra és a sport netovábbja az ultizás), de nagyjából mindent elárul az országról és annak miniszterelnökéről, hogy ezzel a kocsmai dumával, ezzel a primitív hasonlattal eredményesen lehet zsibbasztani a nagyérdeműt. Aki – mármint a miniszterelnöknek csúfolt bakelitjogász – odáig fajult az egybites dakota bölcsességek mantrázásában, hogy egy állítólag közkedvelt (felcsúti kivakarózott körökben egészen biztosan népszerű) kártyajátékból szerinte simán levezethető a nép lélektana. Az ultiból, basszameg, az ultiból. Mert ugyanis ez a kultúránk nekünk, amit meg kell védeni. 
Festmények és más bajok
- Részletek
- Készült: 2019. január 24. csütörtök, 23:00
- Találatok: 1468
Most legfrissebben és elsőként Hoppál elvtárs dicsekedett el, mint valami pattanásos kamasz, odaokádva a Facebookra, hogy szíves megőrzésre a Janus Pannonius Múzeum nála helyezett el képeket, festményeket az ő irodájában, mert jobb helyet egyáltalán nem talált nekik ezen a sártekén. Így megy ez. Még régebben, mint felidézhetjük, Habony volt anyósánál tárolt a Szépművészeti pár mázolmányt, hogy ott rágják meg az egerek és ne nála.
Végül meg, kalapként a fejünkre, valamint bokrétaként Orbán seggébe harmincnégy kép és négy szobor landolt megőrzésre szintén a Szépművészetiből a kedves vezető új irodájában, mert olyan csupaszok voltak a fehérre festett falak, még a freskók sem ütöttek át rajtuk, oly jól takarnak ezek a modern festékek. Csak egy réteg, és huss, volt freskó, nincs freskó, és ott marad a helyükön a hiány, amit orvosolni kell, és orvosolnak is. Viszont ez a művészettörténészi véna ez nem új a fiúknál.
Amikor merengtem azon, hogy emléket kellene állítani írásban ennek a takonynak is, akkor jutott eszembe, hogy régebben én már leskicceltem néhány gondolatot ilyen festményes dolgokról. És nini, már négy éve, egészen pontosan 2015. február 19-én merültem el a NER világába rajzszakkörileg. Kiindulásnak, mintegy origónak ideteszem, csak azt nem tudom, az ember a saját szövegét idézőjelbe rakja-e, megtisztelve az akkori önmagát érdemtelenül, mindegy. Nem teszem, viszont A Buonarrotti-kód az így szólt akkor:
Most már eltelt az öt szűk esztendő. Új földesuraink berendezkedtek és szuszmákolnak a frissen szerzett birtokon, nézegetik a ládafiát. Mindenki elvonult a maga gumivillájába, ahol éppen amőbaként szaporodnak a szobák, mint Rogán Vitéz Antal mesebeli otthonkája teszi ezt új és még újabb meglepetéseket szerezve édes gazdájának. Vagy olyan lakásban él, amelyről azt sem tudja, hogy van, mint Kósa Lézerblokkoló Lajos.
Esetleg a család dob össze egy fedett sportlétesítmény méretű – ez a stadion új neve az EMMI útmutatásai alapján, ne röhögj – bodegára, mint Szijjártó Borzoska Péter&Co. Vagy épp már a stadion (pardon, fedett sportlétesítmény) is megvan a budi sarkában szigorúan nem közpénzből, a’la Orbán Első Viktor. Legyen elég most ennyi a klánból, de vannak még dögivel, mint Burgban a hercegkisasszonyok, ez meg: a’la Svejk, a derék katona.
A családi ezüst imhol megvan, ezt az éppen nem meglepő felfedezést tehetik kéretlen hőseink, amint a tulipános ládát bontogatják, és hirtelen rádöbbennek, hogy félig már a klubban vannak, mégis idegenül téblábolnak a futószőnyegen. Ezt a kínos létállapotot érzik meg a janicsárok, akik arra gondolnak, hogy a szalon fényét emelni kőne valamivel, s a csillogást néhány képpel vizionálják gyarapítani. Nos, ez az a pillanat, amikor az új magyar Michelangelók kora eljő, mint a Jeges.
