Orbán, aki korábban látványosan üdvözölte a Brexitet (ami éppen tönkreteszi Nagy-Britanniát), most azt állítja, hogy az is Juncker felelőssége. Miközben ez a hozzá hasonló szélsőjobboldali szélhámosoknak a felelőssége, akik hazugsággal félrevezették az angol kisembereket.
- Részletek
-
Készült: 2019. március 17. vasárnap, 16:00
-
Találatok: 1831
Nyilván ők is tudják, mi is tudjuk: annak, amin dolgoznak, éppen semmi köze a kereszténydemokráciához.
Próbálom elképzelni azt a kereszténydemokrata aranykort, amelyet Arthur Finkelstein tervei alapján, Dzsudzsák Balázs igényeit a legmesszebbmenőkig figyelembe véve Németh Szilárd fog elérkezettnek nyilvánítani, miközben Rogán Antal szorgalmasan bólogat. Próbálom, bár nem erőltetem túl magam, de akárhányszor csak belegondolok, mindig valami csűrdöngölős agrár-proli vircsaft körvonalazódik előttem, aminek tetőpontján Nemcsák Károly énekelni kezd, és a szmokingjában is Lázár Jánosnak kinéző Lázár János bokacsattogtatása adja az alapritmust, Semjén Zsolt pedig meghatottan néz maga elé.
Nyilván ők is tudják, mi is tudjuk: annak, amin dolgoznak, éppen semmi köze a kereszténydemokráciához, de valahogy mégiscsak el kellett nevezni, amikor Európában morogni kezdtek az illiberális demokrácia ötlete miatt. Kereszténydemokrácia lehet? – kérdezte a megszeppent miniszterelnök, mire nagy kegyesen megengedték neki, bár ők is tudták, hogy az elnevezés semmit se számít, ha Nyugat-Ázsiában egy politikus elhatározza, hogy maga alá gyűri a nemzetét. A kereszténydemokrácia magyar mutációja úgy használja a kereszténység szimbólumait, mint Füttyös Gyuri az Esti Hírlapot – van kereszt, van szentelés, van oltár, de mindez habkönnyű műanyagból, és természetesen a maga helyén: a trón alatt.
Ha a pápa hülyeségeket beszél, a hatodik senki majd szépen helyre teszi, a Biblia gyakorlatilag mindent elbír, az országban tevékenykedő egyházak pedig példátlan gyávaságról téve tanúbizonyságot, szorgalmasan asszisztálnak a jogfosztáshoz, lopáshoz, blaszfémiához, majd a pénztárhoz fáradnak, mert ami jár, az jár. Tisztelet a kivételnek.
A kivétel méltóságteljesen hallgat, csak tátog a kórusban, de nem énekel, ezzel le is tudta a kötelezőt a Megváltó felé, ha belátható időn belül mégis jelentkezne, elvégre Ő mindent lát, és azt is hallja, hogy nem hallja az éneket.
Természetesen nem az egyházak felelősek mindezért, nélkülük is menne a buldózer, csak akkor nem kereszténydemokráciának hívnák, hanem népi demokráciának, nemzeti demokráciának, magyar demokráciának vagy igazi demokráciának – mindegy, csak senki ne pofázzon bele a kormányzásba, és senki se ellenőrizhesse a főkönyveket. A képlet egyszerű: demokráciában ezt nem lehet megtenni, de mivel napról napra látjuk, hogy megteszik, nyilvánvaló, hogy nincs demokrácia. Aztán hogy minek nevezik, amit demokrácia helyett üzemeltetnek, a történet szempontjából teljesen mindegy, Mészáros Lőrinc felvilágosulatlan abszolutizmusban sem nyerne több pályázatot.
De kevesebbet sem.
Most azonban egészen szórakoztató fordulatot vett a Fidesz-sztori, mivel az európai jobboldali, jobbközép pártok, kereszténydemokraták és egyéb konzervatívok észrevették, hogy valami egészen elképesztő pofátlanság tombol a keleti mélyedésben, és az uralkodó párt a keresztre és a konzervatív értékekre mutogatva éppen orosz pénzből vett kínai susogós mackóban tolja a lopott biciklit a közös piacra.
