Eljátszotta az ország jövőjét az Orbán-rezsim
- Részletek
- Készült: 2019. január 01. kedd, 11:21
- Találatok: 2049
Teljesen felkészületlen Magyarország a világban gyors ütemben zajló gazdasági és társadalmi kihívásokra – állította Inotai András közgazdász, az MTA Világgazdasági Kutatóintézetének volt igazgatója.
Kezdjük egy napi aktualitással. Kinek az érdeke a „rabszolgatörvény”, vagyis a túlmunka-keret 400 órára bővítése?
A multiknak biztosan nem, mert nekik nem érdekük, hogy úgy foglalkoztassanak embereket, hogy „lerabolják” a dolgozók egészségét, és ne tudjanak versenyképes munkát végezni. Ha ezt tennék, saját termelésük biztonságát és minőségét veszélyeztetnék. Szerintem ez a törvény a Fidesz-maffia munkaerő gondjait lenne hivatott megoldani. Miközben durván ellene megy a kormány álságos „családbarát” politikájának.
A magyar külgazdasági és külügyminiszter szerint a nagy német cégek kérték a kormánytól ezt a lépést. Így diktálhatnak külföldi vállalatok a magyar kormánynak?
Ezt tőlük kellene megkérdezni, de az igen furcsa, ahogyan a BMW letette a névjegyét Debrecenben. Az még érthető, hogy a kormány görcsösen igyekszik valami sikert felmutatni, és 2018-ban bejelenti, hogy a müncheni autógyár 2023-tól a hajdúsági megyeszékhelyen gyártja egyes modelljeit. Az már érthetetlen, hogy a BMW miért adta a nevét ehhez úgy, hogy egyetlen, a kivitelezés megkezdéséhez szükséges dokumentum sincs előkészítve, nemhogy aláírva. Az pedig további kérdéseket vet fel, hogy milyen alapon ígérte meg a magyar kormány, hogy a gyár indulásától három évig a magyar adófizetők fogják állni a munkabér-költségeket.
Milyen kockázattal jár a nemzetgazdaságra az autóipar túlsúlya?
Félreértések elkerülése végett szeretném leszögezni, hogy örülök, ha nemzetközileg versenyképes termelő és szolgáltató vállalatok Magyarországot választják telephelynek. De ez az elmúlt évtizedben elmaradt, szinte kizárólag az autóipar fejlődött. Márpedig az egyre inkább egyoldalú termelési-értékesítési függés növeli egy nyitott gazdaság sebezhetőségét, főleg akkor, amikor a világ autóipari kilátásai nem túl rózsásak. Az előjelzettnél erőteljesebb növekedéslassulásra, esetleg recesszióra lehet számítani elsősorban Európában és azon belül legfontosabb gazdasági partnerünknél, Németországban. Ráadásul a világ egyik legnagyobb piacán, Kínában is visszaesett az új autók eladása.
Mi fékezi az autóipar száguldását?
A közismert dízelbotrány mellett az egyre világosabban kirajzolódó világgazdasági recesszió. Márpedig az ilyen folyamatoknak az első számú vesztesei általában a tartós fogyasztási cikkek, mint amilyen az autó. Ám a szektor ráadásul technológiai forradalmat is átél. A hagyományos robbanómotorok mellett már nem csak az elektromos gépkocsik, de egyéb alternatív meghajtású, valamint a vezető nélküli járművek is betörtek a piacra. Ma még nem lehet megjósolni, hogy Donald Trump amerikai elnök többszörösen meghirdetett vámháborúja hogyan érinti az európai, főleg a német autógyárakat. Ez akkor is nagy kockázat, ha Washington egyelőre nem váltotta be fenyegetését a 40-60 százalékos autóvámokkal kapcsolatban. Van még egy hosszabb távra kiható jelenség: különösen a fejlett országokban egyre több fiatal dönt úgy, hogy nem vásárol saját autót. Ha szüksége van gépkocsira, bérel. Ez sem élénkíti az eladásokat. Jelenleg a feldolgozóipar legalább 40 százaléka közvetlenül vagy közvetve az autóiparhoz kötődik. Az exporttöbbletben is meghatározó a szektor szerepe. A többlet másik oldala, hogy a multik a profit egészét vagy nagy részét kiviszik az országból.
Mit kellett volna másként tenni?
Ezer szállal kötődünk a nemzetközi munkamegosztásba, vagyis a globális értékláncokba, de jó lett volna más területeken is fejleszteni, működő tőkét bevonni, mert egy kiegyensúlyozottabb gazdasági szerkezet jóval kevéssé lenne sebezhető válság, vagy akár csak egy enyhe recesszió esetén. De már azzal is sokat tehetett volna a kormány az ország stabilitásáért, ha a multiknak nyújtott több tízmilliárdos támogatás legalább egy részét az innovációra képes magyar kis- és közepes vállalkozások (kkv) támogatására fordította volna. Nem is beszélve az uniós forrásokról. Sajnos a magyar „vállalkozói” rétegnek, mindenekelőtt a kormányközeli úgynevezett nagyvállalkozóknak semmi köze a nemzetközi versenyképességhez. 
Adhatol ám…
- Részletek
- Készült: 2018. december 31. hétfő, 06:17
- Találatok: 1579
Magyar, keresztény sorstársam, vérem, hazámfia!