Ömlenek a műalkotások nagyjainkról nagyjainknak, ebben a tehetség sújtotta országban minden bokorban egy festő lapul, és ezek gázszerelőkkel paroláznak. Most hirtelen úgy kapjuk föl a fejünket, mintha mindez újság volna, pedig egy lófaszt mama. Udvari pingászok az idők kezdete óta vannak, a Borgiákról is annyi kép leledzik, mint a szemét, de azt legalább ők maguk rendelték a saját örökéletűségüket alapozandó, itt minálunk azonban a pincsik nyalogatják kenyéradójuk kezét. Mit parancsolsz édes gazdám, egy képet tán.
Így megy ez. Ketten is merészet gondoltak a pincsik közül épp. Az alanyi költő, L. Simon László, a kamera elől menekülő táltos, Lézerblokkoló honfitársunkat örvendeztette meg saját képmásával „régi barátság csak megér ennyit“ címszóval. Meg hogy ezt megteheti, kerül az ő tulipánosában hatszázezer ropogós pénz nemeset cselekedni. És került. És cselekedett. Lázár pedig szegényebb lett egy képpel.
Tállai András Pincsi, a mezőkövesdi láblabdázók elnöke is igen hálás volt a vezérürünek.
Bármi történik, mi fizetünk érte. A „fidesznyik” is, meg a „libsibolsi” is
- Részletek
- Készült: 2019. január 23. szerda, 18:52
- Találatok: 1624
Lopnak. Nem kicsit, sokat, de én most nem erről fogok írni. Egy államférfi felelősségéről fogok írni, aki egy ország miniszterelnöke, vagy legalábbis ezt a címet viseli. Azonban ehelyett nemhogy éket ver, de egyenesen lövészárkot ás(at) a nemzet két része közé, mert kizárólag ezzel tudja biztosítani hatalmát.
Agyakat mos, manipulál, képtelen ellenségképeket kreál ő és hátországa: a kormány, és a tagjait biztosító párt, meg persze a számtalan „független” és „tehetséges” szakértő. Nem éri fel ésszel, hogy nem ez a feladata. Egy miniszterelnök, akkor is 10 millió ember miniszterelnöke, ha ebből uszkve 5 utálja. Még mielőtt: a maradék 5 egy része nyilván nem elkötelezett fideszes, csak az általuk hazudott – és persze rosszul értelmezett (értsd: irányított lopás és a társadalom butítása) – stabilitásra van szüksége. Orbán talán maga is elhiszi, hogy „ellenszélben” dolgozik, ebben az esetben ezért klinikai eset. Ha hazudik erről, akkor pedig azért.
Szerintem nem az mozdítja előre az országot, ha a népesség nagyrésze acsarkodik egymásra. Ezt csak valami egészen kifacsart logika diktálhatja. Történelmi felelősség egy államférfi részéről ennyire belátás nélkül cselekedni, és történelmi lehetőség, amit kihagyunk ezáltal. Kívánom, hogy ne csak én lássam így.
Ne feledkezzünk meg a hatalom kiszolgálóiról sem. A közvetlen körről, akik hatalmat és vagyont szereznek ezáltal. A kicsit távolabbi sameszekről, akiknek „csak” egyik, vagy másik jut. Ők forgatják ugyanis a kerekeket, nem Orbán tekeri egyedül. Nekik fontosabb saját személyes jólétük, mint az ország gyarapodása, pedig számtalan közülük miniszter és államtitkár, köztiszteletben álló személy. Ők papolnak elvekről, keresztényi értékekről, holott szeretet, megbocsájtás és hasonlók helyett csak a kapzsiságot, irigységet, hivalkodást ismerik.