Nyugaton sem ugranak az első szóra, arrafelé is szagoltak már büdös tojást évekig, ha annak volt szezonja, de mára eljutottak abba a fázisba, hogy ki akarják rakni a Fideszt a hóra, hogy hűljön kicsit. Erre válaszul az egykori fiatal demokraták és intellektuálisan alulmúlhatatlan szolgáik azonnal rájöttek, hogy az európai konzervatívok és kereszténydemokraták nem konzervatívok és nem kereszténydemokraták, hanem liberálisok, kommunisták, és Soros György irányítja őket. Azaz arrafelé mindenki kommunista és liberális, mert a kommunisták és liberálisok alapból azok, a konzervatívok és kereszténydemokraták pedig álcázzák magukat, lelkük mélyén azonban szintén, és ezek a kommunisták és liberálisok csodálatosan megférnek egymással, ami – ugye – a valódi kommunisták és liberálisok esetében elképzelhetetlen, de a képzelt kommunista és a képzelt liberális pontosan úgy viselkedik, ahogy Orbán Viktor megmondja a lopott pénzből nyomtatott plakátokon.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. március 16. szombat, 21:58
-
Találatok: 1655
Orbán Viktor országos cimborája, Mateusz Morawiecki, a lengyelek miniszterelnöke is nyert egy utat a hangszóró mellé, és koszttal, kvártéllyal meg némi zsebpénzzel megfejelve a Puskás Akadémia buszával ő is megérkezett a nagy Budapestre, hogy segítsen a haverjának rázni a rumbatököt. Be is engedték a szeánsz helyszínére, ami már maga döfi, s ha már ott volt, mesélt is nekünk, illetve a lefizetett, lengyel zászlókat rezgető honfitársainak, akikről csak reméljük, hogy tudták, hol vannak, mely illiberális szegletében a világnak.
Ezek az illiberálisok nem cicóznak, szeretnek az emberi lélek gyökeréig hatolni, legendákkal és mesékkel megragadni benne az ősi emberit a Mars-utazás korában, de csak az ősemberiig jutnak sajátlagos sajnálatosan. Morawiecki cimbora is a lengyel és magyar mondavilággal operált, mert szeretik ezek a meséket, hogy andalítsák a tömegeket, ilyen eredetmítoszokkal építgetik a népekben a Jung-féle kollektív tudattalant. Ennek aktiválódásakor pedig az embert megrendült, felkavart érzések töltik el, ami pedig a teremtettség érzése, amikor az egyén rájön, hogy milyen kis része ő a világnak, és ezáltal mennyire kiszolgáltatott.
A vallásos megtérések hátterében gyakran ez a teremtménység-érzés áll. És már helyben is vagyunk, egyenes az utunk a csalfa kereszténydemokráciáig, sőt, az is látható, hogy ismét cipollázták a bávatag rajongókat. Orbán pár nappal azelőtt tette a sorsát a jóisten kezébe ugyanis, felajánlotta mintegy a lelkét a teremtőnek, hogy aztán fiaként születhessen újjá. Tegnap a lengyel cimbi is az égiekhez fordult, eljutva a népek születéséig is, mondván: „a turul és a lengyel fehér sas vezetett el a jobb igazság felé”, sőt, hogy “az egekből fog jönni a segítség”.
Ezek lehetnének testvéri Szuhojok is, ez azonban, lengyelekről lévén szó, kizárható. Föltehetnénk a kérdést is, hogy a nagy, orosz atyához való meglehetősen eltérő érzelmi töltetek ellenére mégis mi a jó francot túrják egymás farát, de az illiberalizmus útjai kifürkészhetetlenek. Van ezeknek egy olyan képességük, hogy a pénz csörgését valami megfoghatatlan bávatagsággá szublimálják, amiben meglelik a nemzetet, és közben minduntalan fölsejlik a balladai homály. Ezt a lengyel sast is Lech, a lengyelek legendás alapítója látta meg először, viszont csak I. Boleszlav pénzérméin tűnik fel nem jól kivehetően, és az is lehet, hogy tyúk vagy éppen galamb.