Én írok magának – ahogyan a jeles költő mondja valahol – tisztelt hölgyem, uram, drága barátom ezekben a vészterhes időkben, amikor sokat szenvedett hazánk az utolsó, mindent eldöntő ütközetre készül. Amikor végleg eldől, megmaradunk-e magyarnak, kereszténynek, vagy nemzetünk végleg elsüllyed az iszlám mocsárban, fajunk kipusztul, szép szemeink nem mosolyognak többet, gyermekünk nem gőgicsél, a Puskás nevet pedig örökre elfelejtik a világ labdarúgást szerető népei, és írmagunk sem marad. Odalesz a paradicsom, bőségünk forrása és záloga.
Kerítésünk még áll, honvédeink a határon tartóztatják a migránsok milliós áradatát, két kezükkel védik a fenyegetett hazát, de Soros nem nyugodhatik. Repülővel hordja a határra a terroristákat, ellátja őket zsebpénzzel, telefonnal, fertőző szendvicsekkel. Hát minekünk mikor adott valamit is? Egyetlen centet? Kérdem én. Hadserege, a bukott, hazaáruló baloldal, az elmúlt nyolc év, Gyurcsány, a bölcsészek, a liberális médiatúlsúly és kultúrterror, az ideológiailag képzetlen zajos kisebbség, az agresszív, mocskolódó ellenzéki képviselők minden aljasságra képesek.
Már bizonyítottak. Megszentségtelenítették szánkóinkat, inzultálták a kisjézust, romba döntötték a Kossuth teret, szétverték a rendőrséget, biztonsági őröket zaklattak a tévé székházában, fenyegetőznek, mocskolódnak, félrevezetik a lakosságot, hazudnak, lopnak, csalnak. És ez mind nem elég. Határainkon kívül a bevándorláspárti erők, a Soros által manipulált Brüsszel, ENSZ, Párizs, a vesztünkre törő Sargentini-Juncker-Macron tengely, a hazugságokat terjesztő nyújorki tájmsz, és az egész világ összefogott ellenünk.
Ha nem állítjuk meg a fékevesztett tombolást, migránsok árasztják el szeretett hazánkat, plébániáinkból mecsetek, keresztünkből félhold válik, nem nóta szól az ebédhez, hanem müezzin. És milyen ebéd lesz az disznó nélkül, ki főz nekünk velős pacalt akkor, ehetünk-e jófajta kolbászt, ki iszik akkor házi főzésű kisüstinkből, és magyar gyomrunk vajon bírja-e majd a Ramadánt? Mit kezdünk az arab számokkal, hová lesz a férfias verbunk, amely mindenféle hastáncokban oldódik fel, megtanulhatja-e azt Rózsika néni? Kérdem én.
Minden veszélyben van, az összes vívmányunk. A világszínvonalú egészségügy, a páratlan oktatás, száguldozó gazdaságunk, nyugdíjaink értéke és demokráciánk. Én írok magának, magyar, keresztény sorstársam, vérem, és nem szégyellem, kérek. Pénzt kérek, mégpedig sokat. Ami volt, a hazára költöttük. Neked épült a stadion – ha szabad már így per tu -, neked térköveztük a teret és világítottuk ki azt, a te javadra vettünk újságot, tévét, lovardát és jachtot, az én szőlőm a te szőlőd is, a te csokid az enyém, hiszen testvérek vagyunk a nincstelenségben.
Pénzt kérek tőled, hogy festethessek még plakátot, sokat, gyárthassak reklámot, szépet, tarthassak gyűlést, ahol csak érted beszélek. Én írok hát neked. Eddig tőled, tőletek jött a milliónyi konzultációs levél támogatva engem, szeretett népem, most hozzád csönget a postás, nem is kétszer, hanem háromszor, négyszer is talán, mint, amikor az utalványt vitte, ezt soha ne feledd. Most visszakérek egy kicsit, és nem magamnak, csak a haza üdvére, és a te biztonságod miatt.
Ne kételkedj, adj! Gondolj arra, hogy el is vehetném, mégsem teszem. Csöngetett nálad már a NAV? Zaklatott a TEK? Nem, naugye, de még megteheti. Így szívesen fogadom önkéntes és nagylelkű felajánlásod. Eszembe jut katonakorom, amikor egy honfitársam a mozi előtt odajött hozzám, és megszólított, hogy adhatol ám tíz forintot. S mivel egy hatalmas fuksz lógott a nyakában feszülettel, jó keresztény lehetett, így adtam neki, bár akkor is olyan nincstelen voltam, mint ma, mégsem sajnáltam. Akkor is a hazát védtem, most is. Akkor is a romló nyugattól, és ma is. 
Tóta W.: Figyelem tört szárnyú zuhanásod, béke
- Részletek
- Készült: 2018. december 30. vasárnap, 09:56
- Találatok: 1465
A paloták, az arany vécékefék, az eltussolt bűncselekmények nem kaphatnak fényt.