Becsapják és közben meglopják a saját szavazóikat is. Statisztikákat hamisítnak, befogják a hőzöngők száját, a félelem légkörét terjesztik. Felcímkézik az ellenzéki tábort bárminek, ami éppen a javukat szolgálja rövid távon, és a szavazóik is ennek megfelelően viselkednek. Elég egyetlen rossz szó, jön a libsibolsi migránssimogató sorosbérenc és onnantól már nem ember vagy, csak egy tárgy, egy elvont fogalom a világnak abból a részéből, ami őket nem érdekli, vagy félnek tőle.
Érvek általában nincsenek, ha vannak is, a tieid semmit sem érnek vele szemben, légy bármilyen tényszerű is. Más szemében a szálkát nyomban észreveszik, és örömmel ugrálják körbe, de az, ahogy messiásuk váltogatja köpönyegét nem számít cseppet sem. Ha szélkakas lenne olyan gyorsan forogna, hogy meghatjhatna egy generátort.
Közben azt hiszi magáról, hogy tehetséges, világformáló politikus. Nem veszi észre, hogy idehaza Gyurcsány után légüres térbe került, ami a jól felépített karaktert illeti. Egy televíziós vitában valószínűleg egy tájékozott járókelővel szemben is elvérezne. Abba sem gondol bele, hogy mi történne, ha csupa Orbán ülne az uniós vezetői pozícióban: egy pillanat alatt egyedül maradnánk. A nemzetközi porondon egyszerűen visszaél helyzetével, élvezi is talán, miközben jó eséllyel mentálisan orvosi felügyeletet igényel. Ehelyett egy országot vezet a szakadékba.
Hogy geci-e? Kit érdekel? Nem büntetőjogi kategória. Az, hogy országunkat kiszolgáltatja Putyinnak és kiárusítja közös értékeinket saját érdekkörének, az már igen. Befolyással való visszaélés, talán így hívják. Ami súlyosabb, hogy közvetve rengeteg ember elszegényedéséért és korai haláláért felelős az egészségügy elsorvasztása miatt. A sajátjait mindez nem érdekli: sajnos egyre inkább úgy tűnik, a magyar kisszerű és soha nem tanul. Maga rázza addig a pofonfát, amíg az egész erdő rádől.
Akadályozás
- Részletek
- Készült: 2019. január 22. kedd, 22:40
- Találatok: 1707
Ültek az ügyészek a kandalló mellett, pipáztak és vörösbort szopogattak, szotyit falatoztak szalonnával meg velős pacallal. Ropogott a tűz jóságosan, az ügyészek nézték a felvételeket, pörgött a film, néha beletekertek, mert unalmas volt, de azért egész jól szórakoztak.
Szépen fogyott az étel, ital, és a hó is giccsesen hulldogált odakint. Egy volt a világ és gyönyörű. Az ügyészeknek mindemellett tele volt a töke a hiábavalósággal, hogy ilyen filmet kell nézni órákon át valami jó kis pornó helyett, de a bor, a meleg és a böfögések elviselhetővé tették mégis a dolgot, és ezt látták az ügyészek az ő filmjükön:
– Ez még felugrik, főnök. – kiáltotta a dagadt biztonsági őr szuszogva, ahogy a képviselő nyakán térdelt. Egy másik pedig a képviselő lábfejét csavargatta, mintha azt vizsgálta volna, beleillik-e a menetébe. Ilyen Laokoón-csoportos volt az egész, néha fölbukkant egy-egy fej szenvedve, vagy egy végtag, ahogyan összekavarodtak a küzdelemben, vonaglások és tekergőzések látszottak, nyögések és káromkodások hallatszottak.
Keményen küzdött a képviselő, már majdnem szabadult volna szorult helyzetéből, amikor egy harmadik mahomet a hátára térdelt, és ezzel már nem bírt el, úgy feküdt a három biztonsági őr alatt, mint valami béka, úgy passogott ki a hónuk alól, olyan reménytelenül.