Ennek ellenére, amikor a lengyelek meglelték a szabadságukat, 1997-ben címerállattá tették, most meg ide jutottak. Morawiecki bácsi mesélt nekünk a magyar turulról is, mint a sorosisták meghitt ellenségéről, aki, mint Anonymustól tudjuk, megtermékenyítette Emesét, így született meg Álmos, Kásler nagy örömére. Kérdés, hogy a jézusi beütésekről mi a véleménye az első budapesti zsinatnak, amely a Cinege utcában tanácskozik egymagában. De tudjuk, hogy minden keresztény ma már, még a vak komondor térgye kalácsa is, ha jóváhagyólag úgy akarjuk. S mért ne tennénk ilyet.
Kézai Simon szerint ez a turul Attilának is hadi jelvénye volt, aki ugyanúgy a Szíriuszról jött, mint a mimagyarok, gond egy szál sem tehát. Az ilyen ősi dolgok olykor kiismerhetetlenné teszik a jelent. Dzsingisz Kánnak is volt egy szent hegye, a Burkhan Khaldun, amelynek őrzését oly alaposan bízta több mint hétszáz évvel ezelőtt egy törzsre, hogy a leszármazottak még ma is ott ülnek a sorompónál, hogy avatatlan alak oda be ne tehesse a lábát. Az is lehet, hogy azon a területen van a kán sírja, amit emberfia most már meg nem talál. Attiláét is hiába keresik, őrzi a turul, és most már a szöges kerítések, mert fenyeget minket a világ.
Ezt viszont már Orbántól tudjuk, aki a kollégája múltba révedése mellett a jelent emelte szakrálissá, kijelentve, hogy egy liberális birodalom ellen küzd a magyar, biztosan a turul segítségével. Az kevéssé zavarta a mi hülyénket, hogy a liberális és birodalom fogalmak ontológiailag kevéssé passzolnak egymáshoz, mondhatni, egyáltalán, de a tények őt sohasem érdekelték. A kellő spiritualitás megteremtése után a liberális birodalom mintegy Niniveként jelenik meg az alattvalók csámpás szemei előtt, s mint azt Náhumtól (Náh 1,11; 3,1) tudjuk, ez erőszakos, vérszopó város, Zofóniásnál pedig (Zof 3,2) vigadozó, gőgös és magabiztos, el kell tehát pusztulnia. Jónás meséjét meg mindenki ismeri.
Mondom, ha belemerülünk a múltba, turul és sasszárnyon szállunk oda, akkor egészen elképesztő vidékekre juthatunk el. És ezen az sem segít, ha Orbán lengyel segedelemmel most nem mondta ki Brüsszel nevét, mert szaralak és fosik. Helyette valami lélekmélyi félelemeket óhajt generálni a bűnös, életünkre törő, misztikus liberális birodalom emlegetésével, amiről nekem Ninive ugrott be.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. március 15. péntek, 15:07
-
Találatok: 1756
Sokféle találgatás jelent meg előzetesen arról, hogy vajon mit is fog mondani március 15-i beszédében Orbán Viktor. Amikor az olvasó eljut ezekhez a sorokhoz, akkor már pontosan tudja a választ a kérdésre, most mégis el kell fogadnia, hogy az írás eleje ezekről találgatásokról, illetve azok miértjéről fog szólni, hogy aztán a végén szembesülhessünk a valósággal, vagyis azzal, mennyiben felelt meg, vagy tért el a magyar miniszterelnök az előzetes várakozásoktól.