Akar-e Moszkva háborút? – tette fel a kérdést Jevtusenko 1961-ben (eredetiben: Akarnak-e háborút az oroszok?), majd a világháború szenvedéseit idéző képekkel válaszolt határozottan: nem. Akkoriban eléggé kardinális kérdés volt ez az egész világon; megnyugtatóan hangzott az érvelése még akkor is, amikor a Vörös Hadsereg énekkara adta elő tányérsapkában. A költő megszólaltatja az elesett hős fiát, a frontról gyermekéhez visszatérő veteránt, valamint a féltő anyákat és hitveseket, és logikus, hogy nekik elég volt a harcból egy életre. „A harcot nem feledtük el.”
Azok az árvák, katonák és nők mára szinte mind halottak. És nemcsak az oroszok, hanem az amerikaiak, britek, kínaiak és magyarok is. A harcot elfeledtük, filmekből és játékokból ismerjük, és kicsit furdalja is az oldalunkat a kíváncsiság, milyen izgi lehet.
Halottak a vezetők, akik még emlékeztek a háború valóságára. Székeikben új fiúk ülnek, és ők könnyedebben bánnak a csatakiáltásokkal. Tudják és tapasztalják, hogy a nép, maga mögött hagyva a harc emlékét, vevő a keménységre, és szívesen pancsol abban a mesében, hogy az ő nemzete – vagyis ő maga – különb a többinél. Ebből következően az említett nemzet erős, sosem hátrál, egységes és még szép is. Mint szülő nélkül felnőtt gyerekek, olyan hálás a simogató szavakért a háború nélkül felnőtt generáció.
Amikor a populizmus veszélyeit tárgyalja a művelt értelmiségi publikum, többnyire a jogállam szétverését, a korrupciót és a kisebbségek elnyomását fájlalja. De ez csak az első lépcső. Ezek az illiberális rezsimek alapvetően eszkalálnak. Eszkalatívek – már ha van ilyen szó.
Korán jön nekik a pont, ahonnan nincs visszaút. Mivel már eleve gátlástalansággal, program nélkül, öncélúan szerezték meg a hatalmat, a legitimitásuk kétséges. Szükségszerűen igyekeznek elhallgattatni minden kihívót és kérdezőt – már csak azért is, mert az első pillanattól két kézzel lopnak. Az évek előrehaladtával egyre biztosabbak lehetnek abban, hogy ha egyszer elveszítik a hatalmat, akkor a saját törvényeik alapján is a sitten fognak megrohadni. A paloták, az arany vécékefék, az eltussolt bűncselekmények nem kaphatnak fényt.
A király ugyanis a saját életéért küzd, és előbb égeti fel az országot, mint hogy megadja magát. És ha ehhez ütni kell, megteszi gondolkodás nélkül. Háborúban mindent szabad.
Hm, milyen jó ötlet! A háború az utolsó adu: ilyenkor mindenkitől elvárható a kormány támogatása, hiszen különben az ellenség győz, és a haza elvész. S ha valaki még mindig lázongana, akkor a hadiállapot kényelmes árnyékában bármilyen eszközzel eltakarítható. A nemzet élet-halál harca előrébb való, mint néhány kotnyeles szemüveges, aki kínos ügyeket feszeget.
1982-ben éppen ezért, és csak ezért foglalta el a Falkland-szigeteket Argentína. A diktatúra egyre népszerűtlenebbé vált, a nép nélkülözött, az ellenzék mozgolódott, pénz meg nem volt, mert a kormány ennyire volt képes. 
Nézz mélyen a szemembe!
- Részletek
- Készült: 2018. december 29. szombat, 21:56
- Találatok: 1374
A halálra ítélteket hajnalban végzik ki, a szobrokat hajnalban cipelik el. Így megy ez. Gyorsan, mielőtt felkel a nap, hogy ne maradjon tanú, csak egy paca a tér közepén, vagy egy, a szív fölött föltépett ing a sztetoszkóp számára, hogy biztosan megállt-e, nem zavar-e tovább. Amikor a suttyó parasztgyerek, az elcseszett futballista hatalmas gyomrával balra fordul az ágyában, a várba gőzölög föl, szájából nyál csorog és cukros szotyoláról álmodik, fölvisít a flex és elárad a gonoszság.
Bejelentette már régen, megcsinálta, tulajdonképpen törvényszerűen. Hiszen nem férhet bele a torz világába, amelyben darutollak, bokacsattogás, kérlek szépen édes öcsém közé delirálja magát a csúti bolond, úrnak, magyarnak egyként rongy. Tehát nem is a miért, hanem a hogyan, a sietős, bujkálós, reszketős rombolás, ahogyan nem mer a szemébe nézni az embernek, és elfordított fejjel, összepréselt ajkakkal rohan a vérzivatarba bele.
Mert odarohan, ez is bizonyos, és még azzal is megver: tudja, hogy szaralak, és azt is, hogy el fog bukni, így most a haláltáncot járja, és egyre gyorsuló iramban. Voltaképp ilyenkor a legveszélyesebb, már átlépte a saját eseményhorizontját és zuhan a fekete lyukba bele, mindeközben törvényszerűen hullik atomjaira, s ha nem zabálná föl a gravitáció teljesen, egy halom trágya, úgymint szarkupac maradna a helyén mementóul, ha már nem az most is. Dehogynem.