A háttérben eközben másik három őr mint valami rongyot, úgy húzott egy másik képviselőt. A két lába ennek az áldozatnak élettelenül lógott maga alatt, vonszolódott utána, mint a kígyó kifolyt belei, öltönye a nyakába csúszott, kivillant a dereka, akár egy csintalan óvodásnak. Jól meglengették ezt a képviselőt a biztonsági őrök, hintáztatták előre-hátra, majd, amikor megvolt a kellő lendület és erő, kihajították az ajtón, hogy csak úgy placcsant odakint.
Szenvtelen történet volt ez, a túlerő, amint agyontapos mindent. Néha képviselőnők is bevillantak a felvételeken, ezek is harcos szemekkel néztek a kamerába, és ezeket is kitették az utcára a francba. Még csak vak komondoros törődést sem kaptak az izzadó és szuszogó biztonságiaktól, pedig megérdemelték volna. Megzavarták a sziesztát ugyanis, a meccsnézést a biztonsági őri kalickában, és az asszony sült szalonnás szendvicsének élvezetét, megbontották a nyugalmat, ilyenek.
– Nos, kollégák – állította le a felvételt távirányítójával az egyik ügyész, és hörbölt a borából -, nos, kollégák tehát ezek a képviselők feljelentést tettek a látottak miatt, hogy őket erőszak érte volna, ez a panaszuk.
– A kurva anyjukat. – jelentette ki rezignáltan egy másik ügyész, aki szivarozott és alá is támasztotta, meg is indokolta tömör összefoglalóját.
– Azt írják ezek a képviselők, hogy hivatalos ügyben és minőségben jártak ott. Kérdem én, látunk bármilyen hivatalos eseményt? Beszélnek hivatalos emberrel, tárgyalnak komolyan zöld asztal mellett? Látunk-e ilyet? – tette fel a költői kérdést a szivaros, és az egyik lelkes fiatal ügyész válaszolt is rá, holott senki sem kérte.
– Semmi zöld asztal, csak a járólapok. – ezt harsogta a nyeretlen kétéves, a többi ügyész pedig a hülye ez jól ismert nézésével pillantott rá, de a távirányítós föloldotta a feszültséget.
– Igyék, kolléga! – mondta neki – Igyék konyakot. – amire a lelkes fiatal egy slukkra behajított egy decit, hogy a tapasztaltabbak csak néztek, viszi ez még valamire pillantással.
– Mi a tényállás hát, kollégák? – érdeklődött a távirányítós komolyan.
Patyomkin-demokrácia
- Részletek
- Készült: 2019. január 21. hétfő, 18:48
- Találatok: 1689
Hol volt, hol nem volt, valamikor régen, a XVIII. századon is túl, volt egyszer egy miniszter, aki a legendák szerint nagyon szeretett a látszatra adni. Ez az államférfi állítólag arra is képes volt, hogy egész álfalvakat építsen fel kizárólag azért, hogy az uralkodóját – és talán a népét is – lenyűgözze a látvánnyal és az áltelepülés látszólagos gazdagságával.
Nos, hogy a Grigorij Alekszandrovics Patyomkinról szóló történetek szóról szóra igazak-e, vagy csak erős felnagyításai annak, ami a valóságban megtörtént, jelenleg vitatott. A történészek legújabb elméletei szerint valószínűleg Patyomkin politikai ellenfelei terjesztették el az álfalvak legendáját, annak nagy része kitaláció. Patyomkin ugyanis a valóságban is nagy erőfeszítéseket tett adott területek fejlesztéséért, és Katalin cárnő látogatása előtt csak rendbe tetette a településeket. Akárhogy is történt, ezek után a „Patyomkin-falu” kifejezés a politikában úgy terjedt el, mint a kellemetlen tények hamis eredményekkel való elrejtésének szinonimája.