Induljunk el onnan, hogy március 15-e, már a rendszerváltást megelőző néhány évben, de azóta is, a legkülönlegesebb ünnepünk. Az a nap, amely valójában már régen nem arról szól, hogy mi is történt 1848 márciusának idusán, hanem arról, mi az, ami belőle átemelhető az aktuális mára; van-e éppen forradalmi hangulat, mennyire elégedetlenek a pesti polgárok, akarnak-e kormányt buktatni. Március 15-e már régen nem ünnep, sokkal inkább erőfelmérés – olykor fitogtatás. (Azért legyünk korrektek, és jegyezzük meg zárójelben: az ünnepeink sosem voltak azok, valamiért az ünneplés képessége kiveszett belőlünk, s bár azt hittük csak az egypártrendszer ölte meg őket, de be kell látnunk, a rendszerváltás sem hozott változást; másként, de épp oly ünneptelenek az ünnepeink…)
Az erődemonstráció jelleg a Fidesz erősödésével vált általánossá, a párt felbukkanása a jobboldalon, híveinek fanatizálása átrajzolta március 15-e és október 23-a jellegét, a csendes unalomból tapintható feszültség, ideges várakozás lett. A várakozásnak e helyütt semmiféle pozitív tartalma nincs; arról nem voltak biztos információink, hogy átcsapnak-e a rendezvények tüntetésbe, utcai akciókba. (Újabb zárójel: október 23-a 2006 óta vált különlegessé, és nem is összevethetővé március 15-ével.) Többnyire Orbán maga helyezte magasra a lécet: beszél-e, ha igen mit mond, mekkora tömeget toboroz, milyen harcra bíztatja híveit. Hiszen tudjuk, hogy a miniszterelnök nem létezik harc nélkül, szüksége van ellenségekre, csak így tudja táborát örökké mozgásban tartani.
Most azonban egy picit más, mondhatni új helyzet állt elő. Azt mindannyian tudtuk, hogy ennek a márciusnak különleges tartalmat ad a közelgő Európa parlamenti választás, hiszen maga Orbán jelölte ki már az elmúlt esztendő második felében ennek jelentőségét.
Már mások is igyekeztek, korábban, belpolitikai témává emelni az EP választást, viszonylag csekély sikerrel. Most azonban más a helyzet, fogalmazhatunk úgy is: Orbánnak ez a kísérlet is sikerrel járt. De még sem lett diadalút, és – ha jól gondoljuk – először azért, mert elszámította magát. Nem a kijelölt fő témával; abban, vagyis a bevándorlás kérdésében, úgy látszik újabb és újabb tartalékok kerülnek elő, amikor azt hisszük, a migráció ügyéről már minden bőr le lett húzva, Orbán mindig talál valami új megközelítést, elsősorban azzal, hogy semmiféle hazugságtól nem riad vissza.
Azt hitte, most is a kijelölt úton halad, kellő innovációval megspékelve, amikor az Európai Bizottság elnökének fényképét helyezte Soros György arcmása mellé; két vigyorgó öregember, kellő démonizálással megfejelve, önmagában is elegendő az elrettentésre. De: a jelek arra utalnak, hogy ezúttal óvatlan volt a Fidesz elnöke; saját pártcsaládjának legfontosabb emberét támadta meg, arra számítva, hogy Juncker – mert róla van szó – már kifutó széria, nem számíthat a család védelmére. Csakhogy a Néppártban nem pusztán Orbán hívei és befolyásoltjai ülnek; Magyarországon, ha valakit Orbán elejt, az el van ejtve, az nem kap senkitől sem védelmet, Budapesten megszűnik a családi összefogás. Brüsszelben nem szűnt meg. Ebből elég, mondták szinte egységesen, és legott Budapestre is küldték az új csúcsjelöltjüket, a korábbi Orbán-barát, Fidesz ünnepség-vendég Manfred Webert.