Károlyit is hajnalban vitték el, Nagy Imre maradványait is titokban a 301-esbe arccal a föld felé temetni. Éjjel rakták össze a németek emlékművét, és azóta sincs fölavatva, még egy szaros ökumenikus fölszentelés és tömjén-lóbálás sem jutott neki. Titokban lopják a pénzt, függöny mögül lesnek, ukránokkal szavaztatnak és lengyelekkel tapsoltatnak, hogy azt higgyék, az erő velük van, pedig csak a lefizetett, megvett hülyék, azok. De, ha elfogy a pénz, aranyapám, akkor lesz csak itt móka meg kacagás.
Várj a sorodra, előbb-utóbb fölfordulsz te is, mondhatjuk intőn a csúti taplónak, a büntetés azonban nem az lesz, az csak megváltás lesz, hanem a kín az akkor jön majd, ha a kurva véreres szemeit ki kell nyitni és bele kell nézni neki a bírák szemeibe, amely a miénk lesz egyben. Akkor fog visítva fetrengeni a gyötrelemtől, meg, ha egy kis sót szórunk a bilincstől fölsebesült csuklójára törődésképpen. És miheztartás végett is, persze, csak, hogy összehugyozza magát.
Most, hogy kies hazánkban már mindenkinek az arcába szartak kortól, nemtől és felekezettől függetlenül, nincs mit várni tovább, “…Az éj komoly, az éj nehéz. Alszom hát én is, testvérek. Ne üljön lelkünkre szenvedés. Ne csipje testünket féreg…” – mondta J. A. bájosan, és remélem, mindannyian értjük, mit akart mondani a költő. Énnálam azt, hogy egyszer csak megindul a birnami erdő, amely történések végén a suttyó parasztgyerek állát megfogjuk, gyöngéden magunk felé irányítjuk, s csak ennyit súgunk neki: nézz mélyen a szemembe! Akkor lesz vége mindennek.
Nagy Imre unokája is megdöbbent a szobor áthelyezésén
Kádártól Orbánig - Lemmingtúra a szakadék felé
- Részletek
- Készült: 2018. december 28. péntek, 18:45
- Találatok: 1537
Tulajdonképpen a gyerekeken nem lehet csodálkozni, hiszen a mesék világa az ő világuk, de az idősebb generációkon azért álmélkodom néha, hiszen ők megéltek már egyet-mást, ennek ellenére fátyolos tekintettel hallgatják a hülyeségeket, időnként ábrándos tekintettel böfögik vissza azokat a baromságokat, melyeket azok adnak a szájukba, akik éppen lopják az életüket, ellehetetlenítik leszármazottaik jövőjét, dőzsölnek és urizálnak az ő vérükön és verejtékükön.
Gyermekkoromban hoztak nyugatról olyan játékbabákat, melyeknek mondtunk valamit, és a baba megismételte a mondatot – csodájára jártunk.
Most nekünk jár csodánkra a világ, mi ismételgetjük szorgalmasan, amit belebeszélnek a hasunkba, jóllehet naponta látjuk, éljük meg a mondatok hazugságait.
Persze én egy őskövület vagyok, aki képtelen trendi lenni, mint az öreg paraszt, aki hányingert kap a Való Világ ócska kurváitól és idióta jabrancaitól, aki ahelyett, hogy elájulna művészetük magaslatai láttán elszomorodik, hogy milyen lesz a világ, ha ezek adják a viselkedésmintát.
Időnként kimegy az istállóba, megtekinteni, hogy a Riska szempillája még az igazi, vagy már az is műszempilla, és megnyugszik, mikor kiderül, hogy ennek a tehénnek a körmei még nem porcelánból készültek.
Félreértés ne essék, a nők a szépségükért már nagyobb ostobaságokat is műveltek, pedig hol voltak akkor még a hozzáértő sztájlisztok, némelyiket az első nyafogása után kékre-zöldre verték volna, nevelési célzattal.
Nem szeretnék én a világ haladásával szembe menni, de van néhány dolog, melyet másként látok, mint az éppen divatos igazlátók.
Kezdjük talán mindjárt a társadalmi rendszerek problémáinál.
A rendszerváltás idején a rendszerváltók mint axiómát hirdették meg a kapitalista társadalmi rend, ezen belül az angolszász típusú parlamentarizmus felsőbbrendűségét, majd neki is láttak annak világrasegítéséhez.
Mit mondjak, a kapitalizmus legszebb formájában sem mutatósabb, mint Gobbi Hilda, amit pedig itt sikerült világrahozni kapitalizmus címen, ahhoz képest a neves színésznő valódi szépségkirálynő, aki a tetejébe még okos is volt, míg a mi kis újszülött kapitalizmusunk vízfejjel született, önmagában életképtelen.
Amikor szétverték a gazdaságot, azt ismételgették akik a csákány forgatóit instruálták, hogy az a gazdaság életképtelen, nagy jót teszünk az országgal, ha hozzáértő kezekbe adjuk, merthogy mi nem értünk a termeléshez.
Azóta nincs mezőgazdaságunk, a földeken területalapú támogatás terem, a növényolajipar megszűnt, a cukorgyártás megszűnt, az állattenyésztés gyakorlatilag semmivé lett, csak Csányi tehenei hallgatnak Mozartot a klimatizált istállókban.