Talán senkinek sem kérdés, miért jutott eszembe Patyomkin. Napjaink magyar népvezére – aki egyébként nem titkoltan letűnt korok lelkes tisztelője – éppen most halad Patyomkin nyomában. A látszat szerint itt minden a legnagyobb rendben van, és a vele, velük egyet nem értőket ők véletlenül sem hallgattatják el. Csak felvásárolnak mindent, ami teret adna másnak, ahogy tették azt a hazai média nagy részével, a többiekkel szemben pedig olyan „piaci körülményeket” hoznak létre, hogy az állami és a magáncégek kizárólag a kormánybarát médiatermékekben merjenek hirdetni. Sajtószabadság van, Patyomkin módra…
magyarhang.org
A kormányzati gömböc mindent felfal / 2018.12.18.Az olvasók többsége a „nagy magyar valóságot” bemutató riportokat várja, a NER ezt fojtaná meg. - Nemzetstratégiai jelentőségűvé minősítette a kormány azt az ügyletet, amellyel a kormánypárti sajtót tömörítő Közép-európai Sajtó és Média Alapítvány (Kesma) megszerzett egy sor médiacéget. Ez azt jelenti, hogy a lépést nem kell vizsgálnia sem a Médiatanácsnak, sem a Gazdasági Versenyhivatalnak.
Aztán ott vannak a nemzeti konzultációk, amelyek szintén csak a látszatról szólnak. Olyan kérdésekben kérik ki az emberek véleményét, amelyeket ők látszólag fontosnak tartanak, és az eredmények ismertetésekor elképesztő részvételi arányról, nagyszerű adatokról beszélnek, majd bizonyítékként bemutatnak rengeteg bezárt dobozt. Higgyük el – akárcsak annak idején a cárnő –, hogy abban bizony kitöltött és visszaküldött konzultációs ívek vannak.
Na és ahogy Patyomkin, úgy a mai kor nagy vezetője is szeret építeni. És több esetben nemcsak a látszat, hanem egy bizonyos kör hasznának érdekében. Csak úgy nőnek ki a stadionok a földből, miközben a labdarúgásnak nevezett sportágnak még mindig csak egy lebutított változatát űzik hazánkban hatalmas, ám ürességtől kongó nézőtér előtt. Ráadásul a látszat kedvéért minden nagyobb sporteseményből szinte olimpiát rendezünk, hadd lássa mindenki, mi, magyarok erre is képesek vagyunk. A pénz nem számít.
magyarhang.org
2018: a gigantikus sportberuházások éve / 2019.01.15.Tavaly is hullottak az állami százmilliárdok a magyar sportba, természetesen a legnagyobb győztes megint a labdarúgás lett. - Az április 8-ai választáson aratott újabb kétharmados Fidesz-diadal után tovább folytatódott az elképesztő mennyiségű közpénz áramlása a magyar sportba. A megaberuházások és a sokszor arcpirító túlárazások révén milliárdok kerülhettek a megbízható NER-vállalkozásokhoz.
Intellektuális orgyilkosok
- Részletek
- Készült: 2019. január 20. vasárnap, 14:28
- Találatok: 2045
Finkelsteinnek nem a módszere volt új, hanem az volt benne a meglepő, hogy az elmúlt hatvan év minden erőfeszítését megcsúfolva volt pofája újra elővenni a törzsi erőszak sablonjait.
Hihetetlenül fárasztó az az időszakosan megismétlődő tömjénezés, ami a nagy társadalommanipulátor, Arthur J. Finkelstein személyét és módszereit övezi. Még az ellenzéki portálok is jól-rosszul álcázott csodálattal adóznak a személyes moralitást pragmatikus okokból az ősei sírjára hajító marketingesnek, aki egy több évezredes receptet tudott újracsomagolni tanácstalan újkori populisták számára. Ahogyan az előretörő szélsőjobboldal „innovációja” is csupán látszólagos, úgy az övé sem több szemfényvesztésnél.