A néppárti frakcióvezető, mint utóbb említette: nem tárgyalni jött Magyarországra. Nem megvitatni az aktuális kérdéseket, hanem utasítani Orbán Viktort. Többek között bocsánatkérésre. És lássuk be: Orbán és a bocsánatkérés két külön világ. Amit végül, a maga sajátos módján mégiscsak megtett. Emiatt pedig még bizonytalanabb lett, vajon mit is fog mondani ezen a március 15-én? Megmarad a bevándorlás elleni toposz ismételgetésén, és nem tér ki a Néppárttal való konfliktusára? Ha kitér rá: a békülékenyebb irányt választja, azaz azt üzeni, mindenképpen tagja akar maradni a Néppártnak, még olyan áron is, hogy elfogadja, ezúttal látványos vereséget szenvedett.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. március 15. péntek, 02:33
-
Találatok: 1690
Hadd kezdjem azzal, hogy bevallom, talán gyermekkoromat leszámítva soha nem voltam oda az ünnepekért és averzióm az évek során csak elmélyült és rögzült, mint Fidesz tagban a Soros iránti szerelem. Pedig annak idején március 15. gyönyörű tavaszi ünnep volt minden kisiskolásnak. Kokárdával az ingünkön lelkesen mentünk az iskolába, ahol ezen a napon szép történeteket hallottunk olyan hősökről, mint Kossuth Lajos vagy Petőfi Sándor, Bem apóról, Gábor Áronról meg Damjanich tábornokról, a magyar nép hősies harcáról a szabadságért.
Képzeletünkben mi is ott harcoltunk a vörössipkások között, és ha hozzájutottunk valahol egy viszonylag egyenes faághoz, akkor abból kard lett azonnal.
Lelkesen énekeltük a Kossuth nótát, meg, hogy fel-fel vitézek a csatára, az ünnepségen verseket mondtak a nagyobbak, a tanító néni mesélt, mi meg büszkék voltunk arra, hogy magyarok vagyunk, meg arra, hogy a szabadságért harcoltunk, és valahogy eszünkbe se jutott, hogy akkor ez most kisebb ünnep lenne azért, mert nem munkaszüneti nap.
Jelzem, a pünkösd se lett ünnep attól, hogy munkaszüneti nappá tette a katolikus egyház szentséges seggének nyalása, az ember az ünnepet nem a naptárban, hanem a szívében hordozza.
Amiért az ember gyermekkorában lelkesedik, azt nehéz kioperálni a lelkéből, de hát ennek a harminc évnek ez is sikerült.
Miskahuszár - Orbán Viktor Mihálynak is tetszik.
Nem is csoda, tökös legény!
A nemzeti ünnepeken egy nemzet általában azt ünnepli, ami a nemzet minden tagjának közös büszkesége, dicsősége, öröme vagy bánata, vagy fájdalma.
Nálunk a közös ünneplés megszűnt, helyette az ünnepnapon egy sunyi tolvaj fényesre szidolozott rézgyűrűt kínálgat a népnek, az meg boldogan bevásárol belőle, aztán majd álmélkodik, mikor az ujján zöld csík jelzi a az olcsón megszerzett tárgy valódi minőségét.
Az álmélkodást pedig düh követi, mikor rájön, hogy arany helyett trombitarezet vett, az eladó pedig hülyének nézte, nem is annyira alaptalanul.
Hol van itt az ünneplés?
Merthogy az import bértapsolók között a szónok nem ünnepel, hanem éppen társadalmi bázist teremt ahhoz, hogy tovább fosztogathassa ezt a szerencsétlen országot, melyben éppen azok tartják hatalmon, akikkel a leginkább elbánt: a legszegényebbek, az öregek, a betegek.
Olyan emberek, akiknek semmiféle érdekérvényesítő képességük nincs már, ezért aztán olyanná váltak, mint a kutya, amelyik farkát behúzva tűri, hogy belerúgjanak, mégcsak nem is nyüszít, és ha kínzója dob neki egy lerágott csontot, hát könnybelábadt, hálás szemmel néz a gazemberre.