Nem lenne hátrány, ha az egyszerű emberek kényeztetését is kipróbálnák, hátha náluk is nő a hozam…
Oda az Ikarusz, az úszódaru-gyártás, a magyar alma, a bányászat, a kohászat jó része, a műszeripar, oda a felhalmozott tudás, oda a goodwill, maradt a rabszolgamunka - most már rabszolgatörvény is akad hozzá.
A rendszerváltozás óta azon töröm a fejem, hogy miben magasabbrendű ez a társadalom, mint Kádár világa volt?
Nemigen sikerül választ találnom a kérdésemre, hiszen még a mai oktatási viszonyok között sem kell túliskolázottnak lenni ahhoz, hogy belássuk, az átlagpolgár számára, akinek csak puszta munkaereje van, még az is sokkal több, ha a társadalom által birtokolt javakból egytízmillomodnyi résszel bír, mintha az ország vagyonából semmije sincs.
Munkája nem gyarapítja a vagyonát és annyit löknek elé, amennyi munkaereje fenntartásához és családja fenntartásához kell, hiszen a munkaerőt is újra kell termelni.
Amikor boldogan lihegve elnyúlik az ágyon – Definom voltál Juliskám! – eszébe sem jut, hogy az újabb kis rabszolga megtermelésén fáradozott, aki majd húzhatja az igát Mészáros Buxa birtokán, hogy legyen Rasinak brüsszeli csipke pelenkáravaló.
Szidja a komcsikat, pedig amije van, amije maradt még, az leginkább a komcsiknak köszönhető, nem pedig a remek magyar vadkapitalizmusnak, mely harminc év alatt csak rombolni tudott, adni az átlagpolgárnak semmit sem adott - a létbizonytalanságon kívül. 
Istenem, látok!
- Részletek
- Készült: 2018. december 27. csütörtök, 16:57
- Találatok: 1380
Mivelhogy elmúltak az ünnepek, a férgek pedig fába szorultak, az ember kitörli a füléből a bejglit, újra belép az aréna ajtaján, elfelejti a csízeket, és leginkább Kovács Zoltán jut az eszébe. Mert elmúlt a kegyelmi állapot. Tele volt az éter ez alatt a pár nap alatt is azzal, hogy a The New York Times felfedezte a spanyolviaszkot, megállapítva, hogy kies hazánk fasizmustól szenved, annyi engedménnyel, hogy Gestapo még nem működik.
Két dolog egyből eszembe ötlik most emiatt. Az egyik, hogy Kovács Zoltán eleddig nem szólalt meg az ügyben – ezért gondoltam rá egyből forró szeretettel -, nem küldött el senkit a francba, mert nem tud magyarul, és nem habzott a szája Sorostól vagy a mosószappantól. A másik pedig, hogy mindenki orrba-szájba idézgeti, képletesen lobogtatja, hogy na, ugye, a jenkik is megmondták, ugye, most aztán már elég, ha már ők is.
Én is – teszem hozzá szerényen -, és már évek óta meg szakadatlan. És még sokan mások is. Úgy néz ki momentán, valami olyan betegségben szenved itt az eszmélni még képes népek többsége, mint Sheldon. Ő, amikor Leonard mondott neki valami okosságot, örült, és azt hangoztatta, ez nagyon jó, kár, hogy nem a tévében hallotta. A magyar is, ha a Józsi mondja, nem érdekli, de ha a NYT akkor az már döfi és megfontolandó. – Ezért fogunk megdögleni.
Nem ártana megbecsülnünk egymást ugyanis, és hinni annak, aki ugyanazt éli át, amit mi. Egyébként verseny is kerekedett a felfedezésből, az Amerikai Népszava fölhorgadt, döngette a mellét – ez jó kép, csak nem röhögni -, hogy “A New York Times utolérte az Amerikai Népszavát”. És még arra is hivatkozik, hogy ők már 2011. május 18-án kijelentették, hogy itt fasizmus van, győztek tehát, és nem is mellbedobással. Majd elsorolják azt, amit én évek óta naponta mondok.
Jó dolog, ha a messzi távolból figyelnek az emberre és aggódnak érte. Meg is hatódtam teljesen, hogy a jól fűtött és jól fizető szerkesztőségekben is ugyanarra jutnak, mint ott és azok, akik szó szerint az életükért küzdenek naponta. Viszont ez, amikor a krónikás a saját kínjaival együtt meséli el a sokakét – mert benne van ő is szügyig -, a magyarnak nem olyan hiteles, mint, ha nyolcezer kilométerről mondják ki az ítéletet, illetve az diagnózist.
Istenem, látok! – Kiálthatnék fel Hans Castorppal a The New York Times felfedezése után, de ezen már rég túl van az ember, illetve benne is ül szügyig a barna masszában. Olyannyira, hogy már a kikecmergés módozatairól gondolkodik, töri a busa fejét. Énnálam a biztosítékot teljesen az a kép verte ki, amelyen miniszterügynök elvtárs a várbéli erkélyéről tekint alá a birodalomra Ez az én olvasatomban önmagában tíz év magánzárka, és még plusz a súlyosbítók. Úgy tűnik, a szimbólumok erősebben hatnak rám, mint az éhezés. – Beteg egy állapot mindenképp.