„Azt például már korán felismerte, hogy az emberek leginkább az olyan dolgoktól félnek mint a drogok, a bűnözés vagy az eltérő bőrszín” – elemez mélyrehatóan az egyik Finkelstein-kölyök, George Birnbaum egy svájci napilapnak adott interjújában. Igazi spanyolviasz: az emberek attól félnek, amit veszélyesnek érzékelnek. Félnek az erőszaktól és félnek az idegenektől, és ezzel manipulálni is lehet őket. Az egész szociálpszichológia egy emberként döbbent meg ezektől az „egészen korai” felismerésektől; kezeik közül ki is fordultak a kísérleti jegyzőkönyvek.
A félelemkeltés sokadik feltalálása
Egy rövid történeti áttekintés, hogy nagyjából el tudjuk helyezni, mennyire is volt „korai” Finkelstein korszakalkotó felfedezése. A szociálpszichológia a holokauszt és a Harmadik Birodalom egyéb szörnyűségeinek sokkja után ráfordult a témára, hogy végre tudományos szempontból is tisztázza, hogyan lehetett mindennapi állampolgárokat egymás ellen fordítani és ugyanezzel a mindennapi ésszel gyakorlatilag felfoghatatlan gonoszságokra rávenni őket. Az úgynevezett Yale-kutatások keretein belül bizonyítékokat találták arra, hogy az emberek attitűdjeit (bizonyos dolgokhoz való érzelmi viszonyulásaikat) olyan közepesen félelemkeltő üzenetekkel lehet befolyásolni, amelyek valamilyen tekintélyszemélytől erednek. Érdemes ezeket az üzeneteket minél többször elismételni, míg végül olyan helyzetet nem teremtünk, amelyben az üzenet származási helye fontosabbá válik az elfogadásban, mint maga a tartalma. Az emberek alapvetően fel vannak fegyverezve az ellen, ha valaki meg akarja őket téveszteni – ezt a készséget nevezi a kognitív tudomány episztemikus éberségnek –, de krízishelyzetben az emberi információfeldolgozás nem működik olyan részletesen, mint egyébként. Nem véletlenül operál jelenleg is minden antidemokratikus uralom valamifajta folyamatos fenyegetettség rémképével. Az instabilitás a kulcs ezekhez a rendszerekhez: az ostromretorika, a külső ellenségek, akik beférkőznek, a végvári kapitánykodás, a pátoszos beszédmód és az egyre újabb ellenségképek kialakítása is mind-mind ezt az instabilitást hivatottak fenntartani.
Ha kedves akarnék lenni, akkor megelégednék azzal, hogy a Yale attitűdkutatásai úgy harminc évvel előzték meg Finkelsteint a „korai felismerésben”. Azonban kicsit sem akarok kedves lenni, ezért még megemlítem a Mediciek számára hasonló módszereket felvázoló Machiavellit – ekkor már négyszázhatvan évvel járunk a „korai felismerés” előtt –, vagy a birodalom gondjairól a figyelmet keresztényüldözéssel elterelni kívánó római császárokat – ekkor nagyjából ezernyolcszáz évvel vesszük be a sasszemű kampánygurut. Finkelsteinnek nem a módszere volt új, hanem az volt benne a meglepő, hogy az elmúlt hatvan év minden erőfeszítését megcsúfolva volt pofája újra elővenni a törzsi erőszak sablonjait. Sikere nem zsenialitásában keresendő, hanem a mi felkészületlenségünkben – azt hittük, mindenki van már olyan civilizált, hogy bizonyos fegyverektől tartózkodik, a saját érdekében is. Theodor Adorno, Else Frenkel-Brunswik, Kurt Lewin, Henri Tajfel, Solomon Asch és a többi, holokauszttól megmenekült zsidó tudós, akik a dehumanizációs stratégiákat és a diktatúrákat kutatták, azért állították föl elméleteiket, hogy a szörnyűségek ne ismétlődhessenek meg még egyszer.