Az meg áll a saját magának ácsolt piedesztálon, és azokat a hívószavakat mondja, melyekkel az évtizedek során mindig sikerült lelkesedést, az összetartozás érzését kelteni. Emellett persze nem felejt el gyűlöletet és félelmet gerjeszteni sem, hadd higgye az ostoba magyar, hogy ő az, aki meg akarja védeni!
Meg hát.
Meg akarja védeni a zsákmányt, a lopott holmit, és ennek érdekében semmitől sem fog visszariadni, mert azt hiszi, hogy legyőzhetetlen, hatalma megdönthetetlen, mint ahogy hitte ezt már megannyi despota a világtörténelemben, mielőtt népe darabokra szaggatta volna.
Bővebben ...
- Részletek
-
Készült: 2019. március 13. szerda, 23:07
-
Találatok: 1737
Manfred Weber udvarias diplomáciájának egy konkrét üzenete van: „Viktor, a néppárti karrierednek ezennel vége”.
Nagyon nem értek egyet azokkal, akik szerint Orbán kedden „megnyerte a mecset”, sikerült kialkudoznia magát a helyzetből, a Néppárt amúgy is csak keménykedni akart egy sort a klasszik européerek kedvéért, igazából eszükben sem volt a Fidesztől megszabadulni. Ez indokolatlanul bonyolult, és kissé konteószagú megoldás. Nézetem szerint az a helyzet, hogy az Európai Néppárt (EPP) frakcióvezetőjének
hárompontos feltétele – ami vélhetően a Weber-ultimátumként szerepel majd a történelemkönyvekben –, akkora politikai pofon a Fidesznek, amekkorát a 2010-es hatalomra kerülése óta nem kapott.
Mivel Orbán nagyon szerette volna megtartani a pozícióját a legerősebb uniós frakcióban, a múlt héten csak kapkodott fűhöz-fához, „égtek a vonalak”, felhívogatott mindenkit, hogy próbálja kikönyörögni magát a satuból, és ne az legyen a jobbközép legerősebb pártcsaládjában való megmaradás feltétele a számára, ami. (Vagyis: azonnal felhagyni a Brüsszel-ellenes kampánnyal, elnézést kérni az eddigiekért, és megpróbálni visszacsinálni a CEU ellehetetlenítését.)
Emlékezzünk, a
weberi nyitányt jó másfél napos komikus önérzeteskedés követte a Fidesz részéről, aztán Orbán úgy döntött, duzzogva-morogva lecserélteti a Junckert Európa megrontójaként ábrázoló kampányplakátot valami jó kis családtámogatósra („nem is értem, miért kellett ebből casus bellit csinálni”,
nyilatkozta méltatlankodva a nőnapra meghívott ellenzéki újságíróknak), és úgy gondolta, most akkor minden rendben lesz. Hát baromira eltaktikázta magát. Weber lényegében megüzente, hogy jó az irány, de messze nem vagyunk készen, a követeléscsomag változatlanul
fennáll, Herr Orbán.
Valamelyest enyhülhetett a gallér szorítása a miniszterelnöki tokán, mikor a frakcióvezető bejelentette, hogy a magyar fővárosba jön személyesen tárgyalni vele; sokan ezt dörgölődésként, visszakozásként értékelték. De ami kedden történt, az elegáns, hűvös és kemény diplomácia iskolapéldája volt. Weber megmutatta, hogy a feltételek nem puhulnak, hanem szigorodnak. Első útja szimbolikusan a CEU-ra vezetett, és az Orbánnal való zárt tárgyalás után nem tartott közös sajtótájékoztatót a protokoll szerint, hanem kiállt egyedül, és elmondta, hogy a feltételek továbbra is fennállnak: ha a Fidesz nem módosít az „illiberális” és Brüsszel-ellenes irányvonalon, akkor felfüggesztik, majd kizárják a Néppártból.