Mert ezeken a szeretettől csöpögő napokon bűnözvén a TV2-őt kellett nézzem kötelezően, lévén Jégkorszak és Shrek rajongó. És még csak nem is kapcsolgattam kétségbe esve a szünetekben, úgyhogy életre szóló élménnyel ajándékozott meg a Jézuska. Szinte elviselhetetlen az a barna takony, ami ebből folyik, a benne ülő népek pedig önbizalomtól telve és otthonosan érzik magukat így, azt sugallva, hogy övék az egész nyüves világ.
Sajnálom nagyon, de ezt nem tudom másképp kifejezni, Úgy talán még, ha a nyájas olvasó érzett már hányingerbe forduló jeges borzongást, akkor ez az. Ehhez nem kell NYT, mint ahogyan ahhoz sem, hogy belássuk, ez így nem mehet tovább. És tényleg, Gestapo még nincs, ám amíg még nincs, addig kell tucat autókkal – ennyi utanként elég – eltorlaszolni a városok de főként Budapest be-, s kijáratait. Odarakni, otthagyni, mint valami sziklákat.
Para-Kovács: A kultúra vajon mi?
- Részletek
- Készült: 2018. december 26. szerda, 21:29
- Találatok: 1389
Miért van az, hogy nyolc év kormányzás után a könyvespolcokon még mindig egymásba érnek a Parti Nagy Lajosok?
Végtelen ciklusba kerültünk, drága nemzettársaim, ahogy újra- és újraválasztanak minket a magyar emberek, úgy leszünk egyre nemzetiebbek, erősebbek, elkötelezettebbek és kereszténydemokratábbak, mégis hangunk elcsuklik, kezünk megremeg, amikor a kultúra, a nemzeti kultúra kérdése kerül szóba. Mert hiába a kétharmad, hiába Putyin örök és megbonthatatlan barátsága, de még a Puskás Ferenc Futballakadémia organikus ékszerdoboza is hiába, ha a nemzeti kultúra senyved, ha a liberális szenny óceánján hánykolódó nemzeti flottánk minduntalan zátonyra fut.
Miért van az, hogy nyolc év kormányzás után a könyvespolcokon még mindig egymásba érnek a Parti Nagy Lajosok, a színházakban a zsidó szerzők műveit játsszák, a rádióban pedig fekete énekesek üvöltik a kozmopolita dzsesszt? Szép történetek, rímelő versek és csűrdöngölő! – tette le kulturális kereszténydemokrácia alapkövét miniszterelnök úr a Schmitt Pál Közkönyvtár avatóján, amihez azóta is tartjuk magunkat, de semmi sem változott, a magyar emberek még mindig azt hallgatják, azt olvassák és azt nézik, mint az SZDSZ-es kulturterror idején, hiába mondjuk nekik, hogy végre szabadság van, olvashatják bátran a kiváló erdélyi írók szép történeteit, hallgathatják a csűrdöngölőt, járhatnak a meccsre – nem teszik.
Ennek fő oka, hogy félnek.
Olyan mélyen beléjük ívódott a liberális diktátum, hogy képtelenek meglátni saját érdeküket, képtelenek megkülönböztetni a nemzeti kultúrát a internacionalista kultúrától, képtelenek megérteni, hogy amit mi nyújtani tudunk nekik zenében, irodalomban, képzőművészetben, az ugyan szar, de közérdek. Nem azt kellene nézni, amikor a haza veszélyben van, hogy a kormány által támogatott kultúra milyen, hanem azt, hogy szolgálja-e a hazát! A minőség bolsevista trükk, csak arra használják a liberálisok, hogy megzavarják a magyar embereket, akik újra s újra bedőlnek nekik, sorban állnak a kommunista Frida Kahlo mázolmányai előtt, miközben elkötelezett, nemzeti érzésű és Orbán Viktorhoz hű képzőművészek kiállítása kong az ürességtől. Ezek az emberek egyszerűen nem értik, hogy döntésük, miszerint Kahlo képeket nézegetnek nemzeti képek helyett, nem egyszerűen egy vasárnapi kiruccanás, nem csupán a kulturális elkötelezettlenség megnyilvánulása, hanem politikai tett, konkrétan: hazaárulás.
Amikor a magyar emberek a könyvesboltban Esterházyt vesznek, akkor elárulják a nemzetüket. Amikor amerikai zenéket hallgatnak, alternatív színházba vesznek jegyet vagy a Barcelonát nézik a tévében, miközben élőben harcol egymással a Mezőkövesd és a Gyirmót, akkor porba tiporják magyarságukat, köpnek a hazára és miniszterelnök úrra, még akkor is, ha egyébként a Fideszre szavaztak.
Nem elég szavazni, hogy aztán csak üljünk négy évig, és Garaczi Lászlót olvassunk hajnalig! A szavazással a kultúrharcnak nincs vége, éppen hogy csak elkezdődött. A nemzeti kultúra védelme teljes embert kíván az év minden napján, a nap minden órájában. A rendes magyar ember akkor is rendes magyar zenét hallgat, ha az nem tetszik neki, mert ezzel mutat példát szomszédjának és családjának. Este a kormány által támogatott magyar szerzők könyveit olvassa, hétvégén a kormány elkötelezett támogatóinak kiállítását látogatja meg, mert ez közérdek, itt nincs helye egyénieskedésnek vagy úgynevezett ízlésnek, ez nem szórakozás, emberek, hanem háború, ne harapjunk már bele abba a kézbe, ami enni ad azzal, hogy Parti Nagyot olvasunk, amikor arról ezerszer megírtuk, hogy rossz!
A művek sohasem önmagukban léteznek, a műveknek közege a kereszténydemokrácia, aminek fényében derül ki róluk, hogy jók-e vagy nem. Ráadásul ez változik, mert egy mű értékét csak és kizárólag az határozza meg, hogy alkotója egyetért-e a kormány politikájával (élő művész esetében, mert halottnál az is elég, ha miniszterelnök úr pozitív értelemben említi köz- vagy magánbeszédben).
Bartus László: Orbán király bevonul a Várba
- Részletek
- Készült: 2018. december 26. szerda, 01:33
- Találatok: 2654
Orbán Viktor, Magyarország koronázatlan királya, januárban bevonul a királyi Várba. Magyarország tényleges államformája már jó ideje abszolút monarchia. Annak sem a nyugatias formája, amelyet szabályok határoltak, és amelynek volt valamiféle nemesi ellenzéke és kontrollja, hanem a keleti despotizmus. A korlátlan és szabályok nélküli teljhatalom, az élet-halál uralom. Inkább Dzsingisz-kán, mint XIV. Lajos.
Ez az államforma a feudalizmus hanyatló korszakának államformája, amely azonban a feudalizmus virágkorának jegyeit hordozza. Magyarországon újra hűbéri rendszer van, legfőbb hűbéres Orbán király, aki Magyarország tulajdonosa és korlátlan ura, akinek tulajdona a magyar föld, a közvagyon és az egész ország. Az egész ország a feudális függőségi rendszerben él: hűbérurak, vazallusok és szolgák léteznek csupán. Orbánnak a budai Várba költözése új korszakot nyit Magyarország és a NER történetében. Orbán felveszi a külsőségeket, lerázza magáról a köztársaság utolsó maradványait. A jelképeket és az államformát a tényleges valósághoz igazítja. Magyarország már évek óta királyság, és a király nehezen viselte, hogy a hűbéreseken és a vazallusokon kívül a szolgák, az ország többi része, nem respektálta ezt eléggé.
A magyar emberek életében nyolc év nem olyan nagy idő. Még emlékeznek arra, hogy egy felcsúti futballistát választottak mindössze négy évre miniszterelnöknek, és ennyi idő alatt sem tudtak másképpen tekinteni rá, mint egy politikusra. Ez azonban rövid időn belül jelentősen megváltozik, és a Vár tekintélye, magasztossága ezt garantálja. Orbán nem véletlenül vette be a saját használatra készített tákolmánya “preamubulumába” a magyar állam “Szent Koronától” és István királytól való származását. Ezek a gyökerek, ide térünk vissza. Orbán tudatosan készül arra, hogy a “keresztény Magyarország” visszataláljon eredeti önmagához, az államalapító székesfehérvári királyhoz, és annak méltó utódához, aki nem véletlenül, még Fehérváron is született. Ez isteni jel. Orbánt hamarosan követi majd a Várba a korona, mert annak ugyebár mégiscsak a Várban, és nem a zavaros átmenetet jelképező köztársasági parlamentben van a helye (soha nem is volt ott a helye, a koronának a Nemzeti Múzeumban kellene lennie). A koronát visszahelyezik funkciójába és közjogi hatalmába, majd arra alkalmas pillanatban aláteszik az arra méltó fejet.
Orbán nem véletlenül hagyta ki a tákolmányban az ország nevéből a “Köztársaság” kifejezést. Magyarország nem köztársaság, ezt ő már akkor is tudta. A “Szent Koronában” egyesíti az államot és egyházat, a vallást és a nemzetet. Ennél tragikusabb, gyilkosabb egyvelege még nem volt a világnak és az emberiség történelmének. A nácizmus és a kommunizmus rövid ideig tartott ehhez képest, és az áldozatok száma meg sem közelíti a “keresztény” középkor áldozatainak számát.
Ez az identitás és történelmi múlt Magyarország történelmi katasztrófáinak, tragikus tévedéseinek, elmaradottságának, és vereségeinek az oka. A hűbéri rendszerrel együtt. Nem a “turáni átok”. Ezt hozza vissza a felcsúti új királyi család sarja. Ezzel megpecsételi Magyarország sorsát nemcsak ebben a században, de még a Millenniumnak nevezett messiási birodalomban is, ahol ez az ország megsemmisítésre lesz ítélve.
A rabszolgatörvény ellen tiltakozók ezt nem értik, hogy itt sokkal többről van szó, mint a “kormányzásról”. Ezért Orbán soha nem fog semmit engedni, mert ő ebben a történelmi távlatban gondolkodik, és küldetéstudata van. Csak úgy lehet megszabadulni tőle, ha felkel az egész ország. Elfogják, és elmeotthonba vagy börtönbe zárják, életfogytiglan tartó büntetésre ítélik. Erre már most is jogosult, pedig a java még hátra van. Ez az ember még felfelé ívelő pályán van, a borzalmak csak később következnek. Ha erővel meg nem állítják.