És itt ugye fontos néhány dolgot tisztán látni. Valójában sem Brüsszelt, sem a Néppártot, sem magát a plakáthőssé avanzsált Junckert nem az érdekli önmagában, hogy a magyar fővárosban milyen plakátok éktelenkednek. Az érdekli az EPP-t (hiszen Manfred Weber nyilván nem magánakciót folytat, hanem a frakció akaratát közvetíti), hogy a Fidesz már rég nem nevezhető jobbközép, kereszténydemokrata pártnak, valamint hogy Orbán a közelmúltig, azzal a jól ismert kedélyes vigyorával, egyre büdösebbeket csinált a család (Parteieinfamilie) asztalára. Ez pedig ebben a klubban nem viselkedés. Azonkívül az EPP is válaszúton van, és láthatólag nem akar a radikális euroszkeptikus irányba elmozdulni.
A Juncker-plakát nem a probléma volt, hanem a probléma egyik tünete és kiteljesedése, az utolsó csepp a pohárban. Ezért is tette Weber most egyértelművé, hogy nem csupán néhány plakátnak, hanem Orbán egész unióellenes politikájának a lecserélést várja el. Ezt pedig a szerda reggeli
ZDF-interjúban tovább erősítette, mondván, „elfogyott az Orbánnal szembeni türelem”. Értsünk már a szavakból: ha egy kompromisszumkereső tárgyalás után ilyen mondatok hangzanak el, az nem sok jót jelent.
A CEU-ügyet visszacsinálni is rendkívül látványos politikai harakiri volna (ha lehetséges lenne egyáltalán), de hátra van még ugye a bocsánatkérés követelménye is, ami aztán nagyon nem Orbán stílusa. Jó, az már bevett stratégiai eszköz, hogy egy politikai szereplő bizonyos helyzetekben kénytelen-kelletlen eszkuzálja magát, és Orbán tett is olyan jelzést, hogy elnézést kérni elvileg nem volna ellenére; azonban a komplett Brüsszel-ellenes kampányért megkövetni az EPP tagpártjait, ez a radikális euroszkeptikus Orbán számára azt jelentené, hogy az egész eddigi politikájának lényegét nyilvánosan megtagadja.
Bővebben ...
Ül a vendég az ünnepi asztal díszhelyén a frissen odatojt, gőzölgő kupac mellett, és azt bizonygatja a frakkban-csokornyakkendőben ebédre gyülekező, döbbent rokonságnak: „hajlandó vagyok kompromisszumokra”.
Ennél kiábrándítóbb és kontraproduktívabb nem is lehetett volna a Fidesz kizárásáról szóló szavazás, amely végül nem is a kizárásról, hanem a felfüggesztésről szólt.
Azt mondta Hollik kormányszócső, hogy az Európai Unió Magyarország számára kockázatot jelent. Én meg gondoltam, na, Kázmér, sok ökörséget hallottál már hosszú életed során, de ez esélyes a hangszóróra, s éppen ezért késztetés támadt bennem, hogy elgondolkodjak a kajla világ furcsa folyásán. Tudjuk, hogy Hollik elvtárs már harmad, negyedvonalbeli eresztés a csürhéből, így erősen terhelt a kontraszelekciótól, ezért többet várni tőle dőreség. Mégis, mindezek után azonban csak annyi ugrott be elsőként, ha kockázat, akkor keresse fel kezelőorvosát és gyógyszerészét, hogy közösen lássuk a fenyegető veszélyeket és a gyógyulás rögös útját.
Nagyon reméljük, hogy az Európai Néppárt vezetői és tagpártjai – legalább országaik nagykövetségének útján – figyelemmel kísérik Orbán ténykedését, ahogy azt Manfred Weber frakcióvezető és csúcsjelölt ígérte. Az ellenzéki pártokra ugyanis nem számíthatunk, holott nekik elemi kötelességük lenne Rogán Antal Kossuth rádióban adott, és az MTI által szemlézett interjúját szó szerinti fordításban elküldeni a Néppárt illetékeseinek. Nem lehetünk biztosak benne, hogy csaknem tíz év után megértettek valamit az Európai Unióban az Orbán-rendszer működéséről.