A demokrata tiltakozók azt nem értik, hogy ők már régen a szolgák közé tartoznak ebben a feudális rendszerben. Orbán király saját hatáskörében intézkedett a szolgák munkaidejéről, amihez nekik semmi közük. Ezért teljesen anakronisztikus, amikor parlamentről, házszabályról, ellenzékről és emberi jogokról beszélnek. Ez a nép a király tulajdona, aki azt tesz velük, amit akar.
Kellemes karácsonyt
- Részletek
- Készült: 2018. december 25. kedd, 00:53
- Találatok: 1484
Ismét itt a karácsony, repülnek a napok, hónapok még a fiataloknak is, nemhogy az idősebb generációnak. Azért szép napok ezek, ha nem is mindenkinek egyformán szépek, de például azoknak a családoknak, melyeknek hazajönnek saját migránsaik, bizonyára nincs szebb.
Nincs, hiszen végre megint együtt a család, a nagymamák kézbe tudják kapni addig csak a skype útján megszeretgetett unokáikat, meggyömöszölhetik, megszagolhatják őket, és reménykedhetnek benne, hogy nem fog majd vadidegenként felnőni, maradandó élmény lesz neki a nagyszülői ház, az ízek, a hangok, a karácsonyi illatok.
Szép napok ezek itthon is, talán a legszegényebbek kivételével, mert ne felejtsük, a budapesti szegény valóságos nábob a falvak elesettjeihez képest, akiknek nem oszt senki semmit, akik a fűtetlen szobákban rettegnek az éjszakától, akiknek a fehér karácsony kopogó hidegben nem gyönyörű hangulatot, hanem halálos veszélyt jelent minden áldott és minden áldatlan napon.
Aki azt mondja, hogy ez nem érint mindenkit, annak ugyan igaza van, de ettől még azok a tízezrek, akiknek ez jutott a sors szerencsekerekétől, semmivel sem lehetnek nyugodtabbak.
Most talán rájuk mosolygott a szerencse, hiszen az idő melegebbre fordult, de éjjel azért az öt-hat fokban is örökre ki lehet hűlni.
Nem nagyon ad okot nemzeti büszkeségre, ha egy országban tízezrek vannak, akiknek az ad boldogságot, hogy ma sem fagytak meg, még élnek, még vergődnek.
Nekik minden bizonnyal megnyugvást jelent, hogy azt a pénzt, melyet akár az ő életük jobbrafordítására költhetnénk, határon túli és határon inneni stadionokra, lánctalpas konzervdobozokra, kerítésekre meg a felső tízezer jólétének fokozására költi az ország, melyet még ennek dacára is sajátjuknak vallanak.
Felettébb csodálkoznék, ha az Úrnak jobban tetszene ez a Mária Országának aposztrofált ország, mint Kádár Népköztársasága.
Azoknak, akiknek van munkájuk, vagy volt, ebben az évben, természetesen szép a karácsony, habár akiket éppen most rugdaltak ki a közszolgálatból, nem lehet túl őszinte a mosolyuk a karácsonyfa tövében.
Ők most megtapasztalhatták az aranyhal életérzését, melytől a hatalom kívánt hármat, aztán a kérések teljesítése után a nyárson találta magát, a nyárs végét meg 1 pOcakos buGris tartja kezében.
Persze van munka ebben az országban, de nem mindegy, hogy ezen ki mit ért.
Aki ezidáig hivatali munkát végzett, nem lesz boldog az árokparton, de még az elárusítópult mögött sem, ahol semmi hasznát nem veszi más területeken szerzett képességeinek,
Ha látna az ember koncepciót ezekben az intézkedésekben, még talán próbálna is megbarátkozni velük, de amikor a koncepció mindössze az, hogy mindig a legkiszolgáltatottabbakon kell ütni, tőlük kell elvenni, akkor ezzel azért maradéktalanul nem lehet egyetérteni.
Rugdalnak ki embereket az ELTE TTK és BTK -ról is, természetesen ezzel is javítva az ország versenyképességét és a fiatalok jövőjét, de ki törődik ezzel?
A fiatalokba fektetett tőkéből nem lehet lenyúlni semmit, ez pedig ebben a tolvajparadicsomban éppen elég ahhoz, hogy szűkítsék az oktatás kereteit.
Aki ma még biztosnak látja a helyzetét, az sem lehet nyugodt, két kézzel kell kapaszkodnia az íróasztalába, egyetlen vigasza maradt, hogy tagja az Új Magyar Úri Középosztálynak.
Nagy dolog ez, csak állandóan figyelni kell a kegyencekre, mert igen könnyen le lehet csúszni, és visszakapaszkodásra még nemigen volt példa.
Ezért is költ, mint a bolond Karácsonyra - ki tudja, meddig lesz rá módja?
Egy enyhe recesszió az Unióban, és ott találhatja magát a padlón küszködők között, ami nem egy vidám perspektíva.
Ezzel együtt a nép optimista, - a kommunista eleve optimista, a többi meg parancsszóra, - tapsolja Orbánt, aztán kirúgják, de ez se zavarja, ha részt vehet a Nemzeti Konzultációban...
Jó lenne ezeket a dolgokat legalább karácsonykor elfelejteni, de nagyon nehéz, mert a problémák olyan természetűek, hogy akkor is foglalkoztatják az embert, ha nem akarja.
Régen is volt szegénység, de volt mellé minimális létbiztonság is, ez pedig ma hiánycikk.